Azóta, hogy szélnek eresztett az élet, mint egy darab fölösleges sajtpapírt, persze másként nézem a dolgokat meg a gyárigazgatókat. Akkor kissé még üde voltam, akárcsak a frissen szedett spenót, zölden, hetykén és klorofillal telve léptem ki a Fedőcserép- és Alagcsőművek kapuján. A gyalogjáró mellett megpillantottam a gyárigazgató nyitott gépkocsiját.
- Jól van, Garabet - bólintottam oda az aszfalton sepergető öreg irodaszolgának -, látom, a kocsi előállott. Köszönöm...
Lassú mozdulattal felhúztam kezemre nem létező szarvasbőr kesztyűmet, és elindultam az autó felé. Az öreg seprőgép megrökönyödve rikácsolt utánam.
- Felméri úr... az istenért... Csak nem akar...
- Miért ne akarhatnék, öreg gályarab - mondottam a rémülten pislogó emberkének, könnyedén hónom alá csapva nem létező ezüstfejű sétabotomat -, miért ne ülhetnék bele az igazgató autójába?
Az öregnek nem volt érzéke a helyes vagyonelosztás kérdései iránt. Szinte tótágast állt a rémülettől, amikor hanyag mozdulattal felszálltam a kocsira. Begyulladt öreg rabszolga volt ez a Garabet, azok közül a profilban ábrázolt egyiptomi alakok közül való, akik úgy vonulnak át az Ókori Történelem I. kötetén, felemelt kézzel, mint a tűzoltó-zenekar réztányérosa május elsején a főtéren.
Miután egy kurta pillantás meggyőzött arról, hogy az öreget végképpen kilelte a hideg, a kocsi túlsó ajtaján nyugodtan leléptem, és zavartalanul folytattam útirányomat a városi park felé.
- Csak ki ne törje a nyakát egyszer - morogta utánam a seprőgép részvéttel.
- Jó tartós nyakam van, Garabet. Harminckilences gallért hordok.
A május melegen cirógatta a főtér köveit. A Jakabfi ház emeletén egy bóbiskoló Zongora Grieget játszotta.
Olyan volt a város, mint egy elavult pofaszakáll.
A tágas téren még egy kutyát sem lehetett látni.
Azaz egyet mégis. Ott ült a piac közepén és vakaródzott. A Doktor Utriusque háza előtt rozsdavörös macska sétált végig. A kanálisban meglátott valamit, óvatosan, kesztyűs kézzel kihalászta és megszagolta. Aztán lerázta magáról, és benézett a Doktor Utriusque kapuján.
Én is benéztem. Sötét malac volt ez a Doktor Utriusque, annyi bizonyos. Három év előtt képviselő akart lenni, azelőtt meg kirakta egy hókupacra Bogdánnénak, a háziasszonyomnak a bútorait, amitől szegény Bogdánnénak meglazultak kissé a szívbillentyűi. Ferde alak volt, vörhenyes és ünnepélyes, epekövek zörögtek benne, és az újságban ceruzával mindig kijavította a sajtóhibákat. Gereblyével gyűjtötte a pénzt, mint más a gazt. Beléptem az üres udvarra. Egy fekete, akasztott kalitkában pintyőke ugrándozott. Kinyitottam a kalitka ajtaját.
- Gyerünk, kisöreg - intettem a madárnak -, várnak már odahaza.
A madár sietve megfogadta a tanácsomat, és elröppent, én meg kiléptem az utcára, és folytattam utamat. Valahol egy kakukk a hűvös szobában hat órát kakukkolt. Fenn a gesztenyefán most ébredeztek a cserebogarak. Az egyik nagyot nyújtózkodott, és kidugta lábát a gesztenyelevél alól, egy másik kitörölte szemét, és gépiesen megkefélte bajuszát.
Megszaporáztam a lépteimet, mert a banda már várt rám a Vasúti Kuglizóban. Valaki a nevemen szólított. Megfordultam.
- Maga az, Miss Mabel?
- Ejn vadzsaok - intett az angol lány, füzetekkel és nyelvtanokkal megtömött irattáskáját szorongatva. - Ejn ejszchevettem, Felmejri uch, haodzs maga elengedt azt a patyolat madarat az ügyvejdnél.
- Nem patyolat madár, hanem pintyőke - igazítottam helyre, mert ilyen kiigazítási viszonyban voltam vele.
- Mindig azt gaondaoltam, haodzs patyaolat - jelezte, és melegen mosolygott. - Maondzsaon még egyszer azt a szavat...
- Pin-tyő-ke - tagoltam, és odamutattam a számat, hadd lássa, hogyan repülnek ki nyelvem alól a pintyőke betűi.
Miss Mabel elragadtatva ismételte.
- És azt a szejp madár, amelyiket öszkar kiengedt az ügyvejdtaol a galyibábaol, aztat milyen madárnak maondják?
- Csíz - világosítottam fel.
A csíztől is el volt ragadtatva, és engedélyt kért, hogy feljegyezhesse a noteszébe.
- Köszenek - mondta, és melegen megszorította a kezemet. - Viszontlátásra, Felmejri uch...
Eszembe jutott valami, és utánasiettem.
- Egy szóra, Miss Mabel... Nem úgy mondják, hogy galyiba, hanem kalitka. Ismételje csak: ka-lit-ka...
Úgy találta, hogy nagyon rokonszenves fickó vagyok, és biztosított róla, hogy senkinek sem fog szólani arról, hogy kiengedtem a pintyőkét a galyibából.
Ahogy lepillantottam szorgos kis mellei mentén a blúza mélyébe, mintha egy mozgó szalon¬cukor szívet láttam volna a homályban.
- Helyes - bólintottam tárgyilagosan. - És ne vegye rossz néven, megint lóg a harisnyája.
Rendes kis nyelvtanárnő volt, meleg és pihés, mint egy fiatal madár, csak ne kötötte volna meg mindig olyan lazán és minden hiúság nélkül a harisnyáját.
A Vasút utca girhes, nyúlós utca volt, úgy haladt az állomás felé, mint egy lázgörbe. A házak a hónaljukig nedvesek voltak, és a fejük búbjáig gondozatlanok. Az utcai szobák mindegyikében ugyanaz a magas hátú dívány, rajta porcelán kéményseprő létrával; átalakított petróleumlámpa rózsaszínű vagy zöld ráncos papírral; az asztalon doboz, amelyre döglesztőül kagylókat enyvezett a gyárosi ízlés. Ismertem a művelődésnek ezeket a szegényemberi hegycsúcsait. Az én szüleim is feljutottak a kultúrának ezekre a magaslataira, nekik is volt kagylós dobozuk és magas hátú díványuk. Egyebük aztán nem is igen volt, hacsak magamat nem számítom bele sovány kis leltárukba.
A hosszú utca kitágult a vége felé. A Maros tavasz táján néha kiloccsant a medréből, és ilyen¬kor kis pocsolyákat köpött ide a békák számára, akik világos nappal rábrekegtek a járókelőkre. Éppen le akartam térni a kuglizó felé, amikor egy színes rongydarab sietve integetett felém. Ugrik Borbála volt, a Három Tetűhöz címzett fogadó köztündére. A pocsolyák között ugrándozva - innen az Ugrik Borbála - csábosan közeledett, hogy tüzet kérjen.
- Hatvan kiló bacilus - szólottam magamhoz -, egy rossz bőrzsákba csomagolva.
Meggyújtotta a cigarettáját, és hódítóan a szemembe mosolygott. Hóna alatt dobozt tartott, amelyből cserebogarak dugták ki a lábukat meg jól ápolt bajuszukat.
- Hollá - mondottam -, éppen az előbb gondoltam a cserebogarakra. Mit akar ezzel a skatulya cserebogárral?
A városházára viszi, közölte rongyos kis szúnyoglábait kacérul illegetve. Valami hirdetést olvasott, hogy a városházán jutalmat adnak az összefogdosott cserebogarakért.
- Akkor rohanjon - figyelmeztettem-, mert éppen most zárják le a jelentkezéseket. - Felkapta piros szoknyáját, és futásnak eredt. Egy finomabb kocsiból fiatal hölgy pillantott felém, aztán megvetően félrefordította a fejét. Úgy ült ott fehér keblével, csinos nyakával, mint egy porcelánhölgy előkelő cukortartókon. Nagyon felháborította, hogy Ugrik Borbálával látott.
Nem ismerlek, kis porcelánkebel - gondoltam, és megemeltem a kalapomat -, de mert úgyis azt tartják rólam, hogy rakoncátlan fickó vagyok, hát minden kockázat nélkül megemelem kalapomat erkölcseid előtt.
Úgy nézett át rajtam, mint a nap valami piszkos ablaküvegen. Vállat vontam, és befordultam a tekepálya kapuján.
A kuglizóban már vártak rám a cimboráim. Tömzsi, a főcimborám, hosszú szipkás szivarral az agyarai között, Feketics, a gyékény színű fakukac, meg a lólábú Bodza, az elbocsátott mozihegedűs, aki mindig elpirult az örömtől, ha meglátott. Tömzsi, Feketics, Bodza meg én voltunk a híres kvártett tagjai. Nem voltunk vonósnégyes, inkább fúvószenekar. A közvélemény, amely bevont bennünket vastag nyálával, pofátlan naplopóknak tartott mind a négyünket. Nem mondom, a napot néha csakugyan loptuk, de egyebet aztán igazán nem. A nagy tolvajoktól nem fértünk hozzá, hogy egyebet is lopjunk.
Ahogy beléptem, Tömzsi karmesteri szivarjával megadta a jelt, mire a kvártett rázendített a szokott nyitányra.
Kislány, kislány,
Kislány, kislány,
Cipőmáz, berkenye,
Hopszásszá, hehehe.
Kislány, kislány,
Cipőmáz, berkenye,
Hopszásszá, hehehe.
Nem állítom, hogy nyitányunknak sok értelme vagy gazdagon bugyogó melódiája lett volna. A dolog inkább ellenkezőleg állott: az érzelmek bűbájos butaságát és a lét sok fontoskodó hiába¬valóságát igyekezett visszaadni. A filharmonikusok karmestere célzásnak vette zenei tevékenységünket, és emelkedett társaságunkat egyszerűen csirkefogó bandának nevezte. Meg kell jegyeznem, hogy ez az állítás kissé merész volt, mert csirkét, amint már előbb is jeleztem, ebben az időben még nem loptunk, és egypár jelentéktelen tehertételt leszámítva, még tiszta volt a bűnlajstromunk.
A kvártettet Tömzsi vezényelte, akit valamikor, múltjának távoli ködében még Csókainak hívtak, de ezt a nevet már régen kihízta és levedlette, mint bőrét a hernyó. Röhögő, köpcös alak volt, remekül tudta a fejbőrét mozgatni, és ilyenkor kopott keménykalapja fürgén kihozta az ütemet. Mozgó fejbőrén kívül volt még egy vonzó tulajdonsága, az, hogy monumentálisakat hazudott. Ha a hazugságait kőbe lehetett volna faragni, az Egyesült Államok szabadságszobra kis tanagra szobrocska lett volna mellette. Apró, nyeszlett hazugságokat nem tartott boltjában. Csak nagy, bonyolult hazugságokat hozott forgalomba. Nagyvállalkozó volt ebben a szakmában, és a dolgát kitűnően értette.
Bodza, az elbocsátott mozihegedűs képviselte a zenekarban a lágyabb hangokat, a panaszos pengéseket, költőien szólva, a húrok szívbe markoló visítását. A szívbemarkolásban különben több évi gyakorlattal rendelkezett: kétezer-négyszázszor játszotta el a moziban a Dráma a tenger fenekén című zeneművet. A polgári életben, amely kiküszöbölte magából, Lólábúnak hívták, sántított, verseket írt, boldogtalan volt, és abból élt, hogy a nagynénje jószívű pecsenyesütő volt a mészárossoron. Nénje a maradék hurkákat és malacpecsenye-maradványokat Bodzának adta, aki ezért cserébe felolvasta neki minden este az újságok fontosabb gyilkosságait.
És hogy Feketicsnek, a Fapofának is szorítsunk egy kis helyet, elég róla annyit tudni, hogy a zenekarban ő képviselte a gordonkát. Ez a képviselet akként történt, hogy pofazacskóját felfújta - amitől két szál malacszőke hajzat döfődött előre a szája sarkából -, aztán azt mondta, hogy: umtátá, umtátá. Közben legyeket fogdosott. Akkor tudott jól umtátázni, ha közben legyeket foghatott. A nyakában kis Mária-érem csüngött. Erről azt állította, hogy Szentpéterváron kapta egy öregasszonytól. Csupasz képe, göbös karóalakja valami özvegyszerűséget kölcsönzött külsejének. Ez volt az egyetlen kölcsön, amellyel tudomásom szerint eldicsekedhetett. Amikor a nyitány hopszasszáját kellett énekelnie, olyan üvegesen és halszerűen nevetett, hogy nekem mindig az a fél adag harcsa jutott eszembe, amelyet két év előtt a Ridéliné falatozójában ettem, és utána még sokáig a hasamban éreztem. Mindig az volt az érzésem, hogy a fél adag harcsafej helyett Fapofa van a hasamban.
A nyitány lezajlása után tolmácsoltam a kvártettnek az Ugrik Borbála nyájas üdvözletét, és azután kezdetét vette a tekézés. Minden szerdán és szombaton tekéztünk. A bábokat úgy aprítottam, mint más a répát. Egy hét előtt fel is kerültem a legfelső gerendára nagy krétabetűkkel. „Felméri Kázmér 1923. május 16-án kilencet ütött.”
- Ma jó papírformában vagyok - jeleztem nagy szakértelemmel mérlegelve a golyót, mint kofa a görögdinnyét. - Ide nézzetek, rongyosok.
Fenn, az égi kuglizóban nem gurítják el a mennydörgést olyan remekül, mint ahogy én lódítottam el a golyómat. Tömzsi irigyen füttyentett egyet, Feketics meg olyan ecetes pofát vágott, hogy képétől összement a tej a lábosban. A Lólábú felhasználta a feszült pillanatot, és kiitta a sörömet.
A várva várt mennydörgés elmaradt. A golyó mezítláb futott egy darabig, aztán anélkül, hogy leereszkedett volna a pálya földjére, gyalázatosan és ismeretlen célzattal elkotródott a nézőtérről.
Vártam, hogy nagy röhögés robban ki szégyenletes tettem nyomán, de nem lett belőle röhej. Tömzsi fejbőrével táncoltatni kezdte kopár keménykalapját. Bodza jobb lába alá dugta botját, és alaktalan nagy ortopéd cipőjét vidáman csüngette, egy fellengőset pengetett láthatatlan hárfáján. - Ó, szív, te fájdalomtömlő - mondotta szívettépően. Feketics szürkén nézett maga elé, és soron kívül azt mondta: umtátá, umtátá. Aztán megvetően elindult legyet fogni.
- Csipások - szólottam én, bölcsen mérsékelve magam -, Napóleonnak sem sikerült minden dobása.
- Tudjuk - vélte Feketics, a Fapofa, kegyetlen nyugalommal agyoncsapva egy legyet.
Ezt meg kellett torolni. Intettem a gyereknek, aki a bábokat állította, hogy ügyesen hozza üzembe a szerkezetet, amíg megisszuk a sörünket, és néhány gorombaságot mondunk egymásnak.
- Mi hír Olaszországból? - kérdeztem Tömzsitől.
- A grófnőt autóbaleset érte... Az anyja táviratozott...
Benyúlt a zsebébe, és keresgélni kezdte a sürgönyt. De nem találta.
- Persze, ti piszkok - szólott vállat vonva -, ti most azt hiszitek, hogy lódítok. Hogy Marpozani grófnőt nem is érte autóbaleset...
A Marpozani nevet egy narancsládáról olvasta le tavaly a fűszerkereskedő udvarán. Akkor kezdte alapozgatni, építgetni ezt a hazugságát. Aztán fokozatosan rácsempészett egy-egy téglát. A hazugság már majdnem egészen fel volt építve, csak még a tető hiányzott róla. Nagyon féltettem Marpozani grófnőt ettől az autóbalesettől. Tudtam, hogy ez a malac Tömzsi most hidegen meg akarja ölni, hogy a regényes mű teljes és befejezett legyen.
Feketics utálkozva mormogott valamit. Nem szerette a rendetlenséget és a hazugságot. Nem volt képzelőereje: a természet pékműhelyében elfelejtettek belé élesztőt rakni, lapos és keletlen maradt. Felkapta a golyót, suttogott neki valamit, és elhajította. A zenekar megfigyelte, hogy a golyóval, mielőtt elhajította volna, rendszerint valami négyszemközti haditanácsot tartott. Neveket adott magában a fabáboknak, és amikor útnak indította bombáit, előbb megmagyarázta nekik, hogy melyik bábot kell fogpiszkálóvá morzsolniuk. A bábokat halálos ellenségeiről nevezte el.
- Rajta - súgta a golyónak -, morzsolás... Tabula ráza...
A golyó elröpült, és Feketics, rendes szokása szerint, befogta a szemét, hogy csak az agyon¬csapott bábok zajából olvassa ki az elhullt dögök számát. Minthogy azonban semmi csattanást nem hallott, kinyitotta a szemét. És a bábok hiánytalanul és sértetlenül ott csüngtek mind a levegőben. A szerkezet ugyanis - kilenc vékony, de tartós drótszál -, amelynek kezelésére még előző nap kioktattam a gyereket, egy madzag és egy apró csiga révén a magasba húzta a bábokat.
A jelenetet zajos népünnepély követte. A felborult székeket aztán talpra állítottuk, és folytattuk a tekézést. Lólábú következett, aki sántítva, csípőből hintázva nekilódult a deszkának, aztán felkapta nyomorék lábát, és nyelvét kilógatva leste, hogy a golyó milyen irányt választ magának.
A golyó kiugrott a részére kijelölt ösvényről, nekiment egy fiatal eperfának, aztán vissza¬pattant, és agyonütött egy közelben legelő kakast.
- Talált - mondta Tömzsi, és mindjárt felmászott a keresztgerendára, és megörökítette az eseményt. „Lólábú 1923. május 23-án egy kakast ütött (agyon).” Aztán hozzátette még: „Egy dobásból.”
- Én nem járulok hozzá - tiltakozott Feketics már előre is az ellen, hogy együtt fizessük meg a kakas árát. Erre szerencsére nem került sor, mert hamarosan belihegett a vendéglős is, aki alaposan megtekintette a kakas hulláját, és közölte, hogy a megboldogult a Dukics tyúkászatából való. Innen a szomszédból.
- Az jó - jeleztem -, akkor legalább nem kell a kokasért temetési költséget fizetnünk. - És átdobtam az állatot a kerítésen, mert azon túl volt a Dukics-féle tyúkászat.
- Pucoljunk innen - javasolta Tömzsi könnyedén. De Feketics, a rend embere, megvetően ingatta fejét, mint porcelán szamarak a bazár kirakatában.
- És ha rájönnek, hogy a kakast Lólábú csapta agyon?
- A kakast mi csaptuk agyon - jelentettem ki nyugodtan.
- Azért mégiscsak menjünk - indítványozta Lólábú hebegve, mert kártérítés esetén csak két nadrággomb volt a zsebében.
- De a fapipámat az asztalon hagytam - jeleztem, amikor már kívül zajongtunk a kapun. Visszatértem, Lólábú is velem tartott, mert ő meg egy kötet verset felejtett ott. A kerítésen éppen egy csizmás alak ereszkedett le az udvarra. Az egyik kezében hosszú rudat tartott, a másikban a döglött kakas nyakát szorongatta. A tyúkászati felügyelő lesz - mondottam Bodzának -, nézd, milyen iksz¬lábai vannak. - Röfögve emelte fel az orrát.
- Maga verte agyon a leghornunkat? - És a döglött kakast meglóbálta a Lólábú sápadt orra előtt.
- A golyó verte agyon - figyelmeztettem a szuszogó, csizmás alakot tárgyilagosan.
- Fizu, vagy leszedem a kalapját - böffentette a tyúkászati fel¬ügyelő a döglött állatot ide-oda ingatva a Lólábú előtt. - No?... Kalap vagy kokaspénz?
- Semmi kokaspénz - intettem röviden. - Maradt volna otthon a kakasa, és ne lábatlankodott volna a tekepálya körül. És hagyja azt a kalapot - köhintettem figyelmeztetőleg, amikor láttam, hogy a léccel le akarja piszkálni a Bodza fejéről a kalapot. És miután az anyámmal kapcsolatban röfögött valamit, a mancsomat alaposan ráejtettem a képére. - Hagyja az anyámat, tízéves koromban meghalt - közöltem vele, és tenyeremmel becsuktam a száját, mint egy bugyellárist. Az orrával is történhetett valami, mert egészen összevérezte az ujjaimat, sőt később kénytelen voltam a hasára is ráülni, mert mázsás csizmáival folyton érzékeny lábszár¬csontomat vette célba. Aknára futott az ipse.
- Most már tudom, hova tegyem magát - jeleztem a hasán ülve. - Maga volt az a disznó, aki a pótzászlóaljtól lyukas cipőben küldött ki engem az olasz hegyekbe... Hogy ki vagyok? Felméri Kázmér... És részemről a szerencse, őrmester úr...
Oldalba lökött, erre megint megnyomtam egy kicsit. Olyan hangot adott, mint az öreg sertés, amikor levágják. A kerítés mögött ekkor megjelent egy fiatal hölgy, nagy kerti kalapban, vörösre gyulladva a haragtól.
- Nem szégyenli magát? - tudakolta tőlem, és majd felfalt nagyszerű szemeivel.
- Ha óhajtja - mondottam neki, és fölemelkedtem a hajdani őrmester hasáról, hogy jobban szemügyre vehessem.
Erre röviden közölte velem, hogy arcátlan vagyok, és megfordult. Erről a megfordulásról valahogy ráismertem. Ez volt az a pompás és erkölcsös porcelánhölgy, aki két órával előbb itt hintózott el a kuglizó előtt.
- A Dukics lány - suttogta Bodza zavartan. - Most érkezett haza külföldről...
A gazdatiszt szuszogva tápászkodott fel, mi azonban ügyet sem vetettünk rá, és közepes sietséggel elhagytuk a vendéglőt. Lólábú ijedten hadarta el a másik kettőnek rövid intermezzónkat. A gallérom, úgy látszik, elhasadt, mert Tömzsi azt ajánlotta, hogy kerüljünk a temető felé - ott lakott, az anyja temetőgondnok volt -, majd kölcsönad valami gallért.
- Hányas gallért viselsz? - kérdezte.
- Harminckilenc, árnyékban - mondtam vidáman, hogy a csizmással olyan jól végződött a dolog.
Feketics, mint rendesen, most is tájékozatlanul bámult elsütött tréfám oszladozó lőporfüstje után.
- Hogy érted azt, hogy árnyékban? - kérdezte ártatlanul.
Tömzsi vihogva kezdte mozgatni a füleit. Lólábúból is kifreccsent a nevetés, mint kipukkadt kolbászból a pép. Én kisujjam ápolatlan körmével gondterhelten vakartam egyet a fejem búbján. Egy szót sem szólottunk.
- Mocskos alakok - vélte Fapofa, és sértődötten faképnél hagyott bennünket.
- Dukics? - kérdeztem Lólábút. - Nem a bankigazgató lánya?
- De - intett Lólábú, mert ő mindenkit ismert.
Tömzsi is elköszönt. Javulást kívántunk a grófnőnek, és Lólábúval elindultunk a főtér felé. Alkonyodott, a cserebogarak visszatértek a gesztenyefákra, és behúzták lábukat meg bajuszukat.
A leghorn kakasról meg kell még említenem, hogy nem döglött meg véglegesen. Hamarosan feltámadt, és hangosan kukorékolni kezdett. Akkor láttam, hogy a véletlen nemcsak a gyönge regényírók tettestársa. Nagyon is tervszerűen dolgozik körülöttünk. Az életünk tervszerű véletlenek sorozata.
(Forrás: Karácsony Benő: Napos oldal – Szépirodalmi Kk. 1958.)
