Dömény Ferencz: Zrinyi Miklós

Törökök és magyarok összecsapása. Metszet a 17. századból 

Forrás: www.wikipedia.org

(Ballada)

Dráva szélén, Dráva partján,

Nagy sereggel áll az ozmán…

Nagy sereggel, – – nagy haraggal

Száll most szembe a magyarral…

Sok töröknek kardja

Villog a magyarra. –

Legelőbb is Szigetvára

Van kitüzve ostromlásra…

Zrinyi Miklós bent a várba,

Készen élet, és halálra;…

Bízik Istenében,

Bízik hű népében. –

– Szigetvárnak kapitányja,

Szolimán javad kivánja –

Azt izeni szépen néked,

Add fel ezt a hitvány fészket…

Add fel a várt, add fel

Magad menj békével… –

– Törököknek a császárja

Tőlem azt hiába várja…

Kardcsapás nélkül megadni

Önmagát,… s a porba hullni –

– Porba hull a gyáva –

Nem magyar szokás a’.

Hull a golyó mint a zápor,

Nagy felhő a török tábor…

– Kis darab föld Szigetvára

El is mossa nem sokára

Elmossa a zápor

A nagy török tábor…

Csak a benső vár van hátra,

Oda ember kell a gátra!…

Egy nagy ajtót kell kinyitni,

S ugy lehet a várba jutni…

Akkor lesz ám meleg

Mikor a nyílik meg…

Egy nagy ágyú van mögötte,

– Sárga rézből – van kiöntve…

De a kit majd czélba vesz az

Sárga réznél sárgább lesz az…

Tele van az vassal,

Gyilkoló halállal…

Elhullott vitézek kardja,

Lándzsák kopják tört darabja…

A mi vas csak volt a várban

Mind ott hever a torkában

Mindegyik egy halál,

Jaj annak kit talál…

Bent a várnak udvarában,

Jár kel Zrinyi diszruhában,…

Mintha esküvőre menne,

Lógg a vállán czifra mente…

Pedig halálára

Öltözött fel mára. –

Száz arany van a zsebében,

Villogó kard a kezében…

Hogy ha nem villoghat a kard,

Hogy ha halva összeroskad –

Legyen, mit elvigyen

A ki hozzá megyen. –

– Körül van már a vár véve,

Innen ki nem megyünk élve…

Esedezni, rimánkodni

A ki tud, az ki fog jutni…

Menjen a ki akar,

Maradjon, ki magyar. –

A ki hitvány, a ki gyáva,

A ki mász a föld porába,

A ki nyalja mások talpát,

Az csak menjen a meddig lát

Török császár néki

Kegyelmét igéri – –

– – Kinek nem kedves hazája,

Kinek élte, – s vére drága…

Kinek nincsen becsülete,

S a nélkül is van élete

Könyörögjön szépen,

Eleresztik épen…

Szóla Zrinyi;… kis csapatja

Fényes kardját villogtatja,

Villog a kard,…dobog a szív…

Hazájához mindegyik hív…

Ha szerették élve,

Meg is halnak értte. –

Jön a török,… a vár hídja

A sok népet alig bírja

Négyesével hármasával

– Égbe szálló orditással –

Rohannak a várba,

Parancsszót se várva. –

Egy hatalmas dördülésre,

– Az utolsó nagy lövésre –

Recscsen a híd,… jobbra balra

Hull a török a patakba…

Szőke viznek habja

A vért odább adja. –

Szőke viznek véres habja

Szolimánnak azt susogja…

Elveszett a néped dísze…

Erős lenni tudsz-e, birsz-e?…

Szegény dehogy tudott

Halva összerogyott. –

Uj csapat jön,… uj haraggal,

Szikrázó szem – éles karddal…

S mint a gáton átcsapott viz

Mindent ront s magával hord visz

A mi utját állja –

Ugy rohan a várba…

Harczi zaj kél,… harczi lárma,

Csattog a kard,… cseng a dárda…

Csillog villog a kard éle…

A hegyéről foly a vér le…

Ha egy helyre menne,

Egész patak lenne…

Tizszer annyi ellenséggel

Harczol Zrinyi vitézséggel…

De mi haszna,… mind hiába

A halál csak megtalálja…

Megtalálja végre

Kifoly drága vére…

Vitézsége, hős halála

A történet táblájára

Fel van vésve,… és örökre

Ott fog állni tündökölve…

Tündöklése annak

Kincse a magyarnak.

Vasárnapi Ujság 1856. october 12-én (41. szám.)

Ribianszky József: Bali Mihály hóhér életéből

Bali Mihály hóhér és családja

(A kép forrása: http://www.huszadikszazad.hu/index.php?apps=cikk&cikk=4621)

Bali Mihály mestersége ugyancsak sok szóbeszédre ad alkalmat az utóbbi időben.

Talán nem lesz felesleges most az ő pályafutásának legelejére visszaemlékeznem...

*

Mikor 1877. évi október elején a Szerém megyében állomásozó hetedik huszárezred újoncai bevonultak, Bali Mihály faddi legény sem álmodta, hogy mily nevezetes fordulópont ez életében. Odahaza pásztorember volt a javából. Nem afféle színpadi talmi bojtár, aki napszám után éldegélt, mert aki ilyesmit mer állítani, az még nem látott oly eleven bojtárt, aki világ csúfjára napszámba járna.

Az újonnan berukkolt regruta értette elhagyott mesterségének minden csínját-bínját. – Hideget, meleget fel sem vevő, álmatlansághoz, ébren alváshoz hozzászokott, mindenféle hájjal megkent, izmos fiatalember volt, akit mikor rettegett szakaszvezetője, a szabadszentkirályi nemes Evva firer úr töviről-hegyire kihallgatott, az apró szemá, sasorrú regrutára kimondta a szentenciát:

- Ebből huszár lesz!

A tapasztalt szakaszvezetőt  nem hagyta cserben emberismerete. Jóslata bevált. Mikhael Bali csakugyan olyan kemény huszár lett, aminőt az úristen csak jókedvében teremtett.

Az újonckiképzés után a századot, ahol szolgált, O-Pázua gazdag sváb községben szállásolták el. Egy hónap múlva egy szelíd, csendes természetű huszár panaszkodott a szakaszvezetőnek, hogy nem állja ki tovább a dicsőséget, mert fösvény házigazdája tökmaglevessel traktálja, pedig a katonának fél font hús és annak leve dukál.

- Ha máshová nem kvártélyoz el a firer úr, akkor vagy fejbe puffantom magam, vagy pedig kénytelen leszek megszökni – sóhajtott az elkeseredett legény.

- Tessék, firer úr, engem oda kvártélyozni – csengett Bali Mihály -, majd ráncba szedem én azt a nímetet.

Kívánsága teljesült. Ígéretét emberül be is váltotta, mert nemsokára a gazdag sváb jelentkezett a század őrmesterénél, Haiflein Istvánnál.

- Strázsamester úr, ha Istent ismer, szabadítson meg a huszáromtól, mert az boszorkánymester. Turkál a drága ételekben, s ha nem azt tálalják föl neki, amit szeme-szája megkíván, akkor vagy elapad a legjobb fejős tehenem, vagy pedig tej helyett csupa vért ád. Ha bemegy az istállóba, a seprű elkezd előtte táncolni. A múlt héten, hogy nem kapott mindjárt bort, elővett a hóna alól egy fából faragott nyulat s letette az udvar közepére és rákiáltott:

- Cimbora, hopp!

S a nyúl leszaladt a pincébe s két hordó ó-borom ecetesedett meg.

A megrökönyödött sváb végre húsz forintot kínált Bali Mihálynak, ha más gazdát szerencséltet jelenlétével, de a furfangos huszár kijelentette, hogy nagyon meg van a kvártélyával elégedve, mert nem minden bokorban akad olyan buta sváb, mint az ő kvártélyadója.

A következő év nyarán – a napokban múlt harminc esztendeje – az osztrák-magyar monarchia csapatai átlépték a Szávát s a hetedik huszárezred ötödik századát küldötték előre, akárcsak színlaposztók lettek volna, Philippovich táborszernagy nagyhangú kiáltványával, melyben biztosította az írástudatlan bosnyákokat, hogy nem mint ellenség, de mint jóbarát jött az osztrák ármádia, hogy a sokat szenvedett országban békét teremtsen.

Az írott malaszt azonban nem talált hitelre, a szabadságszerető bosnyák nép, akiket felkelőknek neveztek el, jobban megértette a puskák és ágyuk nemzetközi szózatát s erre apellált Maglájnál, tőrbe csalták az ötödik huszárszázadot, a sebesült, védtelen magyar fiúk számára nem volt pardon s a lemészárolt legényeket hajmeresztő kegyetlenséggel megcsonkították.

A magláji vérfürdőt megbosszulandó, Philippovich tábornok másnap rajtaütött a törökökön, széjjelszórta őket s a foglyok közt hat előkelő bég is volt, akiket elrettentő például kötél általi halálra ítélt.

Mohamedán emberre nézve nincs ennél borzasztóbb halálnem. Vallásos meggyőződése az, hogy kibe beléfojtják a lelket, az nem juthat a Tubafa árnyékába s nem részesülhet a paradicsom örömeiben, ahol örök boldogság vár az igazhívőre.

Hóhér nem volt a kéznél, Philippovich felszólította a katonákat, hogy ki akarja megbosszulni a magláji huszárokat s ki vállalkozik a bakó szerepére. De a tizenharmadik hadtest egyetlen legénye  sem mozdult. Bali Mihály valahol patrullban járt s mikor értesült a hadvezér felszólításáról, jelentkezett Evva szakaszvezetőnél:

- Sok jó pajtásomat csúfolták fel ezek a vad bosnyákok. Felkötöm én akár az egész görbe országot, csak bízzák rám.

Szemtanúk beszélik, hogy Bali Mihály, akit Philippovich egyik lovászának civilruhájába bújtatott, kiválasztott egy terebélyes kőrisfát, melynek egyik kiálló ágára futrázs kötelekkel egyik béget a másik után kötötte fel oly boszorkányi ügyességgel, hogy pár pillanat alatt kiszenvedtek. Azután valóságos akasztó humorral mondotta:

- No most bégethettek, báránykáim!

Philippovich háromszáz forinttal honorálta ügyességét, mit Bali Mihály azonnal Faddon lakó édesapjának küldött el, aki két keze munkájával kereste kenyerét.

Szarajevo bevétele után sok munka várt Balira. A kivégzések napirenden voltak. Izgalmas, vérfagyasztó jelenetben nem volt hiány. A herkules termetű, óriási erejű bosnyákok közt nem egy akadt, aki széjjeltépte az akasztófa láttára kötelét s kiragadta a legközelebbi katona fegyverét s azt lelőtte. A többi katona azután rávetette magát az óriásra s puskatussal verte agyon s Mohamed híve bejuthatott a paradicsomba.

A hadjárat lezajlása után a hetedik huszárezredet Grácba helyezték, amikor Bali Mihály is levetette civil gúnyáját s felöltötte újra az angyalbőrt.

*

Egy alkalommal Grác gyakorló terén nagy parádé volt. Tegetthoff altábornagy szemlélte meg a díszben kivonult huszárokat.

A tábornok az arcvonal közepén, fényes kíséretével egyszerre megállott. Mecséry ezredes vasvillaszemekkel méregette végig a legényeket, hogy vajon melyiknek lova, vagy rendetlen ruhája szúrt szemet a szigorú tábornoknak.

Tegetthoff Bali Mihályra mutatott:

- Scharfrichter? (Hóhér?) – kérdezte tőle ismételten.

- Jelentem alássan, méltóságos, vitéz generális uram, nem értem azt a bikkfanyelvet -, felelte a hóhér.

A tábornok erre torkára tette kezét, melyet gyorsan fölfelé rántott.

- Kok! Kok! Was? – kérdezte mosolyogva.

- Igenis, méltóságos generális uram, értek ahhoz is – volt a válasz.

Mikor azután letellett a három esztendő, Bali Mihály ismét visszakerült falujába, pár év múlva, Kozarek halála után, alázatos kérvényt nyújtott be Kozma Sándor királyi főügyészhez, melyben Boszniában a civilizáció körül szerzett érdemeire hivatkozva, pályázott a pesti hóhérságra.

Kozma Sándor a sok pályázó közül, akik között diplomás ügyvéd is akadt, őt neveztette ki.

Vajon hitte-e Bali Mihály uram, aki több mint harminc esztendeje fojtotta az első bosnyák bégbe a lelket, hogy valamikor oly temetéseken fog részt venni, ahol a királyi ügyész tartja a halotti prédikációt?

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 18. szám, 1912. ápr. 28.)

Papp Sámuel: Szózat a nép emberéhez

Forrás: origo.hu

Nép embere! olvass,

A kaszát és kapát

Ha leteszed, nyisd fel

A jó könyvek lapját.

Nép embere! olvass,

Mert nem csak kenyérrel

Él az ember, hanem

Egyszersmind igével.

Nép embere! olvass,

Több ész kell mint erő,

Ész nélkül a munka

Terhes és leverő.

Nép embere! olvass,

Ez a föld kincsbánya,

De kincseit okos

Művelőnek hányja.

Nép embere! olvass,

És látsz ollyan csodát,

Hogy a merev kövek

Kenyérré válnak át.

Nép embere! olvass,

S nézd milly könnyen csépel,

Vet, arat és kapál

Okos gazda géppel.

Nép embere! olvass,

Meglátod kenyered

Több és fejérebb lesz,

És puháb tenyered.

Nép embere! olvass,

Futósabb lesz lovad,

Tápszerül szalma helyt

Szénát és zabot kap.

Nép embere! olvass,

És bőven tejelő

Tehenid nem rontja

A kopár legelő.

Nép embere! olvass,

Jobb gyapjat ád juhod,

Anyi lesz a pénzed,

Hogy számát se tudod.

Nép embere! olvass,

Barmaidat dögvész

Nem dönti rakásra,

De megmenti az ész.

Nép embere! olvass,

Vetésidet a jég

Soha el nem veri

Aratni fogsz mindég.

Nép embere! olvass,

Okosnak tűz sem árt:

Csak a balgatagnak

Tesz sirathatlan kárt.

Nép embere! olvass,

Igy tisztul látköröd

A sötétben magad

Könnyen összetöröd.

Nép embere! olvass,

Ten magad lásd, hogy még

E földön számodra

Nincs elég üdvesség.

Nép embere! olvass,

Hidd el az olvasás, –

Kárhozatból téged

Kimentő Messiás.

Nép embere! olvass,

A magyar Kanaán

Különben benned vak

Koldust hordoz hátán.

Vasárnapi Ujság 1856. october 5-én (40. szám.)

Nyilas Samu: Ferenczi szobrász halálára

Ferenczy István (1792-1856) 

Forrás: wikipedia.org

Eltemettek téged is . . . . ott nyugszol

Len a sirban jó Ferenczi!…

A földön már nem epeszt, nem unszol

A művészet titkos vágya:

Elrepűlt az – veled együtt

Egészen a más világra.

Sorsod az lett, a mi sok jelesnek,

Mig éltél; meg nem becsültek:

Holtod után majd csak emlegetnek,

Emlegetnek jó Ferenczi!…

De mit ér – ha koszorútlan

Kellett neked sírba menni,

Bejártad a művészek hazáját,

Szép olaszhon földén laktál

Hogy betölthesd lelked szomját, vágyát –

S műveid a magyra névnek

Külföldön is ragyogó fényt,

S dicsőséget szereznének.

És mit nyertél?… nem adott jutalmat

Szülőfölded, Magyarország.

Felőled tán a hir is elhallgat;

Ha nincs egy két jó barátod:

S nevedet a feledésbe,

S enyészetbe hullni látod.

Boldogabb kor, boldogabb jövőnek

Kellett volna látni téged,

Midőn majd a müvésznek is nőnek

Babérok a magyar földön, . . . .

Hanem azért műveidben

Igy is élsz te nagy időkön;

Műveid a márvány siremlékek

A jövő kor és e nemzet

Kegyeletét biztositják néked:

Lerepűl a hir azokra

S neved sokáig élteti

Kisfaludy Károly szobra.

És sirodat látogatni fogják

A művészet fölkentjei…

Félve lépnek, hogy el ne tapodják

Zöld füvét a temetőnek:

Midőn csöndes sirhalmodhoz

Imádkozni, sírni jőnek.

S igy sohajtnak: „Óh ha már nem birod

Vésődet fölvenni többé:

Lomb és virág ékesitse sírod,

Szálljon reád áldott béke;

Megérdemled a nyugalmat

Ollyan hosszu szenvedésre”!…

Vasárnapi Újság 1856. szeptember 28-án (39. szám.)

Kóbor Tamás: A szeretetre méltó ember

I.

Mikor a szeretetre méltó ember nincs jelen

Az asszony (még sugárzó arccal):

Nagyszerű ember, remek ember. Igazán, ha ő nem lett volna itt, valamennyien halálra untuk volna magunkat.

A férj (rágyújtott a jour alatt nélkülözött szivarra):

É jó pajtás, nagyon jó pajtás. Úgy viseli magát, mintha nem is tudná, mennyire kiváló ember. És a hivatalban – ó csak látnád a hivatalban – az alárendeltjei rajongnak érte, fölebbvalói pedig... ah, hiszen nincsenek is fölebbvalói. Maga a miniszter is alárendeli magát neki.

Az asszony:

Voltaképpen nem is abban van a kedvessége, amit mond, mint a hangjában, a mivoltában, ahogyan mondja. Rögtön meglátszik rajta, hogy rendkívüli ember, amellett azt is megérezni, hogy jó ember. A hangjában szinte sír meg kacag az őszinteség.

A férj:

S látod, a felesége mégis otthagyta.

Az asszony:

Igaz is, már meg akartalak kérdezni, miért hagyta el a felesége?

A férj:

Biz én nem tudom. Feri azt mondja, hogy azért, mert nincs maradása nála az asszonynak, mert unalmas és brutális fráter. De hát lehet ezt hinni? Ő és unalmas, ő és brutális! Világos, hogy az igazi okot nem akarja megmondani, azért beszél ilyen abszurdumokat.

Hory Farkas: Tompához - Mihály napján 1856.

Hory Farkas

Tisztelt Collega ur (mert hisz én is lássa

Az Úr szőllőjének volnék a kapássa)

Aztán megboldogult jó apám daczára

Ki keveset adott bármelly poetára.

S kiket eleinte szinte ugy gáncsoltam

Tiz tizenkét verset én is kovácsoltam

S magam is nevettem, annyi dolgom mellett

Hogy belőlem végre poetainas lett,

Itt a havas alatt a rideg magányban

Gyártok egy két strofát alacsony szobámban.

A holott kék ruhást hat hétig se látok.

Kivéve ha jőnek régi jó barátok.

Csodálkoznék tisztelt Collega felettem

Hogy a magyar szót is még el nem feledtem

Ha látná hol töltöm életem szebb részét,

Hiszem felébredne lelkében a részvét.

S igy szólana: „biz e meddő élet látom,

Ha szerét teheti szökjék meg barátom.”

Fel is pakolnék én fürge gyermekimmel

De lelkem egybeforrt szegény hiveimmel,

Akar merre mennék, akar merre járnék

Jobb lelkü hivekre sehol se találnék

Merengő lelkemnek ez vigasztalása,

S igénytelen pályám némű kárpótlása.

Ön is hol felvevé hü pásztori botját

Lám szebb kinézésért nem hagyá el posztját,

Mert itt is amott is a föld kereksége

Három sing birtokot jelöl nekünk végre.

Ez a sorsa, ez ám akarki fiának…

De mi köze ehez most Mihály napjának

– „Hisz nem az a kérdés” ha valaki mondja,

Petőfiként, e csak ugy van mondva, tudja.

Miként közvitéznek hirneves obestert

Poetainasnak egy veteran mestert

Illik megköszöntni: ezt akarom én is;

Éljen Tompa Mihály, de tudom, hogy él is.

Mert ki annyi gyöngyöt vont ki a költészet

Tengeréből, nem bir azzal az enyészet;

Tündököljék is ő fénylő csillag képen.

S irjon minél többet kérjük igen szépen.

Vasárnapi Újság 1856. september 28-án (39. szám.)

Thaly Kálmán: Zákány István

Forrás: wikipedia.org

Történeti költői beszély

Bódva vize mentén, Szendrő város felett

Láthatni egy kopár, magánálló hegyet;

Itt ott egy omladék, egy kőhalom rajta –

Nem döntötte még le az idők viharja.

Pedig az enyészet falán folyvást romból, –

Mig végre emlék se marad fönn a romból!

Minen év leszakit belőle egy követ…

Hiába, a földön mindent romlás követ!

Hajdanta e helyen hirneves vár állott,

S most csak e csonka fal, e kőhalom áll ott;

csonka fal… kőhalom … ismerjetek rája:

Ime romjaiban, hires Szendrő vára!*

* * *

Edvi Illés Pál: A csejtevári gyermekek

Csejte-vár 

http://epa.oszk.hu/00000/00030/00132/datum02840/cim202847.htm

Az a kettős picziny kereszt

A bástyatőben, mégis áll;

S nem bir korhadni a holt test!

Hogyan ennyi idők után?

S alóla fris gyermekrívás

A vár körül miért hallik,

Nem hagyván nyugtot éjenként?

Thurzó, a nádor szép fia,

Utjában Csejtevár alatt

Elalkonyula bészálla,

Nádasdy uj özvegyéhez;

Felőle még csak jót tudván,

S közel sem azt, utóbb a mit

Iszonynyal érte atyjától.

Isten hozott kivánt vendég

Lőn itt Thurzó, övéivel.

A vár bús ifjú asszonya

Földig befátyolozva jött

Elébe, és kisirt szemmel,

De felvidult, mihelyt Thurzót

Fogadhatá vendégül el.

Az ifjusági gerjelem

Mély gyász alatt szenderge még;

S magának már el is hivé

Nagy könnyen és hamarsággal,

Hogy illy beszállásnak vége

Új házasság szövetsége.

De szép özvegy, csalatkozol!

Thurzó nem lengeteg fiú;

Nem bájlod ezt te kincscsel meg;

Nem ejti tőrbe ingered;

Drágább kő mind ezeknél is,

Mellyért ez ifju esdekel: –

S terajtad az nem tündököl!

Egy szót talála ejteni

Thurzó, a tréfa s faggatás

Között, melly grófi asszonyunk

Szivét rútúl csiklándozá,

„Ah! éretlen fiúcska én, –

Húsz évem is alig van még, –

Szeretni nem vagyok tudós!

Azért de kérhetném kezed:

Csak itt ne volna négy olly szem,

Melly rosz jelt ád, ha azt teszem.”

A téfa rég eltért másra;

Lenyúgovék vendége már:

Hogy a szerelmekben tudós

Hölgynek szünetlen most is még

E szók fülébe csöngenek.

De érteményökben kétes,

Magában szörnyüt gondola,

A négy szem hogy kiké volna.

„Özvegy vagyok, ifju – s nem rút;

Tetszném is lám herczegfinak;

S ha útban négy szem nem volna,

Szerelmemnek meghódolna!

Ahá! ti két porontyai

Ama rosz férjnek, engemet

Ki olly kemény zablyán tarta,

Mivel ti majd öröklitek

Kastélyom, várom, mindenem;

Ha kis korban nem haltok el.

Miattatok nem kell kezem,

Miattatok özvegykedem.”

Tüzön olaj imigy lángol,

Mell víz helyett borúlt reá.

A szót imigy magyarázza

Irtózatos dühében el,

Saját kicsiny szülöttire,

Kik ott futostak ártatlan

Víg nesz között benyilóban,

Seregnyi gyermektársakkal.

E nap kapott új zubbonkát

Minden leány, mivel gyorsan

Köték ma meg reczéjöket.

Nem tértek ki ma játékból.

Nagy estve is üzék, hajták

A Pásztorost: s ha vége lőn.

Meg újra körben állva mind

Kiszámolák az új pásztort:

„Énye, bénye, tábé, nyeke,

Pifi pafa. – puff ki.”

S özvegy kihúz hegyes tüket

Nyomban a fátyolból, le hadd

Bomoljék szélyt s lobogósan,

Nagy asszonya nyelvén értő

Dorkónak átadván, modna:

„E tűket fogd, s vigyed végbe!

Nem félsz te özvegyfátyoltól:

Nem félsz te négy szemektől is,

Itt nézni mellyek nem valók.

De menj mindjárt, hogy adhassam.

Közéjök ülj s velök játszál,

Hogy nékik az ne is fájjon:

S csak agyvelőbe szurd őket, –

Így a seb nem beszél aztán.”

Megy hát Dorkó, kezében tű,

A két szemes kicsiny, hamar

Feléjök jőnni megsejtik,

S vidám neszök elnémula,

Igen szívből könyörgének.

Kis gróf Béni, kucsolt kézzel

A vén latornak esdekelt:

„Dorkónk! édes, – ne szurj igen,

Hódas csikóm neked adom, –

Neked Bicskén kastélyomat;

Akár Csejtét, – ha ez tetszik;

Dorkónk, bizony nem bánod meg.”

Orsik, kis grófné is monda:

„Dorkó, mienk! hadd éljek én;

Adom neked piros bábom,

Adom (ha kell) cziczémet is, –

Csakhogy Dorkónk, ne szúrj agyon.”

De itt hiába volt szép szó,

A tűt agyukba bészurá,

S örökre játszani megszüntek.

Kelvén reggel, hirül adá

Thurzónak, a vidúlt özvegy,

Mit tétetett; s jelentgeté,

Hogy négy szem már nincs utjában,

Az ifju hüledez belé.

„Nem így volt én szóm értelme,

Saját szeminket véltem én,

Hogy nincs bennünk egy érzemény.”

Bucsúz, s siet Buda felé.

A bástyatőben ástak sírt,

E két kicsinyt temetni el,

Hol száznyi éveken túl is

Ép volt picziny keresztük még.

Soká rothadni sem birtak,

S a vár körül kisdedrivás

A föld alúl soká hallék,

Rémítve mindent éjenként.” –

Mert itt nem jó dolog történt.

1856. september 14-én (37. szám.)