Vörösmarty
sirjától jövök. Azt kivánják tőlem, hogy irjak Vörösmarty temetéséről.
Ezer
meg ezer szem siratta e napon a nemzet költőjét, az igaz hazafit, én második
atyámat, egyetlen változatlan jó barátomat siratom.
Azért
ne várjatok tőlem ékesen rendezett szavakat, méltó kifejezéseket egy ollyan
halálhoz, melly egy egész nemzetet sujtott; én csak a fájdalom egyszerü szavait
tudom elmondani.
Hiszen
semmi sem könnyebb, mint a vigasztalás: „Mindenkinek meg kell egyszer halni,
lám a fejedelmek is meghalnak, hát egy jámbor költő miért ne? Annyian viselnek gyászruhát ez esztendőben,
mit tesz egygyel több vagy kevesebb? Az ég rendelte igy, emberek viseljék a mi
rájuk van mérve. Férfiak ne mutassák bánatukat.”
Oh
csak a szív ne volna olly erőtlen.
Ha
csak atyám lett volna, érzeném halálát és nem szólnék róla, ha csak költő lett
volna, szólnék róla és tán nem érzeném; de mind a kettő volt s midőn e
temetésen végig tekintek, a korlátlan öröm és bántó keserv rohanja meg szívemet
egyszerre, hogy a visszás tusában nem ismerek enérzelmeimre.
A
magasztos öröm dagasztja keblemet, midőn végig nézek e hullámzó néptömegen,
melly egy könnyező szem hazámnak homlokán, mellynek szíve egy ütésre dobog,
mellynek lelke egy eszmére hevül, ezen szó kimondásakor: Vörösmarty meghalt. –
Miért kiséri őt végnyugalma helyéig e huszezernyi nép? Ki ez a gazdag ur, ki
annyi örököst hagyott maga után? Egy árva költő az, a kitől milliók kincset
örököltek: kincset, melly annál nagyobb lesz, mentül többfelé elosztják: a haza
szerelmét.
Oh
de a bánat szoritja el keblemet, ha meggondolom, hogy az a szív, mellyben annyi
honszeretet megfért, most a hideg földbe lesz letéve; hogy a legjobbak, a
legerősebbek elmulnak egyenkint s ránk hagyják – gyöngébb ivadékra – a terhet,
melly nekik is nehéz volt.
Az
édes büszkeség emeli keblemet, hogy ha elgondolom: ime egy férfi végezte be
napjait, kiről elmondhatja a történet szava, hogy minden órájában nagy volt;
hogy nagyságát hozzá nem illő szenvedélylyel soha meg nem bántá, hogy egyik
szavával a másikat le nem rontá soha; hogy nem tanitott mást, mint igaz nemes
szívek szerelmét minden iránt a mi azt érdemli; hogy haladó lépteivel egy
nemzet haladt előre.
Oh
de a csüggedés nehéz terhe fojt el, hogy ha szétnézek és nem látom azt, a ki őt
pótolni tudná, a ki költői vezére lehetne után a jobb szellemnek, a kinek kezei
elbirnák azt a fegyvert, melly őt annyi diadalra vezérlé.
Gyönyörködve
hallom az erősek sirását, mert e könyben a nép magát tiszteli meg s jótékony
elégület fog el, ha látom, hogy gyász koszorúi hulló leveleit ezrek szedik fel
drága emlék gyanánt, mit szívünkön viseljenek.
Oh
de mind e fény, e pompa és ez igazi tisztelet helyett jobb szeretném én őt most
is ott tudni csendes nyugalmas lakában s mondogatni évről évre: visszajön még,
ujra élni fog még, az a régi jó aranykor ujra kezdődik még!
…..Pedig
a nagy nehéz követ rátették már sírboltjára s felírták nagy kemény kőre ezt a
lehetetlen két szót: „Vörösmarty meghalt.”
Menjünk
haza és tagadjuk meg ezt a mondást.
A
mig e hazában nemes szívek lesznek, mig a nemes szívek igazán szeretnek; a mig
a magyar nép magyarul beszélend, mig a magyar költők hazáról dalolnak, a mig az
Istennek kedve telik ő magyarnépében: addig élni fog ő, s szivből szivbe átadja
őt egyik század a másiknak, a szerelem, dicsőség és haza halhatlan dalnokát.
Mert
nincs ollyan balzsam, melly ugy ellenállna rombolás kezének, mint a nép
szerelme, mert nincs ollyan emlék, melly ugy megharczolna az idők dühével, mint
a szózat, melly a költő ajkáról jött…
Vörösmarty
sírbeszentelése
Kép forrása: Vasárnapi
Ujság 2. évf. 49. sz. (1855. deczember 9.)
Forrás: Vasárnapi
Ujság 2. évf. 47. sz. (1855. november 25.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése