A prokonzul – Marcus Aemilius Plautus – keserű haraggal állapodott meg a ház tetejére ültetetett kert szélén. Tekintete végigfutott a keleti ház lépcsőzetes homlokán, majd lesiklott a völgyben épült városra, a férgek módjára kanyargó szűk utcákra, piszkos kis viskókra, idegen templomokra. Szívét gerjedelem töltötte el, mérges, mint e tartománynak sok növénye. Hogy gyűlölte ezt az országot, piszkos, szakállas, veszekedő népét, járhatlan utait, sötét vizeit, vad virágait. A köztársaság szolgálatában töltött itt el öt esztendőt és e hosszú időnek nem volt egyetlen órája sem, amely kellemes emléket hagyott volna. Csupa barbár gyötrelem. Ez a levegő mérgezte meg, az ezzel a néppel való örökös civódás. Légiói ellanyhultak a tunya ég alatt, ő maga is szokásaiban talán megromlott. Orvosa ma reggel mondta meg neki, hogy betegsége halált hozó.
Hát nem! Nem fog itt tovább kínlódni. A kórság rettenetes esztendei; testben elrohadni, lélekben elnyüvesedni. Nem! Nincs tovább! Most, hogy még tiszta elmével ura magának, elhatározta, hogy végez. Elmegy. Erős lesz és derűs. Még egyszer megáldoz az öröktől való isteneknek, azután testét beleereszti a kardba, amit légiói élén vitt a paphagoniai hadjáratban. Még egy gondolat: hazatérni Rómába? Ott halni meg a honi ég megbocsátó kékje alatt, a Város bölcs férfiainak magasztos körében. De nem! Még ezt sem. Hogy ellenségei lássák őt testben megrokkanva, arca mint valami beteg fauné. Hősként távozott és nem térhet vissza mint taposott állat. Férfiúi teste, mely egykor vetekedhetett a fórum legdicsőségesebb szobraival – roncs; panasz és keserűség foglalata. Nem! Messzire elhajította aranytükrét, ez órában kegyetlen ellenségét. Rómában nem fognak mulatni rajta, sem vetélytársai csúfondároskodni, sem mohó fiatalok kárörömmel kacagni. Csak hamvai térhetnek vissza és azokat diadalmenet viszi nemzetsége temetkezési helyére.
Még rendelkeznie kellett mindenféle dolgokról. Ezzel sem fog időt vesztegetni. Bölcsen teszi, ha az, kinek mennie kell, ma indul és nem holnap. Tudós görög rabszolgájának diktálja végső akaratát. Még ma este. Azután megáldoz a penatesek előtt és... Más üzenni is akart a görögért.
Vagyona Fluviáé lesz. A prokonzul arca elsárgult, orra megnyúlt, mint a saskeselyűé. Az asszony hát túl fogja élni őt! Övé lesz római palotája, az etruriai földek, a nyári ház Bajaeben, siciliai birtokai... Ah! A mérhetlen arany, mit szerzett ebben a mocskos keleti tartományban, a szobrok, kardok, díszöltönyök, eleven és holt jószágai. Minden az asszonyé, ki csak keserűséget hárított rá! Az asszonyé, kit magával hozott Rómából ifjan és akinek dacos húsában nem tett kárt a Kelet. Ő, a férfi elromlott, miközben hazáját szolgálta, zord és szűz római lényét elveszejtette az idegen föld, amelyben a nő gyökeret eresztett és pompába borult.
Idegen harag dagasztotta a proconsul keblét. Ez utolsó napon ő is ázsiai emberré lett, hasonlatos azokhoz, kiknek földje, szokásai, ételei és italai elsorvasztották őt. Az idegen istenség beköltözött testébe, amit most fájón és tüzesen öntött el a gyűlölet. Hát tud ő is ezeknek a barbároknak a nyelvén! Egyszer az életben igen. Már túl volt azon, hogy megvesse magát. És boldog volt, hogy indulatban tanítványa lesz ennek az idegen csürhének, amelynek feje fölött legszívesebben a lictorok vesszőnyalábját szerette suhogtatni. Egyest mindenesetre tudnak ezek: gyűlölni. És a gyűlölet is lehet olykor bölcs, bölcsebb magánál a bölcsességnél. Ezek a keletiek gyakran igen helyesen cselekszenek, amikor vad és tajtékzó szokásaik szerint büntetik a nőt.
Fluvia számára nem lesz öröm az ő elmenetele és temetésén hangosabban fog zokogni a sirató asszonyoknál is. Üvölteni fog, mint a sakál. A proconsul özvegye koldusan fog visszatérni Rómába. Meghal, de előbb minden mozgó vagyonát elpusztítja, aranyait a vízbe dobja, állatait felperzseli. Rendelkezni fog, hogy itáliai minden házát elhamvasszák. Fluvia fekete rongyokban fog visszatérni az apai házba. Hát túl fogja őt élni a nő, de csak mint kopasztott páva. Előbb kivetkezteti mindenéből.
Mindenéből? Arca elborult, homlokán mély árkok jelentkeztek. Amit annyi esztendeig akart titkolni maga előtt, azt most dermesztő világosságban látta. Az utolsó nap nem ösmer hazugságot. A bizonyosság éles és igaz, mint a kard. Mindenéből hogyan
foszthatná ki Fluviát, amikor megmarad neki... nem igaz... de igaz! igaz!... megmarad neki a líbiai ifjú.
A proconsul tágra nyitotta szemét, homloka megfeszült. Már mindent látott. Azt, amit eddig mulasztott és azt, amit ezután fog cselekedni. Mindenéből kifosztani egy nőt! Lehet azt, valameddig megmarad az, ami neki legkedvesebb?
Látta maga előtt a lybiai nyúlánk, sárga testét, amelyet utálatosan jószagú írral szokott kenegetni, aranyporos fekete szakállát, festett ajakát és szemöldökeit, álnokul ölelő karjait és száját, ezt a mohó és mérges kutat. A líbiai. És vajon nem ez övé is!? Tulajdona neki, a római vezérnek, mint ez ország valamennyi háza és erdeje és marhája. És ha elpusztítja minden jószágát, miért éppen ez egynek kegyelmezzen meg?
- Nabb-El-Marr – jutott eszébe a puszta idegen udvaronc neve. Mint pép mállott szét ajkán a keleti szó.
Azután leereszkedett a tetőzet kertjéről. Legbensőbb szobájába vonult, legbizalmasabb szolgáját szólította. Ura parancsára az ámulva öltöztette a köztársaság proconsulját keleti selymekbe, arcát kifestette marcona, barbár színekkel. A római férfiú a köntös ujjába tőrt rejtett, rovátkás rajzú, mérgezett hegyű keleti tőrt. És így elindult, szemében vad tűz égett, mint a beduinéban, aki holdfényben indul a temetőbe hiénával viaskodni.
(Forrás: Vasárnapi Újság 67. évf. 11. sz., 1920. jún.6.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése