Machiavelli Miklós (1469-1527) költeménye* - A jó alkalomhoz

- Ki vagy kinek csábjával a világon

Nem versenyezhet nők legszebbje sem,

S szállsz nem pihenve, szárny-övezte lábon? –

„Nevem Jó alkalom: de kevesen

Ösmernek fel. Kápráztat lebbenésem,

S ragad keresztül villám-kereken.

Nincs szárny, mely versenyezni tudna vélem,

S ki lát, hogy látott hinni sem meri;

Utamban bárhol egy percig se késem.

E fürt, mely arcom, s homlokom veri,

Álcául szolgál, és akármi kém-szem

Ügyel rám, arcom föl nem ismeri.

Fejem hátulja tar, kopasz egészen,

S ki egyszer elszalaszt, nem ránthat az

Hajamnál fogva vissza semmiképen.”

- S ki az, mondd, kit magaddal társitasz? –

„A késő bánat.” S a ki elszalaszott,

Annak hagyom, bár keserű biz az…

De te ki rímeidtől vársz malasztot,

Te sem tudod ugy-e, hogy azalatt

Míg trécselsz, s az időt s papirt fogyasztod,

Már régen a faképnél hagytalak…”

Ifj. Ábrányi Kornél

(* A legnagyobb olasz államférfi ifjabb korában a költészettel is foglalkozott.)

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 18. sz. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871. május 8.

Lisznyai és a kelmeiség

 

I.

Nem egy ok ösztönzött, hogy Lisznyairól megírjam tanulmányomat, dacára annak, miszerint valamely írót tüzetesen tanulmányozni és e tanulmány eredményét közzétenni csak akkor háladatos munka, ha az illető oly lángelme, ki messze jövendőre kihatólag működött. Szellemi hatása ugyanis az egész emberiségre szólván, személyisége,művei az egész emberiséget érdeklik, ismertetéseinek pedig, melyek mint kúszó repkény ölelik át a sudar tölgyet, létele, fönnmaradása biztosítva van. A széles talajba fogózó hatalmas törzs elég erővel bír arra, hogy az idő roncsoló viharaival dacoljon s terebélyes koronájának védő karjaival a ráfonódónak is biztos oltalmat adjon.

Lisznyai felől ez nem mondható el. Az ő alakja nem domborodott ki annyira, hogy a jövőbe is belenézzen, idegen országban is helyet követeljen magának; tekintetét, figyelmét egyedül korára, honára függesztette. De ez már magában is érdem. És ha jelenleg, esztendőkkel halála után előszedem műveit és lelkiismeretesen átlapozva beléjök mélyedek, elég érdeket kelthet irántok ama körülmény, hogy költőjük ezekkel a nagy olvasó közönségnél koszorúkat aratott, sőt az irodalomtörténet is kénytelen számokra pár lappal adózni. És jogos alapon.

Lisznyai, ha világirodalmi jelentőséggé nem fejlődött is, a magyar költészet történetében kiemelkedő pontot alkot. Írótársainál, kik az akkor divatos provincialismus tömbét képezték, jóban, rosszban egy fejjel fölebb állott, nem kevés ideig vezérök volt.

Ama gyászos időszak,melynek komor föllegei a nemzet számos fiánál csak gyöngyöző bor mellett rózsásodtak meg, benne találta legpraegnansabb kifejezését. Múzsája szeretetreméltó, dévajkodó bachans, ki borról, mámorról és szerelemről dalolgat, ki előtt az áldomás tüzes imádság, a Tokaj nemzeti szent hegy, a mámor tündérország; - de a ki a mámoros állapotot gyémántos fénnyel vonja be, s magasztossá varázsolja azáltal, hogy magáénak vallja Petőfi „Fiuk az isten áldjon meg!...”  kezdetű szép dalában letett eszméjét. Több bizonyító példa közül közbeszúrom ez egyet:

Bármily nagy a dinom-dánom,

Nem feledjük a – hazát,

Ez a fő ok az ivásra,

Kedvteremtő mulatásra,

Rajta ház!

Igyék az egész ország!!

Múzsájának vigadozása azonban nem örök. Komolyabb perceiben mély fájdalommal el-elborong, mintha csak azért vigadott volna, hogy annál jobban búsulhasson utána, s annál jobban érezhesse a valóságot.

E valóság nagyon szomorú kinézésű volt, különösen az ötvenes években. A pár év előtti lüktető, pezsgő élet egészen kihalt. A nemzet a cselekvés teréről a szenvedés terére szoríttatott. A közpályától egyfelől a kormány, másfelől és főleg erős hazafisága tartotta vissza. A jobbak elvonultak családi tűzhelyeikre és ott is csak lopva áldoztak házi isteneiknek, nehogy magok ellen kihíjják ama százkezű zaklató szörnyet, melynek a szerencsétlen Sasku Károlyban élte végéig szomorúan beszélő emlékoszlopa maradt. Mint vihar elől menekülő gálya szedte be vásznát minden nyilvános működés.

Még a tisztán tudományos egyesületek is, mint az Akadémia és Kisfaludy-társaság elhallgattak tökéletesen.

Az irodalomba csak lassan-lassan kezdett visszatérni a lélek egyes kéziratban keringő költemények által, melyek sziporkázó szikrákat szórtak a kihalni készülő tűzbe. Amelyek nyomtatásban napfényre kerültek, sokkal halványabbak, színtelenebbek voltak, mivel a censura, ezen akkor-tájban a szó szoros értelmében vérszopó nadály, verét és színét vette mindnyájának. Bizony szilárd hit, csüggedetlen kitartás és állandó lelkesedés kellett ahhoz, hogy oly időben , mikor szabadságról, a szabadságharcok eseményeiről, hőseiről, dicsőségeiről egy betűben sem lehetett megemlékezni, mikor a kész mű legszebb virágait szaggatta meg a censor, el nem ment az írók kedve a munkától. Hanem ahelyett fordítottak egyet a bajon és készítettek allegoriákat. E korból való Tompától „A madár fiaihoz”, s Vajdától „A virasztók”.

A költők egész türelemmel, bár önfeláldozással öltöztették át legszebb darabjaikat. Így adta rá Vörösmarty egyik legszebb költeményére, mely Mikes Rákóczy feletti siralmát tárgyazza, az idegenszerű „Egy rabszolga keserve Pompéjus sirján” címet, így kényszerült Jókai, mint maga beszéli, két novelláját Magyarországról áttenni, egyikét Spanyolországba, a másikat Mexikóba, s alakjaiból spanyol hidalgókat és rézszínű indusokat csinálni.

Keserű satyra a szabad eszmék apostolaira.

Azonban vigasztalásul szolgálhatott, hogy a nemzet az álöltöny dacára is az „igazi”-ra talál. Úgy is lett. Lisznyai török-tatár verseiben is észrevette, hogy azok a magyar osztrák viszonyokat festik, s fogoly Balassájának keservei az 1849 utáni időket zengik. És az írók csupán a felismerésben leltek némi jutalmat munkásságukért.

Közülök sokan, nagyon sokan nehézségekkel küzdöttek a lét fenntarthatásáért. Ők valóban elmondhatták magukról:

„Megnehezült az idők viharos járása felettünk!”

És Lisznyai ritka kitartással, tiszta lelkesedéssel, csaknem mindvégig e megnehezült körülmények között szolgálta az irodalmat. Mert az első esztendőket, versei minőségének és mennyiségének tekintetéből, jóformán figyelmen kívül lehet hagyni, és róluk csakis néhány futó vonással szükséges megemlékezni, minthogy múzsája, ha e tájban esetleg elhallgat, mostan felemlítést is alig igényelhetne.

Hogy miért?... alább indokolva lesz. Ha itt fejtegetném: kétszeres és felesleges munkát vinnék véghez.

A kor képénél is csak azért időztem eddig, mert az jelen esetben az életrajzot pótolja. Lisznyai ugyanis sokkal közelebb élt, hogy sem magamat feljogosítva ne érezzem arra, miszerint itten életírását mellőzzem; annyival is inkább, mivel nagyon sokan léteznek még, kik elevenen emlékeznek a könnyű mozgású, alacsonyas férfiúra, ki derűs, meleg kedélyével, találó megjegyzéseivel, pattogó élceivel nem egyszer vidítá föl a társaságot. Különben is én csak költői pályáját szándékozom vázolni, s ha ebben itt-ott életírói adatokat hozok föl, csak azért teszem, hogy termékei egyik-másik oldalára világot vessek. A lyrikus költő egyes műveinek megítéléséhez ugyanis életadatai szolgálnak legbiztosb kulcsul; föltéve, hogy az illető csinált érzelmeket nem zengett.

Lisznyaira ez nem fogható rá. Minden egyes dala saját érzelmeinek kinyomata, egész költészete pedig költői pályájának rajza. Mindenütt látjuk a folytonos vergődést, mellyel a később rajta korlátlan hatalommal uralkodó szenvedélyek ellen küzd.

Előbb „Tavaszi Dalai”-ban, mint csattogó pacsirta dicsőíti a tavasz újulását és szabad szárnyalással, igaz, romlatlan természetérzékkel csak fölfelé és mindig fölfelé tör; - utóbb, mintha ólmos eső hullott volna szárnyaira, lefelé süllyed, hangja tisztátalanabbá, éneke alantiasabbá válik, és szinte kedvet kap, hogy a porban fürödjék. Majd újra könnyült szárnnyal, nemesebb vággyal emelkedik föl: de újra megtört csalódással, csüggeteg lemondással esik alá. Épp azon módon szól múzsája, amint élete folyt. Ha ez csöndes, akkor tisztábban, s őt olykor magasztosan énekel; ha ez zajlott, akkor zavartan, sőt sokszor kicsinyesen dalol. Költői pályája ennél fogva, mely közel egy századnegyedre terjedő utat foglal magában, nem szüntelenül emelkedő vonalat ír le, hanem hasonlít a sas ama lebegéséhez, mellyel majd föntebb, majd alantabb szeli a levegőt. És süllyedésének tisztább percében fájó hangú önvallomással tépelődik:

… Oh könycseppek, lángoló könycseppek,

Nektek könyörgök, hogy égessetek,

Égessetek hamuvá engemet,

S e tört gyémántot, megtört lelkemet, -

Vagy tudja isten milyen meteor,

A melyben tévedt égi szikra forr,

Oh égessetek lángol könyek!...

Igy még tán egy uj phénix lehetek…

- Soha, soha ilyen természetet,

z isten soha nem teremthetett,

Két, félszemére vak tündér vezet:

A künnyelműség, az emlékezet.

E kettő szüli nálam a reményt,

E rózsákkal betakart mély örvényt,

Az én reményem örvényes, csalárd,

S a csalódásban nem talál határt.

Mint egy Titán bukom, járok, kelek,

Szenvedélyem örvényei felett:

S mintegy Gigás feltörök s sülyedek;

A sors szivemben választ küzdhelyet!

S bevérzi lelkemet vadridegen.

Tépi koszorúm, dulja szellemem,

Hideg szeszélylyel, irgalmatlanul,

S e magas lélek sebeibe ful, -

Reped a lant és a szent becsület,

Mint tiszta tükör kap leheletet,

Kap kormot itt az undok viszonyok,

Tömkelegében, melyben gázolok!

Mint a nap a sötét felhők között

Ha fénye rút gőzkörbe ütközött.

- Mi fentart még, s ez is keservesen:

A bor, barátság, a dal, szerelem

Négy zsarnok tündér, mely emel s aláz

S a mi miatt örök delejes láz

Folyja át lelkem és a mi miatt

Egy lángoszloppá gyujtom vágyamat…

Az égalj hatása a költészetre

I.

A művészet a szellemi erők szabad, öntudatos működésének eredménye, egy felállított eszmény után törekvésben. A szép nyilatkozik a természetben és művészetben; de a természeti szép lényegesen különbözik attól, mit a művész szelleme alkot. A művészek ha a természet alkotásainak pusztán mechanikai utánzására törekednék, anélkül, hogy a szellemet, Prometheus isteni szikráját lehelné művébe, nem volna valódi művész, az istenségnek valódi apostola, mint Hegel mondja. A művésznek a természet jelenségeit, tüneményeit tehát át kell alakítani, föléjök emelkedni. A művészet a lélek tehetségeiből, az elme és kedély világából fejlik ki. A lélekre nagy befolyást gyakorolnak a kültermészet és más viszonyok. Az ember élénken érzi a meteori, égalji és más természeti változásokat; a természet-élet az embert részben átalakítja; az égövi, földirati meghatározáson alapszik a nemzetek fajkülönbsége; hely, életmód, testalkat, foglalkozás, a lélek individualis subjectivitása, vérmérsék, jellem mind behat az ember egyéniségére. De mindezek között legfontosabb az égalj, melynek nagy hatása van a képz-erőre és a kedélyhangulatra. E képzetektől és hangulattól függ a nép hite, lelkesültsége, gondolatainak fennköltsége; ezekben rejlik a művészet csírája. A művésznek a természet fölé kell emelkedni; de az égalj behatást tevén a lélekre, a tehetségek azonosak lesznek a kültermészettel, a phantasia képei rokonok lesznek a természet képeivel. A legcsapongóbb képzelem is csak azt képes előállítani, minek részei a valóság körében étezek. E részek helyes elrendezése, a phantasia irányzása az észnek feladata. Minél inkább sikerül a phantasiát irányozni, rendezni, annál jelesb lesz a mű. A görögök alakjainak minden cselekvése vagy helyzete, mely nem viselte magán a bölcs elme jeleit, hanem igen tüzes, vagy vad volt, egy hibába esett, s e hibát a régi művészek parenthyrsusnak nevezték. De legyenek a szellemi erők bármi nagyok, mégsem tudnak egészen megválni az őket környező természettől.

Míg minden egyéb változó, nem bírván általános jelleggel, egyedül az égalj az, mi elkülöníti a művészet nyilatkozatait, saját bélyegét ütve valamennyire.

A természet utánzásában a művész annak vagy föléje emelkedik vagy legyőzetik általa. Utóbbi esetben elveszti uralmát az elme fölött, s túlnyomó lesz a képzelem; de a szép mégis megvalósíttatik általa, mert a működés a természete utánzásában nyilvánult, melyben a szép szintén meg van valósítva. A mű ennek részeiből van alkotva. Ha föléje emelkedik, akkor a szép kifejtése öntudatos lesz. A természet különféleségét az égalj okozza s e különféleség a népek jellemében is észlelhető, melynek megfelelő a művészet nyilatkozata. E hatás vizsgálata a legtökéletesebb művészetnek: a költészetnek határain belül lesz feladata e soroknak.

A költészet világában oly sokirányú a szépnek nyilatkozata, hogy az ember valóságos labyrinthba jut, ha tájékozásul nem húz némi irányvonalakat. Ha a költészet fejlődésének történetébe mélyebben bepillantunk, észreveendjük, hogy az ellentétes kelet és észak a végletek, a szép öntudatlan megvalósításának hazája. Kelet jelleme derült, északé komor, de kiegészítik egymást a szép megvalósításában. Ezekkel ellenkező nyugot, vagyis a szépnek öntudatos megvalósítója. Ez megint több részre osztható, aszerint, mint a derült, vagy a komor felé hajlik; vagy teljesen eggyé olvad a kettő, hol semmi behatás sem nyomasztó s hol a tökély magasb fokával találkozunk. Hideg nyugodtság ömlik el rajta, s jól jellemzik Winkelmann e szavai:

„Miként a tenger mélye, mely mindig csöndesen marad, bármennyire dühöngjön is felülete, épp úgy a görögök alakjainak kifejezése is, miden szenvedélyük mellett nagy és nyugodt lélekre mutat.”

A költő rendesen a természet nagyszerűségeit dalolja; szellemekkel, istenekkel népesíti meg a tájakat; hol a természet játszi, mosolygó, ott ez elemekből szövődik a költő gondolata; hol kopár, puszta, hol a rideg sivárság uralg, ott a borzasztó szerepel; a phantasia kísérteteket, rémeket, szörnyeket alkot, s ha néha föltűnik is egy-egy derültebb alak, az nem a valóság, hanem a vágy, egy más világ után törekvés élettelen képe.

Turgenyev (1818-1883): A zsidó

- Meséljen ön valamit nekünk ezredes – szóltam Ilics Nikolaihoz.

Az ezredes mosolyogni kezdett, bajusza alól egypár füstkarikát bocsátott ki, ősz haját végigsimította s lélegzetet vett. Mi nagyon szeretjük s tiszteljük Ilics Nikolait szíve, becsületessége s ritka jóindulata miatt, mellyel fiatalságunk iránt viseltetik. Ő erőteljes, magas ember; vállai szélesek; „egyike azon szép orosz férfiaknak”, mint Lermontov fejezi ki magát, „kik napbarnított arcszínnel, nyílt, értelmes tekintettel, szívből fakadó, kedves mosolygással s férfias, csengő hanggal dicsekedhetnek.”

- Legyen – szólt -, figyeljetek rám. 1813-ban történt, Dantzig előtt. A g-i lovasságnál szolgáltam, s ha jól emlékszem, zászlótartó valék. Nincs kellemesebb a világon, mint a hadjárat és a tűz, de unalmasabb sincs aztán, mint az ostrom. Hétszámra állhatatosan vesztegeltünk lakásunkon, - a sátorokban, poshadt szalmán reggeltől estig folyton kártyával öltük az időt. Néha-néha – hogy egy kissé felvidítsuk magunkat – megtekintettük a hulló bombákat s a vörös röppentyűket. Az ostrom elején néhányszor szívesek voltak a franciák kirohanni, de ez a mulatság sem tartott sokáig. Az élelmet is magunknak kellett beszerezni: torkig voltunk az ízetlenségekkel. – Akkor húsz éves, erős és egészséges voltam; azt hittem, hogy majd a franciák s más egyéb (értitek, nemde?) segítségemre jönnek, s lelkemnek szórakozást szereznek. Mindhiába! Tétlenségből a játékra adtam magamat. Egyik éjen már tekintélyes összeget vesztettem, a szerencse azonban később megfordult s reggel felé meglehetős mennyiségű nyeremény hevert előttem. Kimerülten, fáradtan távoztam a kártyaasztaltól s a szabadba mentem üdülést keresni. Lehevertem a földre; a regg csöndes volt; sáncvonalaink elvesztek a ködben. Egy ideig jobbra-balra nézegettem, aztán elaludtam. Valaki köhögni kezdett mellettem; felébredtem rá. Egy zsidó állt előttem. Körülbelül negyven éves lehetett; hosszú lovagöltöny volt rajta, cipőket viselt s haját fekete sapka födte. Ez ember, kit Hirschelnek hívtak, szabadon járt-kelt táborunkban, bort, élelmiszereket s egyéb mis-mást szállított számunkra. Alacsony, sovány, himlőhelyes volt; orra görbe volt, szemeit szüntelen hunyorgatta s szakadatlanul köhécselt.

Felém fordult s udvariasan köszöntött.

- Mit akarsz? – kérdém tőle.

- Csak azt akartam megtudni nagyságodtól, nincs-e valamire…

- Nincs szükségem semmire, hagyj nyugodni!

- Amint akarja nagyságod; amint nagyságodnak tetszik; azt gondoltam, hogy talán mégis…

- Untatsz, kotródj!

- Engedelmeskedem. – De nagyságod az éjjel sokat nyert; engedje meg, hogy szerencsekívánataimat kifejezhessem.

- Honnan tudod, hogy nyertem?

- Én mindig megtudom az ilyesmit; ön nagyon sokat nyert. Oh igen, nagyon sokat!

- No, ez szép dolog! – válaszoltam bosszúsan. – Különben mi az ördögöt csináljak itt pénzemmel?

- Ne szóljon így nagyságod, oh ne szóljon így. A pénz mindenható. Pénzre mindig szüksége van az embernek, s pénzért mindent meg lehet szerezi, nagyságod, - mindent! – Csak egy szót: mit kíván nagyságod, s alázatos ügynöke azt előteremti. Igen, én mindent előteremtek.

- Fogd be a szádat, gyámoltalan!

- Ejh, ejh! – szólt Hirschel megrázva hosszú, fürtös haját -, nagyságod nem hisz nekem.

A zsidó behunyta szemeit s fejét megcsóválta.

- Én pedig tudom, hogy hadnagy úrnak mi kellene, - én tudom azt; oh igen, én tudom.

A zsidó ajkait finom mosoly árnyalta be.

- Igazán? – kiáltottam meglepetve.

Félénken tekintett szét maga körül s felém hajolva így szólt:

- Egy szép leány, nagyságos úr!

Hirschel újra behunyta szemeit s tovább beszélt: „Nagyságodnak csak parancsolni kell és látni fogja. Amit szavakkal tudnék róla mondani,m ind silányság. Ön nem hisz nekem. Parancsolja inkább, hogy állítsam ön elé. Ekkor hinni fog.

Szótlanul tekintettem Hirschelre.

- Tehát ön beleegyezik s én elhozom őt.

Hirschel nevetni kezdett, s meg akarta veregetni vállamat, de kezét rögtön visszarántotta onnan, mintha megégette volna az.

- Csak egy kis elővigyázat szükséges nagyságos úr!

- Te megcsalsz, vagy egy vén boszorkával akarsz meglepni.

- Ilyet feltenni rólam! – válaszolt élénken a zsidó. Ha megcsalom nagyságodat, hátamra ötszáz… négyszázötvenöt botot verethet – folytatá sebesen. – Csak azt parancsolja…

E pillanatban társaim egyike lépett ki a sátorból s nevemet kiáltá. Gyorsan szöktem föl helyemről s egy aranyat dobtam a zsidónak.

- Ma este, ma este! – szólt halkan s távozott.

Őszintén bevallom, uraim, hogy nagyon türelmetlenül vártam az éjet.

Az éj megjött; elhelyezkedtünk a tűz körül; a katonák ételkészítéssel voltak elfoglalva, a hadnagyok fecsegtek. Én ráhevertem köpenyemre s thea mellett hallgattam a többieket. Játszani hívtak, - nem fogadtam el. Nagyon izgatott voltam. A hadnagyok lassanként visszavonultak sátoraikba, a közlegények is elszéledtek, vagy ott helyben elaludtak; a zaj lecsillapult. Én még mindig a tűz mellett hevertem néhány lépésnyire inasomtól, ki ügyetlen bóbiskolásával meglehetősen mulattatott. Elküldtem őt aludni. Az egész táborban csend s némaság uralkodott. Az éji úrjárat is elvonult. Én még mindig a tűz mellett hevertem – várva valamit. Az égen csillagok ragyogtak. Sokáig néztem a tűz elhaló üszkeire; a tűz nemsokára egészen kialudt. „Ez az átkozott zsidó rászedett!” – szóltam magamban bosszúsan s fel akartam kelni helyemről.

- Nagyságos úr! – suttogott egy remegő hang fülem mellett.

Visszafordultam: Hirschel állt ott. Nagyon sápadt volt.

- Térjünk a sátorba! – szólt hebegve hozzám.

Felkeltem s követtem őt. A zsidó kimért léptekkel s nagy elővigyázattal indult meg a nedves pázsiton. Észrevettem, hogy nem messze hozzánk egy köpenyébe burkolt, mozdulatlan alak áll. A zsidó intett neki s az hozzá sietett. Pár pillanatig halkan beszéltek egymással, aztán a zsidó felém fordult, intett fejével, hogy kövessem s mi mindhárman beléptünk a sátorba. Szégyenlem kimondani. szívem remegett.

Hajnalka költeményei (Rózsaági Antalné Bálintffy Etelka 1844-1906)

(Szerző tulajdona. Pest, Deutsch-féle könyvnyomda. 1871.)

Egy idő óta divat nálunk, hogy a kritika bámulatos gyengédséggel és udvariassággal palástolja a megjelenő művek gyarlóságait. Az egyén helyett, mely előtte áll s melyről szólnia kellene –mellékvonások, külkörülmények ejtik meg. Mezei költeményei jók, mert Mezei vak; Nyilast örömmel üdvözlik, mert oly egyént ismertek fel benne, ki nem követel magának valami magas fokot a parnasszuson. Maga a név – különösen, ha régi – elég, hogy a kritika elnéző legyen. Az egyénnek és a névnek ily tekintetbe vétele kétségtelenül az igazság rovására történik; megvesztegeti az ítészeket s a közönség már amúgy is romlott aesthetikai ízlésén absolute semmit sem lendít.

Kénytelenek vagyunk e rövid megjegyzést bevezetésül alkalmazni jelen ismertetésünknél, nehogy méltánytalansággal vádoljanak bennünket. Ki a nyilvánosság terére lép (legyen az férfi vagy nő), már eo ipso alávetette magát a legszigorúbb kritikának. Oly korban élünk, midőn nem szokták félreismerni a tehetségeket; sőt, ha valakiben a tehetségnek csak parányi szikráját veszik is észre: szívesen buzdítják további kitartásra és küzdelemre. Sajnálattal kell bevallanunk, hogy Hajnalkajelen füzete még a szűkebb körű kívánalmakat sem elégíti ki. Csengő-bongó rímhajhászás az egész, melyben maga az érzés, maga a melegség sem egyéb puszta szenvelgésnél. Dalaiban nincs újság, nincs igazság, nincs közvetlenség, ami legalább némiképp vonzókká tehetné azokat. Legjellemzőbb bennök a – női felületesség. Érzelmei vagy nagyon erőszakoltak s egy-egy egetverő bombasztban bizonyítják be az, hogy hazugok (például, midőn kedveséhez így szól:

Ha te lennél a mindenség maga

Mely előttem a porba hullana stb…”

vagy nagyon lanyhák s elavult vágyak, kicsinyes szóvirágok csoportjai közt mállanak szét. - Dalol az év minden időszakáról, úgy hiszem azért, hogy éppen daloljon; kis gyermekét legalább 15 photographiában mutatja be (korántsem akarjuk a családi érzelmeket kigúnyolni, sőt beismerjük, hogy azok igen szépek és becsülésre méltók – otthon), s olykor sejtetni engedi velünk, hogy néha az örök problémák is gondolkodóba ejtették. Nála minden tünékeny, mint a pillanat, melynek hatásai alatt áll; a tárgyat nem bírja felolvasztani kedélyében, s hogy egy eszmét félig-meddig kikerekítsen, arra is csak egyetlen példát tudunk felhozni: a „Feltámadunk” című költeményt.

Igazságtalanság lenne tőlünk, ha megtagadnók ötleteit. A puszta ötlet azonban magában véve oly kevés, hogy szóba sem jöhet akkor, midőn a kritika belbecset és irodalmi értéket keres.

Nem akarjuk rövid ismertetésünket komikus idézetek halmazával tarkítani, de hisszük, hogy midőn az udvarias Karr Alfonz (ki nemhogy tollat, de még virágszálat sem emelne a nőkre) felsóhajt – mi eleget tettünk a senkinek nem hízelgő igazság érdekében.

Endrődi Sándor

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 15. sz. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871. április 16.

Csokonai emléke és Kazinczy

- Kazinczy Ferenc kiadatlan levelei nyomán –

I.

Egyik legszebb vonást ama nagy szellem földi életében, ki hazai nyelvünk, irodalmunk és főleg költészetünk e századbeli fejlődésének legtöbb sikerrel működő úttörője volt, bizonyára a minden kicsinyes féltékenységtől ment önzéstelenség képezte, mellyel kor- és pályatársainak neve, dicsősége iránt viseltetett. Megannyi bizonyságot tesznek erről nyomtatásban megjelent levelei, irodalmunknak e nemben legbecsesebb kincse, s még szebb világításban tüntetik fel Kazinczy jellemének e ragyogó tulajdonát ama kéziratban levő, még eddig kiadatlan levelek, melyeket ő egy erdélyi főúrhoz s legjobb barátainak egyikéhez, Cserei Farkashoz intézett. E leveleknek Csokonaira vonatkozó részét nemcsak irodalomtörténeti szempontból, de azért is méltónak tartjuk olvasóink figyelmére, mert közleményünket időszerűvé teszi azon körülmény, hogy a Csokonai nevével oly szorosan összefűzött Debrecen éppen ez idő szerint készül a Csokonai-emlék felállítása által tartozását leróvni.

Az 1805. év elején Csokonai verseinek kiadását tervelé Kazinczy, s eziránt bocsátott is ki egy előleges értesítést az olvasóközönséghez. Hogy ez minő fogadtatásban részesült, azt legjobban megítélhetjük egyik levelének*  (* Kelt Ér-Semlyén, 1805. márt. 31-én.) következő soraiból:

„Jelentésemet a Csokonai verseinek kiadása felől a távol lakók örömmel fogadták; kolozsvári professor Buczy Emil úr igen szép verseket külde ez iránt hozzám; vettem más levelet is egy Magyarországon lakó úrtól; és most Váradon egy ott lakó barátom szóval köszönte meg, hogy jelentésem által a Csokonai verseinek kiadására mások felett just szerzettem. Akik a mi Csokonainkat ismerik, azt mondják, hogy igazabban eltalált képét festeni nem lehet,mint az vala, amelyet én festettem az Ujság levélben. S midőn ezek így folyna, Jeruzsálem és az ő Írástudóji (Debreczent értem, az intolerantia műhelyét) kárhozatot kiáltanak reám, s meg nem foghatják, hogy miként vetemedhettem légyen annyira, hogy egy sírba szállott barátomat a Nemzet előtt misanthropiával és cynismussal piszkoljam? – A Bölcsek azt sem foghatják meg, hogy én miként tolám oda magamat kiadónak, nem is szólván előre az anyjával és testvérével, ha az nekik tetszene-e? Ezek a Bölcsek tehát abban az egész jelentésben nem a totus habitus orationis-t, hanem csak két szót láttak. – S ha jól van-e ez így? – Osztán a két görög szó alatt nem francia értelmű mysanthropiet és cynismust értettek, hanem Timonhoz illő embergyűlölést és kutyához illő mordacitást. S mi hát az a mysanthropia, amiből emberszeretet sugárol, mi az a cynismus, amiből aestheticai lélek látszik? Ki szerette úgy az embereket, s ki volt mégis inklább mysanthrop, mint Rousseau? Kinek írásain, kinek magaviseletén volt valaha több cultura (nem értem a conventionalist), mint a Rousseau-én, és kiben volt több cynismus? A Csokonai rendetlen, gondatlan, plánum nélkül való, kevéssel megelégedni tudó, hiú fényt kerülő, nemes tettek, szép munkák által kijegyzett élete kinek hasonlított inkább életéhez, mint a Rousseauéhoz?  Én bizonyos vagyok benne, hogy ha megdicsőült barátom az árnyékok országából hozzánk feltekinthetne, kedvesebben fogadná azt az áldozatot, melyet sírján neki benyújtottam, mint azokat a nyavalyás magasztalásokat, melyek által némely barátja nem őtet tisztelte, hanem magát tette nevetségessé. – Ami a másik vádat illeti, arra én csak a competens Bírók előtt tartozom felelni. A megholt író munkái nem az özvegy vagy árvák tulajdona (nem a nyereséget értem, hanem a munkát magát), hanem a nemzeté, s a kiadásra annak van jussa, aki azt legalkalmatosabban teheti, azaz: Der das ganz in dem Geist des Schriftstellers machen kann. Én Csokonainak személyes barátja voltam s úgy tartom, hogy studiumunk megegyezett; azt pedig immodestia nélkül mondhatom, hogy Debrecenben nincs senki, aki az ő munkáit úgy tudja kiadni, mint én. Csokonainak némely munkái oly szépek (ilyen a három ódája a Lepéhez, Reményhez és a Szemrehányás), hogy a magyar Literatura sohasem fog arra a fő grádicsára fellépni, amelyben azokat a csudálás nélkül olvashassák. De Csokonainak, mint Bürgernek a német poéták közt sok darabjain kitetszett, hogy ő nem mindég forgott szép társaságokban. Az efféle darabosságokon segíteni kell. S azok segítsenek-e, akik még durvábban szólanak?- Íme, ki van adva Diaetai Múzsája, Tavasza, Dorottyája, Anacreoni Versei, Lillája és Rhédeiné felett elmondott versezetje. Aki igaz ízlettel bír, látni fogja, hogy abban sok mázolás van. Ha én majd megjelenendek az én Csokonaimmal, ítélje meg a világ, ha praefidentia volt-e hirdetésem, melyről még csak azt jegyzem meg, hogy az anyjának nem vala híre nélkül. Nagy Gábor barátunk azt állítja, hogy az auctorokat változtatás nélkül kell kiadni. Azt tartom én is, de úgy értvén, hogy az „auctorokat” alatt az auctoroknak tökéletesen elkészített munkájokat kell érteni, nem pedig, azokat, amelyek

de domini funere rapta sui.

Aki a megholtnak halála után azt cselekszi, amit a megholt maga fogott volna velek tenni, ellenem vét. A Nagy Gábor kívánsága szerint kiadott munka instructiv lehet az új Íróknak, mert azt, akit tisztelnek, a maga individualitásában látjuk; de az olvasó publicum nem azt a Csokonait óhajtja látni, aki volt, hanem azt, akit mocskain való felakadás nélkül láthasson.”

Valószínűleg e sorok keltették fel a nemes gondolatok iránt fogékony Cserey Farkas lelkében azt az eszmét, hogy Csokonainak emlék állíttassék. Cserey közlé terveit Kazinczyval, kinek Kázmérról, 1805. aug. 15-ről keltezett válaszából kiemeljük a következőket:

„Amennyire ugyan tudom, még egy írónk sem tiszteltetett meg illy tisztelettel; nem csak poétára, nem csak magyarul íróra czélzok itt. Ha tehát ezt dobra verés mellett cselekesszük, félő, hogy egy részről az ujságlevelek Censora, más részről a (Horatius szavaként) genus irritabile vatum et scriptorum tétetik figyelmessé, és elrontjuk a mit akarunk. Fogjunk hát másképpen hozzá. Dobraverés nélkül szedjünk össze mintegy száz forintot e célra, s ne szólljunk senkinek mindaddig, míg a Cippus felálland a sír felett. Száz forinttal azt felállithatjuk. Faragott követ reá csak azért sem kell tenni, mert azt Debreczenbe, a hol becses a kő, bizonyosan sacrilegus kezek fogják illetni. A téglát meghagyják, s könnyebben reparáhatják. Az én ideám az, hogy vagy egy simplex piedestal állíttassék Csokonainak, vagy egy római ízlésű cippus. Themistoclesnek Athenában egy simplex négyszög állittatott. – A genus irritabile scriptorumtól sok akadályt várhatni.”

„Arra - így ír egy hóval később* (* Kázmért, 1805. oct. 7-én) Kazinczy -, hogy Csokonainak emlékezet-követ emeljünk, nem kell sok. Kevésbe fog kerülni, mert azt kell vennünk eszünkbe, hogy az a debreceni temetőben álland, a hol ha márvány vagy Sandstein lesz a monumentum, vagy fa, soha sem fog perennálni. A téglát megkimélik. A fát a debreczeni temetőkből ellopdossák, lehasogatják a kemény tél napjaiban a fa nélkül szükölödők, hiába minden tilalom, minden vigyázás. A kő és márvány pedig Debreczenben olly becses dolgok, hogy azt hiába igyekeznénk ólommal és vas kapcsokkal oda csiptetni; talán még az első esztendőben letördelnék, levájnák róla. De ellenkező itéletben vagyok a Platanus és populus italicak iránt is.* (* Cserey hat ily fával óhajtotta volna az emléket körülvétetni.) Az aestheticai unitas hat fa helyett eggyet kiván. A Platanus hamar kivész a hidegben. Példák bizonyítják. Osztán ez a szép fa bizonyosan zsákmányává lenne a zsiványoknak, ha megmaradna is. Én azt tartom, hogy az egy babyloniai fűz elég lenne a monumentumhoz,s az a gondolat, hogy ennek ágát religiosus tiszteletből is sokfelé fognák elhordani szaporitás végett, még inkább tüzel ennek tanácslására. A populus italica Debrecenben vesztegetve áll mindenfelé, s elvesztette az ujság kecsét (Die Reize der Neuheit). Osztán Csokonai szorosan fekvén mások közt, ezek a populus italicak és a platanus másoknak lennének tiszteletökre. Térek a Medenczére, melynek megcsináltatását igérni méltóztatol. A halotti Medenczéknek szorosan antik rajzolatok szerint kell készülve lenni, különben megbántják a szemet. Ezeknek egész gyüjteményét adta ki Hamilton Nápolyban. Ezek közül kellene választani eggyet, és megfaragtatni minden változtatás nélkül, sőt azon szoros parancsolattal, hogy a modulusok minden részeiben szentül observáltassanak. Csokonai poéta volt, és felcser fija volt. Mint poéta és felcser fija, czímer kevélységére sem nem vágy, sem számot nem tarthat. Annak tehát a Medenczéről egészen el kellene maradni. Ha boglár hagyatik ott, abba a czímer helyett egy lepét (Schmetterling) kellene metszetni, mely jelentené 1) Psychét, azaz a lelket, 2) a Csokonai költeményét a lélek halhatatlansága felől, 3) gyönyörű dalát a Lepéhez (Pillangóhoz). Szeretném, tisztelt barátom, ha ezen criticáim előtted javallást érdemelnének. Én ezt iratnám a táblára

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY

                                                        a homlokköre

             HAMVAI

                   -

Született…   Megholt…                            az egyik oldalra

ARKADIÁBAN ÉLTEM ÉN IS!     a másik oldalra.

Horatz azt kívánja, hogy a mi tetszeni akar, légyen simplex duntaxat et unum. Jaj azoknak a czifra sírköveknek, melyek hosszasan magyarázzák a megholt érdemeit. Ki volt legyen Csokonai, mindig tudni fogja a maradék. Az a „et in Arcadia ego!” – igen jól illene sírkövére, meg érdekelve fogna az olvasó eltávozni sírjától. Ez aránt hosszasan levelezhetünk. Aprilisban hozzá foghatnánk a kőrakáshoz. Gyüjtök költséget én is.”

Berczik Árpád (1842-1919): Evelina

I.

Sír az éjjeli szélvihar. Mintha gonosz szellemek korbácsolnának tova szellemhadat, úgy vágtat előre – előre! És a levegőben vannak bizonyára rémek és éji manók, különben nem tudna ez a szél oly változatosan nyögni, zokogni, sipítani. Majd egy lyukba fütyöl be, aztán egy nyitva felejtett ablakot kacagva emel ki keretéből, dob le az utcára vagy tombolva kopogtat büszke paloták kapuin, mintha lázadó koldusok dörömbölnének. Hol ijedten rezzensz meg mély búgásán, hol egy gyermek keserves nyöszörgését hallod… Az az ember is, ki késő éjjel az utcán, a házak hosszú során ellappan, most rémülten vonul meg egy kapuban… Vihogó gúnnyal sivított neki a hideg szél és szétlebbentve kabátját, ott keresgélt alatta. A kabátos ember e támadásra megállott – s mint az álomból költött nézett maga körül, aztán kitért a hívatlan vendég elől, ki zűrhangú kíséretével odább rohant.

A kapu felett egy utcai lámpa ég, annak világa esik a kabátos ember arcára. Ez ember alacsony, zömök termetű, arca az éjhez nagyon illik. Ijesztő, sötét arc. Kurtára nyírott vörhenyes szakállában az őszülés nyomai látszanak. Szeme nyugtalan, állhatatlan. Mint két lidérc lóg a lélek mécsese a mély szemüregben, az ősz szemöldök árnyékán.

Kabátját összegombolja, gallérját föltűri, kalapját mélyen lehúzza arcába, mintha kerülni akarná az éj szemét is – ne lássa az sem, ne lásson az sem szívébe.

A szélroham elsüvöltött s ő gyors léptekkel tovasiet. De az utcasarkig érve zavarodottan megáll s hátranéz. Csak most veszi észre, hogy arra ment, ahonnan jött. ez ember belseje is oly hányatott lehet, mint szeme nyugtalan; fejében a gondolat már nem uralkodhatik álló csillagként, hogy tetteit irányozza – zavaros e kebelben minden!

Mire tévedését észrevevé, megfordul,mert nem akar odamenni, honnan jött – azon sötét házba, hol a füstös szobában a kőolajlámpa világa csak szürkületet képes terjeszteni, hol zöld asztalon aranyok csengnek és ezüst fénye csillog…

Nem, oda ő vissza nem tér!

Ott látná azt, ami övé volt s immár másoké.

A hideg szél dacára forró veríték ül homlokán s ő keszkenőjével itatja fel. Egyszer kalapját is lerántja, s a szél belekap ritka hajába. Azt hitte, ez a hideg enyhíteni fogja izzó fejét, izzó fejében hűteni fogja a forró gondolatokat, melyek ott úgy kavarognak, mint a boszorkány-üst szennyes leve.

… Hiába! az elemek nem bírnak hatalommal a lélek fölött.

S nincs-e igaza e léleknek, hogy vádló gondolatokkal ostromolja?

Mi ösztönzé őt, hogy csöndes családi tűzhelyét kerülje – a lakályos, otthonos szobákat, hol a gondos házinő egy porszemet nem tűr a bútorokon s a csillogó ablakon derülten tűz be a napsugár? e szobákban ő a tisztelt családapa, a keresett ügyvéd, a szeretett férj… S ő estenden, hónapok óta kerüli e lakot, s mit egy élet munkájával beszerzett, azt cimborák dőzsölő társaságába viszi, hogy lázas játékban eltékozolja.

A tiszta, rendes ház elveszté vonzerejét. Ő már nem boldog e falak közt. Rosszkedvű, mogorva, ingerlékeny, ha honn van. Hiába gondoskodnak róla, egy jó szava nem jutalmazza a család szeretetét.

S ha reggeli szürkületkor hazatér, nemegyszer találja a hű nőt halványan – tettetett álomban.  Ez a nő a hosszú éjen át virrasztott, sírva virrasztott s csak akkor fordult be hirtelen a falnak, mikor az ő lépteit hallá. Reggel a karikák a szeme körül beszélhetnének, az ébren töltött éjről, hanem ő már nem néz az asszony szeme közé. Ebéd fölött is a tányérra szögezi komor tekintetét s csak akkor emeli föl szemét-szavát, ha korholhat, gáncsolhat, hogy már reá senki sem gondol ebben a házban.

Nem is felel neki senki. Az asszony tán félrefordul s köténye csücskével egy könnyet elmorzsol szemében.

Most a Duna-partra ért, ott járkál fel-alá, míg a rakpart egyik lámpásoszlopa alatt megáll s gondolkozóba esik.

Mindene –mindene odaveszett, nem maradt már semmije s még az eszközökkel sem bír, melyekkel rongált állapotát kitatarozhatná. Dolgoznia kellene s ő egy álló év óta elszokott a dologtól. A felek elmaradoztak a hanyag ügyvéd irodájából, egy öreg írok vitte még néhány megmaradt pörét, mert ő maga nappal bezárkózik szobájába s ott alszik vagy pedig fölkeresi pajtásait, kikkel elmehet inni. A bor mindent lemos, a bor elaltatja a lelket, a bor elnémítja a belső furdalást – folyjon a bor!

De mégsem bukott meg – nem egészen. Érzi ő, hogy egy erélyes elhatározás segíthetne rajta, csak képes volna magát elszánni s a munka alá hajtani fejét, hanem ő azt nem teszi – nem teszi, inkább e sötét folyó hullámaiba temeti magát s aztán sírjon utána özvegy és árva, ő már nem tud arról semmit.

S ezt megtegye-e, csakugyan mindenreménye odaveszett-e? Dehogy veszett. Szeme fölcsillan – valami jutott eszébe -, neki még van pénze, azon ő visszanyerheti mindazt, amit elvesztett s aztán majd felhágy mostani életével, fel ő – vagy nem hagy fel? Ezt el fogja határozni később.

S hazasietett – oly gyorsan, mintha a száraz szél kapná fel szárnyaira s hajtaná tovább lenge katangkóróként.

Szász Károly: Lelked lakása…

(Lord Byron)

Lelked lakása fényes légyen!

- Tisztább szellem mint a tiéd,

Föld lánciból, az üdv egében

Ragyogni, nem szállt sohse’ még.

Csak a halhatatlanság volt híja

Hogy már itt angyal nem valál,

Most e tudat lesz búnknak írja:

Hogy lelked istenhez talál.

Legyen könnyű sirodnak hangja,

És zöldje vidám, mint smaragd.

Sötét keserv nem árnyalhatja

Emlékünkben, alakodat!

Ifjú virágok, örökzöld fa,

Fakadjon s hajtson lombot ott…

De ében s kupresz ne álljon rajta –

Hisz ki siratna boldogot?

  

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 13. sz. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871. április 1.