Medgyes Lajos: Zilah (1854. júl. 2.)

Szép a város a Meszes aljában,

Népe büszke, ősi származat; –

Hölgyeinek csillag ég szemében,

Ifjusága villám-lobbanat.

Itt ivának áldomást elődink,

Hogy szétverték a Zalán hadát;

Nagy kő-kaput épitvén az ormon,

Itt jegyzék ki a Magyarhazát.

De, tuhutum az ős áldomáson,

Árpádhoz hős tűzzel felbeszél:

„Nem, nem, Zilah nem lehet a szélhely,

Tul a bérzcen még egy nemzet él.

Ott laknak az Olt és Maros közt,

Ott laknak a testvér székelek –

Elkeritve szolga-népek által:

Zászlóink hadd egyesüljenek!”

S fölridadnak. S az első határzat

Itt fogant meg, Zilah közepén.

„Üzessék ki az erdős hazából

Wlakk-Geló, a hitvány jövevény.”

És Tuhutum vérivó hadával

Villámtelt vészkint Erdélybe száll;

A székelek már had készen álltak,

– S legyőzve lőn az oláh-király…

És leronták a Messze-hegyéről

A kaput, mi végpont volt elébb:

Egy haza lőn Erdély, Magyarország,

S hirben s fényben első, s egy a nép.

* * *

Most is él az ősi áldomás még,

A szent hajdan most is fen vagyon;

Szőlőhegyek köritik a várost –)

Mint megannyi gyöngyparadicsom.

Roppant pinczék a hegyekbe vésve.

A nép ide ünnepelni jő, –

A haáért poharakat koczczint

…S lelkén elszáll a nagy multidő…

Ás Árpád, és Tuhutum árnyéka

Megjelen az áldomásokon. –

A szivekben szent borzalom ébred,

S isznak, s szólnak lelkes hangokon.

Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 46. sz. (1855. november 18.)