2017. márc. 27.

Erdélyi János (1814-1868): Álom és való (Költői beszély)



Megyaszón-e vagy Aszalón,
De, történt a mit beszélek.
Álom volt az egész dolog,
De olly igaz, a mint élek.
„Hohó! álom, mégis igaz?”
Szólalhatna fel valaki;
De én kérem igen szépen,
A végit is hallgassa ki.

Tehát, a mint megmondatott,
Az egyikben, itt avagy ott,
Lakék vala Endre gazda,
Kiről az a tréfa maradt,
Hogy egy rövidke éj alatt
Nyakra főre beutazta,
A nemismert tulvilágot;
És nyere bő tanulságot.
A tanulság olly erős volt,
Endre gazda majd bele holt. –

A mi népünk, tudjuk, ollykor,
Főleg ha kiforrott az uj bor,
A beállott hideg őszszel
Ugy birkozik az idővel,
És a széles unalommal,
Hogy összejő napot tolni,
Annyi mennyi bort kóstolni,
És czimborálni keveset;
Elkiáltván nyugalommal:
Hadd oszoljék a kereset!
Már ez idétt jár a neszi:
Mellyik leányt mellyik veszi;
Ki lesz násznagya, kérője,
Mikor lesz a menyekzője.
Van miről tereferélni,
Kit gyalázni, kit dicsérni.
S nyakukon a hosszu esték:
Jól esik egy kis vendégség.

Endre gazda háza épen
Állt a helység közepében.
Maga, neje barátságos,
A minő nagy ritkaság most.
Mert a népek mai napság
Egymást akár sohse lássák;
Ugy kifogytak a vigságból.
– Hejh mi lesz igy a világból!
Nála meg, a ki dolgai
Felől időt szakaszthatott,
Hol szárazon, hol borozva,
Könnyü szivvel mulathatott.
Jaj, de házán nincsen áldás,
Mert gyerekre nincs kilátás,
A vagyonság pedig annyi,
Hogy van enni, van eladni.
No de ha már a szerelem
Rózsafáján mi sem terem;
Ás a háznál nincs is gyerek:
Annál jobb! se kicsin se nagy –
Találkoznak jó emberek,
Kik magokat nem hivatják.
S van evő, ha ingyen adják.
Végre a ki utol marad,
Mint apáink mondása volt –
Tegye be szépen az ajtót.

Már e nézve, barátságért,
Szives látásnak okáért,
Endre gazda hevenyébe
Ki-kirándult a pinczébe.
Egy hét kulacs nem a világ,
A mi benne, bornak hivják.
„Igyál koma, igyál sógor!
Hadd kerüljön rám is a sor.”
És iddogáltak csendesen,
Ment a hosszu est sebesen.
Mesebeszéd, pipa, kártya
Gyönyörüségül megjárta;
S mondogatták nagy felszóval:
Hat a kötés*) négy filkóval.
És ez igy ment addig, addig
Hogy éjfélig majd viradtig
Emelgették a pohrat,
– Persze, telt a jóakarat –
S ártatlanul, mulatságbul
Tivornya lett a jó házbul;
S faluszerte kidanolták.
A ház tüze mibenvoltát.

A mi Endrénk látta régen:
Nyer a vámon, veszt a réven,
ogy lyukas hordót töltöget;
Sohasem tölthet eleget.
Látta, mi a bor hibája,
Hogy nincs annak rakonczája.
És ha módjával nem is árt
Elkölteni egy két pohárt:
De a soknál több az elég;
Mert ugy jut is, marad is még.
Látta mind jól, de nem illett
Megtörni a barátságot;
Mert legelső a becsület;
Az tartja fel a világot.

Természetesen , hogy Endre
Büszke volt a becsületre.
Ha valaki, ő volt készen
Állni mindig a jobb részen:
Az levén főbölcsessége:
Jobb a jónak ellensége,
És ha mint könyvből a lapot,
Kivághata egy két napot
Életének folyásából,
Hogy senki ne tudna róla:
Milly örömest, töredelmest
Dúsan megfizette volna.
De hiába! a bünösnek
Emlékei neki esnek,
int vadnak a kergető eb.
És kiujul lelkén a seb,
Akármiként fedezgeti
A felítés fátyolával:
Mint az árnyék a test után,
Mennek azok ő magával.
Még a midőn nyugalomra
Hajtja is éjente fejét,
Erős álomlátásokkal,
Forralják fel a velejét.
Im egy mulatságos eset,
A melly Endre gazdán esett.

Van egy ország messzi tájon,
Már-már nem is a világon,
Mellynek minden igazsága
És törvénye
Tarka, csalfa képzelődés
Játszi kénye.

Ott a hős is könnyen visel
Csörgő sapkát,
Minden dicsőség sem ér fel
Egy rosz batkát.

Hamis ott a font, a mérték,
Semmiben sincs igaz érték,
Minden csak ál;
Ha könyökig vájsz a kincsben,
Azt teszi, hogy semmid sincsen;
Megcsalattál.
Mégis ez országot annyi
Jövevények fölkeresik,
Mert az ábránd tulvilága
Határai közé esik.
S kinek nincs más boldogsága,
Övé az álmok országa.

Ez országba vándorolt el
Endre gazda is egy éjjel.
De nem lele boldogságot,
Hanem lakolt nagy birságot, –
Ő ugy teve, mint ébren tőn:
Vállára pár kulacsot vőn,
És kirándult hevenyébe
Egy kis borért a pinczébe, –
Oda, hol ama partélen
Egy utczasor kifehérlik;
Legelő juhnyájnak hinnék,
Kik a tájat nem ismérik.
Pedig azok szép sorjában
Ollyan nyájas intézetek,
Hol elégszer eldanolják:
„Hej! iszom én is veletek.
– Megvirad még valaha,
– Nem lesz mindig éjszaka!”

A kulacscsal Endre gazda
Lement, feljött; tele hozta.
S a mint a szabadba lépett,
Szemlátomást csak elképedt;
Fel-feltörlé a homlokát:
Vajjon igaz-e, a mit lát?
Valóság-e vagy igézet?
– Persze, hogy ezt mind álmában –
Tudta bár, mi a szinészet
Kassáról, ifju korában:
De a szinpadon sem látott
Soha illy bübáj világot:
A kulacsot az oldalán
El is felejtette talán.
És tehát jó Endre gazda
Emlékeit átlapozta:
Mit hallhata szent beszédből
Az utolsó itéletről.
Ott pedig meg vala irva
Nemmuló szinü papirra:
„Hogy a végső nap haraggal
Világot emészti lánggal.
Lesz félelem nagy, rettentő,
Mikor a biró eljő.
Halott fölkelvén sirjábul,
Számolni biróhoz járul.
Irott könyv előhozatik,
Abból világ biráltatik.” –
Semmi titok, semmi kétség!
Minden oda bizonyitott,
Hogy az irás nem nagyitott.
És a fenséges jelenség,
Szinről szinre nyilatkozik.
Ő remeg, hisz, csudálkozik.
Mert, ime, a sik mezőben
Tenger nép jövő- menőben.
Nyilik a temetők hantja,
Fekete föld visszaadja
Eltemetett halottjait;
Az ítélet végnapja itt!
Milly öröm! a szüle, gyermek,
Az egykor elvált szeretők,
Olly szépek és olly rokonok
Mint a fehér liliomok,
Még árnyaik sem feketék. –
Viszontlátásra felkelnek.
De kelnek a gonoszok is,
Olly soká feküvén együtt,
Holott egyik a másiknak,
Mig éle, fejére esküdt.
Ám az ő szemök le vagyon
Szögezve a földre mélyen;
Kin nekik a feltámadás,
Jobb szeretnek örök éjben;
És köztök nagy zenebona!
Zeng a végső tárogató;
Jókra vár égi korona,
Roszakra kin, nemmondható.
Ő, nyomorult, vajh! mit tegyen,
Szegény feje hova legyen?
Hazudni? vétek, nem lehet:
Tiltja a lélekismeret.
Megjavulni? nincsen idő.
A percz el nem viselhető.
Nincs mit tenni, ugy kell lenni.
A hivásra megjelenni.

S megy ő esze tudta nélkül.
Emeli őt a hit szárnya.
– A két kulacs az oldalán;
El is feledé az árva. –
És a mint megy esze nélkül,
Nagy hirtelen elsötétül
Körötte az egész vidék,
Mint a legfeketébb hangya.
Ha meghalt-e vagy él-e még?
Soha, soha illy kalandja;
Magát körültapogatja.
Ime, a koromsötétben
A rosz lélek sug feléje:
„Jobb az ördög mint az Isten;
Szegény ember, maradj itten!”
Ő kezd eszmélni magában:
Mi résznek jár határában,
Hogy ez az ördög megyéje;
A ki csupa rosz akarat;
Sokat igér, keveset ad.
Szép a szava, rút az éha,
Prédán hizik, ollyan czéda.
Hallja megint, s harmad izben:
Jobb az ördög, mint az I?ten!
De ő se hall se szól, csak megy.
„Ha ugy tetszik, tehát eredj!”
És egy előkelő ördög,
A ki vihart, szélvészt csinál,
Nyakon csípi, hátba vágja;
S Endre gazda, mint lapta, száll.
A két kulacs az oldalán.
– A jó madár törött szárnya –
Hányódik, vetődik vele,
Üt nagyokat tomporára.
És körötte a sok ördög,
Mint a macska tüszög, köpköd,
Egyik fricskát nyom orrára,
Másik a feje bubjára
Nagyot pattant: „ne egy baraczk!
Menj, ha tetszik, bolond paraszt!”
S kézrül kézre mint a laptát,
Pörgetik az istenadtát.
S megtapogatván keményen,
Végre jól körülfogdosva
Kikökik a világosra:
„Főjj meg a magad levében!”

Endre, de nem valósággal,
Hanem folyvást álmon által,
Mint zarándok, egyet hátra,
Ha kettőt lépett előer,
Félig élve, félig halva
Elhatolt a sik mezőre.
Ottan elve szerint készen:
Állni mindig a jobb részen,
Midőn szemmel kivehette,
– Mert a furfang meg volt nála –
Üdvezülni hol lehetne:
A jobbik kéz felül álla.
A kulacscsal mit se gondolt,
Kisebb gondja is nagyobb volt;
Csakhogy ott van, a hol kellett!
Egész szabadon lehellett.

De az álom furcsa jószág,
Tüntet ezerféle orczát,
Változtatja magát és mást,
Fintoritja a csalódást.
Oh az a legbohóbb szinpad,
Hol komoly, vig összeolvad;
Hol a fenség és nevetség
Tővel, hegygyel állnak össze,
Mint a nyári forgószélben
A felüldözött parányok,
Mert viharhozó kedélyben
Levegői boszorkányok
Táncza veszekedik közte. –
Endre előtt is azonnal
Eltorzul a nagy jelenet;
Hisz belőle katona lett.
És mintha közszemle volna,
Egy hatalmas vezényszóra:
„Vigyázz, sorakozz, jobbra át!”
A mi szegény jó bünösünk,
Kiér4t majd kétségbeesünk, –
Bal oldalon lelé magát.

No ez rettenetes dolog,
Szive csak ugy ver, ugy dobog,
Majd kiszakad a melléből;
Tán ki is ugrott helyéből. –
„De hát minek ment ő oda!
Hogy lehetett olly ostoba,
Mint akár az Isten lova!
Hát nem tudtam én ezt régen,
Ha bakává leszek végem?
Bár jó anyám kis koromban
Látott volna koporsómban,
A helyett, hogy ide jöttem,
Mikor még fel sem ütöttem.
Az illy bolond, töksi embert,
Ki azt teszi, mit soh’ sem mert,
Hogy közel élte végéhez
Borjut veszen a hátára,
Ugy czipeli vizbe, sárba,
S még puskapor szagoló lesz:
Rég fel kellett volna kötni!”
– És a többi, és a többi…
No de megvan! bánni késő;
És a példa sem legelső,
Sem utolsó, hogy baka lett,
Kit nem vín rá a szeretet.
Mert az ember sohse tudja
A kapuján midőn kilép:
Hogy mint leszen az ő utja,
Hol törik a kocsirudja…
Ha ugyan volt kocsi…elébb;
Terve, czélja, mint a cserép.
S utoljára egyebekkel
Az országnak baka is kell,
Mert különben a királyért
Ki halna meg, a hazáért? –
Ennyi nemes gondolattal
Megnyugodnék Endre gazda,
Csak ne volna felesége;
Nem is törne ki panaszba.
De ha gondolja magában:
Nője is a kaszárnyában!….
Az lenne még az eczetágy!
Miért is a szive olly lágy?
Mert ő csak ugy veszi észre:
Semmi sincs olly nehezére, –
„Fél jobb! fél bal! vigyázz! megállj!”
Endre fülel: ki mit csinál.
S járnak alá s föl a tisztek,
Jaj de az ő háta viszket,
„Melledet ki, hasadat be!
Ott oldalt mi áll ki fele?
– Kulacscsal jő a szemlére?
Derék legény! eb a vére.”
S a nyomorult közembernek
Ugy a nyaka közé vernek,
Hogy szinte pattog a háta,
Facsaróviz a kabátja.
– Azaz hogy víz az inge csak,
Mert alszik ő, de nincs nyugta.
Szinte párállik, pedig a
Takarót is félre rugta.
A lidércz meg kegyetlenül
Széles mellére nehezül.

Itt vége vón az álomnak,
De nincs vége az alvásnak;
Nem is ébred Endre gazda,
Hanem valamelly sirásnak,
Kinos, nehéz hangján beszél.
Hála Isten, hogy mégis él!
Végre mint a ki lánczot tör,
Vagy felrugja koporsóját,
Kétségbe’esve igy riad föl:
Uram Isten! hol vagyok hát? –
És a midőn kiábrándul
Viszontagságos álmábul:
Árva lelke tétovái,
A kegyetlen álmi képek
Vele, mint hollók feketén
A való földére lépnek. –
„Ne mondja már nekem senki,
Hogy bolondság minden álom;

Összefügg az életünkkel
Néminemü titkos szálon,
Mert kinek a lelke tiszta,
Nem zür mindent összevissza.
De az ollyan mint én valék,
Élte, álma mind zagyvalék.
Legyen álom, legyen való,
Első a jámbor öntudat;
Ez az igaz vigasztaló,
Éjjel, nappal csak ez nyugtat.” –
De neje mindezt nem hiszi,
Ő csak a magáét viszi:
„Férjem, édes, ne ábrándozz,
Álom volt az egész dolog.”
,Álom bizony! de nem álom,
Ha elejére gondolok.
Sőt a való sem egyéb mint
Álmainknak folytatása,
A két világ vizeinek
Közös ágba szakadása.’ –

E kis eset régen elmult,
Talán Endrét tul sem éli,
Ha egy jó nap, haragjában
A neje ki nem beszéli.
Igy a gazda okkal, móddal
Pirul is nevet is rajta;
De az óta omladozik
A pinczéje boltozatja.


Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 47. sz. (1855. november 25.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése