Szana Tamás: Magyar költők szerelmei – PETŐFI SÁNDOR (1823-1949)

                Petőfi Sándor-Prielle Kornélia-Szendrey Júlia 

    Már senki sem tagadhatja, hogy az őszinte hangot szerelmi líránkban Petőfi tette uralkodóvá. A szerelmet előtte is sokan énekelték gyér örömeivel és sűrű fájdalmaival, de költőink legnagyobb részben idegen minták után dolgoztak, ahelyett, hogy igaz, őszinte hangot adtak volna saját érzelmeinek. Az utánzás megszokása egészen az ókor classicus mintaképeihez vezette vissza költőinket. Ligeteink, berkeink, folyóink a görög és római mythologia isteneivel s félisteneivel népesültek be s még oly önálló, minden ízében igaz költői tehetség, mint Csokonai sem tudott megmenekülni attól, hogy Coelusukat, Cipriákat, Endimionokat, Eréziákat ne szerepeltessen Lillájához írt költeményeiben. Kisfaludy Sándor, kinek Himfyje évtizedeken keresztül volt bibliája a szerető szíveknek, elvitázhatatlanul Petrarca befolyása alatt áll; az elvitázhatatlanul Petrarca befolyása alatt áll; az olasz költőtől veszi át nemcsak legszebb gondolatait, de egyúttal az érzelmek költői kifejezésének módját is. Kortársai ugyanakkor költött alakokhoz zengték dalaikat s talán szentségtörés volna a múzsa ellen, ha valaki csontból és húsból álló, erényekkel és gyarlóságokkal egyaránt fölruházott élőlényeket énekel.
    Szerelmi líránk hosszú évtizedeken át valóságos szoba-poézis volt s ha e század második negyedében tüneményes, csodálatos világgá tágult, azt egyenesen Petőfi Sándornak köszönhetjük. Ő száműzte szerelmi költészetünkből a mesterkélt érzelmek hideg udvariasságát, eme mondvacsinált, illat nélküli virágokat, hogy helyet készítsen az iga, őszinte érzelmek egyszerű, de költői nyilvánulásainak s a szerelmi lírát végre valahára saját vérmérsékletünk, hangulataink és szenvedélyeink tolmácsává, hirdetőjévé tegye.
    Ez az átalakulás azonban még Petőfi Sándor poézisében sem történt meg egy csapásra. A lángszellemű dalnoknak is időre volt szüksége,míg fölismerte, hogy az igazi lírikusnak és embernek egynek kell lennie s hogy a dal és a dal forrása: a szív, oly összetartozók, mint – saját szép hasonlatakint – a nap és sugára. És csakugyan, föltűnésének első éveiből származó szerelmi verseit – költői becs tekintetében – végtelen űr választja el ama költeményektől, melyeknek tárgyait már nem elképzelt fájdalmak, hanem igai élmények szolgáltatták s a melyekben szívének szerelmes hevülései és mélységei a maguk valódiságában nyilatkoznak. Elismerem, hogy a költő, fantáziájának segélyével, oly élénken bele tudja sodorni szívét, kedélyét az örömökbe és bánatokba, mintha valósággal átélné s nem álmodná azokat; de ezekből az érzelmekből bizonyos fokig mégis hiányozni fog a közvetlenség, mely első  pillanatra lebűvöli, rabjává teszi az olvasót s hasonló indulatokat kelt kedélyében. Az érzelmek őszintesége, igazsága mindenkor első föltétele a lírikus sikereinek, mert a csinált szenvedések látása utoljára is kifáraszt és untat bennünket.
    Petőfi szerető szívének története is emellett az igazság mellett tanúskodik.

*

    Teljesen megbízható adataink alig vannak a költő ifjúkori, első szerelmei felől. Mindaz, mit életírói e tárgyban később napfényre hoztak, jóformán csak találgatásokon alapszik, s mendemondákban vagy a homályos visszaemlékezések ködében vész el. Távoli ismerősök, kik szeretik föltolni magokat a dicsőség örök fényében ragyogó költő bizalmas barátai gyanánt, s hiszékeny ifjak, kik örömest alakítanak át regénnyé a költő élettörténetét s minden mendemondának igazat adnak, már sok apró adalékkal szolgáltak a közönség kíváncsiságának; e följegyzések azonban nem igényelhetik azt, hogy a komolyabb életrajzírónak kútforrások gyanánt szolgáljanak.
    A költő legbizalmasabb barátai és kortársai egyaránt megegyeznek abban, hogy Petőfi a nők irányában nem tudott szeretetreméltó lenni. „Hölgyek körül én  szégyenlős vagyok”, írja maga az „Egy hölgy emléke” című versében; barátai pedig azt jegyezték föl róla, hogy nők társaságában vagy vég nélkül tartózkodó és szótalan volt, vagy  ha jól találta magát, mindjárt lelkemnek, galambomnak címezte s minden elöljáró-beszéd nélkül össze-vissza ölelgette őket. Ez a modor még a negyvenes évek szabadabb hanghoz szoktatott magyar társaságaiban is föltűnő volt; ezért nem csoda, ha Petőfi leginkább csak az irodalommal foglalkozó férfiakra volt hatással, míg a nők rokonszenvét eleinte sehogy sem tudta megnyerni. Emellett a külseje sem olyan volt, hogy a női szemet mindjárt első látásra le tudja bilincselni. Termete inkább alacsony volt, mint magas, büszke, némileg kihívó magatartással. Véznaságához képest válla mindenkit meglepett; keskeny homloka fölött tüskés, borzas haja magasan borult felfelé; bajusza kicsiny, vékony s szakállát – mert gyér volt – szükségből spanyolosan hordta. A költőt csakis élénk tüzű, villogó szemei árulták el. Ezek a szemek első tekintetre haragos kifejezést kölcsönöztek sápadt arcának, de a keskeny ajkak körül játszó kedélyes, sőt gyermekies vonás mindjárt első szóra mérsékelte ezt a kifejezést. S minő volt a költő megjelenése! Öltözete, magaviselete mind különbözött a másokétól. Főleg viseletében szerette játszani a különcöt; majd olyan kalapokat készíttetett, mint egy rézbogrács, majd ember nem látta zekéket és dolmányokat virágos atlaszból. Egyszer az a gondolata támadt, hogy olyan tősgyökeres magyar költőnek, mint ő, illenék tetőtől talpig magyar ruhában járni, mint járt egykoron Csokonai Vitéz Mihály, s néhány nap múlva Tóth Gáspárnál el is készíttette a csípőn alól érő prémes mentét, csizmába húzott magyar nadrágos és sújtásos mellényt, mely öltözéknek kiegészítéseül kerek asztrakán kucsmát választott. Ebben a nemzeti ruhában aztán egy álló esztendeig járt-kelt Pest utcáin, mit sem gondolva azzal, hogy az egyik hóbortosnak, a másik ripőknek tartotta és sokan új Peleskei Nótáriusnak csúfolták. Hogy ilyen öltözékben és modor mellett sohasem volt a női társaságok Adonisa, igen természetes. Ő azonban szeszélyből és különcködésből tovább viselte Csokonai új életre keltett divatját.
    Ebben az időszakban, Liszt Ferenc egyik hangversenyén egy szép fiatal leányt pillantott meg Petőfi a hallgatók között. Szemét oly hosszan rajta felejtette a bájos tüneményen, hogy körülötte levő barátai észrevették elragadtatását, s egy közülök ki ismerősebb volt a pesti társaskörökkel, figyelmeztette őket: ne tekintsen olyan mélyen ama szép leány szemébe, mert a dolog reá nézve könnyen szomorú fordulatot vehet.
- Miért? – kérdte a költő hirtelen fölébredt büszkeséggel.
    Csak azért mert az a leány nem magunkforma szegény legénynek való, hanem egyik leggazdagabb pesti bankár. Kappel leánya.
    Petőfi önérzete fölháborodott e szavakra s a hangverseny után egész határozottsággal így szólt barátaihoz:
- Azért is nőül fogom kérni azt a leányt!
    Barátai azt hitték, hogy tréfál, s jóízűt nevettek elhatározása felett. Ez azonban még makacsabbá tette őt. – Petőfi másnap fölkereste a fentebbi észrevételt kockáztató barátot s azt mondta neki: ha látni akarja, Petőfi gyávább-e a tettben, mint a beszédben, vezesse el a bankár házához; még ma megkéri leánya kezét.
    A jó barát, még mindig azt hívén, hogy a költő csak enyeleg vele, elkísérte őt a bankár ajtajáig, hanem amint látta, hogy Petőfi egészen komolyan veszi a dolgot, elővette minden ékesszólását, hogy lebeszélje őt meggondolatlan, hóbortos szándékáról.
    Mindhiába. Petőfi félretaszította őt az ajtóból s bement egyenesen Kappelhez, kit éppen irodai foglalkozások közt talált. Itt minden kerülgetés nélkül bemutatta magát s egyszersmind azt is tudtára adta hogy tisztelkedésének célja: nőül kérni kedves leányát.
    Kappel derék, finom úr volt s amellett művelt, olvasott hazafi. A költőt – monda  - már régóta  jól ismeri s nagyra becsüli személyes ismeretségét. Szándéka ellen sincs semmi kifogása, már csak azért sem, mert e részben a határozást egészen leányára bízza, de egy formaságra figyelmezteti Petőfit: ne sajnálja magát leánya előtt is a család valamelyik ismerőse által bemutatni. A bankár megmondta mindjárt azt is, ki által.
    Kappel ezután barátságosan kezet szorított a különös kérővel, Petőfi pedig, mint aki jól végezte dolgát, távozott, s többé rá sem gondolt a házasulásra.
    A bájos bankár-leány, mint tudjuk, később Lónyai Menyhért neje lett.
    Ez a gyors föllobbanás nem az egyedüli Petőfi fiatal éveiben. Neki egy futó perc elég volt arra hogy a férfit barátjának, a nőt kedvesének vallja, a másik perc pedig, hogy végképp elfeledje. S ezt a szeszélyeskedést nem egyszer a gyermekeskedésig űzte. De ha könnyen vette is a szerelmet, pályája nem volt ment az erősebb szenvedélyektől. Zsuzsikáról, ama falujabeli leányról, kire Kerényihez 1844-ben írt levelében céloz, keveset tudunk s emlékélt nem őrizte meg más, csupán egy-két költemény; de Csapó Etelka, a szép, szende szőke leány már erősebb nyomokat hagyott úgy szívében, mint költészetében, noha szenvedélye ezúttal is csak inkább sejtelem és ábránd , mint valóság volt.
    Csapó Etelka, a tapasztalatlan gyermek ártatlanságában alig gondolt a szerelemre, s legfölebb csak mosolyogni tudott Petőfi fellengzése és sóvár pillantásai felett. A költő szenvedélye mindvégig sejtelem maradt előtte.
    Etelka halálakor sajátságos eset adta elő magát. Az ifjú test már benn volt a koporsóban, a pap, a gyászolók – köztük a költő – összegyűltek, mikor a szülők a halott életet hazudó, piros arcától félrevezetve, nem mertek hozzáfogni a temetéshez. A gyülekezetnek szét kellett oszlania, s Etelkának csak másnap adták meg az utolsó tisztességet. Holttestét Petőfi tette be a koporsóba, s ez az első közeledés a visszaemlékezések egész raját keltette föl képzelődésében. Elfojtott indulata a temetés után tört ki egész erővel. Naponta kijárt a temetőbe s órákig elzokogott a korán elhunyt sírja felett; elannyira, hogy barátai már komolyan kezdtek aggódni állapotán. E gyász emlékezete van lerakva a „Cipruslombok”-ba. „Cipruslombok Etelka sírján.”
    Nem akarom elvitatni, hogy Petőfi a képzelt kedves halála miatt sokat szenvedett; de másrészről azt is be kell vallanom, hogy a „Cipruslombok” című ciklus előttem olyan szerelemről tanúskodik, melyben van ábránd és képzelgés, de minél kevesebb az igaz szenvedély. A vékony füzetből csak a szerelem után vágyakozó költő mély elmerülése szól hozzánk, s nem egy helyen azt kell éreznünk, hogy a költ ő csak tetszeleg az elképzelt gyászban s a magára erőszakolt keservekben. Az igaz szerelem szívből fakadó, szívhez szóló elégiája nem ilyen.    
    A „Cipruslombok”-nak különben már a légköre sem olyan, hogy abban egy Petőfihez hasonló egészséges költői természet hosszasabban jól érezhette volna magát. A gyász, a sírás, a tétlen töprenkedés éppenséggel nem illettek Petőfihez, s csak megakadályozták küzdelemre hivatott szellemének szabad repülését.
    Petőfi minden dalát, melyet a megholt Etelkához ír, egy-egy kőnek mondja oly épülethez, amely a felhőket fogja érni – és abban csakugyan igaza van, hogy e dalok mint megannyi kövek súlyosodtak rezignációhoz nem szokott lelkére. A költő legtöbbször csak nagy nehezen tudja beleélni magát példányképeinek: a német romantikusoknak kísérteties, szentimentális világába; érezi, hogy keserveiben nagyon kevés van egyéniségének karakterisztikus vonásából: a férfiasságból s mintegy vád gyanánt hozza föl maga ellen, hogy elpanaszolta búját az embereknek, „miként ha ujját megmetszi a gyermek.”
    Ezzel a hasonlattal már sejtetni engedte, hogy fájdalma nem lehet tartós életű s az emberi szívek legjobb orvosa: az idő, az ő sebét is be fogja hegeszteni. Alig néhány hét múlva már új vágyak kelnek keblében s lantján megzendül a vallomás:

Szeretnék már szeretni ujolag…
Mit ér a kert, ha rózsát nem terem?
Ha szerelemmel nem diszeskedik,
Mit ér az élet, ifjuság nekem?
-    -    -    -    -    -    -    -
Lelkem bolyongó, hontalan madár,
Keresve száll: fészkét hol rakja meg?
Hol a leánysziv, a mely megnyilik
Tanyát ohajtó érzeményinek?

    Etelka halálának évnapján még kivándorol a temetőbe s a kedves sír fölött még zokog, mint a gyermek – vagy mint ő mondja – az őrült; de a bánat kérge már bontakozni kezd szíve felől s hazajövet így szól Jókaihoz, kivel abban az időben együtt lakott:
- Lásd! Milyen silány az ember! Etelka sírjától jöttem; sírtam, mint az őrült. De visszatértemben egy leány jött velem szembe; szép volt s amint elhaladt mellettem, utána néztem! Pedig akkor jöttem a temetőből.
    Ha nem ismernénk is ezt a vallomást, kedélyének fokozatos kiderülését, könnyen kiolvashatnók verseiből. Mihelyt Etelka sírján nyugalmat talál, véget ér az elégikus dalok ciklusa s a költő új vágyaknak, új hevülésnek engedi át magát. Egy nő kedvéért, ki valamely házi mulatság alkalmával kiváló bájaival s főleg elragadó mazur táncával egészen lebilincselte, táncolni akar tanulni s Vahot Imrét (a csárdás mesterét) szólítja föl: adjon neki a táncban oktatást. Később egy Gödöllőn lakó kisasszonyba: a művelt lelkű Mednyánszky Bertába lesz szerelmes. Gyakorta kirándul látogatására, kedves órákat tölt vele s ez órák benyomásaiból teremnek meg 1845-ben a „Szerelem gyöngyei”.
    E kötet tárgyait már nem a múlt fájó visszaemlékezései, nem az alig ismert kedves elvesztése feletti töprengés, hanem az új életre ébredt szív álmai, reményei és hevülései alkotják.
    A két lelkiállapot különböző voltát maga a költő jellemzi legjobban a következő sorokban:

Sírba tették első szeretőmet:
Búm e síréj holdvilága volt.
Uj szerelmem, mint nap jött az éjre:
Felkelt a nap… halványul a hold.

    Valamint az első, úgy ez utóbbi föllángolás sem boldogítja a fiatal költőt. Az első viszony reményét a korai halál semmisíti meg, a másodiknál a „szép vidék szépséges leánya” nem érez viszontszerelmet Petőfi iránt. A viszonyt ketten kétféleképpen fogták fel. A leány Petőfi, mint költőt nagyra becsülte, de egyéniségéhez erősebb vonzalommal nem viseltetett, míg Petőfi, ki költői és magán egyéniségét különválasztani nem tudta, ellenkező hitben élt. Ezért írta:

Alacsony kis ház az én lakásom;
A tiéd magas, nagy palota.
Jaj nekem, jaj én nekem, leányka,
Nem emelkedhetem én oda.

De miért ne egyesülhetnénk mi?
Én hozzám le mért ne hajlanál?
Le a völgybe tér a hegy patakja,
s az égről a nap a földre száll.

    Minél jobban megismeri a helyzetet, a remény és kételkedések között annál erősebb hullámzásba jönnek érzelmei. A ciklus egyik dalában (33) már ezt írja:

Áttekintek a nagy láthatáron,
Rónaság ez, völgy- és hegytelen.
Szivem is most ily végetlen róna…
Nincsen benne más, csak szerelem.

Szivem olyan tele szerelemmel,
Hogy terhétől csaknem elesik.
Ugy vagyok, mint a fa, melynek ága
Alig birja dús gyümölcseit.

Szívem így, megtelve szerelemmel,
Egy pohár, amely csordultig áll…
Drága bor!… s ha a lány porba hull?
Kár lesz… inkább idd ki te, halál!

    A helyzet eme bizonytalansága, a remény és lemondás közt való örökös hánykódás vég nélkül változatossá és érdekessé varázsolják a „Szerelem gyöngyei”-t.
    A kiábrándulás azonban mindjárt az első döntő percben bekövetkezett: a megdalolt eszmény csak testvéries érzelmekkel ígérkezett viszonozni a költő szerelmét. Petőfit érzékenyen sújtotta ez a csalódás; érzéketlen báboknak nyilvánította a leányokat, kik dalt nem érdemelnek s Jókainak kinyilvánította, hogy azontúl még csak egy kötet szerelmes verset fog írni s annak darabjai anyjához lesznek intézve. De ugyanekkor azt is érezi, hogy bármily hideg a világ, szíve még nem fagyott meg, szíve még meleg.
    Ugyanez a gondolat s a szerelem utáni epekedés nyer kifejezést ama remek versében is, mely így kezdődik:

Minden virágnak,m inden kis fűszálnak
Jut a napból, ha több nem, egy sugár;
Óh szerelem te szivek napja, szívem
Egy sugárt tőled csak hiba vár?
Nincsen leány, ki engem szeretne,
Nincsen leány, ki mondaná nekem:
Hideg világ van, lelkedet meghűté,
Jer, melegedj föl forró keblemen.

    A vágy teljesülésére nem sokáig kellett várakoznia. Szerető szíve, melyet minden tavasszal újra kihajtó virághoz hasonlított, kiheverte sebeit s nemsokára ismét megdobbant.
    A leány, ki szívét ezúttal mozgásba hozta, a nemzeti színház később nagynevű művésznője: Prielle Kornélia volt.
    Petőfi és Prielle Kornélia szerelmi viszonyát a legutóbbi mindig sajátságos színben tüntették elő a költő életírói. Nem tekintették egyébnek két excentrikus lény hóbortjánál, mely amily gyorsan támadt, oly gyorsan véget is ért. Petőfi és Prielle Kornélia egy színdarab első felvonása alatt meglátták egymást; a második után szerelmet vallottak; a harmadik után a paphoz futottak, ki nem akarván őket éjnek idején összeesketni, reggelre kiábrándultak. – Így írta ezt meg a költő egyik életírója. De mi sem tévesebb és igazságtalanabb, mint e poetikus szerelmi viszony ilyetén karikatúrája.
    Ma már a művésznő őszinte vallomásaiból tudjuk, mennyi alapja van e történetnek. Tévedés azt hinni, hogy Petőfi amaz emlékezetes előadás alkalmával Debrecenben találkozott Kornéliával először s hogy viszonyuk oly gyorsan véget ért volna, mint egy villám, mely egész fényében azért lobban föl, hogy azután annál gyorsabban kialudjék.
    A költő 1845-ben látta először Kornéliát s midőn a rá következő év végén Debrecenben újra találkoztak, Petőfi már kedves ismerős gyanánt üdvözölte a pályáján rajongással csüggő fiatal leányt. Egy-két rövid találkozás elég volt, hogy a két ábrándos lélek megértse egymást s Petőfi örökre magához akarja láncolni azt a lényt, ki összes leányismerősei közül talán egyedül fedezte föl lelkének egész gazdagságát. Íme Rómeó és Júlia története – ami a kor szellemének megfelelő kevésbé tragikus véggel. Az egybekelés az idő rövidsége miatt nem történhetett meg, de Petőfi másnap azzal a kívánsággal távozott, hogy leveleik  fenntartják a jövő boldogság kilátását.
    „Reggeli 5 órakor indult a gyorskocsi: Petőfi, mielőtt felült volna, tárcájából kiszakított egy lapot, s írt nekem sűrű, apró betűkkel egészen addig, amíg csak betű férhetett arra. Kért, hogy vegyem fel pap áldása nélkül is a nevét; ő teljesen reám ruházza azt és Kolozsvártt – hová két hét múlva szándékoztunk-  szerepeljek már úgy… Ő ott lesz nálam, amikor kívánom, az esküvőre és ismét távozik, ha úgy akarom. Belenyugszik abba, hogy csak akkor hívjam őt magamhoz, mint férjemet, ha már meggyőződtem arról, mennyire megérdemli a boldogságot… Ez volt tőle első levelem.
    Pestről nehány nap múlva ismét kaptam tőle levelet; ez már hosszabb, de szintén mély érzelemből áthatott és áradozó volt. Szívemet az lepte meg legkedvesebben, hogy bevallja, mennyire érdekeltem őt már Pesten létem alkalmával is, az első látástól kezdve. A legrajongóbb szerelemhez nem volt másra szükség – folytatá –, csupán egy szikrára, mely lángba borítsa hőn dobogó szívét s melyet csak a viszontszerelemben vélt fölfedezhetni. Már akkor meg volt győződve, hogy előbb vagy utóbb, ha sorsunk bennünket összehoz, s nálam e szikrát valóban megtalálja, nagyon, de nagyon fog engem szeretni. Újból említé, hogy milyen diadalmas boldogság lett volna az a számára ha Pestre érkezve, azt mondhatja ismerőseinek: Kornélia az én feleségem.. Az egész levél nagyon jól hatott reám. Föltettem magamban, hogy nemsokára, ha Kolozsvárott leszek és már némi büszke önérzettel hívhatom magamhoz Petőfit, miután a közönség kegyét ott is bírni fogom; - akkor először készültem a kedves, jó, irántam örök kegyű Kolozsvárra – e szép házasságnak is végbe kell menni.”
    De mi történt?
    Prielle Kornélia néhány nap múlva már egy szatmári látogatótól a költő és Szendrey Júlia újabb viszonya felől vett tudósítást. A fiatal színésztő gúnyos hangú levélben vetette a költő szemére állhatatlanságát, ez pedig közel egy hónapi hallgatás után azzal vádolta Kornéliát, hogy kolozsvári diadalait mint Petőfiné bizonyára azért nem akarta élvezni, mert „alkalmasint férjhez szándékozik menni valamelyik kis gróf udvarlójához.”
    „E levélre – folytatta Prielle Kornélia – éppen nem kívántam felelni, s nem is írtam mindaddig, míg – nem tudom melyik folyóiratban vagy hetilapban – egy költeménye jelent meg. Mohón kezdtem olvasni azt és az elején emelkedett a lelkem örömében, azt reám vonatkozónak gondolván. A vers ilyenformán hangzik: »Mi van innen távol? A Tisza. – Mi van a Tiszán tul? – Hortobágy. – S a Hortobágyon tul? Szép leány stb.” de mennyire leestem egemből, midőn a szép leány szeme, haja színe és több egyéb tulajdonsága reám alkalmazhatók nem valának. Az első érzelmek hatása alatt nem állhattam meg, hogy rögtön tollat ne vegyek kezembe, s csak ennyit írtam neki: „No ugye, hogy a Hortobágyon túl két út van? Szerencsés utat kívánok a másikon, amelyik nem a Királyhágó felé vezet.”
    A művésznő ezután még csak kétszer találkozott Petőivel. Először 1847 június első felében, midőn a múlt szép emlékeit mindketten kesernyés tréfálózásba fojtották  s megtörtént köztük a szakadás; másodszor, nehány pillanatra, egy évvel később a forradalom viharában, mely a költőre nézve oly végzetessé vált.
    A viszony emlékét nem őrzik költemények. Az egész egy rövid, de szép álom hatását gyakorolja reánk. A költőre azonban így is jellemzetes, mert újabb bizonyítéka gyorsan támadó és hirtelen elmúló szerelmi hevülésének. Petőfi végezetül volt megírva a sors könyvében, hogy lázas vággyal keresse, de föl ne találja a boldogító, tartós szerelmet. Már-már maga is kételkedni kezdett gyorsan változó hevüléseiben, s míg egyre kötötte és bontotta újabb viszonyait, szeretetreméltó könnyelműséggel ilyen vallomásra fakadt:

    Mi most nekem a szerelem?
Rózsafán kis madárfészek,
Melyben vigan fütyörészek
S ha feldulja a fergeteg,
Odább szállok, mást épitek.

    A pillangó-élet azonban nem tartott sokáig. Midőn e sorokat írta,1846 őszén, minden eddiginél nagyobb erővel lobbant föl szívében a szerelem lángja, az az erős tüzű és féktelen szenvedély, mely bátran szembeszállt minden akadállyal, s éppen szívósságában találta föl állandóságának biztosítékát.
    A költő ekkor látta először Szendrey Júliát.
    Az erdődi vár, Drágffy Bertalan egykori sasfészke, e század elején már egészen elveszítette régi jelentőségét. Mohos falai a XVII. század végén láttak utólszor daliákat; termeiben ekkor volt utólszor hallható a kardok csörgése, udvarán a harci paripáknak nyerítése. Az egykori kényurak men- és védhelye nagy átalakuláson ment át; futóárkai, védbástyái eltűntek, a csillag nem ragyogott tornyain, s harci kürtök helyett zongorák hangja fogadta az idegent. A vár urat és eszmét cserélt; falai közé egy újabb kor gyermekei költöztek, olyan koré, melyben többé nem vérrel, hanem munkával szerzik a dicsőséget.
    A vár 1845-ben, egyetlen terem kivételével hivatalhelyül és tisztilakul volt berendezve. E terem a kápolna volt, oltárral és imapadokkal. Itt hallgattak szentmisét a hivatalnokok,kik távol laktak az egyháztól.
    A várnak hosszú folyosóval ellátott nyugati emeletes oldalát az uradalmi felügyelő foglalta el családjával.
    Csendesebb úri családi kört, beszéli Lauka Gusztáv, képzelni is alig lehetett. Férj, nő és két leánygyermek több örömet találtak odakünn a szabadban, mint benn az ódon termekben, melyek rendesen csakis akkor lettek zajosabbak, mikor gazdasági ülések alkalmával az Erdődön megjelent tisztek, dél idején, a főtiszt ebédlő-termét megnépesítették.
    Az uradalmi felügyelőt Szendrey Ignácnak hívták és idősebb leánya: Júlia volt hivatva arra, hogy, habár rövid időre is, megvalósítsa mindazt, amit Petőfi a szerelemről szépet és magasztosat álmodott.
    E fiatal leány, kinek a magyar költők szerelmi történetében oly dicsőségteljes és mégis oly szomorú végű szerep jutott, a kortársak állítása szerint, egyike volt a legkülöncebb, legrejtélyesebb természeteknek. Sokat írtak felőle, de oly igazán talán senki, mint Lauka Gusztáv, ki tanúja volt ifjúkori álmodozásainak, látta föllángolását s a régi barát vonzalmával közeledett feléje élete utolsó, szomorú szakaszában. Szendrey Júlia igazi arcképét, amennyiben ez oly rejtélyes teremtésnél lehetséges, Laukától bírja az irodalom.
    Tőle kölcsönözöm én is a szükséges vonásokat, midőn jellemének titkait kutatni szándékozom.
    Júlia nemcsak jómódban, de egyúttal kényelemben is nevelkedett.
    Amit egy gyermekszív csak óhajthat,  mind megszerezték, mind megadták neki szülői.
    Polgári családnál szokatlannak mondható nevelésben részesült: már férjhez menetele előtt kitűnően zongorázott, jól táncolt, beszélt németül és franciául. És sajátságot, hogy a szép és kedves lány, ki szeretetreméltóságával díszes kört vonhatott volna mag akörül, kerülte a társaságot s legjobban érezte magát zongorájánál, vagy a kert virágai közt, a fák árnyaiban Heine verseit vagy Sand regényeit olvasgatva. Elzárkózottan, saját benső világában talált csak nyugodalmat.
    A mindennapit épp úgy gyűlölte és kerülte, mint a kisszerűen vagy nevetségesen feltűnőt. Atyja alárendelt hivatalnokainak dicséreteit és izgatottan vagy türelmetlenül hallgatta, ama simára fésült, glasszékesztyűs és parfümözött gavallérok felett pedig, kik állásuknál fogva igényt tarthattak arra, hogy neki udvaroljanak, naphosszat élcelt és gúnyolódott. Az uradalmi és kisvárosi kört egyaránt nagyon süppedékes talajnak találta arra nézve, hogy ott illúzióinak és boldogságának tartós fészket építhessen. Nem is titkolózott e tekintetben, s akik lángoló szívvel közeledtek feléje, csakhamar kihamvadt kebellel távoztak. És mindezek dacára lelki tulajdonságaira éppenséggel nem volt rátartó. Játszott és örült a gyermekekkel, kedélyes volt az ifjakkal, de kiváltságokat nem osztogatott. Sokáig sem mulatni, sem gyönyörködtetni nem szeretett. A legvígabb társaságban is egyszerre csak magába zárkózott és szótalan lett. Gondolatai ilyenkor máshol röpködtek.
    Tagadhatatlan, hogy végzetes befolyással voltak kedélyére olvasmányai. Eddig ismeretlen, káprázatos világot tárván föl előtte az akkor virágzásban levő francia romanticizmus termékei, csakhamar nevetségesen kisszerűvé, s bosszantóan unalmassá vált előtte a napi pletykákon élősködő, kedvteléseiben naiv kisvárosi kör. Szívét, kedélyét nem is tárta föl Erdődön senki előtt; egyetlen meghitt és bizalmas barátnője: Térey Mari, Nagy-Károlyban lakott. Mari valamivel idősb volt, mint ő s talán kevésbé szellemes, de még különcebb. Az öreg Szendrey, ki nem élt oly úri lábon, mint a károlyi inspektor, gyakran elvitte leányát a Térey-házhoz, hogy lássa és szokjék hozzá a nagy-károlyi úri látványosságokhoz. Júlia jövőjére nagy hatással volt a szép, de végtelenül különc Térey Mari barátsága is. Együtt szőtték-fonták álmaikat, s csakhamar a legbizalmasabb összeköttetés támadt közöttük, noha útjaik nagyon elváltak egymástól. Mari a fénylőt kereste, Júlia a fenségest, amaz a csilláros termek, ez a csillagok ég után epekedett. Marinak rang és ragyogás, Júliának hírnév és dicsőség kellett. Különböző irányban haladtak, de mindkettőjük iránya olyan volt, mely kérlelhetetlenül kizárta a közönségest.
    Nem csoda tehát, hogy mindazok, akik Júliát akkoron bírni óhajtották, tagadó válaszban részesültek. A komoly, észszerűen gondolkozó anya örömestebb választott volna azok közül, kik távoztak, mint azok közül, kik még hihetőleg jönni fognak; de Júlia ábrándjaiból vajmi keveset lehetett lealkudni a realizmus javára.
    Költői hajlamait követve, egymás után szalasztotta el a legkecsegtetőbb összeköttetéseket. Nem félt az időtől; nyugodtan várt és nem várt hiába.
    Azt a férfiút, ki képzelődését álmaiban annyiszor foglalkoztatta, 1846 szeptember havában a véletlen sodorta útjába.
    Szendrey Júlia és Petőfi Sándor Nagy-Károlyban találkoztak először.
    A nagy-károlyi táncteremnél, hol először látták egymást, igénytelenebb nyilvános tánctermet képzelni is alig lehet. Szappannal kifényesített padozat, organtin függönyök, nyolc darab nagyobb tükör, egy nagyobb és két kisebb viaszgyertyás csillár, a fal körül cikásszal bevont ülőpadok, ennyiből állott a táncterem berendezése és ékítése. De azért a terem zsúfolva volt a mezőváros és megye kitűnőségeivel.
    Petőfit Riskó Ignác mutatta be Júliának és Térey Máriának. Ez utóbbi kissé nagyon eredetinek találta a költőt s mindjárt az első találkozásnál igaz szívből átengedte őt barátnőjének. Júlia örült, hogy láthatta az ifjút, kinek költeményei már előbb elbűvölték;Petőfit pedig megdöbbentették a leány szellemessége és bájai. Néhány negyedóra tökéletesen elég volt arra, hogy a két szív egymást megértse s a jövő eshetőségeire nézve szövetkezzék.
    Júlia, mint mindig, külsőleg ez első találkozás alkalmával is hideg maradt s a hatást, melyet Petőfi reá gyakorolt, csak barátnőjével közölte. Térey Mari, mintha csak társat akart volna szerezni különcködéséhez, e hatást még erősbíteni igyekezett s az intéző hatalmat csakhamar kezébe vette a szerelmes pár jövője fölött. Gyöngédségével, társadalmi felsőbbségével egyengette az ösvényt számukra s hogy mily nagy súlyt fektetett Petőfi e leány támogatására, azt a Térey Mari albumába írt  következő emlékversek bizonyítják legfényesebben:

A szerelemnek asztaláról
Nem ittunk mi közös pohárból;
Mégis ha egy hosszu öröm lesz életem,
Azt én, leányka, neked köszönhetem;
S ha meg fogom siratni a napot,
A melyben életem fogantatott,
Ha nem lesz a világon többé örömem?
Azt is, leányka, csak neked köszönhetem.

    A nagy-károlyi bál után a jövő reményszálait már egészen Júlia tartotta kezeiben. Petőfinek csak egy óhajtása volt, hogy szíve választottját erdődi magányában mielőbb fölkeresse. Riskó társaságában meg is látogatta Szendreyéket s Júlia szülei, kiknek ekkor talán még sejtelmük sem volt e viszony felől, előzékenyen fogadták. A pár órai együttlét kimért és tartózkodó volt. Mindenki úgy gondolkozott, hogy a leány ez ifjút nem szeretheti; az öreg Szendrey pedig csak a rideg külsejű, kellemetlen modorú embert látta Petőfiben. A költőnek legalábbis egy pár hónapig kellett volna közelében tartózkodnia, hogy megnyerje rokonszenvét. Így jóformán az egész család közönyös maradt iránta s mint Lauka beszéli, csakis Riskó vette észre, hogy noha válniok kellett, sem Petőfi nem távozott, sem Júlia nem maradt vissza egyedül. Lélekben már együtt voltak elválhatatlanul.
    Ugyancsak Lauka beszéli, hogy Júlia Petőfi távozásával még zárkózottabb lett, mint volt azelőtt. Hosszasabb sétákat tett, tovább ült zongorájánál s gyakorta elrejtőzött, hogy titokban válaszoljon Petőfi soraira. E levelek nem maradtak fenn az irodalomtörténet számára. Lauka is csak egyetlen levelet és egyetlen választ olvashatott; de – mint mondja – e két levélben ritka rokonszenv és vonzalom nyilatkozott, tökéletes kizárásával minden másnemű érdekeknek.
    Petőfi arca és szemei elárulták, hogy szíve valami édes titkot rejteget; kedvesének nevét azonban még bizalmasabb barátai előtt is elhallgatta. Így tett Júlia is, ki mindig legszebb évei  közé számította azt az évet, amikor még csak ketten tudtak szerelmükről. A költő levelei és versei elég anyagot szolgáltattak, hogy magányában ne unatkozzék.
    A következő farsang szokatlanul vidám hangulatban találta őt; szívélyesebb, közlékenyebb lett s az udvarlók ismét reményleni kezdettek. Már emlegették is a vőlegényt s a nők gratuláltak; Júlia mosolygott és elfogadta a szerencsekívánatokat. Még csak sejtetni sem akarta, hogy udvarlói elfoglalt várat ostromolnak.
    A veszedelmes kérő híre azonban csakhamar elterjedt s a költő 1847 június havának egy meleg délutánján, egészen váratlanul Erdődön termett.
     E látogatás alkalmával három napon át az erdődi kert volt találkozója ama két léleknek, akik oly végzetteljesen egyesültek és váltak meg egymástól. E kertben, mosolygó ég alatt történt meg az eljegyzés, titokban az emberek és szabadon az Isten előtt.
    Júlia fölment a várba, hogy kérőjét bevárja. Petőfi a helyzet komolyságához mérten és önérzetesen jelent meg a szülők előtt. Elmondta, hogy szeretik egymást, hogy szívben, lélekben jegyesek és boldogságuk teljességéhez csak a szülők áldása szükséges. Az atya szíve elszorult, mert a bizonytalan jövő képek vonultak el szemei előtt; az anya zokogott. A költő képes volt megmérni a szülői szeretet mélységét, s már-már ingadozni kezdett, de Júlia megmaradt elhatározásánál. Petőfinek végtelenül fájt a szülők habozása. Hogy beleegyezésüket kinyerje, kész lett volna bárminő nagy áldozatra; de viszont nem volt az a kincs, amelyért most már Júliáról lemondott volna. – „Júlia az enyém! Óh de talán atyai és anyai áldás nélkül!” sóhajtott föl barátai előtt s Erdődről anélkül távozott, hogy a várba föllátogatott volna. Mikor negyed nap reggel elutazott, a vár tornyának erkélyéről egy fehér kendő lobogott utána.
    Petőfi távoztával sem az ifjúnak és leánynak egymás iránti szerelme, sem a szülők aggodalmai nem maradhattak titokban. Júlia zárkózottsága s a szülők szomorúsága egyaránt igazolni látszottak azt, amit itt-ott suttogtak. Júlia naponkint fölkereste kedves emlékeinek tanyáját, az egyszerű kertet, de éreznie kellett, hogy nagy űr van abban az örömben és boldogságban, melyből hiányzik az atyai szív megnyugovása. Végre is az atya sajnálta meg gyermekét s hagyta futni azon az ösvényen, melyen a rendkívüliekért rajongó gyermek boldogságát hitte elérhetni.
    Az esküvő napjáról a szülőkön kívül alig volt valakinek tudomása. Petőfi Sándor és Szendrey Júlia az erdődi vár kápolnájában 1847. szeptember 8-dikán, a déli órákban esküdtek egymásnak örök hűséget. Az esketési szertartást Lauka József uradalmi ügyészségi segéd és Sas Károly tanúk jelenlétében az erdődi ősz lelkész. Kálos István végezte. Petőfi ezüstgombos moire-atillában, egészen feketébe volt öltözve; Júlia fehér selyemruhát viselt kebelén thea-rózsával, fején menyasszony-fátyollal és mirtusz-koszorúval. A lelkésznek kérdéseire mindketten tiszta, érthető hangon válaszoltak. Az öröm és boldogság – beszéli Lauka – szívökbe rejtőzhetett, mert arcuk meghatottságot és szenvedést mutatott.
    Az esküvőt megelőzőleg, egész váratlanul Petőfi betoppant gróf Teleki Sándorhoz:
- Beszédem van veled négyszemközt.
    Teleki bevezette őt a szomszéd szobába.
    -Mondjad, mi kell?
- Druszám, nagy kérésem van hozzád.
- Ki vele, állunk elébe.
- Szeretném a mézesheteket nálad, Koltón tölteni.
- Hát ki mondja, hogy ne töltsd?
- De ez nem elég.
- Nos, hát folytasd.
- Eredj el te is hazulról, egyedül akarok lenni; ne lássa senki boldogságomat.
- Lehet; úgyis szülőimhez szándékszom menni, nagy örömet szerez neki, hogy elküldesz. Mikor menjek?
- Majd megírom a napját; de hát még ez sem elég.
- Na!
- Küldj el mindenkit a háztól
- Az istállókból is?
- Nem, csak a háztól.
- Szívesen; a szakács marad a feleségével, mert asszony nélkül nem hagyom nődet, s ennetek is csak kell, mert turbékolásból nem éltek meg.
- Köszönöm.
    Pár nap alatt üres volt a költői ház, csak a szakács és szakácsnő várták a Petőfi-párt.
    A költő október 14-diki kelettel ezt írta Kerényi Frigyesnek:  „- nehány nap múlva indulunk Pest felé, itt hagyjuk Koltót, az örökké kedves emlékű Koltót, hol oly édes heteket tölténk, amilyen boldogságot halandó álmodni és elbírni csak képes.”
    Hogy Petőfi csakugyan boldog volt, azt költeményei nyíltan elárulják. Maga bevallja egy helyen, hogy „költői ábránd volt, mit eddig érzett, költői ábránd és nem szerelem”; csakugyan, ha a Júliához írt dalokat olvassuk, ismerkedünk meg igazában kedélyének egész mélységével és fényével. A magyar szerelmi líra még nem szárnyalt magasabbra, mint ezekben az örök dalokban, melyek az érzelmek bármily skálájában szólaljanak is meg, mindenkor Petőfi eszményhez állhatatosan ragaszkodó szívét mutatják. Hogy minő mély és egész valóját átható volt ez a szerelem, erről leginkább az tanúskodhatik, hogy szerelmi költeményei házas életének ideje alatt születtek. Szerelmét sem a házi élet gondjai, sem később a forradalom viharos napjai nem voltak képesek elbágyasztani; sőt mintha a válságos napok még inkább fokozták volna szenvedélyét: a szabadság fegyverzöreje közt írja meg a „Szeretlek kedvesem, szeretlek tégedet” kezdetű magas szárnyalású költeményt, melynél szebb emléket költő még nem emelt kedvesének.
    A szenvedély egész lázával és ittasultságával mondja itt:
    Petőfi eszményi magasságba helyezi Júliát ezekben a k költeményekben: a gyanúnak, a féltésnek még csak árnyéka sem férkőzhetett hazugságot, áltatást nem ismerő nagy szívéhez.
    Csak egyszer szállja meg (és sajátságos, éppen a mézeshetek idejében) valami csodálatos, sejtelemszerű melankólia, midőn a „Szeptember végén” című gyönyörű versében így szól kedveséhez:

Óh mondd, ha előbb halok el, tetemimre
Könyezve boritasz-e szemfödelet
S rá birhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd;
Én feljövök érte a síri világból,
Az éj közepén s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyüimet érted,
Ki könyeden elfeledéd hivedet
S e sziv sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is örökre szeret!

    E pontnál szeretném letenni a tollat, s csak annyit írni ide hogy Petőfi a nejében föltalált tiszta eszményképet vitte sírjába. De nem regényt írok, hanem történetet, s ez a történet a segesvári közös sír szélén még nem ért véget.
    Bár nehezemre esik: folytatnom kell.
    Szendrey Júlia, amint a koltói csöndes magányt a pesti élettel fölcserélte, komolyabbá és gondolkozóbbá lett. Boldog volt, de azért észre lehetett venni rajta, hogy mégis bántotta valami. „Most már érezte, hogy mily gazdag szárazföldet áldozott föl a boldogság ezen elsüllyedhető szigeteért”  jegyzi meg róla Lauka, ki az összes ismerősök közül talán egyedül tudott közelebb férkőzni e rejtélyes teremtés kedélyvilágához.
    Ugyancsak Lauka birtokában van Petőfiné néhány levele is, melyek e nő szív- és lélekvilágát igen érdekesen jellemzik. E levelek egyikében, mindjárt a boldog családi élet legszebb hónapjai után egy „elvesztésén csöndesen búslakodó poétának” (hogy kinek, nem nehéz kitalálni), a következő választ adja:
    „Van kifejezhetlen, kimondhatlan érzelem. Nem barátság, nem szerelem, nem vonzódás, nem rokonszenv. Mindegyik! Egyik sem! Ha távol él tőlem, ha elveszett: nekem, nyugalmam alapjában nem zavarodik, szívem és üterem rendesen lüktet. Mégis kérdezősködöm: Szép-e a vidék, hol napjai folynak!? Jók-e annak emberei!? Ön boldog-e?
    Ennek így kelle történnie! Vágytam lelkének, ha csak egy részecskéjét is bírhatni, s e vágyam teljesült. Lelkének e része sajátom, ezt többé vissza nem veheti. Széttéphetetlenül köti ez önt felém.
    Ezért szeretné tudni jövőmet, ezért szeretne örökké látni, és nagynak, boldognak tudni engemet, mert velem együtt lelke is boldog vagy boldogtalan leend. Pedig egyike vagyok azon pusztító szellemeknek, kik örökös küzdelemben vannak a teremtő erővel, hogy mit ez teremt, ők szétrombolják... Talán csak szétzúzni, megsemmisíteni fogom lelkének e hozzám szakadt darabját.
    Én lennék-e ennek oka!?
    Amint a sors rendelése volt magamhoz vonni önt, úgy lehet a sors rendelése, hogy általam törjék meg, vagy zúzassék szét.
    De hátha ellenkezőleg csak ezután fog élni és felemelkedni?!
    Valamint oka nem lennék vesztének, úgy érdemem se lenne ez újjászületésben.
    Ki tudja, köztünk a legnagyobb lény mily parányi, önakarat nélküli eszköz, egy hatalmas, mindeneken uralkodó világtörvény működésében.”
    Nem egy célzás, nem egy odadobott vonás mutatja, hogy amikor Petőfiné e sorokat írta, már erős harcot vívott keblében. Nem a világgal és emberekkel, hanem önmagával. Arra, hogy a világ előtt mentegesse magát, oka akkor még nem lehetett.
    Belőle derék, szerető nő és jó anya vált a szó valódi értelmében s bizonyára boldoggá is tette volna Petőfit, ha ez a csaták viharában korai végét nem leli. Hogy férje életében minden vágya körülte összpontosult, mutatja a következő levél, amelyet 1850. ápril 25-dikéről írt Laukának, midőn Petőfi haláláról már-már megbizonyosodott:
    „Tegnap délben érkeztem ide. Itt sincs nyugtom, már szeretnék innét is el, el a világba. Gonosz szellemeim ide is követtek, napról-napra jobban kínoznak. Egyetlen nyugodt vagy tűrhető pillanatom sincs. Mihelyt egyedül vagyok, közel érzem magamat a tébolyodáshoz; minden este addig írok, míg egészen el nem lankadok. Ilyenkor azután ájulásszerű mély nyomasztó álom ment meg az öntudattól. De még álmaim alatt is mindig szenvedek. Szívem hasonlít egy koporsóhoz, melyben szünet nélkül örök éhű, fáradhatatlan férgek rágódnak a holttesten. Ilyen iszonyatos férek nyüzsgését érzem szívem körül örökké; minden dobbanása oly kínos, oly erőszakos, mintha mindegyik utolsó lenne. Olyan vagyok, mintha valami csodaszer síromból költött volna fel és most csak e szer tartana még egy darabig az életben. Minden életinger kihalt, elenyészett belőlem. Már sokszor tettem szívemre tőröm éles hideg hegyét, de mindannyiszor a reménynek egy meleg szikrája felvilágosítá, felmelegíté a hideg sötétséget, melybe süllyedve vagyok. Hátha még láthatok csak egy pillanatra is, csak egyetlen pillanatig is Sándor!… hátha lábainál halhatok meg. E hiú remény minden lehető boldogságát jövendőmnek magába zárja. A múlthoz  hasonlítva: csak egy elvillanó sugár a déli nap gazdagsága mellett, de nyomorult jelenemhez mérve oly óriási tetőpontja az üdvösségnek, mint vakhitű kereszténynek a mennyország és ott is az Isten jobbfele. - - -
    És csodálatos! Minél betegebb és nyomorultabb a lelkem, testem annál épebb, egészségesebb. Elpusztíthatatlan forrása kell az életnek, hogy legyen ereimben, mert mindenképpen elhanyagolom, sőt rontom magamat s az arcom és testem olyan, mintha mindennap az egészség tengerében fürdöném. Mikor leginkább el vagyok hevülve, iszom, hogy tönkre tehessem magamat, mert irtóztató volna ha hiába élnék, hiába vonszolnám egyik napról a másikra e hitvány, elátkozott életet, ha hiába volna reménységem, hogy láthassam még Sándor ez életben! Pedig ha itt nem látom, soha nem fogom látni egy örökkévalóságon keresztül. Soha! Érti ön, mi ez nekem? Nekem, ki ő kívüle nem szerettem soha senkit és semmit! Jaj annak, ki csak egyszer szeret! Ez az átok, ez a kárhozat. Mert ha éltöket együtt töltik is, mi egy rövid  élet egy mindenséget magába záró boldogságnak. Most legnagyobb áldás volna reám, ha vakhitű keresztény lennék, ha hinném a mennyországot s poklot. Bárhol, bármikor találkozhatni szerelmemmel, még élhetni az ő oldala mellett! Bármely világon, bármely kínok között!
    Csak legalább a megsemmisülést hihetném. Akkor nem irtóznám a vágytól, egy örök sóvár végtelenségtől. Én elvetém gyermekhitemet, de hiszem mellette a lelket és a lélek, ha nem örök, de legalább a végtelenbe húzódó életét, hiszem egyik csillagtól a másikba költözésünket. De ezen miriád csillagok között mikor találkozhatnak ismét azon lelkek, kik a teremtéskor, kik eredetöknél fogva egyek voltak. Fognak-e még egyszer találkozhatni? Aki széttépte a két fél lelket egymástól, miként hegeket szakított szét, e teremtő és pusztító erő eszi kezébe halálunk után lelkünket és elhajítja, elszórja minden cél és irány nélkül a csillagezrek közé, hol ismét bujdosunk anélkül, hogy feltalálhassuk lelkünk felét, kit messze, messze tőlünk hajított el a fátum keze. Ezrét nem merem magamat megölni mert ez lett hitvallásom, szent meggyőződésem. Míg csak egy szikrája marad a reménynek előttem, mindaddig tűrök és szenvedek. Hogyne tűrnék el ezer évet, ha ezer évi szenvedésemnek az lenne jutalma, hogy kezeit érintve, csókolva lehelném ki életemet. Tudja-e ön, hogy még ennyi boldogság is elérhetetlennek látszik előttem. Ebből megítélheti lelkem elcsüggedését, kétségbeesését.”
    Okom van hinni, hogy a szenvedély ilyen szilaj kitörései gyakoriak lehettek nála özvegységének első idejében. A Szendrey Júliához hasonló ábrándos, költői kedélyek örömest kéjelegnek a fájdalomban, különösen ha tudják, hogy ez a fájdalom nemcsak az övék, hanem egyúttal az egész nemzeté. Bizonyos tekintetben vigasz, de egyúttal hiúság is rámutatni az olyan sebre, melyet velünk együtt egy egész nemzet érez. Márpedig amint közhitté vált, hogy Petőfi csakugyan elesett s a gyász általánossá lőn, Szendrey Júlia az egész ország figyelmének és érdeklődésének tárgya lett. Hódolótisztelettel tekintettek reája s csak amidőn látták, hogy özvegyi fátyolát nem úgy viseli mint azt a hozzá kötött nagy név emléke megkövetelhetné, vették bírálat alá tetteit.
    Mennyi alapja volt a felőle szárnyra kelt híreszteléseknek, nagyon nehéz volna megítélni mai napság, midőn az idő folyama már nemcsak a híreket, de a hírekkel összeköttetésben álló egyének nagy részét is a feledékenységbe sodorta. De talán nem tévedek, ha a falevél zörgéséről szóló ismert példabeszédet a nagy költő özvegyére alkalmazom .Az olyan különc teremtés, mint aminő Szendrey Júlia volt, sokszor hányódik a végletek között s nem egyszer nagyon is kicsinyes okok intézik elhatározását. Emellett a dac, jellemének egyik alapvonása is vezérelhette, midőn lelki egyensúlyában meginogva, oly lépéseket is merészelt, melyek többé a nagyközönségnek nem csupán megdöbbenését, de egyúttal határozott rosszallását is magukra vonták.
    Lauka ama szállongó hír következtében, hogy másodszor is férjhez megy, tréfás levélben kért tőle fölvilágosítást, mire ő nem minden keserűség nélkül következőleg válaszolt:
    „… ugyan barátom, mit gondol, hogy még ön is megzavarja fejemet aggodalmaival és valóban misztikus gyanúsítgatásaival. Mindjárt idejövetelemkor talán kétszer volt nálam Szilágyi és Sükei, azóta még csak hírét sem hallám e két jámbornak. Mi híremet, nevemet illeti, az igazán megérdemelné, hogy mint szent szűz Philoméláért, csodát tegyen vele az ég vagyis érte. Most éppen tetőpontját érte a sok cifra beszéd stb. stb. Írjon hamar, de egy kicsit becsületesebb levelet, mint az utolsó volt és mint nekem ezen méltó feleletem reá, amin magam is elálmosodtam, minek egyébiránt a közelgő négy óra is lehet oka, lefekvésemnek, de nem elalvásomnak rendetlen rendes ideje. Apropos! Özvegység. Semmi, nem írom le, amit akartam. Nagyon bezüglich kezdek lenni. Isten önnel, minthogy éppen szivarozom.”
    Az özvegy válaszában, dacára az első sorok tiltakozásának,m árnem az a hang üti meg füleinket, mely az ápril 25-diki áradozó vallomásokból csengett felénk. Nem idegenkedik többé a tréfálózástól s könnyen föltámad bennünk az a sejtelem hogy nemsokára talán már vigasztalást is talál.
    És csakugyan, rövid idő múlva közölték is a lapok a meglepő hírt, hogy Szendrey Júlia, Petőfi özvegye, másodszor is férjhez ment.
    A költő borús sejtelme beteljesedett; a nő, kit szívének egész rajongásával ölelt át, föláldozta az égit a földeikért.
    Szendrey Júlia egy nemzet hódolatának tárgya lehetett volna ha híven megőrzi özvegyi fátyolát s vele együtt a nevet, melynek ragyogása örökös glóriát vont feje körül.    
Ő azonban eldobta mind a kettőt meggondolatlanul.
    Vajon minő érzelem támadt keblében, ha szemei olykor a „Szeptember végén” című költemény jóslatszerű soraira tévedtek?
    Élte utolsó előtti évében, egy fellegtelen nyári alkonyon, Lauka kísérte föl atyjának a rózsahalmon épült villájához. Erdődről emlékezett s olyan apróbb történetkékről, amelyeknek érdeke csak a gondtalan évek kölcsönöznek.
    Egyszerre keserűen mosolygott és így nyilatkozott:
- Hiszi-e, hogy már csak rövid ideig élek?
- Ilyesmit nem szeret az ember elhinni – válaszolta neki Lauka.
- Majd, ha már eltemettek, csak több évvel halálom után, emlékezzék meg rólam valamelyik lapban. Ön ismert engem, ön nem fog engem bántani.
    Ki ne ismerné föl e gondoskodásban a fájó, emésztő önvádat?
    Szendrey Júlia halálát feltűnőleg egyszerűen jelentették a lapok: Kiszenvedett 1868. szeptember 6-dikán.
    A rövid nekrológ azonban nagyon sokat mondott azoknak, kik olvasni tudtak a sorok között.

Forrás: Szana Tamás: Magyar költők szerelmei. Budapest, 1887. Kiadja Hornyánszky Viktor könyvnyomdája

Szana Tamás: Magyar költők szerelmei – CSOKONAI (1773-1805)

    A SZERELEM eleitől fogva sóvár epekedés, ki nem elégített vágyak és keserű csalódás forrása volt Csokonainak. A szerencse istenasszonya minden külső benyomás iránt fogékony kedéllyel, mélyen érező szívvel ajándékozta meg; de másrészről végzetéül rendelte, hogy kedélye az élet örökös hányódásai között megnyugovásra ne találjon és szíve csak kínjait s ne egyúttal kéjét is érezze a szerelemnek.
    Csokonai igen korán, már az ifjúság első tavaszában, áldozott ennek az érzelemnek. Szeretett a fiatal szív egész lángolásával és hevével, de a szerelem igazi édességét soha nem élvezhette. Átka volt, hogy az örökös lángolásban úgy emésztődjék el, mint a bibliai csipkebokor. Első szerelmét Laurához írt ömlengő dalai jelezik. .A kollégium sivár falai között titkon írta e költeményeket a titkos kedveshez, kinek csakis nevét őrizte meg – a lant. Nagyon hihető, hogy Laura csakis költői eszmény, mint Chloeja és Dorisa, kiket szintén megénekelt.
    A régibb költők nem egyszer hódoltak ily eszményeknek. Az udvarlás nem került áldozatba s a költ még arról is biztosítva volt, hogy hódolatának tárgya nem lesz hűtelen.
    A Laura név azonban nem sokáig szerepel verseiben. Számos dalában előbb Rózává, majd 1797 után Lillává változik át. Róza képét mégis jobban megőrizte a Lauráénál. Ez lett eszményképévé a „Csókok” című szentimentális idillnek és hősévé a kor ferdeségeit sok helyütt élesen ostorozó szatírának: „Tempefői”-nek.
    Okom van hinni, hogy Róza nem csupán puszta név. A költő több helyen némi bensőséggel emlékezik meg róla; majd keble csöndességét kéri vissza nyugalmának megrablójától, majd ismét kedvesének bizalmatlanságát csitítgatja naiv sorok kíséretében. Midőn távoznia kell Debrecenből, e méla sejtést adja a betegeskedő lányka ajkára: „Ah, bár mindenek zöldellenek, de e hív,  beteg szív zord telet vár… Nem lellek föl többé angyalom már.” A szende gyermek sejtelme megvalósult. Csokonai barangolásai közben kapta a leverő hírt, hogy védőszelleme, „sorvadó ügyének még ez egy ébresztője” is elszállt a földről, hogy ő annál keserűbben érezze a mindennapi élet terheit, csalódásait s annál ábrándosabban sóhajtozhasson elhervadt virágszála után. Visszavonul az emberektől, barátainak kérő,feddő szavai eredmény nélkül hangzanak el s gondolatai örökké csak az imént behantolt sír körül repdesnek:

Forró sohajtások, lelkemnek
Elszaggatott darabjai,
Itt lengjetek, hol kedvesemnek
Nyugosznak áldott hamvai!…

    Az elhunyt kedves neve után „rózsát választ címerévé”, de bármennyire átengedje is magát a képzelődés által folyvást táplált fájdalomnak, szíve, melynek úgy látszik rendeltetése, hogy újra és örökké szeressen, ismét föllángol, midőn Rév-Komáromban, a Bédi-ház egy estélyén, Lillájával megismerkedik.
    Új viszonya nem a képzelődés dolga többé, hanem gyorsan támadó, erős érzelem, mely kezdettől fogva feszült izgatottságban tartja idegeit. A költő újra szeret, hogy rövid idő múlva annál jobban csalódjék. Róza nevét már csak ritkán emlegeti; az új kedves egy-két pillantása elég arra, hogy képzelt sebeiből kigyógyuljon.
    A viszony gyorsan fejlődött. Lillát látni, szerelemre gyúlni, s őt megdalolni – egy volt a költőnek. Mint mondám, a Bédi-házban ismerkedett meg imádatának újabb tárgyával. Fábián Juliánna, a ház asszonya, maga is költőnő, egyike volt ama kor szép szellemeinek. Levelezésben állt a kor kiváló íróival s a város értelmiségének színét, javát örömest látta maga körül. Estélyeit azonban főleg ifjú lányok és fiatal emberek látogatták, kik fesztelen társalgásba s vidám tréfákba ölték a napnak unalmát. Csokonai, bár örömest rejtőzött az emberek elől, olykor szintén fölkereste e kedvest kört. Egy ilyen alkalommal – nyári este volt – új alakot pillantott meg beléptekor. Egy karcsú, „derék termetű, kinyílt homlokú s szívű, kellemetes, interesszáló ábrázatú szőke, gyönge rózsaszájú, tűzszemű lánykát” s szívének minden húrja megrezzent a tüneményszerű lény látására.
    A leány egy helybeni kereskedőnek: Vajda Péternek (vagy Sándornak?) a gyermeke: Juliánna volt. Ez a „tűzszemű leányka”, ki Lilla név alatt vált halhatatlanná Csokonai költeményeiben, volt hivatva arra, hogy a költőt keresett fájdalmából fölrázza, de egyúttal újabb töprengések s lassan emésztő fájdalmak okozójává is legyen. Csokonai feszes, bátortalan volt a bemutatásnál, mint valami iskolás gyermek; de társalgás közben csakhamar visszanyerte elméjének rugékonyságát s ami már régóta nem történt nála: megeresztette vidámságának madárdalát.
    A világtól eddig csaknem egészen elzárt ifjúnak most volt először lehetséges is, szabad is szeretnie. A debreceni kálvinista deák Csokonai idejében még nemigen áldozhatott a gyöngédebb érzelmeknek. Az iskola szigorú törvényei gátolták abban. A kollégium lakszobái és egy szeminárium cellái közt nagyon kevés volt a különbség akkortájban. De Csokonai különben sem volt olyan ifjú, hogy már egyszerű megjelenésével hódított volna. A kortárak leírása szerint éppenséggel nem felelt meg a férfi ideáljának: himlőhelyes arcán csakis tüzes, villogó szemei keltettek érdeklődést s árulták el a szellemet. Bizonyára Lillát sem igénytelen külseje nyerte meg. A fiatal leány megkedvelte elmés társalgását s mindenek felett hízelgett büszkeségének, hogy oly férfiú teszi lábai elé hódolatát, kit a ház úrnője nem bír eléggé magasztalni; ki egy év előtt Pozsonyban a „Diaeta Magyar Musá”-t szerkesztette s kinek nevét rövid idő múlva az egész haza büszkén emlegeti. Fiatal szíve csakhamar szikrát kapott, fölbátorította félénk udvarlóját s elégülten, sőt büszkélkedve olvasá a hozzá intézett hízelgő dalocskákat.
    A költő nem mert vallomást tenni élőszóval. Érzelmének tolmácsai a majd epekedő, majd áradozó szerelmi dalok voltak. Midőn azonban nemsokára Pestre utazik, hogy műveinek kiadót szerezzen, talán éppen az „elválás reggelén”, már leplezetlen vallomásokat tesz az emléksorokban:

Távollétembe’
Képedet szivembe
Szent bélyegül viselem.
Ne légy, szép érzékeny,
Te is feledékeny,
Legalább álmodj velem!

    E költői ömlengést prózai vallomás követi. Első levelében, minden előbbi szenvedését feledve boldogságtól duzzadó kebellel írja: „Íme kiöntöttem elődbe szívemet és minden vágyódásomat, még egyszer mondom, hogy szeretlek s hidd el, hogy szeretlek. Vizsgáld meg levelemnek minden cikkelyit, sorait, sőt betűit is fontold, rázd és ítéld meg, közöld velem azt a végső elhatározásodat, mely után vagy főboldogságommal megtetézel, vagy holtig tartó magánosságra kárhoztatsz… Én most eltávozom, hogy tágulást adjak gondolkodásidnak s jelenlétemmel ne gáncsoskodjam egyenesítéletednek…”
    Epekedő soraira hiába várt választ. Leverten tér vissza Pestről s mikor Komáromba érkezik, az a hír fogadja, hogy Vajdáék elutaztak. Már-már kétkedni kezd Lillájának szerelmében, midőn a közbenjáró, közös barátnő: Bédiné átnyújtja neki a rövid levélkét, melyben a gyöngéd pajzánsággal volt megírva a várva-várt kedvező válasz. Lilla viszonozta a költő vallomását és Csokonainak nagy örömöket szerzett az „imádandó papiros”. Keblébe rejtette, majd újra elővette a levelet s megszámlálta annak betűit: „Háromezer betű van abba a kevés írásba, én pedig minden betűt ezer csókkal terítettem be – gondolod-e mennyi volt az a csók? Pedig még a tisztáját is sorra csókoltam, mert ott is járt az a gratiai kéz, amelyet én bálványozok!” Úgy nézte Lilla „két sorocskáját, mint paradicsomi boldogsága felől való kontraktust.”
    A fiatal költőt most már a jövő képei foglalkoztatják. Ha nem is fényes, de legalább gondoktól ment, nyugalmas életet akar biztosítani szíve választottjának. Ahelyett, hogy ifjú szerelmesek szokásakint kedvesének karjai közé repülne, útját ismét Pest felé veszi, hogy állás után nézzen a műveinek kiadásával vonja magára a közfigyelmet. Szívében a rettegés helyét ezúttal már a boldogság foglalja el, de csakhamar újra csüggedni kezd, midőn azt veszi észre, hogy Lilla levelén a szülőktől való félelem hangja reszket át. „És te sóhajtozol? Írja válaszában. Én azt tartottam, hogy a sóhajtás nem férhet a mennyeiekhez, vagy azokhoz, akik olyanok, mint a mennyeiek. De áldom azt a sóhajtást, amely olyan ölelésre termett kebelből származott fel! Vajha a szelek szárnyain az a szép sóhajtás hozzám repülhetne és eggyé forrhatna az én lelkemmel, amely csupa sóhajtás… Már én levelemet ezután csak a mi barátnénkhoz  utasítom. Te pedig, ha oly kegyes vagy, amily szép, ne tagadd meg tőlem az én békességemet; írj ezután is, de írj hosszabban forróbban és úgy, hogy én annak olvasásában elájuljak.” A költőt csaknem követelővé teszi egész erejében előtörő érzelme; arra kéri kedvesét hogy válaszát mindjárt levelének évtelekor kezdje el s másra nem gondolva, írja hosszan, sokáig. „Ma kezdd el, ma mikor veszed ezen levelemet; tégy félre minden dolgot; feledkezzél meg mindenről, még magadról is. A feljövő nap már a papiros mellett találjon s mikor lemegy, utolsó sugára is a te csókra méltó betűdre pillantson s csak akkor vedd észre, hogy a szerelembe elmerültél, mikor az én nevemnek emlegetését a hajnali kakasszó rezzenti félbe.” Köttesse be azután olyan csomóba, hogy ő a Hármas históriának gondolhassa: küldje utána Pestre, majd ő kiváltja. Hisz, írja, „kész volnék magamat is annak kiváltásáért árendába adni, de már én nem vagyok magamé. Magamról rendelést nem tehetek, mert a te rabod vagyok.”
    Ömledező soraira Lillától november végére kérte a választ; de a szerető szív nem sokáig tűri a távollétet s így november elején már Csokonai is a kedves közelében volt, hogy újabb fogadásokkal, a viszonzott vonzalom újabb zálogával erőrítse meg a titokban tartott szerelmet. A viszontlátás édes örömei közt még Lilla egykori balsejtelmeiről is megfeledkezett. Hogy is ne, hiszen a leány szülői mindenkor előzékenyen fogadják a jó nevű poétát, ki ötleteivel fölvidítja a társaságot, de arra, ami a fejükbe szeget üthetne: hogy a leány sorsát bizonytalan jövőjéhez kösse még csak célozni sem merészkedik. Pedig Csokonai nem félénkségből, hanem a viszonzott szerelem biztos tudatában halogatja érzelmeinek bevallását. – Bűnnek tartaná még csak gondolni is e szerelem mulandóságára, mikor minden szó, minden jel annak örökkévalósága mellett tanúskodik. Gond nélkül futkos majd ide, majd oda, hogy jövőjét megalapíthassa a leveleivel a főuraknál sem feledkezik meg bekopogtatni. Koháry és Orczy egy időben kapják meg leveleit, melyekben mélyreható szemmel ecseteli az irodalom állapotát, majd gróf Festetich Györgynél is szerencsét próbál, mert híre jár, hogy a csurgói református gimnáziumot egy osztállyal megnagyobbítják. Örökös kóborlásai közben azonban feledi, hogy az ilyen futkosó  élet éppenséggel nem alakalmas arra, hogy újabb lángolásra szítsa a folyvást táplálékra váró szerelmet.
    A következő év (1798) kezdete ismét útban találja. Még kedvesének nevenapjára is csak úgy fut haza s hogy mi lesz a viszony vége, arról komolyabban sem ő maga, sem Lilla nem gondolkozik. A leányt már-már bosszantani kezdi Csokonai gyakori távozgatása; hihetőleg szemrehányásokat is tesz a költőnek, mert ez szükségesnek találja, hogy útjának céljáról még egyik költeményében is megemlékezzék s a maga megnyugtatására versekben ismételje kölcsönös vallomásukat. A "Búcsúvétel”-ből kiolvashatjuk, hogy annak megírására egyéni éleményei szolgáltattak anyagot.

VITÉZ
Err’ az útra is csak értted mégyek,
Hogy mind a kettőnknek hasznot tégyek,
Mert egy nyomban jár
A mi sorsunk már.
Hát szemed ne légyen olyan nedves
Értte, kedves!

LILLA.
Megnyugszom; mert tiszta szived látom.
Hordjon a szerencse, hű barátom!
És e csók maga
Légyen záloga,
Hogy szerelmem néked felfogadtam,
Általadtam.

    De bármennyire hangsúlyozza is a költemény Lilla megnyugvását, Csokonai szívébe koronkint mégis belopózott a kétkedés, a nyugtalanság árnya. Az a borongós hangolatú, szép levél, melyet Mocsáról (1798. márc. 18.) intéz kedveséhez, nyíltan elárulja, hogy most már nélkülözi azt az édes nyugalmát, melyet Lilla szerelmének első bevallásakor érezett.
    A költő akkori kedélyállapotát szerfelett jellemző sorok így hangzanak:
    „Óhajtott szép kincsecském!
    Íme midőn te éretted kiindulok az én balatoni utamra, sírni láttatik az ég és szomorú felhőknek fátyolával borította el kedveltető homlokát. Ah kincsem, ha én idejártomban elvesztelek tégedet, így fog sírni az én szemem, ily bús gyászba borul az én lelkem; komorabb lesz ennél a mai időnél az én életem, ha az én kedvesemnek tavaszló napja, a kívánatos Lilla azon nem fog ragyogni.
    De hát annyi szerelmes esdekléseim, annyi éretted való fáradságim, sőt az én örök hűséget esküdött indulatom, s a te kedves ígéreted lehetnének-e valaha hiábavalókká? Elhagyhatna-e engemet az a Lilla, aki éntőlem szeméremmel kérdezte, hogy én miért tudom őtet szeretni? Az a Lilla, aki azt fogadta nékem, hogy csak bízzak őbenne mindvégig…? Meglehetne-é, hogy én elszakadjak te tőled, akiért élek, akiért fáradok, s kivel sírni vagy örülni holtig kívánok? Csak te lehetsz az az angyal, ki nékem a világi életet paradicsommá teheted; csak te lehetsz az a kegyetlen, aki engemet a bánat és a keserűség mélyére visszabuktatsz. Rajtad áll a választás. Nékem egyebet választanom sohasem lehet, hanem hogy téged szeresselek. Első megpillantásodra elvesztettem lelkemnek szabadságát: elloptad, elragadtad az észívemet azon az egy estvén, amelyen először megláttalak.
    Igaz, hogy én voltam hibás, kedves angyalom, hogy ily soká késtem dolgaimmal. De csak a te szívecskéd légyen irántam állandó: helyre hozom ezt a hibámat. Én reménylem, hogy mi néhány nap múlva egymásban megörvendeztetünk és az eddig való aggódásunk fűszerszáma fog lenni jövendő gyönyörűségeinknek. A keserű után édesebb az édes is. Mely örömmel fogjuk elmúlt bajainkat emlegetni egymás kebelében: mely édesden fogunk csüggeni egymás karjairól, amelyeket a balsors el akart vala választani.
    Éppen most érkezik be az én követném. – Nincs kocsi! – Ah, mostoha szerencse, meddig késleltetsz, meddig tartóztatsz engemet az én sóhajtott tárgyamtól? Mely nagy baj ez nékem! – De van levelem az én Lillámtól, van az én Lillámtól levelem… Áldalak óh jóltevő szerencse, s kezdem érezni, hogy te vélem nem ellenségeskedel. Csókolom ezerszer azokat a betűcskéket, amelyek kedvesemnek ujjaitól származtak. Megvan legfőbb örömöm: ki érzi azt most, amit én? Melyik halandónak szíve repes úgy, mint az enyém?
    Köszönöm, édes Juliannám, ezt a vigasztaló levélkédet, köszönöm szívednek igaz hűségét – százszor köszönöm. Óh mennyire meg vagyok elégedve, hogy te érzékeny vagy erántam! Hála a kedvező egeknek! Én sietni fogok az én szerencsémnek egész végrehajtására. Én azon az első napon, amelyen telhet tőlem, azon az első napon indulok fel a te szép kebelednek megölelésére. Most se lett volna ennyi baj, ha a télen jobban siettem volna. A késedelemtől mindenkor félhetni. A remény és kétség között egy órát tölteni is unalmas a szerető lelkeknek. Nekem addig vígan élni nem lehet; ha kívülről mutatom is más előtt, de szívem belülről csak az én Juliskámnak szívével vidulhat meg. Légy, kincsecském, mindvégig állhatatos: én szavamnak ura leszek. Köszönt téged ezer csókkal a te hív Vitézed.”
    Csokonai jól sejtette, hogy „a késedelemtől mindenkor félhetni.” Lilla élénk szellemű, csinos leány s amellett nem megvetendő parti volt. Akadtak is csakhamar, kik keze után vágyakoztak. A kérők közt volt egy Lévai István nevű fakereskedő is, aki úgy látszik, legjobban megnyerte a realisztikus gondolkozású atya tetszését. A számító kereskedő többre becsülte az üzlet emberét, mint a kóbor, nyugtalan vérű poétát, kinek jóhangzású nevén s egy rakás kéziratán kívül egyebe alig volt. Hogy leánya szívét a költőtől elidegenítse, regényes eszközhöz nyúlt: elfogdosta Csokonai leveleit. Majd ezzel sem elégedett meg s rágalmazni kezdte azt, ki vádjai ellen nem védhette magát. A leány: elidegeníteni nem sok fáradságába került; hiszen Csokonai a szülők előtt határozottan nem nyilatkozott s maga a leány is hogy bízzék olyan kedvesben, ki örökösen csak állás után futkos, s az országnak majd egyik, majd másik részéből küldözgeti hozzá leveleit?
    Csokonai Keszthelyről visszatérve csakugyan egészen meghidegülve találja kedvesét. Mikor hozzá felvilágosításért esedezik, vagy talán szemrehányásokat tesz, a leány minden válasza csak ennyi: „Nem is bánom, nem is tehetek róla...”
    Maga Lilla azonban csak az utolsó percben értesül környezetének cselszövényéről. A bánat egészen lesújtja s megtörve, betegen hurcolják az oltár elé. Mindezt Gaal László jegyzi fel, ki szemtanúktól értesült a komáromi események felől.
    Csokonai, bánatában tehetetlen szemlélője volt az atyai akarat végrehajtásának. A „paradicsomi boldogsága felől szóló contractus” beváltatlan maradt, s véget ért kilenc hónapig tartott boldogsága, melyet saját szavai szerint „az angyalok is megirigyelhetek volna”. Újabb keserű csalódását néma megadással viselte s egy mélyen megható, elégikus levélben keresett könnyítést fájdalmaira. A levél szenvedélyes vallomással kezdődik, de ez a fellobbanás csakhamar újra a kétkedésnek ad helyet. „De talán nem bírtam én – írja – soha is a te szívedet, talán csak magam álmodoztam magamat oly boldognak, hogy te engem szeretsz, te pedig vagy nem szerettél, vagy nem hitted, hogy én tégedet oly teljes szívemből szeresselek, mert különben sohasem tettél volna oly szerencsétlenné egy leghívebb szeretőt.” Később megbánja gyanúsítását: „Ha pedig te is úgy szerettél engemet – írja – mint én téged, úgy boldogtalan vagy te is, és jövendőben is a te keserűséged duplázni fogja az én magános keservemet… Ah Juliska! Ha ez így van: szánlak tégedet!” – Levelét csaknem áradozva rekeszti be: „Én holnap délután indulok, elhagyom ezt a Komáromot végképpen, amelytől majd te is meg fogsz válni. – És mi… mi kedvesem!… nem együtt fogunk menni!… Még holnap reggel elbúcsúzom kedves szülőidtől, akiket szívességekért mindenkor tiszteltem, akiket óh! Mely forrón szerettem azért, hogy Lillát neveltek az én számomra. Akkor meglátjuk még egymást az életben… s ah Lillám többször sohasem!… örökös határfal lesz fölvonva közöttem és közötted – végképpen elválunk egymástól, te az örömre, én pedig a holtig tartó szomorúságra!… Eddig volt, hogy szerettelek, már most csak tisztelnem szabad tégedet – a szerető név baráttá változott, de oly baráttá, aki csak a Balaton partjairól sóhajthat te utánad!”
    Csokonai ez utolsó levele inkább az ábrándos érzés, az elégiai reflexió hangján van írva, mint a fájdalomén, mely rendesen szaggatott, szilaj kitörésekben nyilatkozik. És csakugyan, az elválás nem is idézett elő kedélyében erősebb rázkódásokat. Mintha csak megszokta volna, hogy az égiek az örökös csalatkozást rendelték osztályrészeül, némán, elvonulva tári a lemondás csöndes vértanúságát. Egykori szerelme nem változik gyűlöleté a hűtelen kedves iránt, még azután is sokáig zengi Lilláját s szívében egész haláláig megőrzi emlékezetét. Maga írja neki utolsó levelében: „légy oly boldog, hogy én soha eszedbe ne jussak; egy szerencsétlennek emlékezete ne zavarja meg a te nyugodalmadat.”
    És Lilla, Ejtett egy-két könnyet a híres poétáért, de csakhamar kibékült sorsával; jól érezte magát a tehetős kereskedő oldalán, sőt ennek halál azután egy második férj karjai közt keresett vigasztalódást. Hűtlensége miatt nem sokáig érezhette az önvád fájdalmát, mert kedvesének egyik legérdekesebb levelét már a költő halála után három évvel (1808) Szigeti Jánosnak ajándékozza, s ha társalgás közben Csokonai Vitéz Mihályra fordul a szó, elégnek tartja azt, hogy annak visszataszító külsejével mentegetőzzék. Csak amint sírjához közeledik, elevenülnek föl keblében leánykori emlékei. Most már ragaszkodni kezd a múltak régi emlékeihez s a költő egyik tisztelőjének, ki hozzá adatokért fordul, csak hosszas vonakodás után adja át a szívén hordozott búcsúlevelet, hűtlenségének bizonyítékát.
    Lilla, késő vénségét érve, a hatvanas évek elején hunyt el Duna-Almáson, hová, mint régi kedves lakhelyére, Hetényből betegen költözött át.
    

Forrás: Szana Tamás: Magyar költők szerelmei. Budapest, 1887. Kiadja Hornyánszky Viktor könyvnyomdája

Szana Tamás: Magyar költők szerelmei – KÁRMÁN JÓZSEF (1769-1795)

KÁRMÁN Józsefet, az „Uránia” kiadóját, nem hiába nevezte el Toldy Ferenc Pest Aicibiadesének. A múlt század utolsó két tizedében nem volt Pesten fiatal író, aki vele akár szellem, akár külső előnyök dolgában versenyezhetett volna. Csinos alak, kifejezésteljes arc, élénk és könnyed társalgási modor feltűnő jelenséggé tették őt ama korban, midőn, az írók nagy része még elszigetelve, vagy legfölebb csak szűkebb baráti körre szorítkozva, élt keble eszményének s vajmi kevés alkalmat talált arra, hogy a társas körökben tényező gyanánt szerepeljen.
    Az egyszerű losonci református pap fia, úgyszólván már gyermekkorában megismerkedett az élet nagy iskolájával. Korán kikerült a szülői hajlik csöndes falai közül, s mindjárt első lépései a nagy világba vezették, idegen emberek közé, kiknek körében a társas érintkezés formáit ritka készséggel sajátította el simulékony természete.
    Életírói följegyezték róla, hogy előkelő ismeretségei már Bécsben is voltak, hová jogot hallgatni 1788 őszén azért ment, mert József császár határozottan kimondotta volt, hogy bírák csak azok lehetnek, kik a birodalom székvárosában tanultak. Összeköttetései még inkább szaporodtak, midőn pár év múlva Pestre költözött. Mindenki szíves-örömest látta az elegáns külsejű, csinos ifjút, ki szentimentális kedélyével épp oly hamar megnyerte a nők rokonszenvét, mint talpraesett, elmés megjegyzéseivel a férfiak barátságát. Özv. Gróf Beleznay Miklósné salonjának, az első magyar salonnak, alig volt egy-egy szívesebben fogadott látogatója, mint a fiatal Kármán József. Meg is fordult gyakorta e díszes társaságban, hol a napi kérdések között a fejledező magyar irodalom és művészet ügyeivel is örömest foglalkoztak.
    Szerelmi regényének színtere azonban nem a Beleznay grófné salonja volt. Kármán már előbb beszélhetett hódításairól. A sasorrú, szép külsejű ifjú már pesti jogászkodásának idején, alig húsz éves korában, nem egy kaland hőse volt. Viszonyai közül azonban reánk nézve fontossággal csak az bír, melynek „Fanni hagyományai”-t, az első magyar világfájdalmas beszélyt köszöni az irodalom.
    E viszony hősnője gróf Markovics Miklósné volt.
    Az irodalomtörténet sok ideig nem tudott tisztába jönni sem „Fanni hagyományai”-val, sem Markovics grófné sajátságosan érdekes alakjával. „Fanni hagyományai”-t még az író halála után egy félszázaddal is, női munkának tartották, s csakis 1860-ban kerültek napfényre Markovics grófné levelei, melyek világosságot vetettek Kármán szerelmi viszonyára s Fanni hagyományainak keletkezésére.
    Nem lehet tagadni, hogy Goethe Werther”-je hatással volt Kármán képzelődésére, s hogy elbeszélése a világhírű regény befolyása alatt született. Hogy azonban „Fanni hagyományai”-nak megírására egyéni éleményei is ösztönözték, azt a Markovics grófnéval folytatott levelezésből láthatjuk. E megfakult papírlapok arról tanúskodnak, hogy Kármán műve alkotásakor épp oly sötét, világfájdalmas hangulatban volt, mint aminő a nagy német költő hősére nehezedik, sőt hogy még külső körülményei is teljesen azonosak voltak a Wertheréivel. Kármán is szeretett s a más nejét szerette, mint Werther, s reménytelen volt az ő szerelme is, épp úgy, int a Wertheré.
    Markovics grófné levelei hangosan igazolják e hasonlatosságot, de egyúttal a „Hagyományok” eredetiségét is, mely sokáig vita tárgya volt az irodalomban.
    Mi volt ez a nő Kármánra nézve: jótékony angyal-e, ki előtte a költészet forrását megnyitotta vagy csábító démon, ki korai végét előidézte? E levelezés alapján bajos volna megmondani. Irodalmunkban mind a két nézetnek akadnak védelmezői. Vannak, kik azt hiszik, hogy Kármánt határozottan Markovics grófné tiszta vonzalma avatta íróvá;levelinek egyikében csakugyan maga is mondja, hogy „papírra teszi minden érzéseit” s ezek az érzések aligha lehettek más jellegűek, mint aminők „Fanni hagyományai”-ban szólalnak meg; mások ellenben csak kacér, hiú és könnyelmű teremtést látnak a grófnéban, ki szerette élni világát s kinek „mindig lehettek udvarlói, Kármán előtt Martinovich, ez előtt talán újra másik”. Én föltétlenül sem az egyik, sem a másik  párt nézetét nem tudnám elfogadni. Nem látok Markovicsnéban sem angyalt, sem ördögöt, hanem látom a képzelődésre, melankóliára hajlandó, szerelmében egészen odaadó, alapjában nemes szívű, de ingatag asszonyt, ki örökölte nemének jó és rossz tulajdonságait, de nem egyúttal az erőt is, hogy uralkodni tudjon szenvedélyei felett.
    Hogy jelleméhez közelebb férkőzhessünk, szükséges családi viszonyaival is megismerkednünk.
    Markovics Miklós gróf, egy Magyarországból Dalmáciába szakadt régi horvát nemes család ivadéka, nyugtalan, tüzes vérű és  kalandos ember volt. Egyedüli örömét már kora ifjúságában a harc képezte; karját, kardját mindig fölajánlotta, ahol verekedni lehetett, s ez a szenvedélye még akkor is megmaradt, midőn Magyarországba visszatelepedve, 1780-ban Grünthalli Öffner Józsefnek, az olasz covoloi vár parancsnokának, tizenhét éves leányát, Mária Annát, levelezésünk hősnőjét, oltár elé vezette. Fejét örökösen kalandos tervek foglalkoztatták, vagyonát merész vállalkozásokra tékozolta el, s ő volt az, ki a boszniai kérdést először megpendítette. Hogy ily nyugtalan vérű emberrel egy gyöngéd idegzetű, érzelmes nő boldog házasságban élhessen, alig képzelhető. Nem élt a szép Öffner Mária Anna sem, mert majd Bécsújhelyben, majd Budán találjuk, míg férje vagy újabb vállalatok után futkos, vagy pedig II. József császártól adományozott vizesdiai uradalmának rendbehozásán fáradozik.
    Markovics grófné, mikor 1780-ban férjhez ment, tizenhét éves, kiváló szépségű, finom neveltségű leány volt, fölruházva oly nemes tulajdonságokkal, melyek őt minden ranghoz méltóvá tették. A rideg, csupán kalandos szenvedélyeinek élő férj azonban sohasem tudta méltányolni ezeket a tulajdonságokat. Nejével, mindjárt házasságának első éveiben keveset törődött; volt eset, hogy annak másfél évig egy krajcárnyi segélyt sem adott, sőt az is megtörtént, hogy adósságot csinált, melyet azután nején követeltek. Ily viszonyok közt nem csoda, ha a szép fiatal asszony lassankint egészen elidegenedett Markovicstól, kereste az élénkebb, szórakoztat társaságot és szíve később meg is nyílt egy  új szerelem előtt.
    Hogy Kármán és Markovics grófné mikor látták egymást először, s ki volt az, ki Kármánt a grófnénak bemutatta, - biztos adatok hiányában nem lehet megállapítani. Lehet, hogy ismeretségük még Budáról származik; de hihetőbb, hogy Bécsújhelyben találkoztak először, midőn Kármán, 1788-ban, talán éppen a karácsonyi ünnepek alatt, Martinovich és Komáromi barátaival oda kirándult, meglátogatni egyrészt a fiatal Rogendorf grófot, másrészt Markovicsnét, ki Martinovich iránt nagy vonzódással viseltetett.
    A nyájas modorú, szép asszony a tüzes vérű ifjúra mély benyomást gyakorolt, s Kármán a közelgő új év napját használta föl, hogy levélben fejezze ki szerencsekívánatait és ragaszkodását. A grófné erre a levélre nagy betegsége miatt csak január 28-dikán válaszolhatott, mentegetve magát, hogy Kármán ottlétekor kevés figyelmet tanúsított. Sorai fölbátorították az ifjút, s midőn legközelebb újra napokig kellett a feleletre várakoznia, már szemrehányólag, sőt követelőleg írt a grófnőnek. Markovicsné ekkor arra kérte őt: „legyen iránta jobb véleménnyel, és higgye el, hogy rá nézve minden levele véghetetlenül kedves és soha sincs terhére, minthogy nagyon meg van győződve gondolkozása nemes voltáról. Kármán szíve a váratlanul kellemes nyilatkozatra lobbot vetett; megvallotta, hogy a grófné levele kimondhatatlan örömöt okozott neki, s angyali jósága megszégyenítette. »Nagylelkűségének oly számos nyilatkozatai után – úgymond – alig maradhat fönn bennem kétség, hogy levelemen akart visszautasítása lenni meleg vonzódásomnak… de az a félelem, hogy vonzalmából vesztettem valamit – ami reám nézve halálos csapás volna – egészen megvakított.« Lejjebb kéri: bocsássa meg elhamarkodását és tulajdonítsa azt »barátsága becse eleven érzésének«, hiszen nem aggódunk oly vonzalom elvesztésén, amellyel nem törődünk.
    Markovicsné felelete olyan volt, hogy Kármán azonnal átrándult látogatására, s ez a találkozás még szorosabbá fűzte köztük a láncot. A grófné legközelebbi levelében – s ezek a levelek gyorsan követték egymást – már barátjának címezi s megvallja, hogy mióta elutazott, ismeretlen előtte az öröm.
    Később, betegségének hírét hallva, meglátogatja őt s ezúttal szerelme már győzedelmeskedik a hitvesi kötelességérzet fölött. A kölcsönös vonzalomnak élőszóval ismétlése, s végre a színházban együtt végig nézett „szép darab” annyira meghatották a különben is könnyen lángra lobbanó Markovicsnét, hogy Amor könnyűszerrel kivívhatta felette diadalát. „Én akkor – maga bevallja – előbb képzeltem volna halálomat, mintsem, hogy veled ily szoros barátságba jussak. Előttem – ha elgondolom  - ez még mindig olyan, mint valami álom és félelemmel és reszketve gondolok arra, hogy nálad ez végre is csak álom marad. De gyakran álmainkban is igen boldogok vagyunk; én tehát ezzel is meg vagyok elégedve.”
    Kármánt csaknem áradozóvá teszi a szép asszony nyilatkozata: „Csak álom volna az, kedvesem! Amit oly velőt áthatólag érzek, mélyen érzek, minden ereimben, - az csak álom volna? Éppen oly könnyen enyésznék el az, mint az álom? Ne következtess egy férfiú után mindnyájukra. Egy, sőt sokan lehetnek csalfák, de azért lehet ám találni igaz hűséget is. Bizalmatlanságot nem érdemlek én a legkevésbé a te részedről. Másutt, tán mindenütt, nem voltam egyéb, mint közönséges szerelmes, szájammal; de nálad! Óh, itt a szív is szól. Ezt mondja neked egész magamviselete. A képmutatók nem beszélnek oly hévvel, nem ragaszodnak oly erősen és hűségesen, mint tehozzád a te Kármánod.”
    Markovicsnéban, minden heve mellett is,volt annyi higgadtság, hogy Kármánt óva intette: fontolja meg, mi származhatik iránta való nagy szeretetéből önmagára nézve, kinek igénye van teljes boldogságra, holott ő már megszűnt virulni és semmire igényt nem tarthat. Mindezt gondolja meg és csak azután határozzon, mert sokkal inkább szereti, semhogy megcsalni tudná, és őt, maga miatt szerencsétlenné tenni nem akarná. Leveleiben többször említi, hogy öreg, hogy Kármánnál „jóval idősebb” (pedig a korkülönbség köztük nem volt öt évnél), de egyúttal azt is mondta, hogy legbizalmasabb barátnéjává 30 éves korában óhajt lenni, amidőn egyúttal Szent Regina, azaz: a vén asszonyok rendjébe is beáll.
    Kármán nem mulasztja el visszautasítani az ellenvetéseket; elmondja, hogy még „élvezni kell az ifjúság által nyújtott örömöket” s egyúttal megérlelődik benne a terv, hogy szerelmének tárgyát törvényesen is magához csatolja. Már ápril 3-diki levelében sejteti ezt: „oly szavakat mondandok (ha Bécsbe jősz), amelyek nek némi meglepetést fognak szerezni. Előízül csak annyit mondok, hogy ha csakugyan el kell távoznom Bécsből, csupán oda megyek, ahol – te leszesz”. Majd lejjebb: „Óh, mily dolgokról fogok veled beszélni, oly dolgokról, melyeket az okosság tanácsa szerint levélbe foglalni nem szabad.” Ápril 5-diki levele már világosabban szól; ebben így nyilatkozik terveire vonatkozólag: „Végső céljuk te vagy. Számításaim, óhajtásaim e pontban találkoznak.” Tíz nappal később azt hajtja, hogy szerelmük legyen „oly szövetség, melyet az ész fűzött, nem pedig a gyönge föllobbanás” s bevallja, hogy ő benne szerencsésen választott. A részleteket Markovicsné válaszaiból tudjuk meg. Leveleiben olvassuk, hogy Kármán, ki nőt akkor még el nem tarthatott, öt év múlva akarta elvenni barátnéját. „Úgy-e bár – kiált föl –, ez az öt esztendő átkozottul nehezen fér az én tiroli fejembe? Éjjel-nappal mindig csak azon gondolkozom, hogy fogom túlélni ezt a századot!”
    Ez a terv nemesebb színben tünteti elénk a grófné vonzódását, s magyarázatául szolgál egyúttal a kölcsönös szemrehányásoknak is, amelyekkel leveleikben nem egyszer találkozunk.
    A koronkinti félreértések azonban távolról sem csökkentették vonzalmuknak nagyságát. A viszony őszinteségéről leveleikből nyomról-nyomra meggyőződhetünk.
    Kármán vallomásaiból csak egyes helyeket idézek igazolásul. Ápril 3-iki levelében mondja: „Jól tudom, mit bírok benned, egészen elismerem becsét annak az ajándéknak, amit nekem szerelmeddel adtál. Ismerem elveid jelességét is. De nem fogsz magadtól megfosztani egy ifjút, akinek egedül te vagy egész világa. Van erős akaratod, állhatatosságod, hű lenni választásodhoz. Szerelmed nem könnyű föllobbanása az alacsony indulatnak,mely keletkezése órájában elmállik.” Majd két hóval később: „Bízom szerelmed erejében, amely nem engedi meg, hogy olyasmit higyj rólam, ami az én gondolkozásom módjához és a te szerelmedhez  méltatlan lehetne. Légy minden időben meggyőződve tartósságáról és állhatatosságáról szerelmemnek. Sőt még akkor is, midőn az érzéki tűz e szülöttje, mely kezdeténél éppen úgy, mint végénél megfejthetetlen, bennem elhamvadhatna; még akkor is mondom, bizonyos lehetsz tiszteletemről és nagyrabecsülésemről; - valóban saját magam iránt veszteném el azokat, ha irántad valaha róluk megfeledkezném.” Két nap múlva már ismét alkalmat talál a nyilatkozásra: „Minden bizonyítgató állítások nélkül higyjél tehát folyvást tartó szerelmemben. Az örökkévalóság oly szó, amelynél ritkán gondolunk valamit; tehát oly szó is, amelyet nem örömest hordok ajkaimon. De azt hiszem, amint én a szerelmet képzelem magamnak, hogy az enyém irántad csak életemmel szűnhet meg. Ha megelégszel oly szívvel, amely sohasem tudta, mi a tomboló szenvedély – de azért csöndes, tartós tűzzel szereti barátait –, mely a képzelődőket kineveti és a jobb szerelem szelíd érzelmeivel és bizalmasan tud bánni; - akkor legyen e szív örökre a tied. Hiába keresnél nála izzó tüzet, mindig csak mérsékelt meleget találsz benne; amaz elhamvad, ez megmarad, de meg is sértenéd, ha soha meg nem szűnnél kétkedni és aláásnád saját nyugalmadat, ha akkor, amidőn tulajdonodat kezeidben tartod, reszketnél, hogy elveszítsed. A veszteség miatti aggodalmadban elfelejted élvezni azt, ami a tied! Ez élvezet mellett, kedvesem, sohasem öregszik a szerelem! És ha el is párolog egy része, amely után a tüzes ifjú áhítozik, megmarad másik része: a szeretetteljes érintkezés. Az a barátság, amely a szerelemből származik, még jobb, mint maga a szerelem.”
    Markovicsné nem tudja érzelmeit ily tetszetős szavakba önteni; de minden levelében ismétli, hogy jobban már nem szeretheti, mint ahogy szereti, s áldja a gondviselést, hogy őt ily baráttal ajándékozta meg. „Mennyire szeretlek, tanúságom az isten” – kiált föl egyik levelében. Nem követel semmit és Kármán szerelmét egyszerűen ajándéknak tekinti, melyért hálával tartozik. Ápril 13-diki levelét csak oly nő írhatta, aki nagyon jól érezi, hogy kedvesén kívül e nagy világon nincs szív, mely érte dobogna: „Te vagy mindenem és nálad nélkül semmi nékem az egész világ!” Önzetlensége annyira megy, hogy Kármánt még gyakori látogatásokra sem csábítja, hanem ellenkezőleg arra kéri, hogy igyekezzék pályáján kitartással előre haladni. „Mindig inkább magadról, mint rólam kell gondoskodnod – írja ápril 4-dikén. – Sokkal magasabb léleknek születtél, mintsem, hogy azon való fejtöréssel töltsed idődet: mi okozhatna egy asszonynak örömet a jövőben. Ne igyekezzél addig Bécsből elmenni, amíg dolgaidat el nem végezted… Gondold meg, hogy azért vagy itt, hogy családodnak becsületet szerezzél és saját javadat előmozdítsad. Ha aztán elvégezted, óh, csak akkor emlékezzél meg barátnédról, aki magát mindenkor boldognak fogja érezni, hogy róla egészen meg nem feledkeztél. Gondold meg, kedvesem, hogy elég józan eszem van, és azért soha meg nem fogom engedni, hogy érettem olyasmit tégy, ami valaha károdra válhatnék. Neked tudományod, jeles tehetséged van; véghetetlen kár lenne, ha ezek puszta helyen eltemetve volnának.” A pusztán érzéki szerelem föllángolása nem ismer ilyen szavakat; így csak az a nő nyilatkozhatik, aki igazán szeret s csakis olyan férfival szemben, kitől reméli, hogy pár év múlva – mialatt hivatalt nyert, ő pedig férjétől elválik – nőül fogja venni.
    Kármán meg is teszi a kellő lépéseket, hogy mielőbb célhoz juthasson. Barátnőjének ajánló leveleivel május közepén Pozsonyba utazik, hogy ottan letegye az állami vizsgálatot. A tanároknál szíves fogadtatásban részesül, s néhány nap múlva értesítést kap az ottani akadémia igazgatójától, hogy július 10-dién legyen készen az első vizsgálatra.
    Abafi említi Kármán életrajzában, hogy a vizsgálatnak jól kellett sikerülni, mert a fiatal jogász egy hóval később (aug. 27.) már a tudori vizsgálatot is letette volt.
    S mit csinált ez alatt Markovics grófné?
    Egy ideig Bécsújhelyben tengette magát a férjétől kapott havi harminc forintból; de csakhamar be kellett látnia, hogy így tovább meg nem élhet, s bármennyire rettegjen is attól, vissza kell térnie férjéhez. Hosszas küzdelmek után 1789 augusztus hó végén hagyta el bécsújhelyi magányát, hogy újra fölkeresse Markovicsot, ki az utóbbi évek alatt derekasan hozza látott vizesdiai birtokának rendbehozásához.
    Vérző kebellel vett búcsút Markovicsné szíve választottjától, kérte: ne vonja meg tőle barátságát. „Hidd el, hogy ezért vagyok és maradok a te háládatos barátnéd”, írja neki augusztus 29-dikén keltezett levelében, mellyel megszakad az érdekes viszonyt tárgyazó levelek sorozata.
    Markovicsné, úgy látszik, teljesen szakítani akart múltjával. Feledni óhajtotta a Kármánnal töltött szép napokat, hogy nyugalmát különben is nehézkes természetű férje oldalán mi se zavarja.
    Ami ezután következik, az már az élet prózája: a lángolásnak, a szenvedély tüzének kihamvadása.
    Markovics grófné férjéhez: Vizesdiára költözik, Kármánt pedig az irodalom és a színjátszó-társulat ügyei foglalják el mindjobban. Érintkeztek-e ezentúl is s mi okozta viszonyuk megszakadását, kellő adatok hiányában, nem lehet eldönteni. A grófnő leveleiből látjuk, hogy időközben hosszasabban időzött Budán, s viszonyai annyira javultak, hogy kocsit is tarthatott. Kármán Budán is fölkereste őt, de viszonyuk többé már nem a régi volt.
    Markovicsné egyik levelében (1793. ápril 17.) panaszkodik, hogy ritkán látja s midőn arra kéri, hogy írjon számára folyamodást az uralkodóhoz, azt reméli, hogy Kármán „megbocsát neki e merészségeért”.
    A  régi bizalmas tegezés helyét most már a hideg „kegyed” foglalja el, de a „régi szeleburdi” ismét fölébred benne, s a levél végén célzást tesz Kármán női hódításaira. „Tegnap értesültem – írja –, hogy a madame ismét kisétált a félvilágba és össze akar kelni – Kármán úrral. Fogadja szerencsekívánságaimat; de a többiek nem lesznek ezzel megelégedve.”
    Ez a levél az utolsó nyom, melyre Kármán és Markovics grófné viszonyát illetőleg találok.    
    A meghidegülés, a szakítás okai ismeretlenek. Lehet, hogy Markovicsné kiengesztelődött férjével a jólét karjai közt. Lehet, hogy Kármán viszonyai nem engedték meg a házasság tervével való komolyabb foglalkozást.
    Találgatásokba bocsátkozni hiába való munka volna.
    Tény az, hogy erősebb rázkódásokat egyiknél sem idézett elő a szakadás és Székely József csak költői befejezést adott viszonyuknak,m időn azt írja, hogy „a fiatal férfi kedvesének halálát sokáig túl nem élte”.
    Nagyon valószínű, hogy Kármán hunyt el hamarább s a grófnő „Fanni hagyományai”-ban még olvashatta szerelmüknek bús történetét.
    Mikor adta vissza Markovicsné Kármán leveleit, azt nem tudjuk; annyi azonban bizonyos, hogy Kármán e felírással: „Meine Briefe an Gräfin M…..” híven megőrizte azokat.
    Székely azt álltja, hogy Kármán a levélcsomóra saját vérével jegyezte az idézett német szavakat.
    Az újabb kutatás még a szerelmi történet e romantikus befejezése ellen is tiltakozik.
    Abafi Lajos legalább azt erősíti hogy a fölírás nem Kármán vére, hanem kitűnő jó – carmin tinta.

Forrás: Szana Tamás: Magyar költők szerelmei. Budapest, 1887. Kiadja Hornyánszky Viktor könyvnyomdája

Szana Tamás: Magyar költők szerelmei - KISFALUDY SÁNDOR (1772-1884)

    KISFALUDY SÁNDOR és Szegedy Róza épp úgy elválhatatlanok a magyar költészet történetében, mint Petrarca és Laurája az olaszoknál. Nem említhetjük egyiket is anélkül, hogy mindjárt a másikra ne gondoljunk; együtt élnek az utókor emlékezetében s abban a szép dalregényben, mely „Himfy szerelmei” cím alatt félszázadnál tovább volt nagy részében könyv nélkül ismert, sokszor megkönnyezett s – mondhatnám – egyedüli olvasmánya a magyar nővilágnak.

*

    A „Kesergő szerelem” e század második esztendejében valóságos eseménye költői irodalmunknak. Sem előtte, sem azóta nem látott nálunk napvilágot verses mű, melynek hatása erősebb és gyorsabb lett volna. Az a kicsiny magyar olvasó-közönség, melynek könyvtára kényelmesen elfért a „vizit-szoba” kerek asztalán, a Himfy-dalok megjelenésekor nálunk szokatlan érdeklődéssel fordult a „nagy ismeretlen” felé s Himfy neve csakhamar a leghangzatosabb nevek egyikévé lett a két magyar hazában. Könyvét még azok is elolvasták, kik a költészetet mindezideig nem tekintették egyébnek, az érzékeny keblek ártatlan szórakozásánál. A „Kesergő szerelem” példányai házról-házra vándoroltak s rendszerint elrongyosodva érkeztek vissza az első tulajdonoshoz, mert a magyar embernek már ekkor is meg volt az a szeretetreméltó szokása, hogy pénzt nem örömest adott könyvekért, de a másét szívesen elolvasta.
    Kisfaludy Sándor neve, e közfigyelem dacára hat évig maradt elrejtve a magyar közönség előtt.
    A „nagy ismeretlen” csak 1807-ben, a második kiadás megjelenésekor vetette le inkognitóját, mikor aztán verses regényének befejező részét, a „Boldog szerelmet” is közrebocsátotta.
    Az új gyűjtemény újabb hullámokat vett mindenfelé. Most már a költő s megénekelt kedvese közt oszlott meg a közönség érdeklődése. Szegedy Róza nemcsak népszerű, de egyúttal irigyelt nővé is lett Kisfaludy kötete által, mely egyenlő lelkesedéssel áldozott a zalai alispán-leány szép lelkének, bájainak és szellemének. Alig volt magyar leány, kiben az irigység föl ne támadt volna a Himfy-dalok olvasásakor, látva, hogy e költemények nemcsak az ünnepelt nő hiúságának hízelegnek, hanem egyúttal halhatatlansággal is kecsegtetik azt a magyar költészet történetében. És csakugyan Szegedy Róza – a „Kesergő szerelem” Lizája – évtizedeken keresztül élvezte azt a dicsőséget, hogy széles e hazában mindenütt Kisfaludy Sándor egyedüli eszményképe s a Himfy-dalok hősnője gyanánt ünnepelték. Tudta mindenki: a badacsonyi szüreten, testőr korában, mint lobbant iránta szerelemre Kisfaludy; mint váltak el egymástól, midőn a fiatal testőrt áskálódások következtében olasz vérőrségre rendelték s három évi hallgatás után, a háborúk viharában, esedező, reménykedő szívvel mint közeledett újra feléje az elválás fájdalmai által költővé avatott, vonzalmában folyvást hű és állhatatos szerető. Szerelmüket úgy ismerték, mint valódi példányképét az igazi szerelemnek s ilyennek tüntette föl azt Toldy Ferenc is a Himfy-dalok költőjéről írt megemlékezéseiben.    
    Az érdemes tudóst azonban a hetvenes évek elején Kisfaludy újabban talált magánlevelei annyira megingatták ebben a véleményében, hogy később más forrásban kereste a majd szelíden epekedő, majd viharosan szenvedélyes szerelmi dalok eredetét, a költő szerelmi lángolásának tárgyául ama fiatal grófnőt mutatván be, kivel Kisfaludy Sándor katonáskodása alatt Klagenfurtban ismerkedett meg s a ki Pepi név alatt szerepel barátaihoz intézett leveleiben.    
    A hetvenes évek Toldyja szerint Szegedy Róza már csak hasznos partinak volt kiszemelve; de sem tárgyat, sem tüzet, sem színeket nem nyújtott a költő első szerelmi dalaihoz.
    Toldy e meglepő állítás igazolásául Kisfaludynak egyik tiszttársához: Vízkeletihez, 1797. május 5-én írt leveléből idéz sorozat, melyekben költőnk a grófnét „minden”-nek nevezi s barátjáról kérdezi: ha megérdemli-e ez a nő, hogy „oly bolondul szeresse”? Majd rámutat a Takács Józsefhez Renningen-ből írt levél ama pontjára is, melyben Kisfaludy kedvesétől való búcsúját írja le s a többi közt ekképpen szól: „Csudálom, hogy akkor kettőnk szívének összelobogó lángja el nem emelt bennünket erről a földről”. És mindezekkel szemben odaállítja bizonyságul a Skublicshoz intézett leveleket, melyekben Kisfaludy Szegedy Róza büszkesége felől panaszkodik s ha érdeklődéssel szól is felőle, de nem oly hangon, hogy – Toldy szerint – érzései ama Himfy-dalokat szülhettek volna, melyeket a költő 1797. július 7-én közölt Takáccsal.
    Ismerem én is a Takácshoz írt levelet, melyből Toldy merít, sőt találtam a levélben pontokat, melyekben a költő szenvedélye még szilajabb csapongásban lángol föl; de én mindezen bizonyságok dacára is merész vállalkozásnak tartom Szegedy Róza jogát a Himfy-daloktól elvitatni, s ezek hősnőjévé a véletlenül előbukkanó Pepi grófnét avatni.
    Toldy Azt állítja, hogy, noha Kisfaludy Szegedy Rózát már 1795 óta kiszemelte feleségének, viszony köztük még nem létezett.
    Ez az állítás mindazzal éles ellentétben áll, amit Toldy e körülményre vonatkozólag régibb műveiben följegyzett. De ha mindezt figyelmen kívül hagyom is, csak a költőt kell olvasnom, hogy Toldy újabb vélekedését alá ne írja. A „Kesergő szerelem" első dalai ugyanis nemcsak sejtetik, hanem világosan elárulják, hogy a kedves sokat emlegetett hidegsége, mely őt a harc tüzébe zaklatta, csak Szegedy Rózára vonatkozhatik. És ha Kisfaludy szerelme Róza iránt – Toldy szerint – alig állott feljebb a fagypontnál, miért zeng felőle így már Mantuából 1795. ápril 29-dikén:

Rózi nevét sohajtottam
s irám a bükk kérgére,
Az erdőt megtanitottam
s az egész tájt, nevére.

    Az, hogy Kisfaludy barátaihoz írt leveleiben Rózájáról nem szól a szenvedély áradozó hangján, szerintem, még nem bizonyítja érzelmeinek kihamvadását;  mert hiszen az áradozás rendszerint a szenvedély első fellobbanását jellemzi, míg a mélyebb érzelem néma s ha nyilatkozik: természetéhez híven egyszerű, cicoma nélküli szavakhoz szokott folyamodni. Nem mondom én, hogy a szép grófné ismeretsége a fiatal költőt hidegen hagyta s hogy költészetének e vonzalom újabb táplálékot nem nyújtott; ezt állítanom merészség volna. Kisfaludy Sándor, a megnyerő külsejű, művelt modorú fiatal tiszt, kit Castiglioni marchese magyar Alcibiadnak nevezett mindig kiválasztott kegyence volt a nőknek; Donna Medina Bécsben D’esclapon Karolin s bizonyára ő is viszonozta vonzalmukat; de egy-két levél áradozó vallomásait nem találom elég oknak arra, hogy a tények, köztudalom s a költő saját vallomásai által szentesített régibb viszony őszinteségét kétségbe vonjam s egy más nőt állítsak föl eszményképeül ama költeménynek, mely egyes mozzanataiban e viszonyt illetőleg annyi vonatkozást tartalmaz.
    De nem csupán „Himfy-szerelmei”, hanem Kisfaludy önéletrajza a levélregénye: a „két szerető szív története” is világosan elárulják, hogy a Himfy-dalok hősnője nem lehetett más, csak Szegedy Róza, az a nő, ki a költő szívét mindjárt első látásra lebilincselte s aki számára a hontalanság hosszas ideje alatt is felejthetetlen maradt.
    Érdekes ismernünk az utóbbi két műnek ide vonatkozó pontjai,t nemcsak „Himfy szerelmei”-nek megérthetése végett, hanem azért is, mert ezek szolgáltatják az egyedüli adatokat, melyek után Szegedy Róza arcképét megrajzolhatjuk s a két szerető szív történetének egyes mozzanataira – más följegyzések hiányában – rámutathatunk.
    Az önéletrajz, melynek őszinteségében nem szabad kételkednünk, megerősíti mindazokat az adatokat, melyeket e viszony keletkezésére vonatkozólag a költő életírói s művei szolgáltatnak. Említi az olaszországi várőrségbe való áthelyezést, valamint azt a körülményt is, hogy Kisfaludy közvetlenül elindulása előtt „a néhány hónap előtti szívességet az előtte legbecsesebb leányszívben egészen kihaltnak vagy talán helyzete által kitiltottnak” találta. És hozzá teszi: „Most fájt leginkább az őt talált baltörténet; most dúlt-fúlt ő az emberek eddig nem tapasztalt rosszlelkűségük miatt; és eltökélé magában: elveszni a világ zavarjában, a véres harcokban”. Szól az önéletrajz Kisfaludy és Róza viszonyának megújulásáról is, midőn azt mondja, hogy a költő hosszas idő után Takácshoz intézvén első szózatját, „hírt vett azokról, kik őtet érdekelék, hírt vettek felőle azok, kiket ő érdeklett és ezek között az is, kit Ő nem felejthetett és 1799-nek elején erőszakkal szakadott kebeléből egy szózat e nem felejthetetthez. Ezt sűrű viszont-levelezés követte, melyet azután a katonaságtól búcsúvétel végre házasság fejeze be.”
    Íme rövid, száraz kivonatban a szerelmi történet keletkezése, fejlődése és bevégződése. Nézzük most már: az egyszerű témának minő variációira találunk Kisfaludy költészetében. Előttem fekszik a költő „Hattyudal”-a, e vázlatos emlékrajz, melyben szintén egész őszinteséggel rajzolja saját éleményeit, világnézetét és politikai érzületét. Szerelmi viszonyának egyes fázisait ebben is feltalálhatom.
    Érinti a hadi tanács szigorú rendeletét, mely őt hat más testőr-társával együtt olaszországi várőrségbe űzte s itt is erősen hangsúlyozza:

Öntudatom tisztaságát
Leginkább az sértette,
Hogy egy nő, rég keblek lángja,
A hirt könnyen hihette,
S e fulánkkal kebelemben
azon hittel távoztam,
Hogy hazám nem látom soha,
Bár szivemen hordoztam.

    Hangot ad erős vágyakozásának a rég nem látott haza, a jó ismerősök és kedves után, kiről itt még több melegséggel nyilatkozik, mint az „Önéletrajz” teljes objektivitást követelő megjegyzésében. Az ide vonatkozó sorok, fényes cáfolatául a Toldy által emlegetett elhidegülésnek, így hangzanak:

Napról-napra jobban vágytam
Hazám anyakeblébe,
Itt elveszve hivén magam
Idegen nép körébe’;
S vélvén, talán született ott
Egy nő, velem rokon szív,
Hazájához, nemzetéhez,
Nyelvéhez és hozzám hív.

S vélvén az lesz, kit már régen
Kebelemben hordozok,
Kinek minden érzelmemmel
Ébren, alva áldozok;
Kiről tudám, hogy neméből
Lelki, testi kellemmel
Ugy ragyog ki, mint erénnyel,
érzettel és szellemmel;

Föltevém, hogy oda hagyom
E kedvetlen pályámat,
Hol semmikép nem szolgálom
Nemzetemet, hazámat.
-    -    -    -    -    -    -

    Említést tesz a „Hattyu-dal” az 1799 elején Szegedy Rózához intézett levélről is, melyet azonban már célszerűbbnek találok eredeti alakjában bemutantni, amint az a „Két szerető szív történeté”-ben, Kisfaludy Sándor életrajzi szempontból annyira fontos levélregényében olvasható. A „Két szerető szív történet” nem a fantázia terméke, nem költői alkotás, hanem valósággal váltott levelek fűzére, melynek épp ezrét elsősorban az érzelmek őszintesége és keresetlen bája kölcsönöz kiváló érdekességet. A költő attól kezdve, hogy szerelmének viszonzása felől újból meggyőződött, sokat foglalkozott Rózájával, elannyira, hogy levelezésük csakhamar egész levélregénnyé nőtte ki magát. E bizalmas lapok a költő szerelmének egész történetét magokban foglalják és életrajzához rendkívül fontos adalékokat szolgáltatnak. A boldogtalan szerelem története, mint kész regény feküdt a költő előtt e levelekben, melyeket csak össze kellett állítani, itt-ott talán az összefüggés céljából egy-egy vonással kibővíteni, hogy a két szív érdekes történetét a közvetlenség vonz üdeségével tolmácsolják. A regény meséje néhány sorban adható; de a mű érdekességét nem is a történet, hanem a finom lélektani rajzok s az érzelmek megragadóan őszinte nyilvánulásai képezik. Két gyöngéden hangolt, érzelmes kedély egész gazdagsága tárul föl előttünk ezekben a levelekben, melyek költői becs tekintetében „Fanni hagyományai” mellé sorozhatók, mint önéletrajzi adalékok pedig rendkívüli érdekesek.
    E levelek elseje az, mely Kisfaludy Sándor és Szegedy Róza viszonyának keletkezése s a külső szerelmének mértéke felől a legbiztosabb útba igazítást szolgáltatja. „Éppen most három esztendeje – írja Kisfaludy –, hogy Magát láttam! Hogy lettem, mint amiként a villám által világosság lészen; hogy legottan ugyanazon szempillanatban előbbi létemnek vége lett; hogy a Maga tekintetei életem minden erejét, minden tehetségét és akaratját lelkemnek, minden gerjelmét szívemnek magokba szívták; hogy Maga engem mindenemtől megfosztott, midőn újra teremtett.” Majd megemlékezvén a szenvedésekről, melyeket Róza „kegyetlensége” miatt kellett kiállania, ekképp folytatja: „Sokszor erővel akartam szeretni, már hittem is, hogy szeretek: mert kimondhatatlan sóvárgás feszegette mellemet, sóvárgás egy oly valóság után, aki engemet egészen megértene, - sokszor gondolám immár, hogy szeretek; de amidőn már kész valék magamat odaadni, minden kifogás, minden mérték nélkül, örökre, mint: St. Preux, ez az egyetlen egy szerető szív, aki érzeményeit az enyimekhez hasonlíthatná valamennyire, akkor tapasztaltam, hogy szívem már nem volt tehetségemben; hogy minden csak szántszándékos csalódás, szerelemért epedő szívemnek álma volt. Három esztendeje, hogy Maga éjt-nap szívemben uralkodik, hogy szívemnek minden ütése a »Magáé.« Ebben a forró, emésztő szerelmi lázban nincs más menekvés: Lizához (Szegedy Róza) kell folyamodnia: »Ó Liza! – szól. – Szeretem én magát, nemcsak a szerelem és barátságnak egész buzgóságával; szeretem én Magát minden gerjedelmivel, minden indulatival, minden érzetivel, minden leheletivel, minden erejével a bennem mozgó életnek, de nem bátorkodom kívánságaimat Magához fölemelni; annyival inkább sem, minthogy Maga rajtam egyszer immár úgy is kiadott és szíve talán immár mást választott - -.« Most már nincs bátorsága kérni szerelemért szerelmet, »csak egy oly szívet, barátságot, mely szomorú életében valamennyire részt venne: ez volna még egyetlenegy öröme életének, ezen szinte már torkig lakott életnek.«
    Később, midőn soraira kedvező válasz érkezik, nem elégszik meg többé az egyszerű barátsággal, hanem életének egész boldogságát fölteszi a feledhetetlen leány elhatározásának kockájára: „Liza! Kérem én magát a Maga jó és nagy szívére, aki nem tud spekulálni, aki csak egy igazán szerető hív szívet keres, nem pedig egy hiú széllel fuvalkodott, csak széltől dagadott címeket és arannyal töltött zacskókat: ha nékem ismét ír, mártsa tollát szívének belsejébe; és írja ki onnan, ami benne írva vagyon felőlem: Élet vagy halál! Írja ki egyenesen és igazán és ha lehet, kegyelmesen. Vagy emeljen fel engem szerelmének egébe; vagy taszítson a mélység gyomrába, ahol soha meg nem némuló panaszok, soha ki nem apadó könnyek legyenek keserű sorsom.”
    Egy más alkalommal, midőn érzelmeinek viszonoztatása felől már bizonyos, de kedvesének soraiból még mindig kétkedést vél kimagyarázhatni, az igazi szenvedély utánozhatatlan ékesszólásával, írja Lizájának: „Kedvem volna, mint hajdan cselekedtek a szerelem vitézi, sebet ejteni testemen és néked forró véremmel ide írni: hogy te szívemnek közepében ülsz és benne egyedül, minden határ nélkül, uralkodol; hogy elmém minden gondolatja, szívem minden érzeménye néked hódol, áldoz, tömjénez – édes, büszke, gyönyörűséggel, - hogy – adj, könyörgök, szavakat nékem! De az én szavam több mintsem vér – kőszál a tengerben. Úgy tetszik nékem, hogy mi még nem ismerjük egymást egészen. Liza! Ne kételkedj többé!! – Aki az igaz istent meg nem ismeri, nincs religiója; - aki igaz szerelmet nem hiszen, nem szerethet igazán.”
    Tud- így írni az, kinek érzelme, Toldy szerint, a fagypontra szállt s aki leendő hitvesében nem keres egyebet, „hasznos parti”-nál? Nem; e levél őszinteségében nem lehet kételkednünk; e sorok a mélyen érző, önzés nélkül szertő szív épp oly igaz bizonyságai, mint amily tiszta az a vonzalom, mely a kedvesének töprengéseit csitítgató leány leveleiben nyilatkozik.
    E levelek Szegedy Róza kedélyének egész gazdagságát, szellemének minden fényét föltárják előttünk. Értelem, gyöngédség s emellett nem mindennapi műveltség sugárzik ki belőlük. Midőn kedvese egy ízben a csaták eshetőségeire figyelmezteti, egész lényét föltáró nemes egyszerűséggel ezt adja neki válaszul: „A nyomorékkal többé ne jőj elejbém, édesem! Különben azt kell gondolnom, hogy engem is a közönsége mindennapi leányok közé számlálsz; mintha nem téged, hanem csak gyönyörűségemet szeretném benned. Valameddig a szív érettem ver kebeledben, szerettem, addig semmit se félj. A nyomorékot is örömmel eltűrném és szeretném benned. Ezen szíveddel, ezen gondolkodásod módjával, bár ha nyomorék volnál is, méltóbbnak ítélnélek szerelmemre valamennyi felett nemedből, akiket ismerek. Megelégszel-e így vélem édes kételkedőm? – eleget mondék, úgy vélem. Ígéreteknek, esküvéseknek, s minden egyébnek, ami a mindennapi szívbeli szövetségekhez tartozni szokott, köztünk helye ne legyen. Egy szava a becsületes férfinak többet nyom száz közönséges esküvésnél; a csapodár esküszik és az első magát előadó alkalmatosságnál megtöri esküvését és kötelességét. S a nemesen gondolkodó, érzékeny leány, ha egyszer kimondhatta a sokat jelentő nagy szót: »Szeretlek!« - le van kötelezve örökre. A kacsingató, midőn szerelmet ígér, egyszersmind új lépet vet és új ostromokban töri fejét.”
    „A két szerető szív története” töredék maradt. Véget ér, mihelyt a költő és Róza kimerítették azt, amit önmagok és érzéseik jellemzésére elmondhattak. Mint ilyen nem egységes költői mű, aminővé könnyen lehetett volna, ha benne Kisfaludy egészen megörökíti szíve történetét, amidőn az – nemsokára hazatérése után – oly boldogító kifejlést nyert. Érdekessége azonban elvitázhatatlan, mert tiszta világítást vet a költő szerelmére s nem egy helyen magyarázza, fölvilágosítja Himfy dalait. És csakugyan mi sem volna könnyebb, mint az összefüggést e két mű között nyomról nyomta kimutatnom. A levélregényben „Himfy szerelmé”-nek főbb mozzanatai, sekély változtatással, már mind feltalálhatók, fényes bizonyságául annak, hogy a majd epedő, majd szenvedélyesen szilaj dalok hősnője szintén nem lehet más, mint Szegedy Róza, kinek hidegsége miatt a költő egykor oly kétségbeesett elszántsággal vitte a háborúba fiatal életét s aki később „uzsorával fizette ki” őt szenvedéseiért. 
    Valamint a „Két szerető szív története” úgy „Himfy szerelmei” sem rendszeres költői regény. Terve, előlegesen kigondolt beosztása ennek sincs; meséjét nehány sorban szintén el lehetne mondani; de a helyzetek, melyekbe a költő szerelme által jut, folyvást gazdag táplálékot nyújtanak élénk képzelődésének.
    A szerető szív minden reménye, kételye és töprengése, az öröm és fájdalom, a boldog szenvedély és kétségbeesett lemondás minden fokozata hangot talál e lélektani regényben, melyen a költő ragyogó képzelődésének varázsát s lángoló szenvedélyének tüzét tudta eldönteni.
    E rohamosan nyilatkozó szenvedély és örökké munkás képzelem szüli nála a melléknevek, jelzők bőségét, s ama képes beszédet, mely Kisfaludyt korának költői közt kiválóan jellemzi. Költészete színekbe, fordulatokban minden kortársáénál gazdagabb s nála egy-egy költői szó gyakran megkapóbb hatású, mint másoknál a képek és hasonlatok egész láncolata. Eszmedússága tömörséggel, választékossággal, párosul. E becses költői adományok kiválólag „Himfy” első részét jellemzik,mely már a helyzetek változatosságánál fogva is, hálásabb tárgyul kínálkozott a költőnek. Az óhajtott tárgy utáni fájó epekedés itt folytonos hullámzásban tartotta kedélyét és örökös csapongásra ösztönözte képzelődését. Innen magyarázható ki nála a képek és hasonlatok ama tarka halmaza, melyhez hasonlóra csak a kelet költőinél találunk.    
    Képzelődése a második részben már kevésbé tevékeny.
    A családi élet egyforma édessége inkább szemlélődésre indítja s nagy boldogságának birtokában nem egyszer olyan elmélkedésekbe bocsátkozik, melyeknek forrását inkább elméjében, mint szívében kell keresnünk. – Tagadhatatlan azonban, hogy a „Boldog szerelem”-ben is vannak részletek, melyek magas költészettel tükrözik vissza a szív felhőtlen boldogságát. Ki ne ismerné például a második rész e bájos helyzetképet:

 A bereknek gyors kaszási
Már utolsót vágának;
Az árnyékok óriási
Hosszuságra nyulának;
Mink ott járánk, meg-megállánk
A rét magas füvében;
S  hogy a bürün átalszállánk
A folyamnak mentében,
A vizbe letekintettünk
És alattunk és felettünk,
És bennünk is a menny volt,
Szivünkben szent tűz lángolt.

    A boldogságnak ennél egyszerűbb és nemesebb rajzát már képzelni is alig lehet.
    Kisfaludy e néhány sorban felhőtelen házi életében enged pillantanunk, s a költészetének jellemzésére szánt rövid kitérés után akaratlanul is visszatereli érdeklődésünket az egykor büszke, kegyetlen szépséghez, ki most már örömeiben részese, gondjaiban vigasza, falusi magányának őrangyala lett.
    A fiatal pár közvetlenül egybekelése után (1800) Kámban, Vas-megyében, telepedett meg, majd 1805-ben Kisfaludy családi birtokára, Sümegre költözött át.
    Itt az „ősi fészekben”, a szerelem ölelő karjai között, irodalmi működése mellett a mezei gazdaság képezte Kisfaludy Sándor kedvenc foglalatosságát.
    Horácz boldog embereként, távol a nagy városok zajától, itt pihente ki a háborús esztendők ezer fáradalmát.
    Ábrándjainak egykori részese, vágyakodásának örökös tárgya gondos hitvessé vált. Szeretettel vitte a háztartás terheit, sőt ha szükség volt rá, az egész gazdagságnak kormányzatát.
    Toldy a költő irodalmi hagyatékában egész csomó levelet talált.
    E levelek arról tanúskodnak, hogy Szegedy Róza nemcsak Múzsája volt Kisfaludy Sándornak, hanem harmincöt éven át hű támasza és segítsége is az élet terhes útján.

Forrás: Szana Tamás: Magyar költők szerelmei. Budapest, 1887. Kiadja Hornyánszky Viktor könyvnyomdája

Szana Tamás: Magyar költők szerelmei - BALASSA BÁLINT (1554-1594)

 

    GYARMATI és kékkői Balassa Bálint, a magyar Amphion, igazi gyermeke volt a korának. A XVI. század második felében születve és élve, pályája kicsinyben egészen és híven visszatükrözi e korszak minden feltűnőbb jellemvonását. Nyugtalan, szenvedélyes, elragadtatásában túlzásokra hajlandó és féktelen, de szóban, tettben egyaránt igaz hazafi, feláldozni kész a szent ügyért életét, mindenét.
    Nemes tulajdonságait szülőitől örökli. Anyjától a család és vallás szeretetének szép példáit látja, míg a hazáért lángolni atyjától tanul, ki folyvást nagy fontosságú tisztségeket tölt be a törökkel vívott folytonos harcok e nehéz és viszontagság teljes korszakában.
    A költő kora fiatalságáról keveset tudunk. Nagyon hihető, hogy házi nevelésben részesült s anyjától nyerte azt a vallásos irányt, mely költeményeinek legnagyobb részén éltető és tápláló ér gyanánt vonul át. Hatással lehetett reá udvari papjuk: Bornemisza Péter is,kinek közel ezernégyszáz nyomtatott ívre terjedő irodalmi munkássága, nemcsak nagy tevékenységről, de ama korban jelentékeny írói tehetségről is tanúskodik.
    A fegyverviselésben, lovaglásban és táncban – ama kor divata szerint – szintén már gyermekkorában nyerte első kiképeztetését. Kitűnő táncos volt s mint Istvánffy följegyezte, el is nyerte a dicsőség pálmáját, midőn Rudolf koronázása alkalmával, 1752. szeptember 25-én, a vendégség végével az asztalok kihordatván, a főrangú ifjak táncra kerekedtek. Bálint, ki ekkor 21 éves volt, Istvánffy szerint, olyan juhász-táncot járt, melyet az elemvényről Maximilián s a jelenvolt fejedelmek gyönyörködve, szemléltek.
    Ezzel a diadallal egyidejűleg, vagy talán pár évvel később, a vitézi élet gondtalan napja is fölvirradt számára. Mint maga mondja, Eger várában s környékén élte világát. Itt szerezte „jó lova mellett füven való létében” első énekeit s 1573-ban vagy 1574-ben itt virulhatott számára a szerelemnek is ama „szép pünkösdi rózsája”, melyről élte végeig egyenlő melegséggel énekelt, noha maga is bevallja, hogy olykor-olykor egy-egy „szegfü szép virág ajkairól is szedte az édes mézet”.
    A fiatal költő első s talán egyetlen igazi szerelmének tárgya: Losonczi Anna, Losonczi István leánya volt, kit 1579-ben már Ungnád Kristóf neje gyanánt mutat be Bornemisza Péter egyik könyvének ajánlata. A temesvári hős özvegye leányaival: Fruzsinával és Annával, Nógrád-megyei birtokán élte özvegysége napjait s itt ismerhették meg egymást még ifjú korukban Bálint és Anna is. Biztos adat gyanánt Istvánffy jegyez föl annyit, hogy Somoskő várát, midőn Kékkővel és Dévénnyel együtt török kézre került, Losonczi özvegye bírta s ennek veje; Ungnád Kristóf bízta a vár védelmét a bátortalan Fodróczi Miklósra, ki mindjárt az ostrom kezdetén Egerig szaladt. Ez az Ungnád Kristóf 1575-ben, vagy talán már előbb is, egri főkapitány volt. Igen hihető tehát, hogy a költő Egervárában „véghetlen szerelmének” folyvást közelében lehetett.
    Hogyan keletkezett viszonyuk s miként erősödött az Balassa keblében szilaj lángolássá, hiteles történeti adatok hiányában, nehéz megállapítani. Egykorú följegyzéseket nem találok róla s gyönge tájékoztatást is csak ama mélyen borongó szerelmi költemények nyújtanak, melyeket a Radvánszky-codex nyomán bocsátott közre pár év előtt Szilády Áron. Mennyi a valóság és mennyi a költött ezekben a versekben, nagyon bajos volna meghatározni; annyit azonban kiérezünk, hogy a költő első szerelme valamennyinél forróbb, igazabb s egész életére kiható volt. Ez volt a forrás,melyből költészete eredetét vette s melyhez még akkor is visszatér, midőn már erős fogadást tett, hogy első kedveséről nem fog több éneket szerzeni. Érzelmeinek őszinteségét és mélységét akkor ismerjük meg egész erejében, ha a Losonczi Annát zengő dalokat összehasonlítjuk a mások nevére írt énekeivel. Míg ez utóbbiak rendesen egy-egy külföldi példánykép erős hatását éreztetik, addig amaz énekei, „kiket bánatjában, szerelem lángjában szép Júliáról szerzett”, mindenkor szívének meghatottságáról s csaknem lázasnak mondható szenvedélyről tesznek tanúságot. Ezek közt is alig találunk egészen eredeti darabot; de a költő a készen kapott keretbe már saját kedélyvilágának pompásan talált rajzát illeszti s az a melegség, mely minden során elömlik, a költői egyéniség lebilincselő varázsát gyakorolja reánk. Így csak az a költő dalolhat, akinek igazi élményei vannak. Ezrét egyes versei ha nem is biztos, de legalább megbízható vonásokat szolgáltatnak első szerelmének szomorú történetéhez.
    Énekeinek egyikében, a negyedik számúban, csordulásig telt szívének egész nyíltságával írja: „tulajdona vagyok, szabad ő én velem, rabja vagyok, megyek, ha megöl is engem”, de ugyancsak itt már „elűzetéséről és számkivetéséről” panaszkodik. „Olthatatlan lángja” azonban a búcsúvétel pillanataiban is előtör s a meghatottság hangján dalolja:

Nem úgy mégyek el, hogy lennék nálad nekül,
Mert mikint hogy test nem élhet lélek nekül,
Igy te szerelmedtül
Soha nem válhatom meg halálom nekül.

    Nem kevésbé borongó érzelmeknek ad kifejezést a XXV. ének.

    A költő ismét az elválás fájdalma miatt panaszkodik:

Oly nehéz lelkemnek attul elválása,
Ki szerelmét hozzám igazán mutatta,
Mint testnek halálba
Vagyon a lélektől nehéz távozása.

Ó én két szememnek szerelmes világa!
Keserves fejemnek te valál gyámola:
Mire hát bánatra
Hagyál el engemet ilyen árvaságra!

Nemde nem kedvedért hagyék el egyebet,
Vajjon s kinek ajánlottam szerelmemet?
Szerettem-e többet?
Tudod kedveltelek egyedül tégedet.

Szegény fejemet már mivel vigasztaljam,
Szivemnek keservét kinek panaszoljam?
Magam hova fogjam,
Ha siralmim miatt én ugyan elasztam.

    A költő kénytelen bevallani, hogy a szakadás saját hibája miatt történt s ez a tudat elviselhetetlen teher gyanánt nehezedik szívére:

Igazán történt ez is méltán én rajtam,
Mert ok nekül magam bucsut neki adtam.
Szegényt háborgattam,
Hozzám nagy szerelmét semminek tartottam.

    Hálátlanságának érzése s a keserves megbánás kölcsönzik énekeinek ama borongó hangot, mely a magyar költészetben igazi hatással Balassánál szólal meg először. A vezeklés mélyen tátongó sebet tár föl; sebet, melynek gyors beforradását még akkor sem hihetnők, ha a költő olykor-olykor vidámabb accordokat csalna is ki lantjából.    
    A XXV-dik ének sötét, fájdalmas hangja mellett életrajzi szempontból is szerfelett érdekes. A költő ebben árulja el, hogy régóta égett Annáért s aligha nem már előbb is, mint az Ungnád Kristóf nejévé lett. Az ide vonatkozó versszak így hangzik:

Az ki most ezeket öszveszedegette,
szeretője után kesereg szivébe’:
Kit már szűz kezére
- Mint tudatlan ember - ok nekül ereszte.

    Ezt tudva, kétszeresen fáj neki a kedves elvesztése s még ellenállhatatlanabb szerelemmel eseng utána. Noha a más oldalán föl is találja Egerben s talán a régi bizalom is helyre áll közöttük, ha a változó körülmények Ballassát a „régi szerető” elhagyására nem kényszerítik. Részt vesz a Maximilián által pártolt Békes Gáspárnak Báthori István ellen intézett hadjáratában s 1575 június végén vagy július elején mint fogoly kerül Báthori udvarába. Elfogatásának körülményei ismeretlenek; de azt tudjuk, hogy Murád két ízben is kéri kiszolgáltatását, sőt másodízben már követelőleg írja Báthorinak: „Balassa János fiát, a többi rabszolgákkal egyetemben küldd azonnal magas portánkhoz, másképp nem cselekedvén és semmi mentséghez nem nyúlván, mint melynek különben is nem lészen helye előttünk. Mert tudjad, hogy magasságos portánknál azokra is különösen Balassa János fiára szükségünk van, nagy szükségünk.” Igen hihető, hogy Murád szultánnak a Balassa atyja kezei közt levő török foglyok kicserélése végett volt oly „nagy szüksége” Balassa Bálintra, Báthori azonban foglyok nélkül küldte vissza a sürgető levél átadásával megbízott Amhád csauszt s még kevésbé volt  hajlandó teljesíteni a szultán óhajtását, midőn nemsokára lengyel királlyal is megválasztották. Bálint 1576 végén vagy a következő évnek elején szabadulhatott meg fogságából, melyet Báthori – nem tudom, az atyáért-e vagy a fiú kiváló tehetségeiért, - eléggé tűrhetővé igyekezett tenni. A Bebek Judit és Csáki Borbála nevével szerzett versek legalább azt sejtetik, hogy ha szenvedett is Balassa elfogatásakor némi sérüléseket, később csak afféle szabad rab volt, kit becsületszava kötött a fejedelem udvarához s ha viselt bilincseket, azok a szerelem bilincsei valának. A Bebek Judit nevére szerzett éneket azzal kezdi, hogy lelke beteges az „új szerelemtől” s a költemény vége felé így ír:

Vigh lészen kedvem, ha ő magához kötelez,
Ha néha-néha gyötreni fog is tudom megkegyelmez,
Mer hiv szerelmem nálad énnékem nagy jókedvet szerez.

    A nagy jókedv nem maradt tartós Balassánál. Alig érkezik haza fogságából, elveszti (1577-ben) édesatyját, családi viszonyai egyik zavarból a másikba sodorják s heves természete nem egy alkalommal zúdítja fejére a hatóságok zaklatását.
    Az örökös alperes már-már alig talál időt arra, hogy régi szép szenvedélyének: a költészetnek élhessen. Lantját azonban 1578 végén újra megszólaltatja s az Anna nevére szerzett ének ismét csak arról tanúskodik, hogy a régi szerelem még mindig a régi erejével él szívében.
    „Nincs kívüled nekem, ki sok bánatomban vigasztaljon engem is!”mondja a költeményben a szeretőjének ok nélkül való haragjára és gyanúságára azzal felel, hogy ő folyvást csak a régi marad:

Hogy hagynálak téged
Ha elmémben forog szüntelen szerelmed?!

    E verseket már csak a távolból sóhajthatta Annája felé, mert Ungnád Kristóf 1578-tól 1583-ig horvátországi bán volt s a költőnek csakis a repülő madarak hozhattak híradást a kedves felől.
    Az Anna szívében támadt „ok nélkül való harag és gyanuság” folyvást tarthatott, mert Balassa csak ritkán és bizonytalan híreket kapott. A megindító fájdalom hangján írja magáról:

Régtől fogva égvén lassan-lassan elfogyok,
Szinte mint magátul gyuladott fa oly vagyok,
Titkos szerelemtül,
Mint tüz hévségétől
Fa, én is úgy száradok.

De ámbár romlanék, csak egyedül ne élnék, 
Ki úgy lehetne meg, ha én attul szót vennék,
Az ki én szivemnek
Királyné asszonya:
Ha annál kedvesb volnék.

    A költő egy ideg még ingadoz a szerelem és bosszúság között, de végre is belátja epekedésének hasztalan voltát s az „özvegy gerlicze” rászánja magát a házasulásra.
    Választottja Várdai Mihály kir. főpohárnok özvegye: Dobó Krisztina volt.    
    Balassa a gyászév eltelése után nem sokat várva, még az 1584-dik év vége előtt egybekelt Krisztinával. Ez a frigy azonban nem szerezte meg számára a családi élet csöndes boldogságát, sőt int maga mondja, a „rövid gyönyörüség, nagy hosszu bánatot rekeszte ő szivébe”. Dobó Krisztina unokatestvére volt Balassának s bár „házassága – mint végrendeletében írja – öccsének Ferencnek és András urabátyjának akaratjával is esett”, a vérrokonnal kötött frigy csakhamar a zaklatások hosszú sorát vonta a költőre. Balassa Bálint és neje ellen csaknem mindjárt egybekelésök után megindult a főbenjáró per, melynek szerzője a kapzsi Dobó Ferenc, ki kevéssel előbb saját anyját fosztotta meg úgyszólván betevő talajától, most pedig e per útján igyekezett birtokába ejteni saját testvérének s kétszeres vérrokonának vagyonát. A „testében beteges” Balassa tisztában volt az ellene indított pernek természetével. Ismerte a törvény rendelkezését, hogy „magzatjuk, kik együtt lakásukban születtettenek, szülejeknek javaiból és jószágokban örökösök és részesek nem lehetnek” s ez okból úgy magáról, mint vele üldözőbe vett nejéről hatalmas pártfogók és gyámok megnyerése által kívánt „gondot viselni”. Kérte barátait, hogy „mostani szükségében legyenek mellette az igazság szerint” s ezzel egyidejűleg, perének jobb fordulatot akarván adni, azt is elhatározta, hogy katolizál. Ellenségei alig értesültek szándékáról, mindent elkövettek, hogy út újabb bajok és zavarok közé sodorják. Bevádolták V. Sixtus pápánál, hogy Mohammed vallását követi s nemrég született fiának e vallás szertartásai szerint Musztafa nevet adott. A költő, e vádon fölháborodva, jelent meg 1586. augusztus 24-én az esztergomi káptalan előtt. Tagadta, hogy Mohammed követője volna s másodízben tett ünnepélyes vallást arról, hogy ő „bár eretnekségben született és neveltetett, most már mindazáltal erős hittel a róm. kath. egyház hívének vallja magát.”
    Áttérése, melytől könnyebbülést várt, csak terhesebbé tette helyzetét. Anyagi viszonyai az örökös perlekedés, a megbízottak költekezései miatt mind zavarosabbakká váltak s a költő végre is csak Hont-megyei birtokának eladása által segíthetett magán. Három egész esztendeig tartott ez a zaklatás s az örökös hányódások közben Balassa lelke csak akkor nyert némi könnyebbülést, ha emelkedett hangú istenes énekekben fejezhette ki érzelmeit. Szilády Áron aligha téved, midőn azt hiszi, hogy Balassa legszebb vallásos költeményeit ebben az időben szerezte. A költő, ha elcsüggedett is egy-egy pillanatra, újra összeszedte s a küzdelemre vallásos hévvel bátorította magát:

Te azért én lelkem meg ne botránkozzál,
Semmi dolgaidban azért hátra ne állj;
Nincsen jóakaród? – ne gondolj te azzal,
Te jó istenedben annál jobban bizzál.

    A bizodalom végre el is nyerte a maga jutalmát. 1588. február 15-én megérkezett a pozsonyi kamarához Ernő főherceg leirata, melyben tudtul adja, „hogy a király Balassa Bálintnak saját, valamint a magyar tanácsosok esedezésére megkegyelmezett s egyszersmind elrendeli, hogy a kiadott idéző parancsot vonják vissza s vérfertőző házassága miatt ellene a fiscus nevében semmiféle pert ne indítsanak”. A királyi kegyelem azonban nem volt képes kiengesztelni a költő ellenségeit s nemsokára megérkezett az esztergomi szent szék ítélete is, mely Balassa Bálint fiát, Jánost, mint törvénytelen gyermeket, az ősi birtokban való örökösödés jogától végképp megfosztotta. Ez sem volt elég. Mintha csak minden összeesküdt volna ellene, alig kapta meg a szentszék ítéletét, neje megvált tőle, hogy újabb okot szolgáltasson a gyanúsítgatásoknak s az ellenségek kárörvendő ujjongásának.
    A költő keblében ekkor újult erővel ébredtek föl a múlt emlékei. „Amint nejének hamisságát eszébe kezdte venni”, kétszeresen fájt elválása ama másik nőtől, akit „ok nélkül bolondul elhagyott volt feleségeért”. A világi élet „pokolnak tetszett előtte” s mennél inkább érezte háládatlanságát, annál erősebben kezdett föllobogni „régi szerelmének nagy tüze”.

És mint mérges nyillal őtt vad,
Kibül nyü-vas ki nem szakad,
Fetreng, sem élhet sem halhat,
Ugy türi szive fájdalmát.

    Reméleni sem meri, hogy az, akinek egykor „bucsut adott”, őt újra szerethesse; de azért lantja folyást csak a régi kedves magasztalására szólal meg s egymás után születnek az újabb és újabb dalok, melyekből, mint maga mondja, „megtetszik mivolta igazán életének”.
    Szerelmesét „Julia” névre keresztelte; de hogy folyvást Losonczi Anna lebeg előtte, nem csak abból tetszik ki, hogy egy helyen Julia-Annáról tesz említést, hanem a költemények tartalmából és vonatkozásaiból is. A költő, midőn Juliától sem „izenetben sem levélben semmi választ nem vesz”, azon könyörög, hogy legalább ne feledkezzék el róla s egy helyen bűnbánólag említi: miért nem fogadott szót Cupidónak, midőn az inté: „jobban becsüljed ez után, ne bántsd keserűséggel”. De most már későn volt. A költő életének házassága előtti és utáni része között mélység tátongott és ami e két részt a mélység felett összekötötte, az Szilády Áron szép szavaival élve, „koránt sem híd, hanem csupán költői lelke gyönyörű színekben ragyogó szivárványának magasan felverődő íve volt”. Balassa belátta epekedésének hasztalan voltát, fogadást tett, hogy régi kedvesének nevét versül többé nem említi s a reménytelen lemondás hangján dalolja:

Mi haszon énnekem hegyeken, völgyeken bujdosva nyavalyognom,
Szörnyü havasokon, fene-párducz-módon kietlenben bolyognom,
Tövis közt bokorban, sok esőben, hóban, holtig csak nyomorognom?
Ha mindenütt éget szerelem engemet, mind búm, kínom csak károm!

    Nyugtalan lelke egy helyről a másikra űzi őt. Bejárja Erdély földét, megfordul Bécsben is, a mulatság mámorába akarván fojtani kínzó fájdalmát, de „bús szívének” sebét sem a kóbor élet izgalmai, sem a lopott gyönyörök nem orvosolhatják. Először Zsuzsánna, egy bécsi nő neve bukkan föl énekeiben, majd Zsófiáról, az ismeretlen „szép szűzről” énekel, később ismét „remete módjára, havasok aljában élvén”, egy Margit nevű növendékleányhoz zengi dalait. E közben a kibujdosásról kezd gondolkozni s 1589. szeptember havának első felében csakugyan kezébe veszi vándorbotját. Egyik énekében elpanaszolja, hogy nagy hamisság és hálátlanság kergették a föld szélére. Könnyű kitalálnunk, hogy a hamisság vádja hűtelen nejét terheli s a „nagy bú és szemérem”, mely miatt bujdosni kénytelen, szintén neje hűtelenségének következménye. Dobó Krisztina, mint tudjuk, legnagyobb bajai között hagyta el őt s nemsokára azután egymás férj: gersei Pető Gáspár karjai között keresett kárpótlást. A költő, bármennyire érezte is nejének hálátlanságát, nem gondolkodott „rút bosszúllásról”. Eleinte, úgy látszik, meg is bocsátott neki („Mert nem illik hozzád, hogy róla gonoszat szólj”); később azonban a kíméletes hang helyét keserű szemrehányások foglalják el s a „virágénekek” egyikében már túláradt szívének méltó fölháborodásával zengi:

Szivednek nem hittem – tudod – sok ideig,
De utána jártál tovább esztendeig:
Hittel még istent is
Csalhatsz, mért nem embert is:
Meg is vér holtodig.

Szenvedj te is értem, hogyha én szenvedtem
Verjen meg az isten méltán is érettem,
Ne csalhass több szivet,
Itten érjen véget
Álnokságod értem.

Azt gondoltam: előbb a nap sötét lészen,
Mezei füveknek egy szinte sem lészen;
Mintsem azt érhessem
Tőled megvettessem
Isten bosszút tészen!

    A sűrű csapások és lelki rázkódások hatása alatt még az öngyilkosság eszméje is megfordul agyában. Erős vallásos érzülete azonban tiltakozik az ilyen elhatározás ellen, s ahelyett, hogy kezét önmaga ellen emelné, üldözött vadként, bujdosásnak indul, idegen földön keresni gyógyírt vérző sebeire.
    Minden hihetőség szerint Krakkóban telepedett meg, s innen látogatott el 1591-ben a tengerpartra, melyről egyik régóta ismeretes éneke végén tesz említést:

Ezeket irám
A tenger partján
Oceánum mellett
Kilenczvenegyet
Mikor jegyzettek
Másfélezer felett.

    A háborgó tenger látványa, ismét csak régi kedvesére s az érette kiállt szenvedésekre emlékeztette Balassát. Újra eszébe jutott Júliája s fogadása dacára sem állhatta meg, hogy még egyszer, utoljára dalba ne szője drága nevét:

Sebes tenger habja
Julia haragja,
Kinek vagyok ő rabja;
Lelkemet kivánja
Olthatatlan lángja
Mint párducznak prédája.

    E vallomást az utána következő töredékes sorokkal egy 1582-ben Danzigban megjelent régi könyv első lapján találta Deák Farkas. A múltakból visszacsengő hang nemcsak érdekes, de egyúttal megható bizonysága is annak: milyen mély és őszinte lehetett az a szerelem, mely Balassát első kedveséhez fűzte.
    A megsebzett költői szív idegen földön sem talált nyugodalmat. Önkéntes számkivetésében is az elhagyott otthon képei lebegnek Balassa előtt s a honvágy csaknem minden egyes újabb költeményében megszólal. Már-már tűrhetetlenné válik előtte az „idegen emberek” közt tartózkodás; midőn az ötödik tél után végre megérkezik a víg tavasz és a költő „megláthatja füstit régi lakóhelyének”.
    Amint 1594 tavaszán hazaérkezik, egyenesen a háború küzdelmei közé veti magát. „Jó ruhás legényeivel” megjelen a bajcsi táborban, hogy pár napra rá Esztergom falai alá vigye fájdalmát. Az ostrom május első napjaiban veszi kezdetét, s Thurzó György 19-dikén már arról küld tudósítást nejének, hogy a víz-vár megtámadásánál Balassa Bálint is sebeket kapott.
    A jezsuiták évkönyve írja, hogy mindkét lábán keresztül ment a golyó, s orvosi műtét alá kellett vetnie magát.
    A pap és orvos egyszerre jelentek meg ágyánál. Balassa, a pap intésére, istenbe vetett bizalommal tűrte a műtétet, s kínos fájdalmai közt csak ennyit mondott: „Hiszen atyám! Úgy akartam, hogy így legyen!”
    Ki ne látná e vallomásban a költőt, ki múltját siratva s a jövőtől már mit sem várva, önként keresi fel a golyók záporát, hogy eldobja magától a jobb napokat nem ígérő, megunt életet.
    Balassának nem sokáig kellett várakoznia a szabadító halál után. Május huszonhatodikán zárta le örök álomra szemeit s így az által sokszor megénekelt tavasznak, „az áldott szép pünkösd gyönyörű havának” egyik  napján jött el végórája.
    Az elgyötört, zaklatott test névtelen hősök poraival vegyült össze Esztergom falai alatt; de a költő lelke még most is él dalaiban, ama mélyérzésű szép dalokban, melyek tárgy, nyelv és alak dolgában egyaránt nagy gazdagodását mutatják költői irodalmunknak.
    Balassát túlszárnyalták a szerelem későbbi dalnokai, kik már műveltebb nyelvre, fejlettebb irodalomra találtak. Egyest azonban be kell vallanunk: egyes dalai úgy érzést, mint kifejezés tekintetében még ma, századok múlva is, a legszebb szerelmes verseink közé tartoznak.
    S ilyen tulajdonsággal kevés magyar költő dicsekedhetik!

Forrás: Szana Tamás: Magyar költők szerelmei. Budapest, 1887. Kiadja Hornyánszky Viktor könyvnyomdája