Hogyha száll a cserebogár,
Hogyha nyílik az orgona,
Tudja Isten, rég elhagyott
Kis falumba mi vonz oda.
Mi az, hogy így rügybontáskor
Úgy elfog a vágy, a bánat,
S színes álmok egyre űznek
Te utánad, te utánad.
Régi dal zsong a szívemben,
S minden dalnak végső sora,
Mint harangszó,t e rólad cseng:
Cserebogár, kék orgona.
Minden álmom hozzátok száll,
Minden dalom tifelétek.
S felkeresni még se merlek...
Hátha meg sem ismernétek!
Hátha meg se ismernétek
A hajdani rossz gyereket,
S így szólnátok kíváncsian:
E bús ember vaj ki lehet?
És elbújna én előlem
Kankalin és piros mályva
S csicsergő pinty, rigó madár
Ijedezve tovaszállna.
Talán jobb is itt maradnom,
Ahol nincsen virág, lepke,
A hullámzó nagy városban
Eltemetve, elfeledve.
Talán jobb is elfeledni
Gyermekkori álmainkat,
Hiszen fáj az édes emlék,
Mely a múltba visszaringat...
Kint zsibongás, fény, ragyogás,
De a szívem néma, kopár.
Ég veletek, régi társak!
Orgonalomb, cserebogár!
(Forrás: Vasárnapi Ujság 20. sz. 1900. 47. évf.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése