Shakespeare: Hamlet, dán királyfi (1601)

Szereplők:

Claudius, Dánia királya

Hamlet, az előbbi király fia, a mostaninak unokaöccse

Horatio, Hamlet barátja

Polonius, főkamarás

Laertés, polonius fia

Cornelius, Rosencrantz, Guildenstern, udvarfiak

Osrick, udvaronc

Pap

Más udvaronc

Marcellus, Bernardo, tisztek

Francisco, katona

Rajnáld, Polonius embere

Egy Százados

Hamlet atyjának szelleme

Fortinbras, norvég király

Két sírásó

Gertrudis, dán királyné

Ophélia, Polonius leánya

Színhely: Helsingőr

Shakespeare szinte halhatatlan kortársa a reneszánsz óta minden embernek, hiszen a vérzivataros századokban egy biztos pont lehetett a néhol szépséges, olykor vérgőzös emberi játszmákban az Erzsébet-kori színész és poéta személyében. Nincs, talán aki jobban ismerné bolondosságainkat, gonosz kicsinyességünket, szerelmes szívünket és halálos bosszúvágyunkat. Neki talán még azt is elhisszük, hogy időnként gyötrelmességében is felemelő embernek lenni, és talán soha nem felejtjük el, hogy emberként is viselkedjünk. Talán mondhatjuk, hogy művei a világörökség részét képezik. Színműveit, vígjátékait, tragédiáit számtalan nyelvre lefordították, és a fordítók között szép számmal találunk írót, költőt, hiszen a drámai nyelv vegyítve a líraiság árnyalt színeivel, a jellemábrázolás hű átültetése művészi teljesítmény. A magyar műfordítók között legkiemelkedőbb alkotóinkat találhatjuk, elég csak Arany János, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Kosztolányi vagy Mészöly Dezső nevére gondolnunk.

A Hamlet Shakespeare egyik legtöbbször előadott színpadi remekműve.

A műről írt tanulmányok és értekezések bibliográfiája vastagabb, mint egy telefonkönyv, Hamlet talán a legismertebb dán a világon. Neve még azoknak is jelent valamit, akik nem látták színpadon, és nem olvasták a művet.

Rendkívül látványos, a szereplők élő jellemek, a cselekmény feszültséggel telített. Hamlet, a dán királyfi mellett nem lehet érzelmek nélkül elmenni, szeretjük agy értetlenül nézzük tépelődését, indulatokat, gondolatokat hívunk elő magunkból. Gyötrődésén, vívódásán keresztül közelebb kerülhetünk mélyen elrejtett érzéseinkhez, elfeledett régi önmagunkhoz.  Shakespeare megvilágítja a társadalmi valóságot, amely szoros összefüggésben van az egyéni tragédiákkal.

Művei forrás-ásásánál az író nem törekedett tudományos felfedezésekre, nem is ez volt a célja. Elég volt számára a mondai hagyomány, elporosodott történeti munkáknak néhány megsárgult lapja, hogy mint egy kőfaragó mester az ormótlan kőtömbből, lebilincselő művet alkosson, vagyis az ihletszikra lángra lobbanjon.

A tragédia főhőse Hamlet, dán királyfi. Wittenbergben egyetemi tanulmányait megszakítja apja halála miatt, és visszatér Helsingőrbe.

Először a búskomor királyfival találkozunk a rideg királyi palota falai között.

Komor, magába zárkózott, tépelődő, viselkedése érthető, hiszen elvesztette rajongva szeretett apját. Tanult, művelt ember, a jog szerintő a korona várományosa.

A törvényeket azonban kijátszották, a trónon apja öccse, az ő nagybátyja ül anyja hitveseként, Dánia törvényes uralkodójaként. A kor jogrendszere és erkölcsi felfogása alapján Claudius trónbitorló, amelynek következményei nemcsak Hamletre, de az egész társadalomra kihatással vannak.

Történelmi tapasztalat, hogy a trónbitorlással együtt jár a zsarnokság, az önzés, az egyéni érdek szembehelyezése a közérdekkel.

Mindenki számára nyilvánvaló, hogy az ifjú Hamletet szereti népe, szívesen látná a trónon, az új helyzet tehát akár konfliktus forrása is lehet.

Shakespeare élete

1564-ben született Stratford on Avonban. Apja Erzsébet-kori karriert futott be, kitanulta a kesztyűkészítés mesterségét, vállalkozásokba fog fával, gyapjúval, élőállattal is kereskedik, ház- és bolttulajdonos. Különböző tisztségeket is vállal, esküdt, csendbiztos, főkincstárnok, majd 1569-ben polgármester és békebíró lett.

Dinasztikus becsvágyára vall, hogy felesége, Mary Arden jogász és katonai elődökre hivatkozva nemesi címerért folyamodik, majd később kérelmét visszavonja. Fiát sem inasnak adja, hanem a helybeli latin iskolába, hogy itt sajátítsa el a humanista tudomány új alapelemeit, majd tanulmányait a közeli Oxfordban folytassa. De erre már nem kerül sor. Apjának anyagi nehézségei támadnak, kezességet vállal ismerőseiért, eladósodik, az adósságokat behajtják rajta, elszegényedik. A nagyreményű kamasz kikopik az iskolából, a műhelyben teng-leng évszámra.

1582-ben nősül meg feleségül veszi a nála nyolc évvel idősebb, csekély hozományú Anne Hathawayt, leánygyermekük öt hónapra születik. 1585-ben az asszony egy ikerpárnak ad életet, és az ifjú családapának még mindig nincs biztos egzisztenciája. Talán házitanítóskodik vagy írnokoskodik, feleségével, gyermekeivel ott szorong a szülői házban, a húga meg a két öccse mellett. Érvényesülésre semmi kilátá. A legenda szerint vadorzáson kapták, azért kellett világgá futnia. Valószínűbb, hogy a tehetetlenséget megsokalló tettvágy juttatja elhatározásra. 1587 táján vándorszínésznek áll, és 5 évre nyoma vész. Megfontolt tervvel vág a kalandba, megfogadja, hogy híresen és gazdagon tér vissza szülőföldjére, és visszaszerzi a családi név hajdani nimbuszát. Huszonöt évig dolgozik egyfolytában, hogy tervét valóra váltsa. Üzleti érzékét dicséri, hogy a kétes hírű szakmában megsejti a korszakos lehetőséget. A színi mesterség forrong, átmeneti állapotban forog a tömegszórakoztatás és művészet között.

Londonban három állandó játékszín működik, sárral tapasztott kétemeletes deszkaépítmények, egy-kétezer férőhelyes miniarénák.

A nyilvános színházak a városfalon kívül, a kültelken találhatók, mert a tisztes polgárság nem tűrheti a komédiázást.

A köznép a pennyjével fizet, az arisztokrácia a pártfogásával, a barátságával is. A jó színtársulat egy jó darabbal főúri palotákban vagy akár a királyi udvarban is szerepelhet. Az 1580-as években tűnik fel a színen Lyly, Greena, Marlowe, ők azok, akik példát, kihívást, útmutatást adnak Shakespeare-nak. Tagadhatatlan, hogy hátrányos helyzetből indul, kiejtése és modora falusias, nem járt egyetemre, nincsenek kapcsolatai. Ő azonban mindent megnéz és megfigyel a világvárosban, mindent elolvas, félelmetesen tanulékony. Született költőzseni, mint Marlowe, de vele ellentétben ízig-vérig színész, a színházból formál irodalmat, s nem az irodalomból színházat. Mindig megérzi, hogy mi kell a sikerhez, és módszeresen kiaknázza intuícióit.

1590-1591-ben már jelentek meg művei, először király- és rémdrámák, illetve komédiák. Divatos és népszerű. A pórnépet bohóctréfával, daliákkal, haramiákkal és tündérekkel mulattatja; a páholyt új divattal és antik szerzőkkel. Elfogadták és sikeres lett. Kegyével tünteti ki az előkelő arisztokrata ifjú, Southampton gróf, és a poéta szenvedélyes szonettekkel kedveskedik barátjának.

Marlowe-t, a zseniális poétát 1593-ban leszúrják egy kiskocsmában, és Shakespeare megjegyzi a leckét. Aki belebonyolódik a politikába, feltűnést kelt, annak törvényszerűen buknia kell.

1594-ben a régi színészek egy része új társulatot szervez. Shakespeare hozzájuk szegődik mint alapító tag. A siker nem marad el. Szezononként tartanak egy-két Shakespeare-bemutatót. A királydráma és a komédia kiteljesedik, mindkettőből összefüggő világképet formál.

1596-ban meghal tizenegy esztendős fia, és ebben az évben mintegy vigaszdíjként megveszi apjának a rég áhított címert. Egy évvel később egy házat vesz magának Stratfordban, ahova majd visszavonulhat.

1599-ben a társulat új játékszínt építtet, mely a Globe nevet viseli, mivel az alaptőkéhez a költő is hozzájárult, így igényt tarthat a közös bevétel egy részére. Így tekintélyes vagyont sikerül összegyűjtenie, amiből egy birtokot vásárol Stratford határában, 1602-ben.

Közben mintha a történelemben egy királydrámának képei elevenednének meg. 1601-ben sikertelen felkelés robban ki, vezére Essex gróf, aki a vérpadon végzi, Southampton grófot bebörtönzik. 1603-ban meghal a királynő, Stuart Mária, az utódja a trónon I. Jakab. A színház azonban egyre jobban működik, elnyerik a Királyi Társulat kitüntető címét, dupla jövedelmet kapnak, a vezető színészek még kisebb kamarai tisztséget.

1608-ban a Királyi Társulat a londoni Blackfriars negyedben magánszínházat nyit az előkelő társaság szórakoztatására. Az új színház által Shakespeare egyre nagyobb jövedelemhez jut.

Két év múlva Shakespeare visszaköltözik szülővárosába. 1613. július 29-én leég a Globe Színház, elképzelhető, hogy a lángok között ismeretlen Shakespeare-kéziratok is ottvesztek. 1614-ben újjáépítik a színházat, de a költő már nem ír több darabot. 1616. március 25-én véglegesíti végrendeletét. Minden ingó és ingatlan vagyonát leltárba veszi, műveiről azonban egy szót sem ejt. 1616. április 23-án 52. születésnapján hal meg, és három nappal később temetik.

Művei:

Királydrámák:

VI. Henrik, I-I-III. rész

III. Richárd

János király

II. Richárd

IV. Henrik I-II. rész

V. Henrik

VIII. Henrik

Tragédiák:

Titus Andronicus

Romeo és Júlia

Julius Caesar

Hamlet, dán királyfi

Othello, a velencei mór

Lear király

Macbeth

Antonius és Kleopátra

Coriolanus

Athéni Timon

Vígjátékok:

Tévedések vígjátéka

A makrancos hölgy

A két veronai nemes

Lóvátett lovagok

Szentivánéji álom

A windsori víg nők

Sok hűhó semmiért

Ahogy tetszik

Vízkereszt vagy amit akartok

Színművek:

A velencei kalmár

Troilus és Cressida

Minden jó, ha vége jó

Szeget szeggel

Pericles

Cymbeline

Téli rege

A vihar

Forrás: Herman Anna: Kötelező olvasmányok elemzése 1. – Az ókor, a reneszánsz és a barokk irodalmából – Puedlo Kiadó

A reneszánsz

„Amikor a reneszánsz szó fölcsendül, az elmúlt szépségek álmodója bíbort lát és aranyat. Csengő zajongással teli, szelíd világosságban fürdő ünnepi világot lát. Emberek mozognak kecsesen és méltóságteljesen, és nem törődnek a kor bajaival, nem törődnek az örökkévalóság intésével sem. Érett és telt bőség minden.

A kérdező így szól: magyarázd meg ezt kissé pontosabban is. – És az álmodó dadog. A reneszánsz teljesen és mindenben pozitív, kétségkívül C-dúrban van. – A kérdező mosolyog. Aztán az álmodó arra emlékeztet, amit a reneszánsznak nevezett történelmi jelenség pontosabb meghatározásáról tanult: időbeli tartamáról, hogy milyen jelentős a kultúra fejlődése szempontjából, okairól, természetéről, és félig ellenszegülve ugyan a benne most mégis feltoluló fogalmaknak – elmondja credóját.* (* hitvallását) (A reneszánsz az individualizmus megszületése, a szépségre törekvés felébredése, az életkedv és életigenlés diadalútja; a földi valóságot meghódítja a szerelem, és megújhodik a pogány életöröm, a személyiség tudatossá válik a világhoz való természetes viszonyában.) S miközben ezeket mondja, szíve talán dobogni kezd, mintha önvallomást mondana.”

Juhan Huizinga – A reneszánsz problémája

A reneszánsz a XIV-XVI. századot felölelő kultúrtörténeti korszak neve, egyszersmind a hozzá tartozó korstílus megnevezése is. A reneszánsz mint kultúrtörténeti fogalom először a XIX. században a francia szakirodalomban jelent meg. A reneszánsz kiindulópontja Észak-Itália volt. A középkor végén a pápai és császári hatalom harcolt Itália birtoklásáért. A reneszánsz szó maga újjászületést jelent, az antik művészet és embereszmény újjászületését. A független északi városállamok a XIII. században óriási fejlődésnek indultak, melynek alapja a politikai önállóság mellett a virágzó kereskedelem és a kézműipar volt. Firenze vált a leghamarább városköztársasággá a Medici-család vezetésével. Az életszínvonal emelkedése a polgárság világnézetében is változást hozott. Fokozódott a kultúra világiasodása, ez leginkább a földi élet élvezésében, a boldogság keresésében nyilvánult meg. Újra felfedezik az emberi test, a természet szépségét. Megnő a szellem és a művészet szerepköre és tisztelete. Újra előtérbe kerül az egyéniség, a személyiség teljessége bontakozhat ki, jellemző a korra a sokoldalú tehetség.

Antigoné

Szereplők:

Antigoné – Oidipusz és Iokaszté lánya

Iszméné – Antigoné testvére

Thébai vének kara

Kreón – Iokaszté testvére, Oidipusz száműzetésbe

vonulása után Thébai királya

Haimón – Kreón fia, Antigoné jegyese

Eurüdiké – Kreón felesége

Teiresziász – Vak jós

Hírnökök

Történik Thébaiban, a királyi palota előtt.

Az Antigoné tartalma

Antigoné: „Hát nem megvonta két testvér közül Kreón

A másiktól, mit egyiknek kijárt, a sírt?

Eteoklészt, mint mondják, jog s törvény szerint

A föld göröngyével takarta el, hogy őt

Az alvilágiak közt várja tisztelet.

De Polüneikészt, mert elhullt vesztett ügyért,

Ilyen parancs fut szét a város népe közt,

Hogy eltemetni, sem siratni nem szabad.

Hagyják, heverjen ott megkönnyezetlenül,

A dögmadár kívánatos zsákmányaként,

A jó Kreón ilyen parancsot osztogat

Neked s nekem  nekem! ki kell ezt mondanom! -,

Azok saját szájából hallják meg s vegyék

A tiltó szót szívükre, mert ki megszegi,

Nyilvánosan fogják azt megkövezni majd,

Ez így van, és most megmutathatod, ki vagy,

Derék ősökhöz méltó, vagy hitvány utód.”

Miután Oidipusz fiai, Polüneikész és Eteoklész egymás kezétől esett el a harcban, Kreón csak Eteoklész holttestét engedi eltemettetni. Parancsba adja, hogy Polüneikészt, aki Thébai ellen ellenséges haddal támadt, senki nem temettetheti el.

Antigoné el akarja temettetni bátyját, és ehhez segítséget kér testvérétől, Iszménétől.

Iszméné azonban gyönge nőként nem mer szembeszállni a királyi hatalommal.

Iszméné: „Meg kell, hogy ezt is értsd: mi gyönge nők vagyunk.

A férfiakkal nem tudunk megküzdeni,

Erősebbek, s már felettünk ők urak,

Szót kell fogadnunk, bármiként is fáj e szó…”

Antigoné hiába kéri testvérét, é hiába hivatkozik az isteni törvényekre, Iszméné hajthatatlan marad.

Iszméné: „Én semmit ellenükre nem teszek, hanem

A város ellen tenni sincs erőm elég.”

Iszméné bár esztelenségnek tartja Antigoné tervét, de felajánlja, hogy ő hallgatni fog. Antigoné azonban már ezt sem fogadja el, sőt azt válaszolja Iszménének, hogy gyűlöli őt.

A kar énekében elmondja, hogy Polüneikész támadt a városra, de győzött Thébai városa. Most már itt az idő a békére és feledésre.

Jön az új király, Kreón, aki a karhoz fordulva megtartja trónbeszédét. Elmondja megmásíthatatlan parancsát, amit az olvasó már a két nővér párbeszédéből tud. Eteoklészt, ki hazáját védte, hősnek kijáró tisztelettel temessék el, Polüneikésznek azonban nem jár a földi nyugalom, holtteste temetetlenül heverjen kutyák s dögmadarak martalékaként. A holttestet eltemettetni tilos, őrök vigyázzák, nehogy valaki megsértse a király parancsát.

Ekkor érkezik az őr, aki elmondja Kreónnak, hogy a holttestet valaki a szokásoknak megfelelően eltemette. Kreón éktelen haragra gerjed, rögtön úgy gondolja, csak férfi lehetett ilyen vakmerő. Karvezető szerint az istenek avatkoztak közbe. De Kreón durván leinti az őrt, végig sem hallgatja, úgy gondolja, hogy összeesküvést szőttek ellene. Sőt, az őrt is megfenyegeti, hogy megvesztegették, és ha nem keríti elő a bűnöst, meghal.

Kreón a palotába megy, az őr egyedül marad, majd a kar szavát halljuk. Közben az őrök megfogták a tettest, és már hozzák is Antigonét. A lány büszkén vállalja tettét, Kreón pedig még mindig ragaszkodva ahhoz, hogy összeesküvés történt, Iszménét is vádolja. Iszméné azonban sorsközösséget vállal Antigonéval, s kívánja a halált, Antigoné azonban most már visszautasítja húga áldozatát. Kreón esztelennek tartja mindkét leányt.

A kar az Oidipusz-nemzetség utolsó két sarjának, azaz Antigoné és Iszméné esztelen vesztén kesereg. Majd Zeuszt említik, hogy nincs férfi, aki szembeszállna vele. De éppen Kreón az, aki a törvényre hivatkozva szembeszáll az isteni paranccsal.

A következő jelenetben apa és fia, azaz Haimón és Kreón találkozását olvashatjuk.

Szophoklész (Kolokithu, Kr. e. 497 vagy 492. – Athén, Kr.e. 406-405.)

Görög drámaíró.

Jómódú családból származott, részt vett a drámai versenyeken, első győzelmét Aiszkhülosszal szemben aratta 468-ban Triptolemosz c. drámájával. Politikai tisztséget is betöltött 443-442-ben a déloszi szövetség kincstárnokainak egyike volt.

441-440-ben a samosi háború idején sztratégosznak választották. A 411-es arisztokrata államcsíny idején állítólag őt is beválasztották az állam vezető testületébe. Halála után az isteneket egész éltében buzgón tisztelő drámaírót mint héroszt, magát is vallási tiszteletben részesítették.

Körülbelül 120 darabot írt (a források nem egybehangzóak). Legalább harmincszor lépett fel drámai versenyen, hússzor, más forrás szerint huszonnégyszer nyert első díjat, másodiknál rosszabbat soha. Drámákon kívül írt elégiákat és más költeményeket is, ezekből azonban csak kevés töredéket ismerünk. Drámái közül hét maradt fenn töredékesen. Aiasz, Trakhiniai, Antigoné (Keletkezés dátuma valószínűleg: Kr. e. 442), Oidipusz türannosz (talán Kr. e. 426),Elektra, Philoktétész (Kr. e. 409), Oidipusz Kolonoszban (Kr. e. 401), Ikheneutai (Nyomkeresők).

Hatása az utókorra nagy volt, de nem egyenletes. A korok változó ízlése is igen figyelemreméltó. Szophoklész már az ókorban is iskolai szerző lett, s ennek köszönhetjük a ránk maradt darabok kiválasztását és fennmaradását is. A rómaiak utánozták, ezek között a legnevezetesebb Seneca Oedipusa. Érdekességként megemlítendő, hogy Iulius Caesar is írt egy Oidipust. A bizánciak különösen az Aiaszt, az Oidipusz királyt és az Elektrát kedvelték. Nyugaton a görög írók olvasásának folyamatos hagyománya a középkorban megszakadt, s csak a reneszánsszal kezdődött újra. Ekkor, különösen a 16. századtól igen olvasott szerző lett. Első nyomtatott kiadása 1502-ben jelent meg. Melanchton Wittenbergben 1534-ben Antigonét, 15454-ben az Elektrát magyarázta. A Melanchton-iskola számára a darabok elsősorban erkölcsi tanulságul szolgáltak, és ebben a szellemben dolgozta át magyar nyelvre az Elektrát Bornemissza Péter 1558-ban.

A legérdekesebb Hölderlin Antigoné- és Oidipusz-fordítása, amelyet nagyon sokáig rossz fordításnak tartottak, s csak az elmúlt évtizedekben ismerték fel, hogy a „félreértések” összefüggő rendszert alkotó átértelmezései a görög drámáknak, alkotó újraköltések. Antigonét 1949-ben operaként is feldolgozta Orff, alapjául Hölderlin fordítását használta fel. A századfordulótól kezdve írók, rendezők, majd filológusok is fáradoztak azon, hogy új módon közelítsék meg a költőt.

A nagy görög drámaköltő triász Aiszkhülosz (Kr. e. 525-456), Szophoklész, Euripidész (Kr. e. 480-406), mint látni lehet, a három nagy költő között annyi a korkülönbség, hogy Aiszkhülosz java férfikora egybeesett Szophoklész serdülőkorával és Euripidész születésével. Szophoklész első korszakában Aiszkhüloszhoz hasonlóan fenségesen ábrázolta az isteneket, míg végül eljutott oda, hogy a stílus a lelki magatartásokat juttassa kifejezésre. Emberábrázolásáról is fennmaradt egy kijelentése, mely szerint ő olyannak ábrázolja az embereket, amilyennek lenniük kell, Euripidész olyannak, amilyenek.

S élettörténete zárásaként két történetet ismerjünk meg, amel talán a száraz adatoknál jobban mutatja, hogy vélekedtek a görögök Szophoklészről és a drámaíró triászról.

Kr. e. 406-ban halt meg Szophoklész, Athénban. Holttestét szülőfalujába – Oidipusz mondai sírjának a közelébe – akarták vinni, de az a vidék akkor már a várost szorongató spártai sereg kezén volt. A monda szerint maga Dionüszosz isten jelent meg éji álom képében az ellenséges hadvezér előtt, s megparancsolta, hogy engedjen utat a nagy költő hamvainak. Másodszori parancsára így is történt, s a költőt családja közös sírboltjában helyezték örök nyugalomra.

Egy másik hagyomány pedig a három költő életét kapcsolja össze, a görögök egy csodálatos tettével.

A szalamiszi csata győzelme után óriási ünnepséget rendeztek a csatában részt vett bátor férfiak tiszteletére. Aiszkhülosz személyesen vett részt a csatában, Szophoklész az ifjak kórusában zengte a győzelmet, s ezen a napon született Euripidész.

Odüsszeia

Terjedelme: 12 100 hexameter.

Tagolása: 24 ének

Nyelve: ión dialektus.

Mivel ennek az eposznak a szerkezete bonyolultabb, ezért talán nem árt a szerkezetét áttekinteni.

I-IV. Ének – Télemakhia (jelen).

V-VIII. Ének – Odüsszeusz eljut a phaiakok földjére (jelen).

IX-XII. Ének – Odüsszeusz elmeséli kalandjait (múlt).

XIII-XXIII. Ének – Odüsszeusz Ithakában (jelen).

XXIV. Ének – Békekötés (jelen).

A mű története 40 nap alatt játszódik.

Az Odüsszeia tartalma

I. ÉNEK

Az istenek gyűlésén Athéné javasolja, hogy Odüsszeusz térjen haza. Ezzel az istenek egyetértenek. Odüsszeusz ellensége, Poszeidón nincs jele. Két hírnök indul útnak, Hermész Ogügié szigetére, Kalüpszó nimfához, nála van Odüsszeusz, és elmondja a nimfának az istenek döntését.

Eközben Athéné Ithakába, Odüsszeusz otthonába megy, ahol Mentész alakjában azt tanácsolja Télemakhosznak, Odüsszeusz fiának, hogy ne tűrje a kérők viselkedését. Menjen el Püloszba Nesztorhoz és Menelaoszhoz Spártába, és érdeklődjön apja felől.

II. ÉNEK

Télemakhosz összehívja Ithaka népét, és Athéné segítségével ékesszóló beszédet mond. Arra kéri a kérőket, hogy ne pusztítsák többé a király vagyonát, hiszen elég baj népének, hogy odaveszett.

Antinoosz, az egyik kérő válaszol, aki Pénelopét, Odüsszeusz feleségét okolja hosszúra nyúlt vendégeskedésükért. Hiszen az asszony már négy éve nem tud dönteni a kérők közül. Először hitegette őket, hogy csak akkor választhat közülük, ha elkészül Láertész szemfödőjével. De kiderült turpissága, amit nappal szőtt, éjjel lefejtette.

Télemakhosz nem törődve a kérők gúnyolódásával, az éj leple alatt útnak indul. Athéné istennő Mentész, majd Mentór alakjában mindenben segíti az ifjút.

III. ÉNEK

Télemakhosz megérkezik Püloszba, Nesztorhoz. Nesztor elmondja Télemakhosznak, amit tud az apjáról.

Odüsszeusz és Menelaosz együtt indultak el, de Tendosznál elváltak útjaik, az apja visszatért Trójába az áldozatot bemutató Agamemnónhoz, Menelaoszra pedig majd nyolc évig tartó vándorlás várt. Azt javasolja Télemakhosznak, hogy keresse fel Menelaoszt, és tőle tudakozódjon az apja felől.

Az éjszakát, elfogadva Nesztor meghívását, házában töltik, Athéné az éjszaka alatt madár alakjában távozik.

Reggel Télemakhosz, Nesztor fiával, Peiszisztratosszal Spártába indul.

IV. ÉNEK

Télemakhosz Spártában megtudja a számára legfontosabbat, hogy apja Ögügié szigetén Kalüpszó nimfánál van. Ezenkívül történeteket mesélnek neki apja hősiességéről, s arról, hogy eszével és furfangosságával hogyan mentette meg a görög sereget.

Eközben Ithakában a kérők észrevették Télemakhosz távozását, s azt tervezik, hogy megakadályozzák visszatérését, csapdás állítanak.

V. ÉNEK

Az istenek gyűlésén ismét szóba kerül Odüsszeusz sorsa. Hermész újra felkeresi Kalüpszót, aki kelletlenül bár, de engedelmeskedik az isteni parancsnak. Ő viszi a hazatérés hírét a parton a honvágytól síró Odüsszeusznak. Odüsszeusz a nimfa tanácsaival ellátva kezd hozzá a tutajépítéshez, majd elhagyja a szigetet.

Tizenhét napig nyugodtan hajózik, ám ekkorra visszatér birodalmába Poszeidón, és éktelen haragra gerjed, amikor meglátja, hogy az istenek haza akarják segíteni legfőbb ellenségét. Pusztító vihart zúdít rá az isten, a tutaj összetörik. Két napig hánykolódik a vízen, mire partot ér, ahol már csak annyi ereje van, hogy két fa között elrejtőzzön. Athéné álmot bocsát a szemére.

VI. ÉNEK

Megismerjük a phaiakok történetét, ez az a nép, melynek partján fekszik a „sokattűrt” hős. Athéné közreműködésével a királylány felfedezi a parton fekvő férfit.

Felöltöztetik, és Athéné különleges szépségűvé teszi, így Nauszikaá rögtön beleszeret, és meghívja vendégségbe apja palotájába.

VII. ÉNEK

Athéné ködbe burkolja Odüsszeuszt, hogy ne akadályozza senki a palotába jutását.

Láthatatlanul lép be a trónterembe, ahol egyenesen a királynő, Árété elé járul és a lábához borul. Alkinoosz, a király a vendéglátás szabályai szerint fogadja, majd meghívja lakomájukra. Alkinoosz bámulja Odüsszeuszt, és felajánlja neki lánya kezét, anélkül, hogy a hős felfedné kilétét.

VIII. ÉNEK

Lakomán vesznek részt a phaiak előkelők, ahol versenyeket is rendeznek. Odüsszeusz nem akar részt venni a viadalom, de mikor egy ifjú kigúnyolja, mindenkinél messzebbre hajítja dárdáját, s most már minden versenyszámban elindulna.

Démodénész, az énekes, a trójai háborúról mesél, amelyet Odüsszeusz könnyezve hallgat. Amikor az énekes a trójai faló történetét mondja el, Alkinoosz, a király nyíltan felteszi neki a kérdést: ki ő?