Erdélyi János (1814-1868): Álom és való (Költői beszély)

Megyaszón-e vagy Aszalón,

De, történt a mit beszélek.

Álom volt az egész dolog,

De olly igaz, a mint élek.

„Hohó! álom, mégis igaz?”

Szólalhatna fel valaki;

De én kérem igen szépen,

A végit is hallgassa ki.

Tehát, a mint megmondatott,

Az egyikben, itt avagy ott,

Lakék vala Endre gazda,

Kiről az a tréfa maradt,

Hogy egy rövidke éj alatt

Nyakra főre beutazta,

A nemismert tulvilágot;

És nyere bő tanulságot.

A tanulság olly erős volt,

Endre gazda majd bele holt. –

A mi népünk, tudjuk, ollykor,

Főleg ha kiforrott az uj bor,

A beállott hideg őszszel

Ugy birkozik az idővel,

És a széles unalommal,

Hogy összejő napot tolni,

Annyi mennyi bort kóstolni,

És czimborálni keveset;

Elkiáltván nyugalommal:

Hadd oszoljék a kereset!

Már ez idétt jár a neszi:

Mellyik leányt mellyik veszi;

Ki lesz násznagya, kérője,

Mikor lesz a menyekzője.

Van miről tereferélni,

Kit gyalázni, kit dicsérni.

S nyakukon a hosszu esték:

Jól esik egy kis vendégség.

Endre gazda háza épen

Állt a helység közepében.

Maga, neje barátságos,

A minő nagy ritkaság most.

Mert a népek mai napság

Egymást akár sohse lássák;

Ugy kifogytak a vigságból.

– Hejh mi lesz igy a világból!

Nála meg, a ki dolgai

Felől időt szakaszthatott,

Hol szárazon, hol borozva,

Könnyü szivvel mulathatott.

Jaj, de házán nincsen áldás,

Mert gyerekre nincs kilátás,

A vagyonság pedig annyi,

Hogy van enni, van eladni.

No de ha már a szerelem

Rózsafáján mi sem terem;

Ás a háznál nincs is gyerek:

Annál jobb! se kicsin se nagy –

Találkoznak jó emberek,

Kik magokat nem hivatják.

S van evő, ha ingyen adják.

Végre a ki utol marad,

Mint apáink mondása volt –

Tegye be szépen az ajtót.

Már e nézve, barátságért,

Szives látásnak okáért,

Endre gazda hevenyébe

Ki-kirándult a pinczébe.

Egy hét kulacs nem a világ,

A mi benne, bornak hivják.

„Igyál koma, igyál sógor!

Hadd kerüljön rám is a sor.”

És iddogáltak csendesen,

Ment a hosszu est sebesen.

Mesebeszéd, pipa, kártya

Gyönyörüségül megjárta;

S mondogatták nagy felszóval:

Hat a kötés*) négy filkóval.

És ez igy ment addig, addig

Hogy éjfélig majd viradtig

Emelgették a pohrat,

– Persze, telt a jóakarat –

S ártatlanul, mulatságbul

Tivornya lett a jó házbul;

S faluszerte kidanolták.

A ház tüze mibenvoltát.

A mi Endrénk látta régen:

Nyer a vámon, veszt a réven,

ogy lyukas hordót töltöget;

Sohasem tölthet eleget.

Látta, mi a bor hibája,

Hogy nincs annak rakonczája.

És ha módjával nem is árt

Elkölteni egy két pohárt:

De a soknál több az elég;

Mert ugy jut is, marad is még.

Látta mind jól, de nem illett

Megtörni a barátságot;

Mert legelső a becsület;

Az tartja fel a világot.

Természetesen , hogy Endre

Büszke volt a becsületre.

Ha valaki, ő volt készen

Állni mindig a jobb részen:

Az levén főbölcsessége:

Jobb a jónak ellensége,

És ha mint könyvből a lapot,

Kivághata egy két napot

Életének folyásából,

Hogy senki ne tudna róla:

Milly örömest, töredelmest

Dúsan megfizette volna.

De hiába! a bünösnek

Emlékei neki esnek,

int vadnak a kergető eb.

És kiujul lelkén a seb,

Akármiként fedezgeti

A felítés fátyolával:

Mint az árnyék a test után,

Mennek azok ő magával.

Még a midőn nyugalomra

Hajtja is éjente fejét,

Erős álomlátásokkal,

Forralják fel a velejét.

Im egy mulatságos eset,

A melly Endre gazdán esett.

Van egy ország messzi tájon,

Már-már nem is a világon,

Mellynek minden igazsága

És törvénye

Tarka, csalfa képzelődés

Játszi kénye.

Ott a hős is könnyen visel

Csörgő sapkát,

Minden dicsőség sem ér fel

Egy rosz batkát.

Hamis ott a font, a mérték,

Semmiben sincs igaz érték,

Minden csak ál;

Ha könyökig vájsz a kincsben,

Azt teszi, hogy semmid sincsen;

Megcsalattál.

Mégis ez országot annyi

Jövevények fölkeresik,

Mert az ábránd tulvilága

Határai közé esik.

S kinek nincs más boldogsága,

Övé az álmok országa.

Ez országba vándorolt el

Endre gazda is egy éjjel.

De nem lele boldogságot,

Hanem lakolt nagy birságot, –

Ő ugy teve, mint ébren tőn:

Vállára pár kulacsot vőn,

És kirándult hevenyébe

Egy kis borért a pinczébe, –

Oda, hol ama partélen

Egy utczasor kifehérlik;

Legelő juhnyájnak hinnék,

Kik a tájat nem ismérik.

Pedig azok szép sorjában

Ollyan nyájas intézetek,

Hol elégszer eldanolják:

„Hej! iszom én is veletek.

– Megvirad még valaha,

– Nem lesz mindig éjszaka!”

A kulacscsal Endre gazda

Lement, feljött; tele hozta.

S a mint a szabadba lépett,

Szemlátomást csak elképedt;

Fel-feltörlé a homlokát:

Vajjon igaz-e, a mit lát?

Valóság-e vagy igézet?

– Persze, hogy ezt mind álmában –

Tudta bár, mi a szinészet

Kassáról, ifju korában:

De a szinpadon sem látott

Soha illy bübáj világot:

A kulacsot az oldalán

El is felejtette talán.

És tehát jó Endre gazda

Emlékeit átlapozta:

Mit hallhata szent beszédből

Az utolsó itéletről.

Ott pedig meg vala irva

Nemmuló szinü papirra:

„Hogy a végső nap haraggal

Világot emészti lánggal.

Lesz félelem nagy, rettentő,

Mikor a biró eljő.

Halott fölkelvén sirjábul,

Számolni biróhoz járul.

Irott könyv előhozatik,

Abból világ biráltatik.” –

Semmi titok, semmi kétség!

Minden oda bizonyitott,

Hogy az irás nem nagyitott.

És a fenséges jelenség,

Szinről szinre nyilatkozik.

Ő remeg, hisz, csudálkozik.

Mert, ime, a sik mezőben

Tenger nép jövő- menőben.

Nyilik a temetők hantja,

Fekete föld visszaadja

Eltemetett halottjait;

Az ítélet végnapja itt!

Milly öröm! a szüle, gyermek,

Az egykor elvált szeretők,

Olly szépek és olly rokonok

Mint a fehér liliomok,

Még árnyaik sem feketék. –

Viszontlátásra felkelnek.

De kelnek a gonoszok is,

Olly soká feküvén együtt,

Holott egyik a másiknak,

Mig éle, fejére esküdt.

Ám az ő szemök le vagyon

Szögezve a földre mélyen;

Kin nekik a feltámadás,

Jobb szeretnek örök éjben;

És köztök nagy zenebona!

Zeng a végső tárogató;

Jókra vár égi korona,

Roszakra kin, nemmondható.

Ő, nyomorult, vajh! mit tegyen,

Szegény feje hova legyen?

Hazudni? vétek, nem lehet:

Tiltja a lélekismeret.

Megjavulni? nincsen idő.

A percz el nem viselhető.

Nincs mit tenni, ugy kell lenni.

A hivásra megjelenni.

S megy ő esze tudta nélkül.

Emeli őt a hit szárnya.

– A két kulacs az oldalán;

El is feledé az árva. –

És a mint megy esze nélkül,

Nagy hirtelen elsötétül

Körötte az egész vidék,

Mint a legfeketébb hangya.

Ha meghalt-e vagy él-e még?

Soha, soha illy kalandja;

Magát körültapogatja.

Ime, a koromsötétben

A rosz lélek sug feléje:

„Jobb az ördög mint az Isten;

Szegény ember, maradj itten!”

Ő kezd eszmélni magában:

Mi résznek jár határában,

Hogy ez az ördög megyéje;

A ki csupa rosz akarat;

Sokat igér, keveset ad.

Szép a szava, rút az éha,

Prédán hizik, ollyan czéda.

Hallja megint, s harmad izben:

Jobb az ördög, mint az I?ten!

De ő se hall se szól, csak megy.

„Ha ugy tetszik, tehát eredj!”

És egy előkelő ördög,

A ki vihart, szélvészt csinál,

Nyakon csípi, hátba vágja;

S Endre gazda, mint lapta, száll.

A két kulacs az oldalán.

– A jó madár törött szárnya –

Hányódik, vetődik vele,

Üt nagyokat tomporára.

És körötte a sok ördög,

Mint a macska tüszög, köpköd,

Egyik fricskát nyom orrára,

Másik a feje bubjára

Nagyot pattant: „ne egy baraczk!

Menj, ha tetszik, bolond paraszt!”

S kézrül kézre mint a laptát,

Pörgetik az istenadtát.

S megtapogatván keményen,

Végre jól körülfogdosva

Kikökik a világosra:

„Főjj meg a magad levében!”

Endre, de nem valósággal,

Hanem folyvást álmon által,

Mint zarándok, egyet hátra,

Ha kettőt lépett előer,

Félig élve, félig halva

Elhatolt a sik mezőre.

Ottan elve szerint készen:

Állni mindig a jobb részen,

Midőn szemmel kivehette,

– Mert a furfang meg volt nála –

Üdvezülni hol lehetne:

A jobbik kéz felül álla.

A kulacscsal mit se gondolt,

Kisebb gondja is nagyobb volt;

Csakhogy ott van, a hol kellett!

Egész szabadon lehellett.

De az álom furcsa jószág,

Tüntet ezerféle orczát,

Változtatja magát és mást,

Fintoritja a csalódást.

Oh az a legbohóbb szinpad,

Hol komoly, vig összeolvad;

Hol a fenség és nevetség

Tővel, hegygyel állnak össze,

Mint a nyári forgószélben

A felüldözött parányok,

Mert viharhozó kedélyben

Levegői boszorkányok

Táncza veszekedik közte. –

Endre előtt is azonnal

Eltorzul a nagy jelenet;

Hisz belőle katona lett.

És mintha közszemle volna,

Egy hatalmas vezényszóra:

„Vigyázz, sorakozz, jobbra át!”

A mi szegény jó bünösünk,

Kiér4t majd kétségbeesünk, –

Bal oldalon lelé magát.

No ez rettenetes dolog,

Szive csak ugy ver, ugy dobog,

Majd kiszakad a melléből;

Tán ki is ugrott helyéből. –

„De hát minek ment ő oda!

Hogy lehetett olly ostoba,

Mint akár az Isten lova!

Hát nem tudtam én ezt régen,

Ha bakává leszek végem?

Bár jó anyám kis koromban

Látott volna koporsómban,

A helyett, hogy ide jöttem,

Mikor még fel sem ütöttem.

Az illy bolond, töksi embert,

Ki azt teszi, mit soh’ sem mert,

Hogy közel élte végéhez

Borjut veszen a hátára,

Ugy czipeli vizbe, sárba,

S még puskapor szagoló lesz:

Rég fel kellett volna kötni!”

– És a többi, és a többi…

No de megvan! bánni késő;

És a példa sem legelső,

Sem utolsó, hogy baka lett,

Kit nem vín rá a szeretet.

Mert az ember sohse tudja

A kapuján midőn kilép:

Hogy mint leszen az ő utja,

Hol törik a kocsirudja…

Ha ugyan volt kocsi…elébb;

Terve, czélja, mint a cserép.

S utoljára egyebekkel

Az országnak baka is kell,

Mert különben a királyért

Ki halna meg, a hazáért? –

Ennyi nemes gondolattal

Megnyugodnék Endre gazda,

Csak ne volna felesége;

Nem is törne ki panaszba.

De ha gondolja magában:

Nője is a kaszárnyában!….

Az lenne még az eczetágy!

Miért is a szive olly lágy?

Mert ő csak ugy veszi észre:

Semmi sincs olly nehezére, –

„Fél jobb! fél bal! vigyázz! megállj!”

Endre fülel: ki mit csinál.

S járnak alá s föl a tisztek,

Jaj de az ő háta viszket,

„Melledet ki, hasadat be!

Ott oldalt mi áll ki fele?

– Kulacscsal jő a szemlére?

Derék legény! eb a vére.”

S a nyomorult közembernek

Ugy a nyaka közé vernek,

Hogy szinte pattog a háta,

Facsaróviz a kabátja.

– Azaz hogy víz az inge csak,

Mert alszik ő, de nincs nyugta.

Szinte párállik, pedig a

Takarót is félre rugta.

A lidércz meg kegyetlenül

Széles mellére nehezül.

Itt vége vón az álomnak,

De nincs vége az alvásnak;

Nem is ébred Endre gazda,

Hanem valamelly sirásnak,

Kinos, nehéz hangján beszél.

Hála Isten, hogy mégis él!

Végre mint a ki lánczot tör,

Vagy felrugja koporsóját,

Kétségbe’esve igy riad föl:

Uram Isten! hol vagyok hát? –

És a midőn kiábrándul

Viszontagságos álmábul:

Árva lelke tétovái,

A kegyetlen álmi képek

Vele, mint hollók feketén

A való földére lépnek. –

„Ne mondja már nekem senki,

Hogy bolondság minden álom;

Összefügg az életünkkel

Néminemü titkos szálon,

Mert kinek a lelke tiszta,

Nem zür mindent összevissza.

De az ollyan mint én valék,

Élte, álma mind zagyvalék.

Legyen álom, legyen való,

Első a jámbor öntudat;

Ez az igaz vigasztaló,

Éjjel, nappal csak ez nyugtat.” –

De neje mindezt nem hiszi,

Ő csak a magáét viszi:

„Férjem, édes, ne ábrándozz,

Álom volt az egész dolog.”

,Álom bizony! de nem álom,

Ha elejére gondolok.

Sőt a való sem egyéb mint

Álmainknak folytatása,

A két világ vizeinek

Közös ágba szakadása.’ –

E kis eset régen elmult,

Talán Endrét tul sem éli,

Ha egy jó nap, haragjában

A neje ki nem beszéli.

Igy a gazda okkal, móddal

Pirul is nevet is rajta;

De az óta omladozik

A pinczéje boltozatja.

Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 47. sz. (1855. november 25.)