Sassi Nagy Ferenc: Az én édes anyám

Mikor elszakadtam ölelő karjától

S a világba léptem,

Az én édes anyám óh mennyi könnycseppet

Hullatott el értem!

Akkor is, ha néha hazafelé térek,

Csak könnyeit látom;

Az én édes anyám a legdrágább lélek

Ezen a világon,

 

Hogyha néhanapján pecsétes levelét

A postára tette,

Az én édes anyám minden gondját, búját

Benne felejtette,

S mégis ez a levél, hogyha belenézek,

Minden boldogságom;

Az én édes anyám a legdrágább lélek

Ezen a világon.

 

Az én édes anyám reszkető kezével

Óh hányszor megírja,

Hogy a temetőben miért domborúlna

Az ő fia sírja,

S hogy mire való is, mind azt hajtogatja,

Búsúlni egy lányon…

Az én édes anyám a legdrágább lélek

Ezen a világon.

 

Az én édes anyám tegnapi levelem

Ha végigbetüzi,

A te szép szemedről az ő gondolatját,

Tudom, másként fűzi,

Azt is megsiratja, hogy annyi jót, szépet

Találok egy lányon…

Az én édes anyám a legdrágább lélek

Ezen a világon.

 

Az én édes anyám, ha Te egykor vélem

Bekopogtatsz hozzá,

Jóságos szivének minden drágaságát

Csak reád áldozza,

S mikor fáradt fejem kebeledre hajtom,

Aranyos virágom,

Az én édes anyám a legboldogabb lesz

Ezen a világon.

Forrás: Erdélyi Lapok 2. évf. 11. sz. Kolozsvár, 1909. jún. 15.

Vértesy Gyula (1867-1925): Elszállt hangulatok

 

I.

Illatos hó a fákon

Szép akácvirágok,

Illat, napfény mindenütt,

Virágok, leányok.

 

Olyan édes, olyan szép

Ilyenkor az élet;

Gyógyitja a sebeket,

Amiket ő tépett.

 

S erőfényben járva be

Az erdőt, a rétet,

Elfeledjük, hogy milyen

Nyomorúlt az élet…

 

II.

A multból visszajár kisértni

A sok árny, sok ború,

Boldog vagyok, hogy mellettem vagy,

De lelkem szomorú.

 

Tavasz egyszerre nem jő télre,

Csak lassan, csendesen –

Lassan felejtem télen én is

Kedvesem…

 

III.

Mint ahogy a virág észrevétlen nyílik,

Észrevétlen nyílt ki a lelke nekem…

Tegnap még idegen volt ő én előttem,

Ma már úgy érezem, ő a mindenem.

 

S holnap itt hagy engem, a virágom elnyílt;

Csendesen hervadt el, észrevétlenűl.

Talán nem is virág, maga a nap volt ő –

Ki az éjszakától, tőlem menekült.

 

IV.

A kocsi ablakáról

Egy nevet olvasok:

A te nevedet édes.

Hogy csillog, hogy ragyog!

 

Nevedre gondolt ő is;

Vajjon ki lehetett?

Akárki, áldd meg Isten,

Hisz ő is szeretett!

 

Szeretett nagyon ő is

S egyedül volt szegény –

És úgy merengett, mint én,

Kedvese szép nevén…

 

Forrás: Erdélyi Lapok 2. évf. 11. sz. Kolozsvár, 1909. jún. 15.

Vittoria Aganoor Pompilj (1855-1910): Feljajdult…

 

Feljajdúlt: „Óh még mennyit kell szenvednem!

Miért nem jön? Mi várhat még reám?”

Dobogás hallszik most a néma csendben

S fehér lepelben, barna paripán

 

Túlnyargal a kapún az éj lovagja.

A szenvedő kitárja karjait:

„Halál! Halál!” … Nevén szólítja, hívja;

Az visszanéz csak és kezével int.

 

Megkorbácsolja lovát a kapuknál,

Se lát, se hall; nincs részvét, szeretet. –

Vígan dalolt egy kis leány a kútnál:

Megragadta, - eltűnt a hegy megett.

 

Forrás: Erdélyi Lapok 2. évf. 11. sz. Kolozsvár, 1909. jún. 15.

Vittoria Aganoor Pompilj (1855-1910): Szerenád

 

- Egy menyasszony emlékkönyvébe –

 

Sok szépet, amit mondani akartam,

A tenger itta fel:

Sivár szirtjeit hogy felékesítse

A kagyló gyöngyivel.

 

Amit gyöngéd szerelmedről daloltam,

Elkérte a mező,

Hogy a daloktól illatozzék minden

S nyíljék a rózsatő.

 

És amit a vágy el nem mondhatott még,

Csak érzett e kebel:

Hogy csillagok ragyogjanak az égen,

Azt az éj lopta el.

 

Forrás: Erdélyi Lapok 2. évf. 11. sz. Kolozsvár, 1909. jún. 15.