Ivan Cankar: A datolyák

Mikor a második elemit bevégeztem, elnyertem az engedélyt, hogy ministrálhassak. Lelkemet tökéletesen betöltötte akkor a tömjénfüst illata. Az Egyház tulajdonának hittem magam teljesen s örökre megvédettnek minden bűntől. Sohasem voltam oly boldog s kiegyensúlyozott, mint abban az istenáldotta időszakban. S egy szép fiatal pap első miséjén is én ministrálhattam akkor. Kicsiny voltam s megengedték, hogy a súlyos, nagy evangéliumot hordozhassam. A veríték belepte kipirult arcomat, de nem voltam fáradt, csak nagy éhséget éreztem. Mert akkoriban kukoricamálén éltünk; de fénylő, fiatal szemeim beittak minden szépet – s az élet dús álmai nem voltak káromra.

Mise végeztével lehajolt hozzám az ifjú pap, még nagyon kicsiny voltam:

- Nesze, ez a tiéd!

És egy ragyogó ezüst hatost adott nekem.

Eddigelé sohasem voltam még egy egész hatos birtokosa. Húsvétra vagy karácsonyra egy krajcárt kaptam és gazdagnak hittem magamat; ilyenkor aztán pontosan és nagy gonddal számítottam ki, hogy lehetne ezt a krajcárt a legokosabban felhasználni. Ez a hatos most minden reményemet és álmomat meghaladta. Hamarabb mertem volna aranyos várkastélyról, vagy akár a mennyországról álmodni, mint egy hatosról.

Első gondolatom az volt, hogy hazaviszem anyámnak; anyám sírni fog ennek a csodának a láttára.

És kiléptem a sekrestyéből a napfényben úszó utcára. Köröskörül a templom mellett és fel az utca során sátor  sátor mellett állott. Ott állott felhalmozva, kiterítve a világ minden édessége és a fehéres sátorlapok vígan lebegtek a meleg szélben. Mi minden nem volt ott akkor! Aranysárga, csurgó levű narancsok  - amilyenek húsvét táján szoktak lenni -, piskóták és cukorrudak, fehérek, sárgák, pirosak. Szegény kis kezem mihez is kaphatott volna legelőbb? És nagy, vékonyfalú deszkadobozok telis-tele datolyával; nedvesen, barnán, csábítóan, szinte bűnösen ragyogtak farekeszük közt. Vajon milyen lehet a datolyák íze a szájban?

„Egy hatosod van! És ez a hatos egészen a tiéd, senkinek sem tartozol vele, itt van a kezedben!”

Görnyedten álltam, mintha valami súlyos ütés ért volna s mikor rémülten körülnéztem, hogy lássam, ki suttog a fülembe ilyen szavakat, láttam, hogy egyedül vagyok.

S aztán továbbmentem utamon; szívem nehéz volt és szomorú, a nap nem fénylett többé, az emberek szeme bánatos volt és a sátrak kiürültek.

Mentem, de az út végén hirtelen megfordultam és körülnéztem; egy kisleány állott ottan kurta kis tarka ruhában, komolyan bámult maga elé és két kis karcsú kezében egyetlen datolyát tartott gondos vigyázattal. A gyümölcs húsa mézesen ragadós volt és felrepedt héján keresztül kilátszott a hosszú, fehéres, hasított oldalú mag.

Babits Mihály: Intelem vezeklésre

Mivel e földön jónak lenni oly nehéz -

erényeid elhagynak mint az ifjúság,

de bűneid utánadjönnek, mint a hű kutyák

s ha netán elfáradva az úton leülsz,

mind köribéd telepszik és arcodba néz

nyugodtan, mintha mondanák: „Nem menekülsz!” -

s ha néha egyet bottal elkergetsz és messzeversz,

kicsit hátrábbhúzódik, és ha nem figyelsz,

megint előjön, kezed nyalja, s mintha már

lelked belső helyein és zugaiban

kotorna nyelve ragadósan, síkosan,

és érzed már hogy többé nem kergetheted

s nem verheted hacsak magadat nem vered -

verd! verd! ezer bűn nyelve lobog benned mint a tűz

és lelked már nem is egyéb mint ez a tűz:

te csak a bűnök teste vagy, mely lábon jár

s viszi és rejti mint legmélyebb lényegét

s önbelsejét, az önzést és rossz vágyakat,

mint a bélpoklos poklát mely benne rohad

és őt is elrohasztja - viszi mint az őrület

vak égését, ezt a sivár belső tüzet

amelyben minden bölcs erő és fiatal

erény úgy illan el, mint tűzben az olaj,

légbe leng fel és híg egek felé enyész -

mivel e földön jónak lenni oly nehéz!

Fazekas Mihály: Az én kis kertem

Óh, jóillatú szép virágim,

Gyönyörűségim; múlatságim!

A nagy forróságok megfőznek,

Vízeim enyhítni nem győznek,

Plánták, kiket magam vetettem,

Különös gonddal ültetgettem,

Már fejetek le kezd hajolni,

Nem győzlek eléggé locsolni.

Hát ti, megragadt kis oltások?

És ti jól indult fakadások?

Szép növéstek megszűnt újulni,

Gyenge hajtástok kezd sárgulni.

Reményemet, óh, ne fojtsátok,

Élteteket tartóztassátok.

Ne sápadjatok, óh, levelek,

Ma reggel, hogy öntözgettelek,

Ragyogónak láttam a napot,

Hogy a láthatárra felkapott.

Fényes képe még alig volt fent,

Hogy mindjárt egy kis fellegbe ment.

Mikor a nap ekképpen jő fel,

Nem marad akkor az eső el.

Forróságát a levegőnek,

Régen értem ily rekkenőnek;

Óh, zöldségeim, reményljetek:

Az ég jól tészen ma veletek,

Mint mikor a vízen cicázik

Zefír, s pelyhecskéje megázik,

És úgy nyirkos lebegésekkel

Játszik a ránéző képekkel:

Született olyan ez a szellet,

Amely most éppen rám lehellett.

Ni-ni! már amott az ég alján,

Amott nyári napnyúgot táján

Mintha nagy füstöt látnék gyülni,

A láthatár kezd setétülni.

Örüljetek, óh, szomjú kertek,

Még ma tápláló lelket nyertek!

Postái a terhes felhőnek

A szelek jobban-jobban jőnek,

S felfúván a pitlélt porokat,

Mint keverik velek magokat!

Most mintha pusztítni jőnének,

Mint dülnek a fák tetejének,

Mintha le akarnák nyomkodni,

De kezdenek immár lassodni.

Már emelkednek tolongással

A fellegek, tele áldással,

Mint lopogatják el az eget,

Rátolván a habos szőnyeget.

Már lobognak a villámlások,

Már hallik is lassúmorgások.

Az apró-cseprő muzsikások:

Pacsirta, fülemile, s mások

A természet nagy basszusának

Dörgésére megnémulának.

Nyomúl a felleg, jobban dörög,

A csattogás ropogva örög

A megsűrüdött levegőbe.

No, most lecsapott a mezőbe!

Minden állatok ijedtekbe

Futnak, s repülnek enyh helyekbe.

Csemeték, elevenedjetek,

Félhólt plánták, emelkedjetek,

Szép virágaim, vidúljatok,

Nektárral majd megrakodjatok.

Mintha látnám már a gyöngyöket,

Melyek meglepnek benneteket,

Majd a leányok leguggolnak,

S titeket gondosan szagolnak,

Mondván egymásnak gyönyörködve:

Óh, jobb szagúk így, mint leszedve,

Majd hogy mutogatják újokkal

Hogy fog függő gyémántotokkal

A megmosdott napfény játszani,

S benne rezgő lángnak látszani.

A kezemre egy szem cseppent már,

Felmegyek, mert az ebéd is vár,

Itt hagylak hát, Isten hozzátok,

Ó viseljen gondot reátok.

Óh, mely méltóságos személet,

Mely egy rosszlelkűnek ítélet,

Kit a villám, pattogván széjjel,

Fenyeget megannyi veszéllyel,

Melyben a bölcs tégedet fellél.

Fő jóság, ki által minden él.

Még eddig csak nagy cseppek húlltak,

Már egyszerre neki zúdúltak,

Amint sűrűn lefelé jőnek,

Mely ezüst színű recét szőnek,

Melyet, míg közte szaladoznak,

A villámok megaranyoznak.

Ők zendülnek, ezek zuhannak,

S együtt, mely szép hangzatot adnak.

Barátim, édes lesz a falat

E mennyei muzsika alatt.

Jer örvendezvén az egekkel,

Együnk és igyunk víg lélekkel,

Áldván a természet j atyját,

Ki táplálja minden állatját,

Ki a láthatatlan párából

S sok ezernyi szerek lángjából

Felhőt hirdet a levegőbe.

S esőt ád alkalmas időbe.

De már ritkúlnak a fellegek,

Tisztúlni kezdenek az egek.

Jerünk, szívjunk friss illatokat,

Lássunk tajtékos patakokat.

Ni! a gyermekek feltűrkőzve

Ott a giz-gazt hogy tolják öszve,

S átadván a sebes folyásnak,

Benne lábokkal gödröt ásnak.

Amaz mélységét méregeti,

Elcsúszik, s a többi neveti.

Óh, boldogok! kik így játszatok,

S a jövendőre nincs gondotok.

Melyben talán a bajok árja

Élteteket nagy zajra várja. –

Ni csak! a ludak mint kötődnek

A zajjal, s benne hogy fürödnek,

S hátokat megmosván állokkal

Mint csapják a vizet szárnyokkal.

A toronkász libákat fére

Hogy csapta a víz a szélére!

Ott egyik nyakát nyújtogatja,

Másik a tollát tisztogatja. –

De jerünk, hagyjuk itt ezeket,

S nézzük az elment fellegeket,

Áldott szolgálatjokért, jertek,

Nézzük az egektől mit nyertek.

Látlak már felhők koronája!

A természet legszebb munkája!

Tebenned látom egy rakásban,

Amit festett mindenben másban,

Téged a nap tett örömébe

Pálmául a felhők fejébe.

Nézzük már a virágokat is,

Lássunk kis szivárványokat is.

Nézzük, a napra hogy nevetnek,

Kitől már ismét nem félhetnek.

Némelyik kinyílt örömébe.

Másik cseppet szorít keblébe,

Némelyik tömjénzi jó szagát,

Másik bókol, leiván magát.

Egyen oly szép a csepp játszása,

Mint egy síró szűz mosolygása,

Másiknak úgy függ leveléről,

Mint a gyöngy a szépek füléről…

Hogy Márstól végkép búcsút vettem,

Nyugodalmamat itt kerestem,

Mások baját nem irigyelvén,

S a természetet énekelvén,

Ott egy kis bocca árnyékába

Elmélkedett szívem magába:

Gyakran onnan szántam azokat,

Kik bódúlva ölik magokat

Vagy a szívrontó fösvénységgel,

Vagy lélekgyötrő kevélységgel.

Ti, nyughelyeim már elmúltok

Zöld sephedékkel béborultok.

De tán nem kellene heverni,

Próbálnánk e tengert kimerni,

Óh, bizony, mindent elkövetek,

Kis növevények, csak éljetek,

S majd kérem az előljárókat,

Vigyék el gyilkos árkotokat,

Amerre szabadabban mehet,

S ily rettenetes kárt nem tehet.

Hol az úr atyja szólgájának,

A fejedelem országának,

A tisztviselő seregének,

Az előljáró helységének:

Ott azon könnyen segítődik,

Ami által kár tetetődik;

A bóldogság a víg élettel

Ott ölelkeznek szeretettel:

Ne csüggedjünk hát munkáinkban.

Bízván ily kegyes atyáinkban.

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 5-9. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.