Jókai Mór: Vörösmarty sírjánál

Vörösmarty sirjától jövök. Azt kivánják tőlem, hogy irjak Vörösmarty temetéséről.

Ezer meg ezer szem siratta e napon a nemzet költőjét, az igaz hazafit, én második atyámat, egyetlen változatlan jó barátomat siratom.

Azért ne várjatok tőlem ékesen rendezett szavakat, méltó kifejezéseket egy ollyan halálhoz, melly egy egész nemzetet sujtott; én csak a fájdalom egyszerü szavait tudom elmondani.

Hiszen semmi sem könnyebb, mint a vigasztalás: „Mindenkinek meg kell egyszer halni, lám a fejedelmek is meghalnak, hát egy jámbor költő miért ne?  Annyian viselnek gyászruhát ez esztendőben, mit tesz egygyel több vagy kevesebb? Az ég rendelte igy, emberek viseljék a mi rájuk van mérve. Férfiak ne mutassák bánatukat.”

Oh csak a szív ne volna olly erőtlen.

Ha csak atyám lett volna, érzeném halálát és nem szólnék róla, ha csak költő lett volna, szólnék róla és tán nem érzeném; de mind a kettő volt s midőn e temetésen végig tekintek, a korlátlan öröm és bántó keserv rohanja meg szívemet egyszerre, hogy a visszás tusában nem ismerek enérzelmeimre.

A magasztos öröm dagasztja keblemet, midőn végig nézek e hullámzó néptömegen, melly egy könnyező szem hazámnak homlokán, mellynek szíve egy ütésre dobog, mellynek lelke egy eszmére hevül, ezen szó kimondásakor: Vörösmarty meghalt. – Miért kiséri őt végnyugalma helyéig e huszezernyi nép? Ki ez a gazdag ur, ki annyi örököst hagyott maga után? Egy árva költő az, a kitől milliók kincset örököltek: kincset, melly annál nagyobb lesz, mentül többfelé elosztják: a haza szerelmét.

Oh de a bánat szoritja el keblemet, ha meggondolom, hogy az a szív, mellyben annyi honszeretet megfért, most a hideg földbe lesz letéve; hogy a legjobbak, a legerősebbek elmulnak egyenkint s ránk hagyják – gyöngébb ivadékra – a terhet, melly nekik is nehéz volt.

Az édes büszkeség emeli keblemet, hogy ha elgondolom: ime egy férfi végezte be napjait, kiről elmondhatja a történet szava, hogy minden órájában nagy volt; hogy nagyságát hozzá nem illő szenvedélylyel soha meg nem bántá, hogy egyik szavával a másikat le nem rontá soha; hogy nem tanitott mást, mint igaz nemes szívek szerelmét minden iránt a mi azt érdemli; hogy haladó lépteivel egy nemzet haladt előre.

Oh de a csüggedés nehéz terhe fojt el, hogy ha szétnézek és nem látom azt, a ki őt pótolni tudná, a ki költői vezére lehetne után a jobb szellemnek, a kinek kezei elbirnák azt a fegyvert, melly őt annyi diadalra vezérlé.

Gyönyörködve hallom az erősek sirását, mert e könyben a nép magát tiszteli meg s jótékony elégület fog el, ha látom, hogy gyász koszorúi hulló leveleit ezrek szedik fel drága emlék gyanánt, mit szívünkön viseljenek.

Oh de mind e fény, e pompa és ez igazi tisztelet helyett jobb szeretném én őt most is ott tudni csendes nyugalmas lakában s mondogatni évről évre: visszajön még, ujra élni fog még, az a régi jó aranykor ujra kezdődik még!

…..Pedig a nagy nehéz követ rátették már sírboltjára s felírták nagy kemény kőre ezt a lehetetlen két szót: „Vörösmarty meghalt.”

Menjünk haza és tagadjuk meg ezt a mondást.

A mig e hazában nemes szívek lesznek, mig a nemes szívek igazán szeretnek; a mig a magyar nép magyarul beszélend, mig a magyar költők hazáról dalolnak, a mig az Istennek kedve telik ő magyarnépében: addig élni fog ő, s szivből szivbe átadja őt egyik század a másiknak, a szerelem, dicsőség és haza halhatlan dalnokát.

Mert nincs ollyan balzsam, melly ugy ellenállna rombolás kezének, mint a nép szerelme, mert nincs ollyan emlék, melly ugy megharczolna az idők dühével, mint a szózat, melly a költő ajkáról jött…

Vörösmarty sírbeszentelése

Kép forrása: Vasárnapi Ujság 2. évf. 49. sz. (1855. deczember 9.)

Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 47. sz. (1855. november 25.)

Jókai Mór: Életképek a mai napokból

I. A szegedi vésznapok

Megnehezült az Isten keze fölöttünk.

Egyik csapást még el sem sirattuk, már jön a másik.

Mi lesz belőlünk, mi lesz a világból, ha ez sokáig igy tart?

Ítélet napját várjuk-e eljövendőnek? Hová forduljunk, ha Isten is ellenünk? Kinél keressünk oltalmat, kinél vigasztalást, ha már az égben sem találjuk azt? Uram! uram! Elakarod-e vesziteni a te népedet!!!

Ha keresztyének vagytok, ha erős lelküek vagytok, hallgassatok ide; hallgassátok meg, mi történt Szeged városában, a legnagyobb vész napjaiban és tanuljatok belőle.

A Tisza és a Kőrös és a Berettyó, és egyéb urat nem ismerő vizei a magyar alföldnek, túlhágtak partjaikon, elönték a szép kalászdús Kanahánt, berontottak a legnépesebb városokba, elnyelték a gazdagok kincseit s a szegények betevő falatját, házakat, templomokat ontottak halomra, gulyákat sepertek el, milliókat vesztegettek kárba, egész megyéket tettek sivataggá: tiz esztendő alatt ki nem heveri azt a romlást a fél ország, a mit szenvedett miattuk.

Víz alatt voltak már a leggazdagabb városok határi, s az alább fekvő helységek a megelőző gonosz hirből tudhaták előre a veszedelmet, melly reájok is be fog következni; okvetlenül, elkerülhetlenül, mert már csak nehány napi járó földre, már a szomszéd városban jár, s nincs semmi gát, semmi menedék, a mi azt feltartóztassa. Az úr elszabaditá az ő ostorozó angyalait, és senki sem elég erős, hogy azokkal megküzdhessen.

Szeged város utczáin is hallatszott a jajveszékelés; siró anyák futottak egy térről a másikra, sápadt gyermekeiket ölelve karjaikon; csüggedt gazdák rakták holmiaikat szekérre, indulandók, maguk sem tudják hova? Tehetlen népcsoportok állongtak a templomok előtt, a piaczokon s ijeszték egymást rémséges hirekkel! A mezőkről futó gulyák nyargaltak a város kapuin be, miket a veszély érzetének állati ösztöne emberi hajlékok közé üzött s segitették növelni az égreható jajszót.

Vajh ki ment meg minket?

E közrémületben egy egyszerü férfi jelent meg a kétségbeesett nép közöt s szólott hozzájuk az ő nyelvükön.

– Szeged lakosai. Mit jajgattok itten? Hát nincs-e Szeged városában ötvenezer ember, ötvenezer embernek százezer keze? Százezer kéz nem elég-e arra, hogy minket megmentsen? Isten a mi kedvünkért csudákat mai nap nem teszen, de ha mi teszünk azt, ő is majd megsegit. Mai nap a vizek nem állnak meg, mint a falak, miként Mózses idejében a veres tenger, de ha mi megállitjuk őket, bizony megállnak azok. Nag a veszedelem, de ha összefogunk, egy szívvel, egy akarattal megfelelünk neki. Nosza lássunk hozzá, hajtsa ki minden ember szekerét, marháját, ki a város elé; minden kézbe odaillik most az ásó, kapa, nem szólnak meg érte sem urat, sem szegényt, ha dolgozni látják. – Rajta a munkára. Egy percz imádkozni, a többi dolgozni! Segits uram Isten!

Mint a villámszikra, terjedt el a jó szó a hallgató nép között, kiki futott haza ásóért, kapáért. Százával, ezerével, utóbb tizezerével jöttek a víz ellen, urak és szegények, és uri leányok, s nem szégyenlék a munkát, és nem untak bele.

Jöttek a tisztviselők, tudósok, tanult emberek, kimérték, kiszabták a munkálatokat, jöttek a papok, lelkipásztorok, a tanitók, növendékeik élén, lobogó zászlóikkal, a czéhek, minden munkabiró tagjaikkal, a gazdagok szekereikkel, a szegények ásóikkal, kosaraikkal és elkezdtek ásni, faragni, tölteni, itt rözsekötegeket kötöttek, amott fenyőszálakat faragtak, a lelkesült lakosok leszedték házaik tetőzetét, azokból adták a gerendákat a töltések czölöpeihez; nem volt semmi drága, semmi megpanaszolt, közrebocsátá mindenki vagyonát, erejét, lelkesülését; honn ezalatt nyitva volt minden tárház, éléskamra, pincze, sürgő gazdasszonyok sütöttek, főztek ott szorgalmas munkások számára; és folyt a munka éjjel és nappal, bámulatos erővel, kitartással. Éjjel és nappal hangzott a karóverő sulykok zuhogása, a szekerek csörömpölése, nem volt pihenő óra; ha egy csoport kifáradt, a másik ott várta; egy ásó, egy talyiga sem volt heverőben.

És minden órában ott lehetett látni a csodatöltésen azt a magas férfit, a ki olly buzditólag mondta ki az első felhivó szót, a mint segitett mindenütt, a mint osztotta fel az erőket a legszükségesebb helyekre, a mint mutatta ki, hol mit kellene tenni; a mint legjobban volt.

Sohasem tanulta ő azt, hanem hiszen épen itt nyilatkoznak az Úr csodatételei, hogy a midőn az idők teljessége eljő, az együgyüt, a tudatlant teszi bölcscsé, kiválasztottá.

Mire a felvidékről rohanó árviz megjelent Szeged határán, már akkor az egy roppant töltést talált maga előtt, melly mindenütt elzárta előle a pusztitás utjait.

Lám, hogy ellehet forditani az ostort az öldöklő angyal kezéből!

De ne ujjongassunk még. Még nincs vége a vésznek, hátha erőtlen lesz a gát, hátha egy helyen átszakitja azt az áradat, s vége az egész munkának?

Rajta, még egy másik gátot épitsünk!

Ugyanollyan gyorsasággal, ugyanazon lelkesedéssel, kitartással, mint valami tündérhányás emelkedett ki a földből a második gát, és utána a harmadik, hogy ha elvész egy és kettő, még akkor is kész legyen az ellenállás.

Nem bámulom én Szebasztopol sánczait, de a szegedi munkálatok előtt kalapot emelek; a hol a közlelkesültség önkényt illy műveket létesit nehány nap és éj órái alatt, ott a nép életrevalóságának nem kellenek dicsőbb emlékek.

Valamennyi munkálatnál ott lehete látni amaz együgyü, férfit, a kit nem birt semmi kifárasztani.

A czélszerü elrendezés miatt nehány külvárosi házat a gáton kivül kellett rekeszteni. A közjóért fel kellett áldoztatniok. Birtokosaik szviesen egyeztek abba. Egy éjszaka e kizárt házikók egyikében tüz ütött ki. Ugyanezen órában borzasztó vihar dühöngött, melly a tüzvészt siralmassá szokta tenni nagy alföldi városainkban. Jaj! menekülni sem lehetne most hová, ha a tüzvész meglepné a várost; köröskörül másfél ölnyi magasan áll a víz a házak felett.

A vészharang szavára a ki aludt is felriadt ágyából s futott az utczára, azt hitték, a víz törte át a gátot.

– Nincs semmi baj! kiálta a sietők elé az együgyü ember. – Hála Istennek, csak tüz van.

És azzal csónakokat hoztak elé a bátor férfiak, berohantak a víz közepett égő házak közé s a gátakat ellepő nép bámulatára, ott fojtották el puszta kézzel az égést; a tomboló vihar közepett szedve szét az égő gerendákat, s ledöntve az égő háztetőt a csapkodó hullámba: egyik gonosz szörnyet a másik torkába fojtva.

Egy pillanat műve volt az egész.

Jól mondá amaz egyszerü férfi: egy percz imádkozni, a második dolgozni. Segits uram Isten.

És Szeged városa nyugodtan látta elmulni a vészt, mellyet szomszédjai még most is siratnak; öröm és megelégedés maradt a házakban és azokon kivül; maradjon is, mig csak ez a világ tart.

A közhatóság közköltségen rendelé fölépittetni azoknak házait, kik önkényt feláldozák azokat a közszabadulásáért.

Mi pedig mondjuk el az esetet mentül többeknek, s jegyezzük fel magunknak azt a mondást belőle: „nagy csapások viselésére nagy erő kell, és az csak minmagunkból származik.”

Vajjon ki lehetett amaz egyszerü férfi? kérdezitek talán kiváncsian.

Nevét nem jegyezte fel senki. Százan és ezeren tették azt, a mit ő, és nem kivántak jutalmat érte, sem hálát, sem dicsőséget; pedig bizony mondom, jobban megérdemelnék, hogy neveik fel legyenek irva, mint azoké, kik egy bizonyos más országban bizonyos más sánczokat emberi holttestek ezereivel temetnek be.

Medgyes Lajos: Zilah (1854. júl. 2.)

Szép a város a Meszes aljában,

Népe büszke, ősi származat; –

Hölgyeinek csillag ég szemében,

Ifjusága villám-lobbanat.

Itt ivának áldomást elődink,

Hogy szétverték a Zalán hadát;

Nagy kő-kaput épitvén az ormon,

Itt jegyzék ki a Magyarhazát.

De, tuhutum az ős áldomáson,

Árpádhoz hős tűzzel felbeszél:

„Nem, nem, Zilah nem lehet a szélhely,

Tul a bérzcen még egy nemzet él.

Ott laknak az Olt és Maros közt,

Ott laknak a testvér székelek –

Elkeritve szolga-népek által:

Zászlóink hadd egyesüljenek!”

S fölridadnak. S az első határzat

Itt fogant meg, Zilah közepén.

„Üzessék ki az erdős hazából

Wlakk-Geló, a hitvány jövevény.”

És Tuhutum vérivó hadával

Villámtelt vészkint Erdélybe száll;

A székelek már had készen álltak,

– S legyőzve lőn az oláh-király…

És leronták a Messze-hegyéről

A kaput, mi végpont volt elébb:

Egy haza lőn Erdély, Magyarország,

S hirben s fényben első, s egy a nép.

* * *

Most is él az ősi áldomás még,

A szent hajdan most is fen vagyon;

Szőlőhegyek köritik a várost –)

Mint megannyi gyöngyparadicsom.

Roppant pinczék a hegyekbe vésve.

A nép ide ünnepelni jő, –

A haáért poharakat koczczint

…S lelkén elszáll a nagy multidő…

Ás Árpád, és Tuhutum árnyéka

Megjelen az áldomásokon. –

A szivekben szent borzalom ébred,

S isznak, s szólnak lelkes hangokon.

Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 46. sz. (1855. november 18.)

Medgyes Lajos (1817-1894): Emlékezés Jókai látogatására (Deézs, 1853.)

Ép’ kertemben kapálgaték,

Midőn hozzám jövél;

A lantnál – ugy gondolkodám

– Most jobb a kapanyél.

Megnéztél mélyen, hosszasan,

Csak neme ismeréd; 

A nagy multból egy fenmaradt,

Egy roncsolt töredék…

Hozzád futék – kezet fogánk,

a két hon germeke, K

S szemünkből, nem tudom miért,

Nagy könycsepp görge le.

Kisded szobámba vittelek,

Hol egedül lakom;

Mellet Árpád épittetett

Az ősi várfokon.

És ablakomból bámulád

A roppant kőpadot,

A hét vezér a harcz felett

A hol tanácskozott.

És bámulád az oszlopot,

Hol az első sereg

Háromszor Istenhez rivalt,

Hogy e hont nyerje meg.

….Körül oltárkint állanak

Tömör szirt-lábakon

A rózsa-, Béla-, Hubahegy,

Regékkel gazdagon.

S Csicsóvárát, és távolabb

Cserhalmot mutatám,

Honnan a hon ős hirneve

Romokban néz reám.

S te ennyi szent helyek között

Irigyléd lakomat:

Mint ki jár rejtett kincseken.

S nem tudj ami van ott.

És feddél, hogy mért hallgatok,

Lantom mért dobtam el: –

„Szőjük be a sötét jelent

A multnak fényivel.

A melly nemzetnek ajkain

Dicsőség dalja él,

Sirjából az, mint a phönix,

Szebb fényben ujra kél.

Mint éj,  csillagezered

A mellyre leragyog,

Nagy hősein a honfi-sziv

Uj lánggal fellobog…

S hogy még e hon –”de jobb talán

Ha ezt most elhagyom….

Te mondád: Kaliforniának

Az érzésben vagyon. – –

Kolozsvárig kisértelek;

Ot nőd is láthatám,

S mellyen ezüst-tollat nyerél

Voltam a lakomán.

– Más nap mentél….s nem félhet az

Az ut veszélyitől,

Ki müvésznőt visz karjain,

S ezüst-tollal repül.

  

Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 46. sz. (1855. november 18.)

Ács Ferenc (1828-1916): Egri hősök (ballada)

Adjátok meg magatokat,

Hej magyar vitézek.

Azt a silány bagolyfészket

Ne védelmezzétek.

Ne védelmezzétek amaz

Erőtlen várat,

Győzhetetlen hadam előtt

Fenn az ugy sem állhat.

Ha magatok azt a várat

Önkint feladjátok,

A hatalmas Szolimánnak

Száll kegyelme rátok;

De ha vakmerően annak

Védelmére keltek,

Hadaimmal benneteket

Egy lábig leverlek.”

Ezt irja a török vezér,

De nem felel rája

Dobó Ferencz, az egri vár

Vitéz kapitánya.

Sőt hogy magát a töröknek

Élve meg nem adja,

Kisded seregével együtt,

Esküvel fogadja.

És fogadja: hogy a várat

Akármire válik,

A kérkedő ozman ellen

Védi mind halálig!…

Tenger haddal száll a török

Eger tájékára,

Jaj teneked szegény magyar!

Szegény Eger vára!

Bástyáidat a pogány nép,

Földig, porig rontja.

Védőidnek bajnok vérét

Egy cseppig kiontja.

Oroszlányok volnának, se

Lehetne másképen.

Nyolczvan esik a örökből

Egy magyarra épen.

De hős Dobó, s bajtársai,

Azért mégse félnek.

Tán részükre segedelmet

Az égtől remélnek.

Nyugalommal szemlélik a

Török sokaságot,

Melly elborit a vár körül

Hegyvölgyet, sikságot.

„Sok az ellen, csak hadd legyen,

– Szólanak merészen –

A halálnak annál dúsabb

Aratása lészen…”

Áll az ostrom, cseng a fegyver,

Hull a golyózápor,

Viaskodik a magyarral,

Egész török tábor.

De hős Dobó seregével

Egy szikrát se tágit;

Elnémitja ellenének

Legjobb katonáit.

Most veszi a gőgös vezér,

Most veszi csak észre,

Hogy a magyarság részéről

Ember állt a résre.

Sötét arczát lángvörösre

Égeti a szégyen,

Hogy maroknyi ellenével

Semmire se mégyen.

Napról napra sikeretlen

Vitatja a várat,

Küzdelemben már az egész

Serege kifáradt.

Ostromlókat a bástyákra

Mindhiába szállit,

Visszaverő a várőrség

Rohanó csordáit.

„Mit csináljak, mit miveljek?

Adjatok tanácsot,

– Szól, sátorába rendelvén

A hadi tanácsot –

Harczoljak-e az ebekkel,

Míg lesz egy csepp vérünk,

Vagy a vártól vissza, gyáván,

Megalázva térjünk.

Megalázva térjen vissza

Allah ősi népe,

Melly idáig győzelemről,

Győzelemre lépe?”

„Ellenségét odahagyni,

Megalázva, gyáván,

Sohse szokta, nem is fogja

Az igaz muzulman.

Hulljon inkább a seregnek

Végső cseppig vére,

Mintsem fegyverünket illyen

rút gyalázat érje.

Esküszünk, hogy el nem hagyjuk

Mindaddig a várat,

Míg karunk az öldöklésben

Váltig ki nem fárad!”

– Szól a tanács – és mikint a

Fölvert tenger árja,

Vészorditva ront az ozman,

Újonnan a várra.

Most lesz ám szegény magyarság

Még csak a hadd el hadd.

Megesküdött, hogy egy lábig

Leöl a török had,

Vitéz Dobó még nem késő

Add fel Eger várát,

Bizony, bizony, megfizeted

Makacsságod árát.

Nézd lenn azt a töméntelen

Dühös ozman népet;

A te kisded seregecskéd

Semmi hozzáképest.

Az a sok nép, a tiedet,

Leapritja szálig,

Hogy belőle még egy árva

Hirmondó se válik.

Vakesetnek köszönheted

Eddig is hogy állasz,

Élet kell-e? halál kell-e?

Vitéz Dobó válassz.

Vitéz Dobó füleibe

Ám mindez nem hallik,

Mert a bástyán az ostromlók

Vad lármája zajlik.

Hős dobó a fenyegetést

Nem hallja, nem érti,

Tág keblében erős lelkét

Óriásnak érzi.

Villámröptü csataménen

Száll mint egy hadisten,

Lelkében a félelemnek

Gondolatja sincsen.

Hol legsürübben hull az

Ellenség golyója,

És a szablya a halálnak

Végcsapásit szórja,

Odarugtat, s kiveszi a

Dicsőségből részit,

Hős példával, diadallal,

Biztatván vitézit,

Ők igérik: hogy a harczon

Emberül megállnak,

Szembe nézve száz veszélynek,

Százezer halálnak……

Áll az ostrom, foly az ostrom,

Makacsul, keményen.

A várőrség védi magát

Emberül, serényen.

Török vezér uj vivókat

Sikeretlen szállit,

Védelmében a várőrség

Hajszálnyit se tágit.

Az ostromlók dühe viszont

Alább dehogy szállnak

Kivül, belül, szaporodik

A halottak száma….

Nézd amott a bőszült ellen,

– Hah iszonyu látmány! –

Dörgő ostromágyuival

rést nyitott a bástyán,

S mint megáradt szilaj folyam,

Ha gátot szakajta,

Vad győzelemrivalgás közt

Ront keresztül rajta.

Ámde, melly keblét a vésznek

Hősileg kitárja,

Résnyiláson a rohamot

Vitéz csapat várja.

Cseng a fegyver, peng a fegyver,

Foly a török vére,

Csakugy csurog, csakugy ömlik,

A vár fövenyére.

Hull a bajnok a védőknek

Vitéz seregéből,

Tizszer annyi, huszszor annyi,

Hull az ellenségből.

Kétségbe esés sötét lángja

Borit minden arczot.

Most vivják az elhatározó

Élethalálharczot.

Rendületlen küzd az őrség

Az ozman se enged,

Bár vasától a magyarnak

Szörnyü romlást szenved;

Mint a fűszál dülnek, hullnak,

Legbátrabb vitézi.

Török vezér a pusztitást

Átkozódva nézi.

Elhullt katonái helyét

Pihentekkel tódja,

Van a szegény várőrségnek

Öldöklésben módja…

Hajh de magát erejében

Bármiként akarja

Meghaladni, csügged, gyengül,

A kis sereg karja.

Karja gyengül, keble tikkadt,

Vasa élét veszti.

Az ellenség dühe a vészt

Rémesen növeszti;

Győzelemhang harsog immár

Ajkain a tarnak.

Még csak ez percz, még csak egy percz,

S vége a magyarnak…

Jó dobó a rendületlen

Vérontó vasával.

Vélnéd egy termetes cherub

Jő lángpallosával.

Élére áll bajnokul

Hanyatló csapatnak.

Lángszavai a szivekre

Csodaképen hatnak.

Harczdicsőség piros tüze

Éget minden arczot,

S ujra kezdik a veszendő

Félben levő haczot.

Irtózatos a vitézek

Vérontó csatája,

Fellegsátorából a nap

Borzadva néz rája:

Elől Dobó, az ellenség

Öldöklő rémpontja,

szikrázó vasával annak

Harczsorait bontja,

Utána a csapathősök

Dulnak a pogányok

Seregében, mindmegannyi

Bőszült oroszlányok.

Mint a felhő szakadása,

Mennydörögve szállnak,

Fegyverük hegyén sötétlik

Képe a halálnak.

Előttük a rémült ellen

Jobbra, balra tágit.

Ki türhetné a haragos

Mennykövek csapásit?

Eszébe sincs, hogy ismét uj

Viadalra keljen,

Eger vára környékéről

Futva fut az ellen.

Fut az ellen, vele együtt

Fut gőgös vezére,

Vissza se tekint a vértől

Párolgó harcztérre.

Fáradt, lihegő mellében,

Két iszonyu féreg

Tépi, marczangolja szivét:

Szégyen és a méreg;

Hogy előle ama kisded

Várvédő csapatnak,

Megveretve kell futni a

Vitéz török hadnak! –

Ki hinné a hihetetlen

Csodagyőzelemnek

Hirét, mit az egri hősök

Az ozmanon vettek;

Hogyha azt a történetnek

Hiven festőtolla,

Tündöklő aranybetükkel

Fel nem irta volna?

Ki hinné, hogy a maroknyi,

Bár vitéz levente,

Özönhadát a töröknek

Rutul visszaverte?…

Diadalmas egri hősök,

Hirnevetek napja,

Fényét egy örök lángu nap

Sugáritól kapja;

Melly a feledésnek sötét

Tartományin tulhat,

S bevilágit fényeskedve

Jelent, jövőt, multat.

Halhatatlan dicsőségnek

Napja az vitézek,

Tündökletes orczájába

Szinte félve nézek!…

Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 42. sz. (1855. október 21.)