Csik Dániel: 1848-1849.

 

Kietlen éj volt… csillagfény sehol,

… Rabszolgaságban küzködött a nép.

A gondolat rég szenvedő fogoly,

Bilincseit még nem törhette szét.

Hiába járt a gyönge s üldözött

Védőt keresni emberek között!

 

De kél a hajnal… oszlik a sötét,

A nap sugár avégre felragyog;

A gondolat elhagyja börtönét

S büszkén kiáltja: már szabad vagyok.

Megnyilt a menny és messze szárnyala

A szent szabadság drága angyala.

 

És küld az ég két lángoló kebelt,

Hogy angyalát megértse a haza!

S im’, egy dicső nap már visszhangra lelt,

A „Talpra magyar” mindenik szava!

Az ég örömben úszva könyezik,

Midőn a földön népe esküszik.

 

S ha szólt az ország nagy Washingtona,

A pór kezéről a bilincs lehullt…

A népszabadság hősi bajnoka

Szavára úgy megédesült a mult.

Feledve lett a régi fájdalom,

Óh, mert hiszen megváltozott a hon!

 

De elborúlt a láthatár megint…

A fölkelő nap gyászba öltözött!

A nemzet nagyja és kicsinyje, mint

Elszánt oroszlán, harcba költözött…

Kard lett a láncból, gyilkoló acél,

- Meghalni mind, vagy győzni… volt a cél!

 

Ott volt a dalnok… elhagyá nejét,

A tüzbe vitte honszerelmet őt…

Hallatta lantja lelkes énekét

Karddal kezében a golyók előtt!

De pattan a húr… vére festi be…

S meghalt a költő legdicsőbbike!

 

Egy villanat még… s elnyomott sohaj

Vegyül a légbe a sorok között;

Átkos nevet zúg, harsog a moraj…

S a hon nemtője gyászba öltözött!

S kit istenite árva nemzete,

Távol vidéken volt csak menhelye!

 

Halotti dalt zúg-búg az esti szél

Az ágavesztett fák s bokrok között…

A honfi szíve fáj… alig remél

S könyezve áll a tetszhalott fölött.

Lantját a dalnok megpihentette,

S fölvéve is… csak sírva pengeti…

 

Elég… pihenj toll… könyezik szemem,

Ne bántsd tovább a mult történetét.

- Vigasztalódjunk – sugja a jelen.

A honszerelmi tűz még egyre ég…

Addig pedig… - óh én szentül hiszem –

Megőriz isten, drága nemzetem!...

 

Forrás: Sárospataki Ifjusági Közlöny III. évf. 7. sz. 1887. márc. 15.

 

Szabó József: Saul király

 

- Bibliai költemény –

 

Elnémult a harci lárma,

Béke honol Kanaánba’

De nem nyugszik – fáj a lelke –

Izráelnek fejedelme.

 

„Enyém a fény, s e nép hatalma,

Kezembe’ van ország uralma.

- A csillogás nekem minek?

Mit ér a fény, hahogy hideg?

Nincs öröm a hatalomba,

Bilincs az, mely szívem nyomja.”

 

„Óh volt idő! – édes az emlék –

Bennem nem vivott érzelem még.

A szívbe’ lent, hol rejtve él,

Aludt mélyen a szenvedély.

Munka után  biborágyon

Édes volt az éji álom.”

 

„S most… kerüli szemem a szender,

Szívem zúg, mint zajongó tenger.

Forrón lüktet testembe’ minden ér,

Arcom naponta százszor szint cserél.

Agyamba’ rémes árnyak rajzanak,

Keserű méreg mindenik falat.

… Koronám van - - de gyöngye nincsen.

Ah! elveszett e drága kincsem…

Nem! mit susogni sem merek.

Hitvány kölyök, pásztorgyerek

Elrabolta azt én tőlem,

s átkozott lény lett belőlem.”

 

„Hirre tett szert – nem tudva mással –

Hogy megküzdött az óriással.

S a nép – ez ingatag csapat.

E rongyba öltözött salak –

Neki tüstént oltárt emelt,

S sivárrá tőn egy hő kebelt.”

 

„- - Oly ifjú még… piros ajkán

Az anyatej is ott van tán.

Mégis, mégis… ah! az a dal!...

Elbűvölni tud a lanttal.

Bejött hozzám, kérve-kértem,

Hogy vidítson énekével.

Tűzzel játsztam, ég a házam,

Szava csábos, rajta máz van,

Nem menekszik senki tőle,

Fiam esett előbb tőrbe.

Igen! apját odahagyta,

S égő szívét neki adta.

- Jött leányom – lelkem lelke,

Dala azt is megejtette.

Hogyha zendült, szólt a hárfa:

Hallatszott szivdobbanása.

 

Igen! – mások nem is merték, -

S ő megnyerte hű szerelmét…

Majd, hogy fájóbb legyen sebem,

A prófétát is ellenem

Ingerelte csábszavával,

S vihart keltett fel Judában.”

 

„Aztán – igen! – aztán a Jáhve hagyott el,

Nevem – királyi név – törölve van ott fel.

Helyette beírva, helyette jegyezve

Övé, a kié már a Jáhve szerelme.

- Enyhe sugárfény, mely ha kiröppen,

Fölmelegednek mellette többen.

Reggeli harmat a rózsalevélen,

Üditve csillog a völgynek ölében.

Ilyen bizony ő - - ni! szám dicsre fakad.

Saul! Saul! hát feleded te magad!?

Juda királya nincsen-e résen?..

- Kétszer hibázott dárdavetésem,

Ámde harmadszor, avagy ha negyedszer

Zúzott koponyával előmbe lefekszel!!

Van seregem még, fejtek erőt,

Nyomába csak! üldjük, fogjuk el őt!”

 

Sötét éjjel megy a tábor,

Dávidnak az Úr világol.

Sault kétszer adja kézbe,

S nem gondol a megölésre.

- Napok jőnek, napok mulnak,

lelke egyre sajg Saulnak,

percről-percre jobban-jobban,

Féreg emészt, az dúl ottan.

 

„Elhagyott Jehovah, egy szív sincsen rokon.

Ha nem segit az ég, hát jőjön a pokol!

Vérem izzó meleg, szédült, bódult fejem.

hah! a királyi szék inogni kezd velem.

Valami éles kés hasgatja velőmet.

Nos, varázslóasszony jósold meg jövőmet!

- Csellel, hogy elhivám a fölkent papokat,

Szakiték az Úrral – leöltem azokat…

Ne szólj, ne zúgj lélek! – ellenem támadtak,

S öltem, hogy teneked szerezzek nyugalmat.

- S te mégis vergődöl, te mégis hánykódol.

Hol találok békét – mondjad asszony! – óh hol?

Öreg prófétánkat, hogyha van hatalmad

Sírból felidézni, erődet mutasd csak?

Akarom kérdeni, meg akarom tudni:

Győz-e a seregem, avagy meg fog futni?

Mert ellenem jött a filiszteus tábor.

A nagy prófétának feleletét várom.”

 

Sz6ól a bűbáj, dobban a föld,

Saul király rémarcot ölt.

Látja hosszú, nagy szakálát

Sámuelnek… hallja hangját:

„Mit háborgatsz gonosz lélek?

Elhagyott a Jáhve téged.

Holnap bukás napja lészen,

ott maradsz a csatatéren!”

 

Másnap – miként szól az ítélet –

Izráel népe szerte széled.

S hogy piros lesz Gilboa bérce,

Vitéz fiát hogy látja vérbe,

Kardjába fut Juda királya.

-        -        -        -        -        -

Ez egy élet tragédiája.

 

Forrás: Sárospataki Ifjusági Közlöny III. évf. 8. sz. 1887. ápr. 15.

A vallásos érzelem nyilvánulása Arany János „Fiamnak” című költeményében

 

Költői irodalmunk gazdag tárházában a mély vallásos érzelem, az éltető hit sugallta költemények – lehet mondani – kevés számmal vannak képviselve. Még a múlt időket alig lehet e részben váddal illetnünk, de az újabb időben méltán merülhet fel lelkünkben a kérdés: honnan a közönyösség a vallásos költészet iránt; miért kell oly sokszor szinte némán vesztegelnie az egyházi lantnak? Talán a mai társadalmi élet csaknem túlságba menő realizmusa, mondhatni kalmárszelleme az, mely legalább némileg megmagyarázza azon lehangoló indifferentismust, mely napjainkban általában a vallásos költészettel szemben uralkodik. Odajutottunk, hogy mohó vággyal futkosunk anyagi, önző érdekek után, erősen ragaszkodunk a földiekhez s megfeledkezünk az égiekről. Csak egy futó pillantás a társadalom különböző rétegeinek életére s azonnal számos élő, de egyszersmind szomorú példában tükröződik elénk állításunk igazsága. Ilyen tapasztalatok mellett nem a leglélekemelőbb hatást gyakorolja-e reánk egy, az istenbe vetett hitből, mély vallásos buzgalomból fakadó költemény, mely mint napsugár a levegőt, - mint üde harmat a virágot: úgy hatja át fogékony lelkünket? Valóban a legnagyobb lelki élvezettel olvashatjuk Arany „Fiamnak” című költeményét is. A költő, mint családapa, gyermekét serkenti ebben az imádkozásra. Hiszen ő is, mint gyermek, szegény öreg szülőinek ajakáról tanulta el az első imádságot; tőlök nyerte, legbecsesebb örökség gyanánt, a vallásos érzést, buzgóságot, mely fenntartotta őt szenvedései között. Mikor szülei napi munkájokat elvégezték, vallásos énekek zengésében s a szentírás olvasásában kerestek enyhülést s vallásos érzésök ott lebegett a kisded szegényes bölcsője felett s eltöltötte a gyermek lelkét, kísérte az ifjú lépteit, vigasztalást nyújtott a férfiúnak s a nyugalom, a lelki béke fenségével jutalmazta az öreget. Kétséget sem szenved, hogy Arany mély vallásos érzülete adta meg legszebb költeményeinek s ezek közt az imént jelzettnek is azt a szívig ható hangot, mely felmagasztosít és megnyugtat. Tekintsünk át röviden a költeményen s meg fogunk győződni arról, mily megható közvetlenséggel, mély bensőséggel, melegséggel nyer itt a költő vallásos érzülete kifejezést.

A költő – mielőtt a napi fáradalmak után álomra hajtaná fejét – fiacskájával törődik, ki még ébren van, és hogy édesapai kötelességét mély vallásos érzelméből kifolyólag teljesítse – mint ővele tettek öreg, istenfélő szülei – inti ő is a nyugalomra térő gyermeket:

„Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál édes gyermekem.”

Igen, az imát, ezen természetes virágát a gyenge gyermeki szívnek, ezt köti fiának ártatlan lelkére. Hiszen ő már az élet nagy iskolájában igen sokszor tapasztalta az imádkozás jótékony hatását; jól tudta már, hogy ami a forrás enyhe cseppje a szomjúságtól eltikkadt vándornak; ami a biztos kikötő a tenger hullámain vergődő hajósnak; ami a csendes fészek a zivatar elől menekvő madárnak: az az imádság a küzdelemben kifáradt emberi kebelnek. Aztán meg eszébe jut a költőnek az is, hogy ő nem dicsekedhetik gazdagsággal, nem hagyhat fiára gazdag örökséget, azért mintegy megnyugtatásul magára, vigasztalásul gyermekére nézve azon reményének ad kifejezést, hogy legalább becsületes, „mocsoktalan” nevet biztosít a fiának; s mint a költő maga mondja:

„Ártatlan szíved tavaszkertében

A vallást ezért öntözgetem.”

Óh! bizony csak felületes, féltudós ember dicsekedhetik azzal, hogy ő nélkülözheti a vallást. Tegyétek ki csak éltét a szerencsétlenség rohamainak, melyek lelkét alapjában megrázzák és elő fog kerülni, mi ott sokáig szunnyadott: megtalálja ismét a vallást, mely annyi ezer sajgó sebet hegesztett már be az életben. Tudta ezt a költő, a sokat tapasztalt férfiú, s ezért igyekszik már korán beültetni gyermekének fogékony szívébe a vallás, a hit nemes magvát, hogy az majdan szépen virágzó, dúsan gyümölcsöző fává növekedjék és ha gyermekének boldog jövőjéhez fűzött reményei nem mind valósulnának is, legalább legyen meg neki az a tudata, hogy nem hagyta magára egészen gyermekét, s ha szenvedések érendik, lesz, ami még vigasztalja, ami a küzdelemre erőssé tegye; hiszen vele marad hite, vallása s ennek melengető karjain majd csak könnyebb lesz élete.

„Mert szegénynek drága kincs a hit,

Tűrni és remélni megtanít,

S néki, míg a sír rá nem lehel,

Mindig tűrni és remélni kell!”

Íme, ily arany-mondatokban tanítgatja Arany kis fiát az életre. És e sorok nagyon jellemzők magára a költőre nézve is, ki szintén sok szenvedést látott életében; annyira, hogy mint a következő sorok igazolják, már szinte hite is megrendült s alig talál benne vigasztalást. Pedig hát mi készti élni azt, kinek szinte teherré vált az élet; mi nyújt reményt annak, ki már remélni is alig képes; mi ad vigasztalást annak, aki ártatlanul szenvedett; hanem ha a hit ez a gyógyító-balzsam, mely, mint hűséges útitárs, nem hagy el bennünket az élet ezer bajai között. Ezért mondja a költő fiának, kit majd elszólít a szülei háztól az életpálya, a kötelesség s korán kezdi tapasztalni, mily kevés örömvirág terem számára; sehol sem találja fel azt az édes szülei szeretetet, melyet odahaza, a csendes családi körben oly boldogan élvezett, hogy

„Balzsamúl a hit malasztja légyen

Az elrejtett néma könnyeken.”

Tehát azt kívánja gyermekétől, hogyha majd könnyeket szivárogtat szemébe a rideg való, viselje azokat békén, titkon; ne mutassa a világnak a fájdalom-sajtolta könnyeket. Hiszen az talán úgysem értené meg az ő szíve búját, azért ajánlja neki a hitet gyógyító balzsam gyanánt, mint amely előbb-utóbb felszárítja könnyeit s meghozza szívének az óhajtott nyugalmat, a vigasztalást. A következő versszakban a költő, mint egy szomorú élettapasztalatokkal rendelkező ember áll előttünk, ki óva inti gyermekét a reá váró bizonytalan jövőre – melyben esetleg több lehangoló, mint vigasztaló jelenséggel fog találkozni -, hogy legyen erős, legyen készen a lehető legrosszabbra, ne várjon sokat a világtól, ne várja minden óhajtása teljesülését; akkor nem fog sokban csalatkozni, akkor könnyebben kibékülhet majd sorsa ellenséges folyásával s a világ előítéleteivel; csak a hit védőszárnyai alá meneküljön; csak azt ne feledje soha, hogy az erény, a becsület, általában minden igaz s jó előbb-utóbb diadalt arat!

A költemény hátralevő soraiban már a honfiúi aggodalom bánatos érzelme is megszállja a költő lelkét. Félti a hazát, az ősapák földjét,melyen századokon át élt már fényben és viharban a nemzet; félti, hogy idegen nép lakja majd ennek virágzó téreit. Előkészíti hát gyermekét erre a bekövetkezhető leggyászosabb időre is; előre megadja gyermekének a vigasztalást, ami mégis enyhíteni képes ezt a nagy honfiúi fájdalmat is, mondván:

„Lelj vigasztalást a szent igében:

Bújdosunk a földi téreken!”

Aztán, mintegy megdöbbenve a rettenetes jövőtől, mely képzeletében felmerült s melynek szomorú képe szinte megrázta lelkét, új gondolat villan meg elméjében, eszébe jut, hogy gyermekét oktatja, ki talán még nem is érti az ő honfiúi aggodalmát, de meg nem is volna jó, ha oly korán megértené, azért e szavakkal bocsátja pihenni kis fiát:

„Óh remélj, remélj egy jobb hazát!

S benne az erény diadalát;

Mert különben sorsod és e föld

Isten ellen zúgolódni költ.

Járj örömmel álmaid egében,

Utravalód a csókom legyen:

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem!”

Mintha mondaná: „Él még a magyarok istene”, gondviseléséből, őrködő kegyelméből nem esett ki még e nemzet; felemeli ezután is a porba tiport erényt s megbüntetni a büntetésre méltót; azért csak örülj az életnek, higyj az isten bölcs gondviselésében, remélj egy szebb jövőt, mert különben elfásul szíved a rideg jelen felett, csüggedés vesz rajtad erőt; sőt zúgolódásra nyílik ajkad; pedig ezt tenned nem szabad; neked ezt a vallás nem engedi meg; te csak imádkozzál a jó istenhez s erős hited nem fog megszégyenülni!

Íme, így tanította Arany gyermekét az imádkozásra. Azt hisszük, hogy e költeménynek ily rövid ismertetése is elég arra, hogy meggyőződjünk a költő mély vallásos érzelméről, hitéről, buzgóságáról, melyet mint gyermek, szüleitől kapott örökségül, s amely egész életébe hűséges útitársa, úrangyala, vigasztaló ereje volt. Sok szenvedés nehezült lelkére; sok csapás súlyosodott vállaira, nagy szüksége volt tehát a hitre, hogy idő előtt össze ne roskadjon. De hát ő sem lehetett a miénk örökre, s ma már csupán szelleme, költészete a miénk, de az emléke feletti gyászban vigasztalásnak annyi is elég, mert szent ereklye marad nekünk s a jövő kornak Arany költészete.

 

Forrás: Sárospataki Ifjusági Közlöny III. évf. 9. sz. 1887. máj. 15.