Jósika Julia: Egy lövés ára

Vigan lobogott a tüz a márványkandallóban; az asztal a szoba közepében reggelire volt teritve, s a tiszta de kissé halvány téli nap sugárai, visszatükrözték magukat a porczelánban, ezüstben és kristályüvegekben, mellyek azon álltak, mig fénynyel árasztották el a tágas szoba elven szinü szőnyegét, csinos butorait és redős kárpitjait.

Az asztal mellett, egy mély karszékbe ágyalva, csinos fiatal nő ült, theakészitéssel elfoglalva s néha-néha egy tekintetet vetve a bronz órára, melly a kandallót diszité.

Milly későn jön ma megint – gondolá –mig sohaj birkózott fel kebeléből s egy árnyalata a leirt komolyságnak vonult el szép, szende vonásain.

Vajjon minden férj ugy bánik-e nejével, öt, hat évi házasság után? – igy füzte tovább gondolatait; – tegnap dél óta nem láttam: a városban ebédelt valami barátjánál, este szinházba ment, mint mondá, s ugy tudom hogy csak reggel felé jött haza. Most alkalmasint álmos és roszkedvü lesz, mint mindig igy töltött nap és éj után; aligha pár szót beszél velem. Pedig milly boldogok lehetnénk, fiatalok és egészségesek vagyunk, szép, kedves kis leánykával áldott meg az ég, jól birjuk magunkat, és szeretjük – – legalább szerettük egymást; – – most, ugy látszik csak az én szivemben él még azon szerelem, melly pár rövid év előtt olly boldoggá tett mindkettőnket!

E pillanatban halk léptek hallatszottak a mellékszobában, az ajtó kinyilt, s azon egy fiatal, alig harmincz éves ember lépett be, csinos hálókabátban, himzett sipkával sötét fürtein, de mogorva, elégületlen kifejezéssel szabályos vonásain.

Jó reggelt Lionel! – mond a nő nyájasan, kezét nyujtván férjének, ki azt hideg közönyösséggel fogadá, alig felelvén neje szavaira; s egy más karszéket az asztalhoz huzva, abba vetette magát és röviden kérdezé: kész-e már a thea?

A nő egy csészét töltött meg s férje elé tette; s mig ez reggelijét költötte el, vidám csevegésével igyekezett annak mogorvaságát felderiteni.

Az Istenért, Ellinor, ne beszélj annyit! – kiáltott fel végre békétlenül a férfiu; – fejem még jobban megfájdul attól a folytonos fecsegéstől; csengess inkább s mond meg a komornyiknak, hogy hozza be a hirlapot; mindig elfelejtik e haszontalan cselédek azt a reggeli asztalra tenni; bizonyosan megint elvitték a konyhába.

A nő felkelt s csengetett; s miután a hirlap elékerült s férje annak olvasásában elmerültnek látszott, himzést vett elő, és azon szorgalmatosan dolgozott.

Lionel Osborne, Ellinor férje, titoknok volt az angol követségnél Brüsszelben. Apja, ámbár nem idősebb, hanem csak második fia Lord Osbornenak, mégis igentehetős volt, mivel anyja szép vagyonnal birt, melly, miként ez gyakran szokott történni angol előkelő családoknál, második fiára szállt, mig az atyai jószág a lordi czimmel együtt, az idősb testvért illeté.

Mister Osborne igen fiatal korában házasodott meg; de nejét, kit imádott, pár évig tartó boldog házasság után, gyermekágyban veszté el, mi őt annyira elkeseritette, hogy alig négy hetes kis fiát, Lionelt, bátyja, Lord Osborne házához adta, hogy annak csak fél évvel idősebb fiával neveltessék s keletre utazott.

Hat év mulva, vissza akarván térni hazájába, a hajón, mellyen utazott, ideglázba esett, s tiz napi betegség után meghalt; ugy hogy csak holt tetemei érkeztek vissza honába.

Már elutazása alkalmával végrendeletet csinált volt, mellyben lord Osbornet fia gyámnokává nevezte ki, s őt nejével együtt arra kérte, hogy halála esetében tekintsék Lionelt mint tulajdon fiokat, s neveljék házuknál a kis Arthurral.

Ugy is történt, a két rokon együtt nevekedett s testvérként szerette egymást, mig lord Osborne s neje alig tettek különbséget a két ifju közt.

Arthur jelleme szilárd és erős volt, s ollykor egy kis akaratossággal vegyült, mig Lionelt derült, odaengedő lelkülete, fogékony elme s nyilt szivessége átalános kedvenczczé tette.

De fájdalom e szeretetreméltó tulajdonokhoz nagy adag könnyelmüség s gondatlanság is járult, de ezen hibák, mig Arthur közelében volt, annak befolyása által háttérben tartattak.

Lionel, ki minden idegen nyelvet igen hamar megtanult s utazni, külföldön mulatni szeretett, a diplomatikai pályára szánta magát, s lord Osborne befolyása által alkalmazást nyert a külügyminisztériumban; mig Arthur a politika terén müködött, s nemsokára kitünő tagja lőn az alsóháznak.

Egyetlen gyermekök lévén, szülői azt óhajtották, hogy minél előbb nősüljön; de Arthur, kinek igen higgadt fogalmai voltak a házasság és családi életről, még nem talált olly hölgyet, kit nejévé tenni óhajtott volna.

Lionel ellenben, igen hamar elveszté szivét, é shuszonkét éves korában a szép és szeretetreméltó Ellinor férje lőn.

Mig Londonban lakott a fiatal házaspár, ugy, hogy Lionel mindig Arthur társaságában lehetett, viszonya nejével a legbensőbb és legboldogitóbb volt; mert Arthur olly ügyesen tudta jó tanácsait előadni, és befolyását rokonára használni, hogy ez saját lelkének sugallását, saját eszének parancsait követni vélvén, a legjobb, legszivesebb férj volt; és a kis Anna születése az ifju párnak boldogságát még növelte.

De Lionel nemsokára titoknokká lőn kinevezve az angol követségnél Brüsszelben; és távol Arthur üdvös befolyásától, hibái és gyengeségei csakhamar túlsulyt nyertek jó tulajdonai fölött.

Könnyelmü, fiatal emberekkel jövén érintkezésbe, ezeknek káros tanácsait szerencsétlenségére épen olly hiven követte, mint követte volt Arthur jótékony sugallásait.

Ellinor szépsége és angyali jósága mellett, észszel s miveltséggel is birt ugyan, de nem azon lelkierővel s elhatározott jellemmel, melly befolyást gyakorolhatott volna férjére; és igy pár év mulva olyanná vált a viszony közte és Lionel közt, mint azt e sorok elején festeni megkisértettük.

Lionel elhanyagolta nejét, gyermekét, ollykor napokig nem látta őket, s idejét egészen mulatságnak, pedig fájdalom nem mindig a legártatlanabbaknak, s mi a legveszélyesebb volt, játéknak is szánta.

Nemcsak rosz és hütlen férj lőn tehát, hanem a mellett szenvedélyes játékos is, ki naponként családja egész jövőjét, vétkes könnyelmüséggel koczkára tette.

De térjünk vissza azon pontra, mellyből kiindultunk, s keressük fel a fiatal házaspárt a reggeli asztal mellett.

Szótlanul ült ez sokáig, Lionel olvasással, Ellinor munkájával, vagy inkább szomoru gondolataival elfoglalva; mig egyszerre felpattant az ajtó, s azon berohant a kis hat éves Anna, dajkájától követve, s anyja karjaiba vetette magát.

Jó reggelt kedves jó anyám! – kiáltott fel az eleven gyermek, csókokkal elárasztván anyja arczát; – nézd csak milly szép az idő, milly fehérek a fák, milly fényes a hó! nem fogunk-e ma szánkázni?

Mindenekelőtt, gyermekem –felelt Ellinor szelid hangon –ne feledd apádat üdvözölni, s kérd meg őt, hogy szánkázzon ki velünk.

A kis leányka félénk tekintetet vetett atyjára, ki tudomást sem látszott venni róla, aztán anyjától nógatva lassan közeledett üléséhez, meghajtotta magát és bizonytalan hangon mondá: Jó reggelt kedves apám! nem léssz-e olly szives velem és jó anyámmal kiszánkázni?

Olly kedvesen nézett ki a csinos gyermek, midőn nagy eleven kékszemeit kérő s egyszersmind félénk tekintettel emelte apjára, hogy Lionel minden fásultsága mellett ellent nem tudott a varázsnak állani, s ámbár nem a legnyájasabb hangon – felelt.

Igen, igen, kis kéregető, parancsold csak elő a szánat.

Anna örömében felsikoltott, hirtelen egy csókot nyomott atyja kezére s kifutott a szobából.

* * *

Félórával azután csinos szánban ültek, melly arany hattyut képezett, tigrisbőrrel betakarva s védve a hideg ellen; mig a szép angol fogat, fehér és veres strucztollakkal és széles szalagokkal diszitve, vigan hangoztatta ezüst csengetyűit, s Lionel ügyes keze által hajtatva, szélgyorsasággal vitte a szánat fel s alá a Boulevard du Regenton és a Park körül, hol számos szánokkal és könnyü kocsikkal találkoztak, mert a gyönyörü téli idő tiszta napfényével, mi Brüsszelben a ritkaságok közé tartozik, mindenkit kicsalt a szabadba.

A kis Anna öröme, ki folyvást beszélgetett s nevetett, Lionelt is felderitette, és mindig gyorsabban hajtván a lovakat, ollykor Ellinorral is pár nyájas szót váltott.

Épen a Rue de la Loi és a Rue Ducale szögletén voltak, mikor egy csinosan de igen egyszerüen öltözött hölgy az utczán keresztül menvén, a sima havon kicsuszott és elesett, még pedig olly közel Lionel szánjához, hogy ez, mielőtt a hajtó képes lett volna a lovakat feltartani, mellette elrobogott s karját surolta.

Ellinor felsikoltott ijedtében; Lionel pedig, mihelyt sikerült neki lovait megállitani, oda dobta a gyeplőt a kocsisnak, ki a szánnak kis hátulsó ülését foglalta el, s a hölgyhöz sietett, ki körül már az emberek összeseregleni kezdettek, mig két nő segitségével felkelt s reszketve állt az egyikre támaszkodva.

Szép fiatal leány volt ez, alig tizennyolcz éves, és arcza halványsága daczára, üde mint a fehér rózsa.

Bocsásson meg ügyetlenségemért, Mademoiselle; mond Lionel közeledve; remélem azonban, hogy baja nincsen, s hogy szerencsém leend önt szánomban, mellyben nőm s leányom ülnek, haza vihetni.

Nincs semmi bajom uram, – felelt reszkető hangon a leányka, – csak megijedtem volt; de azért folytathatom utamat.

Most Ellinor és Anna is jöttek, kik a kocsis segedelmével leszálltak a szánról; és a fiatal nő kéréseit egyesitvén férjeével, a leányka nem sokára mellette a szánban ült, mig Lionel a kocsis helyét foglalta el, s a gyeplőt átvette.

Hová vigyem önt, Mademoiselle? – kérdé Lionel udvarias hangon.

Rue du l’arbre bénit, 34, s’il vous plait Monsieur; – felelt a leány s nem sokára Brüsszel egyik külvárosában, egy kis, de csinos ház előtt álltak meg.

Lionel csengetett s épen segitett a fiatal leánynak, ki leszállt a szánról, s udvariasan köszönetét mondá Ellinornak, midőn a ház ajtaja kinyilt s azon egy éltes, tisztán öltözött szolgáló lépett ki.

C’est vous Mademoiselle? – Ön az, kisasszony? – kiáltott fel csudálkozva; – mi történt? csak remélem hogy baja nincsen?

Semi bajom, Josephine, – felelt nyájasan a leányka, – csak ügyetlen voltam s elestem; s ezen asszonyság sziveskedett engem saját szánjában haza hozni.

Elesett! csak el nem törte kezét, lábát? – mond ijedt képpel az öreg cseléd, szemeit jártatván fiatal urnője gyönyörü termetén.

A mint látja – nem; – felelt ez nevetve; – mig a vén szolgáló fejcsóválva mormogta: elesett, s még nevet! milly könnyelmü az ifjuság! – Ellinor bucsut vön uj ismerőjétől, megigérvén, hogy másnap személyesen tudakozódni fog vajjon igazán nem voltak e rosz következései az esésnek és ijedtségnek.

* * *

Adrienne Duprat egy festő leánya volt, ki azonban már régen felhagyott müvészetével. Soha sem birván kitünő müvészeti tehetséggel, s a mellett igen sok restséggel és önzéssel; csak addig folytatta munkásságát mig a szükség kényszerité őt arra.

Harminczéves korában egy fiatal zongoramüvésznővel ismerkedett meg, és szép ember lévén, ki –ha akart s a fáradságot nem kimélte, igen kellemetes társalgó is tudott lenni, nem sokára az igazán szeretetre méltó és szellemdús leány szivét s kezét nyerte meg.

Ezen idő óta jónak látta Duprat úr minél kevesebbet festeni, de annál többet festészetről s átalában müvészetről beszélni; szinházba, kavéházakba és müvészeti körökbe járni, serezni és dominózni s kényelmesen abból élni, mit neje részint hangversenyek, részint zongoraleczkék által szerzett.

A mellett becsülte nejét, mindig jó kedvü volt, s a szó közönséges értelmében épen nem rosz férj; de önzése nőttön nőtt, ugy hogy akkor is, mikor husz évi házasság és fáradság után nejének ereje és egészsége apadni kezdett, azt észre sem látszott venni, s a helyett hogy kimélésre intette, s inkább maga szerzett volna valamit ecsetjével, folytatni engedé farádságos működését.

Több gyermekekből, kikkel az Isten megajándékozá e házaspárt, csak legkisebb leányuk, Adrienne maradt életben, anyjától és dajkájától Josephinetől, ki már születésekor Duprat házánál volt, gondosan ápolva, a nélkül hogy elkényeztették volna a kedves gyermeket, ki nem erős ugyan, de egészséges volt s anyja müvészeti tehetségét teljes mértékben öröklötte.

Dupratné a legnagyobb gonddal s fáradsággal mivelte ki e tehetséget, mellytől, ismerve férje jellemét, biztositást várt leánya jövőjére nézve.

Mikor egészsége elkezdett gyengülni, Adrienne tizenötödik évében volt, s már több hangversenyben méltó diadalt aratott. Anyja átlátván, hogy halála után Adrienne nemcsak magát, hanem atyját is kénytelen leend tartani saját munkája által, lassankint arra is szoktatta a kedves gyermeket, hogy zongoraleczkéket adjon; s mikor tizenhatodik évét betöltötte, már nagyobb részét anyja tanitványainak átvehette, hogy azt a fáradságtól megkimélje.

Alig egy évvel ezután, a gondos anya mindinkább elgyengülve, rövid betegség következtében a sirban pihent munkás élete után.

Adrienne a fájdalom első rohamát legyőzvén, egészen anyja szerepét vette át; dolgozott, fáradozott reggeltől estig, hogy a háztartásra szükséges összeget megszerezhesse; mig atyja járt, kelt, sokat beszélve enyhitlen fájdalmáról, de mindamellett evett, ivott, igen jól mulatta magát, s észre sem látszott venni, hogy mint neje ezelőtt, ugy leánya most érette dolgozik, a helyett, hogy ő fáradozott volna érettök.

De Adrienne ezt gyermekkorától fogva annyira megszokta volt, hogy neki fel sem tünt, és atyját, ki egyébiránt mindig igen nyájasan bánt vele, a legjobb apának hitte széles e világon.

Miként Brüsszelben átalános szokás a szegényebb sorsu polgárságnál, ugy Duprat is házának egy részét bérbe adta ki; és annak első, három szobácskából álló emeletében, tiz év óta már egy éltes asszony lakott, egetlen fiával.

Madame Vanderelszt –ez volt neve – Dupratnénak fiatalkori barátnője volt, ki egy kereskedőhöz menvén férjhez, özvegy lőn, mielőtt férje, igen derék és becsületes ember, annyit félre tehetett volna, hogy neje s egyetlen fia jövője biztositva lenne.

De Vanderelsztné, ámbár lesujtva férje halála által, kit nagyon szeretett, érezte, hogy fiának – akkor csak tiz éves gyermeknek – élnie kell, erőt vett magán, hogy dolgait rendbe szedhesse.

Látván, hogy adósságok léteznek, felhagyott a kereskedéssel, férje raktárában lévő minden áruczikket eladott, kifizette az adósságokat, a megmaradott kis összeget biztos helyre tette le, s annak kamatjaiból élt; igen szegényesen ugyan, de becsületesen. A fia nevelésére szükséges pénzt ugy szerezte be, hogy virágokat csinált, mihez jól értett, mellyek aztán egy igen keresett divatárusnő boltjában párisi virágok czime alatt adattak el a brüsszeli elegáns világnak.

Mihelyt fia, Alfréd, tanulmányait bevégezte, alkalmazást nyert, atyjának egy régi barátjánál, F*** bankárnál, ki annyira meg volt elégedve az ifju szorgalma, ügyessége és csendes magaviseletével, hogy megigérte neki, mikép nemsokára könyvivői minőségben leend alkalmazva, mint ez magában értetik, igen jó fizetéssel.

Adrienne és Alfréd ugyszólván együtt nőttek fel; előbb elválhatlan játszótársak voltak, aztán együtt tánczoltak és mulattak azon körökben, hová szüleik bevezették őket; végre szerelmes pár lett belőlök, melly Alfréd előléptetését várva-várta hogy házaspárrá váljék.

Hogy mindez szülei beleegyezésével történt, magából értetik; s ámbár Duprat úr gazdagabb vőre vágyott volna, mégis elég jószivü volt – minden önzése mellett – a fiatal pá boldogságát nem gátolni.

Pár hét alatt minden megváltozott. Adrienne, ki anyja halála óta csak házi körében élt, engedvén végre atyja s Alfréd kéréseinek, egy tánczmulatságban jelent meg, hol elég szerencsétlen volt, főkép bájos táncza által, egy öreg s tehetős angolnak annyira megtetszeni, hogy Duprat házánál bevezettetné magát egy közös ismerősük által, s azóta a szép Adrienne legbuzgóbb udvarlója lőn.

Tomkins ur, –ez volt az angol neve – ifjukorában Londonban tánczmesteri hivatalt vitt, s olly ügyesen mozgatta lábait, hogy 400 font, az az 10,000 v. frt. évi jövedelmet összetánczolt magának; de eljövén az idő, hol lábai részint az évek súlya, részint a köszvény által elgyengülve, nemcsak tánczolni nem akartak többé, de ollykor még mozdulni sem, ennélfogva véget vetett működéseinek és magánéletbe vonult vissza. Mivel pedig Brüsszelben 10,000 frankból sokkal uribb módon élhet az ember, mint Londonban 400 fontból, Belgiumba költözött az öreg ur, s annak fővárosában telepedett le.

Egyelőre Adrienne nevetve fogadta hódolatát, s Alfréd is gyakran tréfálgatott vele öreg udvarlója felett; de látván, hogy Duprat ur napról napra nyájasabb s előzőbb lőn Tomkins ur irányában, ugy tetszett nekik, mintha sötét felleg kezdené szerelmök egét elboritani.

Egy este Tomkins ur szokása szerint eljött Dupratékhoz, és Adrienne hon nem lévén, mert Vanderelsztnével s fiával szinházba ment, olly meghitté lőn nem sokára a társalgás a két férfiu közt, hogy az öreg angol őszintén bevallotta a festőnek, mikép leánya kezét megnyerni leghőbb óhajtása volna, de Adriennet megkérni nem meri, mert fél, hogy visszautasittatik.

Nem félne semmit, tisztelt barátom, –biztatá a festő a legnyájasabb hangon az őszhaju kérőt, kinek tizezer franknyi évi jövedelme Dupratra néze oly vonzóerővel birt, hogy éjjel nappal csak arról álmodott: – leányok sok észszel s meggondoltsággal bir minden fiatalság mellett, s teljes mértékben méltányolni fogja ön ajánlatát. Majd beszélek vele, s minden akadályt, –ha létezhetne – elháritok utjából; ön eljön aztán holnapután este, s megkéri őt annak rende szerint. Jót állok érte, hogy kedvező feleletet nyerend.

De Alfréd ur? – rebege a vén kérő, kinek az egyes szavak s pillantások, mellyeket féltékeny szemei észrevettek volt, most eszébe látszottak jutni.

Oh attól nincs mit tartania, kedves barátom, – vágott szavába a festő, – nagyon szeretik egymást, de csak mint ifjukori barátok, mint testvérek; tudja, hogy ugyszólván együtt nevelkedtek. Legyen nyugodt, holnapután kedvező feleletet nyerend leányomtól.

Akkor egész jövőm boldogsága meg van alapitva! – felelt Tomkins ur.

Mint szintén az enyim is; gondolá Duprat, kezeit dörzsölvén, míg vendégétől bucsut vett; csak Adrienne-t reá tudjam venni, hogy el ne utasitsa azért az üres erszényü Alfrédért.

Mikor Tomkins ur kiért a folyosóra, Josephine már készen várta őt prémes kabátjával, nagy sáljával s esernyőjével, –mi nem volt csuda, mert hallván konyhájában, melly épen az ebédlő alatt volt, hol Duprat vendégével mulatott, az élénk beszélgetést, – engedett kiváncsiságának, s fellopódzván, már jó félóra óta lesben állt az ajtó közelében, s a két urnak minden szavát hallotta, mérgelődvén, hogy gazdája szép leányát pénzért akarja feláldozni.

Mindamellett nagyon érthető módon tartotta Tomkins ur felé balkezét, mikor felnyitotta a ház ajtaját, gondolván, hogy olly igéretek után, millyeneket épen most nyert Duprattól, csak előáll az öreg ur egy kis borravalóval; de csalatkozott; egy fillér sem esett markába, azért becsapván az ajtót a távozó vendég után, mérgesen mormogott: egy fillér sem! eredj csak vén fukar, ezért lakolni fogsz!

* * *

Elérkezett végre a Duprat által kitüzött nap, melly véletlenül épen szombat volt. Adrienne búsan s könyek közt tölté azt, mert atyja szokatlan szigorral bánt vele, s olly elhatározottan nyilatkozott Tomkins ur mellett, hogy a szegény leány nem tudta mitévő legyen, s mikép utasitsa el az utált kérőt, a nélkül, hogy szeretett atyja egész haragját vonja magára; mert Tomkins ur ajánlatát el nem fogadni, és hű maradni Alfrédhez, arra el volt határozva, akár millyen fordulatot vegyen is a dolog.

Az öreg szolgálónak ellenben igen jó kedve volt, mindamellett, hogy fiatal urnőjét, kit mint tulajdon gyermekét szeretett, szivéből sajnálta.

Sürgött, forgott szokatlan élénkséggel, s tisztogatta az egész házat, a pinczétől a padlásig, mint az Brüsszelben szombatonként minden háznál szokás.

Végre, estefelé a ház előtti járdára került a sor, mellyet megsepert s megmosott; de a helyett, hogy jól letörölte volna, miként ezt olly csikorgó hidegen a többi szolgáló tette, hogy sikamlós jéglemezzel be ne borittassék a járda, rajta hagyta a vizet, sőt több izben, mikor ez már meg kezdett fagyni, ujra megöntözte, ugy hogy rövid óra mulva tükörsima jéglappá vált az egész ház előtti járda.

Most tiszta kötényt és főkötőt vett magára, s állást vőn a konyha ablakánál, melly a járdával épen egy irányban volt, a konyha félig földalatti lévén.

Alig állt ott, közeledni látta Alfrédot, ki haza jött F*** ur irodájából.

Pszt –pszt! – mond a szolgáló, de többször kellett ezen figyelmeztetést ismételnie, annyira el volt merülve az ifju bus gondolataiba.

Vigyázzon magára, Alfréd ur! – folytatá Josephine, mikor végre az ifju feltekintett, – nagyon sík a járda.

Ezen szavak által figyelmeztetve Alfréd, kikerülte a veszélyt; és gyanitván a vén szolgáló egész magaviseletéből s a járda szokatlan állapotából, mikép valami ármányt kohol, felsietett szobájába, hogy ennek ablakából lássa, mi fog történni az utczán.

Nem sokára tipegve jött Tomkins ur, s felső öltönye daczára fénymázos, kissé szük csizmái, ujdon uj kalapja s czitromszin keztyüi mutaták, hogy nagyon kitett magáért az öreg ur, élete ezen legfontosabb napján.

Sietve közeledett a ház felé, azt gondolván, hogy talán elkésett, mert régen fénylett már az utczákban a légszesz lámpák hosszu sora, és a legközelebbi toronyóra épen elütötte a hetet.

De most nem hangzott Josephine intő szava a konyhából, s alig lépett Tomkins ur a ház előtti járdára, csuszni kezdett s fel nem tudván tartani magát a kissé lejtős jéglapon, órra bukott.

Egy angol szitkot mormogva fogai, vagy inkább a fogorvostól vett fogak között, mindenkép igyekezett felkelni; de ez nem volt ám olly könnyü dolog, s kézzel lábbal kapálódzva, sohajtozva s káromkodva, olly tánczot vitt véghez négykézláb a sima jégen az öreg ur, melly fiatalabbkori diadalait Terpsichore müvészetében –  groteskmodorban tudni illik – felülmulta volna.

Néhány percz alatt népcsoport sereglett össze körülötte, de annyira elfogott minden embert a nevetés, ezen valóban mulatságos látványra, hogy pár perczig senki sem tudott, vagy akart, rajta segiteni.

Végre Alfréd, megsajnálván vén vetélytársát, kisietett a házból s az ő segitségével, nem kis erőködés után, visszanyerte az egykori tánczmester egyensulyát.

Alfréd be akarta őt vezetni a házba, de az ellen erélyesen tiltakozott az öreg ur, s valóban illy állapotban szive királynéja előtt semmi esetre sem jelenhetett volna meg.

Kalapja mesze tőle a hóban hevert; szétpattant czitromszin keztyüi csak egyes, a jégtől elpiszkolt maradványokban lebegtek vörös ujjai körül, s pantalonja olly sérüléseket s repedéseket kapott, mellyek csak igen ügyes szabó kezétől várhattak gyógyulást.

Nem maradt tehát egyéb hátra, mint egy szájtátó utczagyerkőcz által bérkocsit hozatni, Alfréd segitségével beleülni, s haza kocsizni szállására, mellyet hónapokig el sem hagyhatott többé; mert az esés, ijedség és meghütés következtében, ugy csipegette a köszvény az öreg szerelmest, hogy orvosa csak tavaszra nyujthatott neki reményt enyhüléshez.

Ennek megadtuk volna! – szólt halk hangon, de nevetve Josephine, egy kosár hamuval kezében kilépve a házból, s avval szorgalmasan behintvén a sima járdát, hogy mások ne kövessék Tomkins ur példáját; – de most sietek Adrienne kisasszonyt megnyugtatni, ki mit sem gyanit az egész dologról; – s míg Alfréd felment anyjához, az öreg szolgáló, valami ürügy alatt, a konyhába csalta Adriennet, s elbeszélte neki a történteket.

Azon szoba ablaka, mellyben Duprat s leánya tartózkodtak, a kert felé nyilt, s igy semmit sem hallottak az egész zenebonáról.

Duprat fészkelődött karszékében, s békétlenül várta Tomkins ur megjelenését; de óra után óra mult a nélkül, hogy ez eljött volna. végre megunván a várakozást, mérgesen felugrott a festő, elővette kalapját, köpenyét s a kávéházba sietett, hol sörözéssel s dominózással idejét, míg végre éjfél után haza került.

Másnap reggel egy levélkéből, mellyet Tomkins hozzá intézett, megtudta ugyan az egész dolgot; de az angol meg nem nevezvén a helyet, hol olly porul járt, nem gyanitotta, mikép nem minden a véletlen míve volt, s avval vigasztalta magát, hogy jövendőbeli vejét mindennap meglátogatá.

Többnyire ennek késő reggelije idejében vetődvén oda, elköltötte vele együtt Tomkins ur jó spanyol borait s ludmájas pástétomait; mi fájdalom annyira megerősitette szándékát, hogy az ezen élvezetek nyujtója leánya férje legyen, mikép szerény Adrienne látta, hogy ki nem kerülheti sorát, hacsak valami szerencsés véletlen nem segit rajta; mert minden kérésére, minden állitására, hogy ki nem állhatja a vén angolt, atyja csak annyit felelt; tizezer frank évi jövedelem olly szerencse, melly nem gyakran kinálkozik, kivált szegény leánynak; s lelkiismerete nem engedi azt elszalasztani.

* * *

Igy állottak a dolgok, midőn a véletlen érintkezésbe hozta Adriennet az Osborne családdal.

Ellinor szavának állt, meglátogatta másnap a fiatal müvésznőt s megtudván, hogy egyszersmind zongoratanitónő is, felkérte őt, hogy kis leánykájának leczkét adjon, mire Adrienne, megnyerve Ellinor szelid nyájassága által, kedvező feleletet adott.

Igy tehát minden héten háromszor a déli órában, Osborneékhoz ment Adrienne s a kis Anna olly sok jó akarattal s ügyességgel fogott a tanuláshoz, hogy nemsokára a fiatal tanitónő kedvencz tanitványa lőn. Ellinor igen sok örömet talált leánya haladásában s mindig jelen volt a leczkék alkalmával.

De nemcsak anyja, hanem – ugy látszék – atyja is, nagy érdekkel kisérte Anna rendkivüli képességét; mert igen gyakran megjelent Ellinor szobájában a leczkékre kitüzött órában, s többször nemcsak nagy szivességgel fejezte ki háláját a szép tanitónő iránt, hanem ollykor csinos és becses ajándékokkal is ügyekezett azt bebizonyitani.

A fiatal müvésznő vonakodott ugyan ezek elfogadásától, de végre engedett Ellinor kéréseinek, ki örömmel látta férje növekedő részvétét s szeretetét kis leánykája irányában, ki iránt Lionel eddig olly közönyösnek mutatkozott, mi nem egy könyébe került  a szerető anyának.

De fájdalom nem atyai szeretet volt az, mi Lionelt olly gyakran hozta családja körébe, hanem egészen más, és korántsem olly tiszta érzés. Ő el volt bájolva Adrienne szépségétől és szeretetreméltó magaviseletétől, s szokott könnyüséggel engedett ezen uj vonzalomnak, melly által két család boldogsága s becsülete lőn koczkáztatva.

Adrienne mit sem gyanitott, s annyira el volt foglalva saját szerelmével és bajaival, hogy Lionelnek minden ügyekezete még figyelmét sem tudta felébreszteni.

De épen e közönyössége s nyugalma a szép müvésznőnek tévutra vezették Osbornet, ki nem jött azon, hiuságára nézve épen nem kecsegtető eszmére, hogy Adrienne egyetlen gondolatra sem méltatja őt. Azt hitte tehát, hogy a leány igen jól tudja, mit akar és hová czéloz, s hideg közönyössége csak álarcz, melly alá rejti Ellinor előtt igazi érzelmét.

Várva várt tehát kedvező alkalmat, hogy nyiltan beszélhessen vele, a nélkül, hogy neje szelid kebelében gyanut ébreszszen.

Illy alkalom nemsokára kinálkozott. Annának kis barátnéi közül egyik születése napját ünnepelte, s ennek szülei Annát egész napra elhivták házukhoz, hová anyja is elkisérte. Ellinor ezt megirta Adriennenek, s megkérte, hogy aznap el ne jöjjön hozzá; de Lionel azon ürügy alatt, hogy a levélkét elküldi Duprat házához komornyikja által, megtartotta azt, ugy hogy a szép tanitónő, nem tudván semmit az egész dologról, a szokásos órában Osborne-ékhoz ment.

Lionel komornyikja, ki egyedül volt az előszobában, bevezette Adriennet a belső salonba, hol a zongora állt, s azt mondván, hogy Miss Osbornet jelenlétéről azonnal tudósitni fogja, elhagyta a szobát.

Adrienne ebben semmi szokatlant nem látott; nyugodtan tette le kalapját, sálját, lehuzta keztyüit s a zongorához ült rendes szokása szerint.

Egyszerre felnyilt az ajtó s Lionel lépett a szobába.

Bocsánatot kérek, nőm és leányom neveikben, – szólt vidám de kissé elfogult hangon – ha önt, Adrienne kisasszony, pár perczig várakoztatják; el vannak foglalva a szabónéval, ki mértéket vesz Annának egy uj köntösre; addig, ha megengedi, én leszek oly szerencsés helyeiket kipótolni.

Avval széket vont elő, é szorosan Adrienne mellé helyezvén azt, leült.

Adrienne kissé eltávolitván tulajdon székét, nyugodtan felelt pár uvarias szót, s a zongora melletti állványról elővette a szükséges hangjegyeket s a zongorára helyzé azokat.

De Lionel használni akarván az időt, rövid előzmény után, olly hangon kezdett hozzá beszélni, hogy a szegény leány, mintha meglepetése s ijedsége által kőszoborrá vált volna, szótlanul s mozdulat nélkül ült Osborne mellett.

Jó jelnek vevén némaságát Osborne, át akarta karolni karcsu derekát; de ezen érintkezés által ugyszólván magához térve Adrienne, egy sikoltással felugrott ülőhelyéről s az ajtóhoz futott.

Lionel megelőzte őt, s a kulcsot ráforditván a zárra, megnyugtatni igyekezett az egészen elrémült lányt, ki mindenkép azon volt, hogy a szobát elhagyhassa; s látván, mikép Osborne vissza akarja tartóztani, ujra felsikoltott.

Most vitatkozás hangzott egyszerre az előszobából, siető léptek közeledtek az első salonon keresztül, egy erős kéz kiakarta nyitni s tapasztalván, hogy be van zárva, fesziteni kezdé azt, míg végre felpattant s Vanderelszt Alfréd égő arczczal állt Lionel előtt.

Adrienne egy felkiáltásával az örömnek Alfréd karjai közé vetette magát, míg Osborne legyőzvén zavarodását, durva hangon kérdé az idegent: mit akar házánál?

F*** bankár megbizásából jöttem önhez uram, – felelt Alfréd erőtetett nyugalommal, –s míg az előszobában tudakoztam, vajjon itthon van-e, sikoltást hallék s arám Duprat kisasszony hangjára ismertem, kiről tudtam, hogy zongoraleczkéket ád leányának. e most azt kérdem öntől uram – folytatá növekedő indulattal –mit akart ön arámmal? miért kulcsolta be az ajtót? mi által rémitette el olly iszonyuan Adrienne kisasszonyt?

Lionel annyira meg volt ütközve, hogy szavakat nem talált;s átlátván, milly nagyon csalatkozott, midőn azt hitte, hogy nyilatkozata kedvező választ nyerhet a bájos művésznőtől, megbánva tettét Adriennehez közelite, hogy bocsánatot kérjen tőle illetlenbánásmódjáért.

Ne közelitse meg arámat, gaz csábitó! – kiáltott fel Alfréd, kitörő haraggal visszataszitván Osbornet; – olly alávaló embernek legkisebb érintkezése is szégyenitő!

Jöjjön kedves Adrienne, – folytatá azután szelidebb hangon, –hagyjuk el minél elébb e házat, mellynek küszöbét soha át nem kellett volna lépnie.

Azzal megfordult, undorral s megvetéssel telt kifejezéssel férfias arczán, támogatván Adrienne roskadozó alakját, elhagyta a szobát és házat.

* * *

Mik voltak ezen jelenetek következései, könnyen gyanithatni. Másnap reggel két fiatal angol jelent meg Alfréd szállásán, kihivást hozván párbajra Osborne részéről, mellyet Vanderelszt azonnal elfogadott.

Ő is felkérvén tanunak kettőt barátjai közől, nemsokára rendben volt az egész dolog, a nélkül, hogy Osborne neje, vagy Alfréd anyja s arája legkisebbet is gyanitottak volna arról, mi egész életök boldogságát olly komolyan veszélyezteté.

Brüsszelben, vagy ennek környékén párbajra szállni, nem olly könnyü dolog, mert a rendőrség igen éber szemmel kiséri az efféle eseteket; azért el lőn határozva a négy tanú közt, hogy valamelly határszéli helységben menjen véghez a párbaj; s mivel Alfrédnak néhány nap mulva F*** bankár megbizásából ugy is Párisba kellett utaznia, ugy intézték a dolgot, hogy ez elvégezvén ott teendőit, tudtára adandja Osbornenak s a négy tanunak, melly napon érkezik vissza a határszélre; ezek aztán ott találkoznak vele, hogy a párbaj véghez mehessen a rendőrség beavatkozása nélkül; mi azon szomoru esetre is, ha egyik a vivók közül elesnék, a másiknak alkalmat nyújt a kemény büntetést, melly Belgiumba reá várna, kikerülhetni.

Osborne mindenképen azon volt, hogy nejének ne legyen legkisebb sejtelme is a közte s a fiatal művésznő közt történtekről; szerencsére üzenetet hoztak neki, hogy Duprat kisasszony elutazott Némethonba, ott hangversenyeket adandó, mi annál valószinübb volt Ellinor előtt, minthogy Adrienne ezen tervét gyakran emlegette s csak azt sajnálta, hogy a kis Anna leczkéi egy időre félbeszakadtak.

Azonban Lionel folytatá gondatlan életmódját, ámbár neje s gyermeke iránt szelidebb s szivesebb lőn, mint valaha. Most midőn a lehetőség előtte állt a halál által elválasztatnia ezen két lénytől, kiknek szeretete benne összpontosult, érezné kezdé, milly kincscsel bir, s átlátta, hogy vétkes könnyelmüsége érdemetlenné tette őt ezen boldogságra, melly osztályrésze lehetne, ha ugy viseli magát, mint férjhez és apához illő.

De épen ezen bünös öntudata, gyakrabban még mint ezelőtt a játékasztalhoz csalta Lionelt, hogy fájdalmas érzelmeit altassa el a játék hevülései által; s egy napon olly sok szerencsétlenséggel játszék, s bortól elkábitva olly makacsul folytatá a játékot, hogy kevés óra mulva egész vagyonát elkártyázta, s mint koldus hagyta el a fényes teremet, hová mint tehetős ember lépett be.

Kétségbeesése első rohamában véget akart vetni életének; de neje s ártatlan gyermeke emlékezete visszatartotta a bünös kezet, melly már a töltött fegyvert égő homlokára illeszté.

Nem akarta e két szelid teremtésre azon szégyent hozni, hogy öngyilkosnak özvegye s árvája legyenek; elzárta tehát a fegyvert, hogy kisértetbe ne essék ujra, és iróasztalához ült.

Legelőbb is ügyvivőjének irt; utasitásokat adván neki minden adóssága kifizetésére, s a megmaradandó igen csekély összeg elhelyezésére; aztán uj levélhez fogott, melly rokonához s legjobb barátjához Arthurhoz szólt. Kitárta előtte egész lelkét, megvallotta minden büneit, s arra az esetre, – mellyet forrón ohajtott – hogy Vanderelszt golyója véget vetne életének, Arthurra bizta nejét s leányát, tudván, hogy igy jövőjök legjobb kezekbe kerül.

Ezen levelet is bevégezvén, végre ágyára dőlt, s kimerülve lelki szenvedéseitől, reggel felé mély álom nehezkedett szemeire.

* * *

Szomoru volt az ébredés ezen halálszerü álom után, szomoruak a napok, mellyek most következtek; s ha Lionel meg is érdemelte azon büntetést, mellynek sulya alatt majdnem összeroskadt, mégis inkább megsajnálta volna, mint sem kárhoztatná vagy megvetné az, ki olvashatott volna lelki kinok által dult kedélyében.

Nejének nem mondott semmit a megtörténtekről, mert feltette magában elébb Athur válaszát bevárni; de ezen válasz késett, s minden pillanat a szelid, mindig nyájas és engedékeny nőre, kit most inkább szeretett mint valaha, vagy ártatlan gyermekére, tőrszurás volt a szerencsétlen férj és atya szivébe.

Ügyvivője tüstént válaszolt; elküldte az adósságai kifizetésére szükséges öszvegeket, s azt irta, hogy a megmaradt igen csekély tőke, utasitása szerint el van helyezve; de mind ezt olly hideg, mondandók szemrehányó modorban irta, hogy Lionel szive összeszorult, annál inkább, mivel azon ügyvivő, családjának régi hű barátja volt, ki már atyjának is egész bizodalmát birta.

De mindamellett haladott az idő, s egy reggel, mikor Osborne s Ellinor a reggeli asztalnál ültek, belépett a komornyik két levéllel, mellyek egyike Párisból a másik Angolhonból érkezék.

Lionel reszkető kézzel legelőbb is a Párisból érkezett levelet bontotta fel; s midőn abban azt olvasta, hogy Vanderelszt másnap déltájban a határszélen leend, egy sóhajával a könnyebbülésnek azt gondolá: Valahára! talán véget vetend a könyörülő sors ezen kinteljes életnek.

Most a másik levelet bontotta fel, mindig nevekedő felindulással olvasta azt el, s végre egyetlen szó nélkül, de halálsápadt arczczal s behunyt szemekkel lerogyott székéről a földre.

Ellinor egy felsikoltásával az ijedelemnek, felugrott, megrántotta a csengetyüt, s férje mellé térdre borulván, mindenkép igyekezett, reszkető kezekkel s akadozó lélekzettel őt életre visszahozni.

Siessen, az Istenért, orvost kell hivatni – mondá a belépő komornyiknak, – ki az inast tüstént orvos után küldvén, urát, egy másik cseléd segedelmével hálószobájába vitte s ágyára fekteté.

Nem sokára eljövén az orvos, eret vágott a betegen, ki azonnal felnyitotta szemeit, de ugy látszott, hogy eszmélete még nem tért egészen vissza.

Az orvos legnagyobb nyugalmat parancsolt, s látván, hogy neje jelenléte beszédre készteti a beteget, arra kérte Ellinort, hogy legalább rövid időre hagyja el a szobát, megigérvén neki, mikép addig férje ágya mellett maradand.

Ellinor végre engedett, nehéz szivvel visszatért azon terembe, hol a reggeli még az asztalon állt, s nyugtalanul járt fel s alá, a fölött tünődve, vajjon mi okozhatta férje rögtöni roszullétét. végre szeme a két levélre esett, mellyek az asztal mellett a földön hevertek.

Felvette azokat, s az egyiket átolvasván, csak azon, előtte legkisebb fontossággal sem biró tudósitást találta benne, hogy Vanderelszt Alfréd holnap déltájban egy helységben leend, mellynek ő nevét sem hallotta soha.

A másik levélhez fogott tehát, de alig kezdé azt olvasni, és ő is, reszkető tagokkal, s majdnem eszmélet nélkül egy karszékbe dőlt; de erőt véve magán, leküzdötte felindulását s elolvasván a levelet, darabig mozdulatlanul maradt, mély, s ugy látszott, kinos gondolatokba merülve; azután felkelt s férje szobájába tért vissza.

* * *

Mit foglalt azon levél magában, mellynek elolvasása, Lionelre ugy mint nejére, olly iszonyu hatást gyakorolt?

Válasz volt az Lionelnek Arthurhoz intézett levelére, de nem Arthur, hanem annak atyja, lord Osborne által irva; mert Lionel legjobb, legőszintébb barátja nem volt többé az élők sorában.

Párbajban esett el, mellyet egy gaz rágalmazóval vivott, ki oll asszony felől, a kit Arthur ismert és becsült, becstelenitő dolgokat beszélt.

Lord Osborne sorai a kétségbeesés bélyegét viselték. Lionel levelét fia iróasztalán találta, hol még bontatlanul hevert, s fájdalma daczára is felelt reá, kérve kérvén Lionelt, kit mint második fiát szeretett, s ki most örökös s egyetlen közelebbi rokona volt, hogy csak az Alfréddali párbajt kerülje ki, s ne kiméljen e czélra sem fáradságot, sem pénzt, ha az által ki lehetne egyenliteni a dolgot.

A jó öreg mindent, a mit Lionel tett, megbocsátott neki, a legmélyebb, legszivrepesztőbb fájdalom szavaival leirta elhagyott állapotát, egyre ismételvén azon kérését, hogy csak minél előbb egyenlitse ki a közte s Vanderelszt közti viszályt, hozza rendbe dolgait, mondjon le hivataláról és siessen Ellinorral s a kis Annával hozzá s nejéhez, ki szintolly kinos feszültséggel várja megérkezésöket, mint ő maga.

Megirta továbbá, hogy Lionel ügynöke kezei közt tetemes összeg van letéve, mellyel minden perczben rendelkezhetik.

Hogy ezen levél elolvasása iszonyu hatást gyakorolt Lionelre, kinek napok óta kinosan felizgatott lelkülete egészségére is káros befolyással volt, azon nem fog senki csudálkozni.

Fájdalom és öröm, bánat és hálaérzet, szégyen és könnyebbülés olly rohamosan áradták át keblét, hogy elgyengült teste szinte összeroskadt az ellentétes érzelmek tusája alatt.

Mikor férje szobájába visszatért, mély és csendes álomba merülve találta őt, míg az orvos könyvvel kezében, egy karszékben ült.

Legyen nyugodt asszonyom, – szólt, óvatosan felkelve üléséből, midőn Ellinor belépett; – csak pár órái csendes álom kell betegünknek, s egészsége teljesen helyre fog állani. Holnap reggel visszajövök, ámbár hiszem, hogy látogatásom alig leend szükséges.

Avval elhagyta a szobát, nesztelenül behuzván maga után az ajtót, míg Ellinor férje ágya mellett foglalt helyet.

Ott ült órákig, csendesen majdnem mozdulatlanul; min tünődött, mit gondolt, micsoda érzelmek voltak azok, mellyek ollykor halálsápadtsággal, ollykor égő pirral áraszták el szende vonásait? – nem tudjuk; de mikor Lionel végre fölébredt, neje szeliden mosolygó arczával találkozott első tekintete; ki látván, hogy beszélni akar, míg kinos érzés kifejezése vonult el vonásain, egy csókot nyomott homlokára s rebegve mondá: Légy nyugodt kedvesem; mindent tudok!

Lionel karjait füzte neje körül, s azon meghittséggel, melly az igazi szerelem legboldogitóbb jele, s mellyet Ellinor már olly régen nélkülözött, elbeszélte neki mindazt, a mi történt, megvallotta minden hibáit; de azt is mondá, hogy már hetek óta mélyen megbánta vétkes könnyelmüségét, s forróbban még mint házassága első éveiben szereti azon angyalt, ki csak megbocsátani, csak boldogitni tud.

Végre arra kérte Ellinort, kinek könytől csillogó szemei a szerelemnek legbensőbb tekintetével függöttek férjén, hogy ne akadályozza  kéréseivel a párbajt, melly előtte áll, s ne nehezitse ellenkezése által ezen most ugy is elég nehéz kötelességet.

És Ellinor, a mindig jó és áldozatra kész Ellinor, most is legyőzte rettegését férje életéért, melly mint hideg kéz szoritotta össze szivét; s egy hő fohászszal az ég irgalmas urához, hogy védje meg Lionelt ellensége golyójától, megigérte, hogy elutazását nem fogja gátolni.

* * *

Másnap reggel Lionel, kinek egészsége teljesen helyre állott, utnak indult, hogy Vanderelszttel találkozhasson.

Korán reggel távozott, mikor még mindenki pihent; s asztalán egy levelet hagyott, Ellinorhoz czimezve, mellyben a kedves nőt bátoritni s megnyugtatni igyekezett.

Felkereste tanuit, kiknek egyikénél reggelizett; elbeszélte Arthur halálát, s lord Osborne levelének tartalmát, s nemsokára a vaspályán szélgyorsasággal repültek a határszél felé.

Megérkezvén a kitüzött helységben, Vanderelszt két tanujával már azon vendéglőben várakozott, hová az érkezők beszálltak.

Osborne tanui, ismervén a körülményeket, lépéseket akartak tenni az ügy békés kiegyenlitésére; de ezt Lionel a történtek daczára meg nem engedé, mert nem akart semmi áron gyávaság gyanujába esni.

A négy tanú tehát elvégezvén, a szokásos előzményeket, délutáni öt óra tájban megjelent a két ellenfél a helységen kivül egy magányos berekben; a fegyverek megtöltettek, a távolság kiméretett, s alfréd és Lionel, töltött pisztolylyal kezeikben, a tanuk által kijelölt helyeken szembe álltak. A félrevonult tanuk egyike hármat tapsolt, s a harmadik taps után a vivók lassu léptekkel egymás felé közeledtek. Pár pillanat után Alfréd czélbavett ellenére sütötte fegyverét s a golyó Lionel kalapját átfurta, pedig olly közel fejéhez, hogy kissé bőrét is megsurolta.

Lionel felbillenté pisztolyát s a levegőbe lőtt; mert olly mélyen érezte, hogy ezen ügyben egyedül ő a vétkes, s halálos bünnek tartotta volna Alfrédra czélozni.

De ez észrevette a hirtelen mozdulatot, mellyel Osborne kissé felemelte fegyverét, s tanui által kinyilatkoztatta, hogy még egyszer akar lőni.

Lionel tanui egyelőre megtagadták beleegyezésöket, de végre kénytele3nek voltak engedni, s a két ellenség ujolag szemközt állt.

Osborne gyanitotta, hogy miután ő Alfréd lövését elfogadta a nélkül, hogy azt viszonozza, most Alfréd is követni fogja e példát, s fegyverét a levegőbe süti el; de azt is tudta, hogy ő maga kénytelen lesz ellenét legalább szinleg czélba venni,  ha véget akar vetni a dolognak s minél közelebb jött az elhatározó percz, annál inkább kezde attól tartani, hogy akaratlanul sebet ejthet azon, ki ellen ugy is elég vétkesnek érzé magát.

Azonban közeledett egymás felé a két bajvivó; Alfréd nyugodtan, Lionel belső küzdelmek közt; végre azon perczben, mikor Alfréd már felemelte fegyverét, Osborne, mint valami hirtelen elhatározás következtében, felkiáltott: Megálljon ön, megveszem lövését!

Alfréd leeresztette pisztolyát s a csudálkozás minden jeleivel visszalépett; Lionel pár perczig beszélgetett tanuival, kik aztán kinyilatkoztatták Vanderelszt tanui előtt, hogy Osborne 10,000 font sterlinggel meg akarja ellensége lövését váltani, azon feltét alatt, hogy ő se legyen kénytelen ujra lőni.

Alfréd erre pillanatnyi gondolkozás nélkül azt felelte, hogy semmi esetre sem fogadja el ezen, előtte egészen megfoghatlan ajánlatot; s valóban hinni kezdé mikép tébolyodott emberrel van dolga. A négy tanú pedig körülvette őt, s mig a két fiatal angol minden ékesszólását felhasználta, Alfréd két tanuja őt anyjára s Adriennére emlékeztette, kiknek jövőjök azon tizezer font által tökélletesen biztositva lenne. De mind hiában; Alfréd semmi áron sem akart olly egyezkedésbe bocsátkozni, mellyet szégyenitőnek tartott.

Végre Lionelnek egyik tanuja, ki egyszersmind meghitt barátja volt, s észrevette milly kinos feszültséggel várja Osborne a dolog kimenetelét, arra kérte Alfrédet, hogy engedje meg mikép egy pár szót négy szem közt szólhasson vele. Vanderelszt meg nem tagadhatta e kérést, s a két férfiu kissé eltávozván, a fiatal angol röviden de meghatólag megmondá Alfrédnek mindazt, a mi azon nap óta történt, mellyen aráját Osbornenál találta; azt sem hallgatta el, milly veszedelmes beteg volt barátja tegnap s kinyilatkoztatá mikép attól tart, hogy ha el nem fogadja a most könnyen megfogható ajánlatot, visszaesés lehetne tagadó válaszának következménye.

Kérte tehát Alfrédot a legszivesebb szavakkal, hogy Lionel ajánlatát ha szeszélyesnek tartja is, fogadná el, mit annál könnyebben megtehet, mert mind a két ellenfél olly nyugott bátorságot tanusitott az első lövés alkalmával, hogy lehetetlenséggé vált bármellyiket is gyávasággal vádolni.

Alfréd még mindig vonakodott, s épen ismételni akarta tagadó válaszát, midőn tekintete véletlenül Lionolre esett, kinek arcza a két beszélő felé volt forditva, s arczvonásaiban olly kinos kifejezése mutatkozott a legfeszültebb várakozásnak, és legnagyobb nyugtalanságnak, mikép Vanderelszt többé nem kételkedhetett, hogy valóban súlyos betegségtől lehet tartani, ha minél előbb le nem csillapul Osborne izgatottsága.

Beleegyezését adta tehát végre; de olly vonakodva, hogy kedvetlenül, mikép mindenki láthatta, hogy százszor inkább megküzdött volna.

Alig tudta meg Lionel, hogy végre sikerült barátjának Vanderelsztet ajánlata elfogadására birni, midőn közelebb lépvén leemelte kalapját s meghatott hangon szólt.

Engedjék meg uraim, önök előtt kinyilatkoztatnom, hogy ezen egész ügyben én voltam egyedül az, ki vétkesnek érezheti magát; jelenlétökben bocsánatot kérek tehát Vanderelszt urtól a történtekért, s boldognak érezném magamat ha ezentul megvetése helyett barátságát birhatnám.

Alfréd megnyerve s egészen kiengesztelve ezen szavak által, kezet nyujtott Osbornenak; s miután ez, minden vonakodása daczára, átadott neki egy 10,000 fontról szóló váltót, bátyja bankárára Londonban, mellyet azon esetre ha a párbaj következtében kénytelen leend Belgiumot hirtelen elhagyni társzájába tőn, együtt tértek vissza a vendéglőbe, s nemsokára gőzkocsiban ültek melly még az este visszahozta a hat férfiut Brüsszelben.

* * *

De mi történt a szép Adrienne-el azon óra óta, hogy Alfréd társaságában hagyta el Osborne lakását?

Vanderelszt bérkocsiban haza vitte az egészen elrémült leányt s atyja szerencsére hon nem lévén, az öreg szolgálónak azt mondta, hogy hitelen roszul érezvén magát, Alfréd urat, kivel véletlenül az utczán találkozott, arra kérte, hogy bérkocsit szerezzen s ha Josephine leányasszony, kinek esze elég gyorsan járt, talán nem is egészen hitte a mit hallott, mégis távol volt attól, hogy a valót gyanitaná.

Azonban Adrienne pár napig a legkinosabb nyugtalanságot érezte, mindig attól tartván, hogy a történteknek, Alfrédra nézve veszedelmes következményei lehetnének; mert akármilly kevéssé ismerte is a világot, annyit mégis tudott, hogy többnyire párbaj az illy jelenetek közvetlen eredménye.

De látván hogy két, három napig semmi sem történt, s hogy Alfréd végre utnak indult, megszünt érette aggódni annál inkább, mivel más felől elég történt, a mi nyugtalanitotta s elszomoritotta őt.

Tomkins úr tudni illik, a tavaszi idő következtében, végre fellábadozván, Duprat egy este azon örömhirrel tért haza leányához, hogy másnap látogatását teendi a gazdag kérő.

Azon nap óta tehát kénytelen volt az estéket ez utált vén angol társaságában tölteni, s minden vonakodása s ellenmondása daczára, el lőn a két öreg közt határozva, hogy május első napjaiban Adrienne Tomkins úr neje leend.

Sokat sirt a szegény leány, vigaszt s egy-egy sugarát a reménynek, csak Vanderelsztné társaságában talált néha, mikor atyja távollétében pár órát töltött, a jó és eszes öreg asszonynál, ki Adriennet mint tulajdon leányát szerette s avval biztatá, hogy ha fia visszatér párisi utjából, megkéri kezét Duprattól, s talán F** bankár is, ki Alfrédot nagyon szereti, szószólója leend.

Igy beszélgetve s tervezgetve ültek Vanderelsztné szobájában egy estve, midőn Duprat és Tomkins, szokásuk szerint dominózni és serezni mentek együtt a legközelebbi kávéházba. Adrienne nem egy könyet ejtett beszélgetés közben; mert atyja épen az nap határozottabban mint valaha nyilatkozott a vén angol mellett.

Egyszerre kocsi állott meg a ház előtt, s a csengetyüt hirtelen rántották meg.

A két nő összerázkódott: – Istenem! tán csak nem történt valami baj? – szólt Adrienne rebegő hangon, közelebb simulván Vanderelsztnéhoz.

Most még egyszer megszólalt a csengetyü, mig Josephine, mormogva a késő látogató békétlensége ellen, kissé szaporázva lépteit, felnyitá az ajtót.

Ön az, Alfréd úr! kiáltott fel, mig kedvencze látására mogorva vonásai kiderültek.

Fizesse ki a kocsibért, s vitesse fel podgyászaimat; – szólt Alfréd hirtelen, de örömtől sugárzó arczczal; s egy aranyat nyomván a szolgáló kezébe, felsietett a hágcsón.

Ez Alfréd hangja! – mond Adrienne, felugorva üléséről s az ajtó felé sietve; de Alfréd már a szobában volt s majd anyját, majd Adriennet megölelve, örömittasan kiáltott fel: – Nekem is tizezer frank jövedelmem van! Adrienne, anyám! nincs többé mit tartanunk a vén tánczmestertől; épen olly gazdag vagyok, mint ő – enyim vagy kedves, kedves Adrienne!

S a bámuló leányt átkarolván, tánczolni kezdett vele a szobában, majd elejtvén lábáról Josephine leányasszonyt, ki az úti málhával lépett be, s ijedt képpel susogta Vanderelsztnének: szegény fiatal ember; megbolondult bujában!

Igazat szólva, Vanderelsztné is ettől kezdett tartani; meg nem foghatván, hogy gazdagulhatott meg olly hirtelen az ő fia; de ez, észrevevén megütközését, erőt vett magán s végre olly nyugodtan, mint az tehetségében állott, elbeszélte a történteket s hogy még jobban győzze meg hallgatóit a dolog valóságáról, megmutatta nekik az Osborne-tól kapott váltót.

* * *

Hogy ezen események következtében nem nagy bajba került a fiatal párnak Duprat beleegyezését megnyerni, gondolhatja mindenki; s Tomkins ur kénytelen volt szép álmaitól bucsut venni, s vigaszt keresni boros serlegei és ludmájas pastétomainál.

Négy hétmulva megtartatott a lakodalom s a boldog vőlegény egyik tanuja nem volt más mint Osborne nejével s leányával, ki nem sokára játszótársat nyert egy kis fiutestvérben, nagybátyja, lord Osborne házánál lakott, kinek soha sem volt oka megbánni a Lionel iránt tanusitott kiméletet s engedékenységet; mert mintha Arthur szelleme most is őrködnék még szeretett barátja s rokona fölött, ez nem hagyta el soha többé a jó utat, melyre visszatért.

Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 19-22. sz. (1855. május 13.-junius 3.)