(Meghalt Pesten, aug. 17–én 1855.)
Ébren
vagyok? vagy tán csak álmodom,
Való-e
vagy rémséges álom ez?
Tán csak
baráti szívem aggodalma
Sugallja e
borzasztó hir fülembe,
Miképen
lángeszed fáklyája végső
Lobbot
vetett, nemes szived kihült,
S vidor
kedélyed napja elborult
Örökre?…óh
teremtőm, istenem.
Hol van
kebelszoritóbb fájdalom,
Hol van
keserv ollyan mély, mint enyim?
Ki ad
nekem, ki ad mint honfinak,
Ki ad
nekem, ki ad mint hű barátnak
Vigasztalást?
Csalárd,
csalárd remény!
Nem rég
midőn bucsunk után kezet
Fogánk,
hivők-e, hogy e készszorítás
Leend
utolsó? hogy reánk soha
Viszontlátásnak
napja nem derül!
Pedig,
pedig mi voltál énnekem te!
Szerettük
egymást mint barát szerethet,
Sziivünk
erősen összeforrva volt,
s midőn
tied enyimtől elszakadt:
Csodálni
kell-e, hogy rokon fele
Sajog,
fáj, vérzik mondhatatlanul!
Két végi
nem csupán csak a fedél,
Melly
lakhelyünk fölött emelkedett,
S a pálya,
mellyen olly hévvel futál:
A csepp
öröm, tenger bú is közös volt,
Mellyben
testvérileg megosztozánk.
Hányszor
nyitád föl kebledet nekem,
S hányszor
nyitám föl keblemet viszont én
Neked
legkedvesebb nemes barátom?
Oh
hányszor oszlatád sötét boruját
Őszinte jó
lelkednek súgarával!…
Csalódásomnak
zordon napjain
meleg
kebleddel földtél engemet,
És nem
fért hozzám a hideg gyülölség.
Fogadd
ezért szent hálámat fogadd,
Fogadd
sötét sírodnak éjjelén;
S fogadd
őszinte forró könnyemet.
Óh majd ha
ujra napjaim borulnak
Ha a rám
zúduló vihar dühe
reményim
fénylő lámpáját kioltja;
Ha ujra
ármány zudul ellenem,
És a kiket
nem bántottam soha
meghitt
barátim lesznek üldözőim,
S közeleg
a gyűlölség hideg kigyója:
Hol merre
nyílik akkor menhelyem,
Kivel
sírok, kinek panaszkodom,
Ki
bátorit, s vigasztal engemet?;…
Hiszen,
hová mindenkoron vonultam
A hű,
meleg kebel kihült örökre!…
Nincs
veszteség e földön mint enyim;
A
veszteség nem csak barátidé,
A honnak
is közvesztesége ez.
Magas
lelkednek minden gondolatja
Nemes
szívednek minden dobbanása
Övé övé
volt, a kedves hazáé….
A tett
beszél, maradt reá: „Örökség.”
Óh múza,
színügyünk komoly múzája!
Gyász
annyiszor borúla rád; korán
Ragadta a
sors sírba Katonát,
Korán
kidőlt Czakó, s korán Obernyik.
Ki
pótolandja e három jelesnek
Helyét
közöttünk?…múza jer velem,
Hadd
folyjon össze könnyünk a barát
És olly
jeles hviednek hantjain…
Imádkozzunk!…
Forrás: Vasárnapi
Ujság 2. évf. 1855. szeptember 2-án (35. szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése