Feleki Miklós: A csóva története (Székely adoma után)

Erdélyország közepében, –

A nagy Kűküllő mentében,

Volt egy falu, ma is fent áll –

Abban született Csóva Pál.

Nagy ember volt a faluban –

Azaz, hogy a legmagosabb –

Már az aztán más kérdés, hogy

Ő volt-e a legokosabb?

Gazdag is volt és ez elég,

Hogy valaki hirbe jőjjön –

És a környék respectálja,

Kivált itt a székely földön.

E mellett még agg nőtelen,

A ki mindig leste, várta,

Hogy majd talán, akad egy lány,

Kinek nehéz lesz a párta.

Sokáig várt! végre akadt,

Azt mondja egy ágról szakadt

Kártya-vető mestersége:

Lesz a télen felesége.

Hire volt még, annak is nagy,

Nagyobb a tatárjárásnál,

Hogy nincs szebb lány a világon,

A szép Tegző Juliskánál.

Szép is volt ő, és ártatlan –

Mint a májusi rózsaszál –

Míg harmatos szirmaira,

A mérges pók reá nem száll.

Tán az Isten kárpótlásul –

Kakuk mellé a csalogányt,

Teremtette egy faluba, –

Csóva mellé ezt a szép lányt.

Ősz felé járt már az idő –

A jó gazda behordatott.

A csüröskert, szénás undor

Áldással tele rakatott.

Beálltak a hosszu esték

A leányok és menyecskék

Összegyültek a fonóba –

S rendre jött a legény szóba.

Meglátjátok a farsangon –

Szól az egyik bolondjába,

Eljárjuk a párnás tánczot,

Csóva Pál lakodalmába.

Nem hiába keni feni

Patikából a bajuszát –

Nem hiába szedeti ki

Minden héten fehér haját.

Dejszen láttam minapában,

Mikor a zabot hordotta –

Egy bizonyos ablak alatt

Az ökreit, hogy csapkodta.

Hej jól is jár a kit elvesz,

Egyszerre gazdag asszony lesz –

A templomba se megy gyalog –

Össze néztek a leányok.

Fort a beszéd, s nyálazónak

Hadták fel az aszalt szilvát –

A legények mesét mondtak,

Szépet, hosszut, nagyon czifrát.

Volt dolga tündérkirálynak,

Tündérkirály szép lányának,

A vas orru vén bábának,

És az operencziának.

Közbe közbe a messzire

Elpenditett orsó ára –

(A mi itten régi szokás)

A csókolodás is járta.

Mindenki vig, csak a szép lány,

Olly bánatos olly halavány!

Nem volt ott szive kedvese,

Hogy az orsóját ellesse.

Kondor Elek karcsu legény,

Nincsen párja hét országban, –

Csak egy a baj, nagyon szegény,

Egy asztag sincs udvarában.

Másfél éve köről belől,

Hogy Juliska s Kondor Elek,

A kert hát’só kapujánál

Szerelemre esküdtenek.

És az esküt szentül tartja,

Mind a kettő, mint a pecsét –

Melly megég, és ugy zárja be

Tartalmának első becsét.

Ámde másként van megirva,

Ugy beszélik a fonóba –

Szép Juliska még a télen

Csóva Pálné asszony lészen.

Kemény hideg tél volt abb’ az esztendőbe,

Mikor Csóvakészült a nagy menyegzőre.

A süvöltő széllel, a szán versenyt futott –

A gondolat szinte az emberbe fagyott,

A nap a levegőt, ha szele megállott,

Eltört gyöngyszemekké változtatta legott.

A pusztitó farkas a hegyekből lejött,

Sokszor állott őrt a falu háza előtt.

Bottal se mert menni senki a mezőre,

Ha csaknem volt nála tüzütő eszköze,

A farsang bolondja, ha néha elindult –

főtől talpig hosszu szőrös ködmönbe bujt.

Hej bezzeg nem fázott semmit Kondor Elek,

Nem ijesztette őt se farkas, se hideg,

Tűz volt a szivében, s merre járt, bánata

Körülte a fagyot mind felolvasztotta.

Most is a kert hát’só kapujánál áll – ott!

Hol annyiszor hallott vigasztaló hangot.

Egy ingben, a zeke, csak ugy vállra vetve –

Kalapja kezében, fejét szellőztetve.

Azt hinnéd, hogy töri valamin a fejit?

Nem – e perczben talán nem is elmélkedik;

Nagyobb a csendesség körülötte, mint a

Faluvégén álló bekulcsolt templomba.

Azon közben szép Juliska,

Két korsóval kezében –

Földre szegezett szemekkel,

Haladt végig a kerten.

A mint a kert kaput nyitja,

És Eleket megpillantja,

Öröm-e vagy ijedség tán –

Szeget ütött mindkét talpán.

Mintha a világ fájdalma

Hajlott volna vállukra, –

S terhétől nem birnak szólni,

Ugy néztek ők egymásra.

A kis leány bánatában

Nem jár más, mint gyászruhában –

Ugy áll a gyászruha neki,

Mintha belőle nőne ki.

Nem szóltak hát; de minek is –

Mit lehet szólani itt?

Egy fagyos kéz összetörte

Boldogságuk képeit!

Igen! mert szinte feledém

Hogy szép Juliska férjhez mén –

Édes anyja addig szidta,

Míg kezét Csóvának adta.

Elek! azt esküdtem egykor,

Szól végre a bus mátka,

Hogy ha hozzád hütlen leszek,

Szálljon rám Isten átka.

Ne buslakodj’ bizzál bennem –

Megőriz a hű szerelem.

Legyen átkozott az a nap,

Mellyen téged megcsaltalak.

Pál uramnak is megmondtam

Érthetőn és kereken,

Hogy csak névvel leszek neje,

Istenem ugy segéljen!

Pál uram vállat vonitott,

Édes anyám összeszidott –

S paphoz mentek mindketten,

Hogy holnap kihirdessen.

A ki mások boldogságát

Ennyire szétzilálta,

Nem lesz áldás semmi dolgán,

Megfogja Isten átka.

A mint ezt rebegte Elek,

Jól összeölelkeztenek

S elhitette velük egy csók,

Végnélküli boldogságok.

Jól tudja mindenki, hol fekszik Segesvár –

Virágos ökrökön ment oda Csóva Pál.

Tegzőné asszonyt is vitte utitársnak,

Hogy a lány számára bevásárolnának.

Ollyan cziffra ágynak, millyet Pál vásárla,

Erdély országában soha sem volt párja.

Tulipános láda, szép tarka viganó,

Piros, sárga kendő, ugyan mi kell még nó?

Ezekért, azt hiszem, szeretni fog Julis,

Hogy is ne szeretné, mondja az anyó is –

Igaz ebugattát! az anyósnak is kell;

Mert az esküvőre igy csak nem jöhet el.

Magamnak is veszek négy sing abaposztót,

Belőle majd csinos harisnyát szabatok.

Vett aztán kalapot, tarka zsebkeszkenőt,

Szagos bajuszpödrőt, pomádét, hajkenőt.

Szegény jó Csóva Pál parókát is venne,

Csak hogy a kis lányon győzelmeskedhetne.

Mindent össze vissza vettek, vásároltak;

Illyenkor sok szeme van a jó anyósnak.

Tele volt a láda, tele volt a fia,

Be volt már pakolva a sok vásárfia.

Magasra volt rakva egész parafernom,

Fent a tetején ült Tegzőné asszonyom.

Csóva uram pedig jöttünk, mentünk, fizess,

Azon veté észre, hogy a zsebe üres.

Igaz még csak egyet: intő példaképen

Héjasfalva mellett fel is dültek szépen.

A legszebb nőt a faluban ki birja,

Meg van ásva nyugalmának a sirja.

Hej soha se hitte Csóva

Soha se –

Hogy az a szép kis menyecske,

annyira ne

Szeresse.

Jó ideje, hat hónapja talán már,

Hogy esküszót zengett az a kis madár –

Az övé rég – még sem övé,

Ez nagy baj!

Hát még ha elmegy a hire

Majd messzire –

Lesz kaczaj!

Bánatában, keservében illyenkor,

Megkérdezte a korcsmában hogy a bor!

Férevonult egy szegletbe

S gyakorta –

Ha két kupa nem volt elég

Hordatta még

Rakásra.

Részeg fővel, tántorogva haza ment,

Lármát ütött, ollyat mint egy regement.

Elévette a szolgálót,

Menyecskét –

Egy lapáttal sorba vette

Jó kedvébe

Majd mindét

No de furcsa! hogy Csóva Pál a hányszor

Illyenformán cselekedett, – annyiszor –

Mindig kapott kétszer annyit

Másnapra,

Hogy kitől jő ez az áldás?

Ki tudná más?

Juliska.

Egyszer meg is pirongatta Eleket,

Ne tegye azt, ne bántsa az öreget,

De Csóva is gyanakodott

S egy este,

A mint erről beszélgettek

Egy szegleten,

Megleste.

Nosza rajta pernahájder, gazfattyu,

Megmutatom, szük lesz neked a falu.

Épen akkor jött a parancs

Birónak –

Törte fejét, kit csipjen el,

Jó szerivel –

Tirónak.

Csóva mindjárt reá rontott panaszszal,

Kente fente birómarkát aranynyal,

Másnap este Kondor Elek

Kötéllel –

Elfogatott katonának,

Katonának!

Erővel.

Hatodnap délután hozták a fiukat,

Kötelekre füzve mint a zsiványokat,

Mindenik után jött apa, anya, rokon –

Bucsuztak egymástól, bucsuztak olly zokon.

Egyik fiát, másik kedvesét siratta –

A sok biztatásnak nem volt vége hossza!

Juliska az ablaknál volt,

Bánatában szinte megholt!

Búsan szólt a harang, vecsernyét hirdetett,

Csóva kapujából nézte a menetet –

Szomoru a menet, annyi könnyező szem

Nem volt a faluban, nem volt tán soha sem!

Elek megállt szembe a Csóva házánál –

S igy szólt erősbb hangon a harangozásnál:

Hallja kelmed Csóva! kelmed fogatott el,

Verje meg az isten mind a két kezével!

Nyugtát e földön ne lelje,

Még a madár is kerülje!

A nép reá mondta, ki lassan, ki nagyon,

Hogy szegény Eleknek igazsága vagyon.

Csóva ijedtében összeroskad vala,

Ha keze a zábén fel nem akad vala.

Mikor harangoznak nem jó átkozódni;

Mert az rendesen be szokott teljesedni.

A harang is ament mondott,

Utánna még egyet kongott.

Szomorun telt az ősz, a tél

Szomorubban még annál –

Mintha mindennap csak péntek

Lett vón Csóva uramnál,

Hiába jött a tavasz is,

Hiába jött a fecske –

Szomoru volt Csóva uram,

Szomorubb a menyecske!

Mint az égő gyertya fogytak

Egymásután mindketten –

Egyiket az átok nyomta,

Másikat a szerelem.

Kártyavető vén asszonyok

Koptatják a kilincset –

Mendemonda babonáért

Habsolják a sok kincset.

Másfelől meg a notárus

Csinál hamis levelet –

Egy két köböl gabonáért

Hazudik benn’ eleget.

Kártya vetés, hamis levél

Semmit sem ér, nem használ –

Mit a székely lány kimondott

Esküvel –az szentül áll.

Szegény csóva harisnyáját

Udvarhelyszék szabója

Sem tudná már szükre szabni,

Bár mint járna ollója.

Nem is mondok sokat róla;

De ha Hargita szele,

Utczán, vagy kint mezőn lelné?

Messze szaladna vele.

Hogy Juliska nem szereti,

Nem csoda – azt beszélte

Szájról szájra minden ember,

Az ördög kicserélte.

Megtelt a keserü pohár,

Nem használt a babona.

Haza jött a faluba egy

Szabadságos katona.

A mint ezt Pál meghallotta –

Ugy megijed ijedtébe

Nem tudom, ki tudott volna

Lelket verni beléje.

Hirtelen egy botot ragadt;

Tarisznyát tett nyakába

Tele hamupogácsával –

Elindult a világba.

Szegény Csóva nem gondolta,

Hogy az átok ugy megfogja :

Csóvává vált a határon,

Ott láthatni minden nyáron.

A ki mindent elvesztett, s nem remél,

Kérdje meg csak a kakuktól meddig él?

Meg kérdezte szép Juliska

Még taval –

Kakuk madár mond meg kérlek

Meddig élek?

Mond hamar.

Kakuk madár mit sem felelt szavára,

S épen ezzel mondta, hogy nem sokára.

Meg is vetették az ágyat

Jó puhán –

Benne fekszik a szép asszony,

Mint a liljom,

Olly halvány.

Lelke talán elszált volna már régen,

s ott fénylene, mint egy csillag az égen,

Ha kedvesét nem várná, ki

Most ott áll –

Csinos huszár öltözetben,

Ágyánál,

Régen várlak édes, kedves szeretőm,

Hogy eljöttél végperczemre köszönöm.

Ne könyezzél, hadd el kérlek

A sirást –

Minden csepje szivemre hull –

Meglátjuk tul,

Még egymást.

Utra viszem addig is szép emléked,

Koszoruba füzöm ott fent hűséged,

Nem tudván azt meghálálni

A földön –

Koszorudat majd az égből

Szivárványon

Leküldöm.

Harmadnap gyűlőre huzták a harangot,

Soh’se hallott senki olly szomoru hangot!

Összegyült a falu ifja és véne –

Egymás után jött a sok sirató néne.

Nem volt rokon, testvér, apa anya sincsen,

A ki keseregne az elvesztett kincsen.

Csupán a siratók sirnak olly keserves

Hangon, mintha csak ők volnának keserves.

Rákezdte kánt’ uram a bucsuéneket, –

Sorba állitották a siró véneket, –

Patyolat kendőben, bakacsin ruhában,

A koporsó mellé – halottas pompában,

Szépen elbucsuzott kántor énekében,

A falu népétől Juliska nevében.

Megköszönte mindnek a jó akaratot,

Mit a halott iránt éltében mutatott.

Aztán elindultak, a legnagyobb csendben –

Temetőkert felé legeslegszebb rendben.

Temető kapunál a siratók serge,

Ismét ujrakezdte s fenhangon keserge,

Nem sirt Kondor Elek: ajka harapása,

Volt szivében a bu bánat elfojtása.

Messze honból jött ő reménytelt kebellel –

Ott viszik reményét halotti lepellel!

Öröme az előtt egy világot átért –

Most egy koporsóba mindene bele fért!

El is tették messze, le a föld mélyébe –

Sirdombot emeltek reménye fölébe!

Egy magános óra néha többet használ,

Jobban hat a szivre százezer vigasznál,

Elek is azt hitte s még a temetőbe’

Elvált a tömegtől, indult a mezőre.

Mint a búza földekhez ért,

Száz lépére alig haladt –

Tévedező pillantása

Egy ijesztő rémre akadt.

Ismeretes, a termet, arcz,

Ismeretes, egész alak, –

Ah! hiszen ez Csóva gazda!

Csak hogy végre megkaptalak!

Neki rontott bőszdühében,

Földre nyomta hevenyében –

Azt sem tudta valójában,

Mit tiprott le haragjában.

Még jó formán meg sem pihent,

Alig egy két párhajtásra –

Előtte ált ujra Csóva,

Rá meredtek most egymásra.

Ejnye kutya Hédervári!

Megint utamba állottál?

Nem volt elég a fizetés;

A miért igy megraboltál?

Ujra kezdte az izgágát

eldöngette ujra Csóvát,

S a mint onnan felpillantott,

Csóva már a tetőn állott.

Nosza rajta! nem bolondság!

Ennyi Csóva egy csomóba –

Ugy terem itt szerte széjjel

A sok Csóva mint a gomba.

Katona volt, futni nem mert –

Majd megtudná a regement.

dupla marsch az ebugatta,

Azt értette mint regruta.

akármint himezze, varja –

Még a tyuk is kikaparja,

A gazságot, igazságot

Igy ismerjük a világot,

ennek is elment a hire,

A határon tul messzire –

Mindenütt ott sugták, bugták,

A katonát megugratták –

S a sok csóva, mint a polyva,

Szét van a határon szórva.

szégyellette Kondor Elek

Mit beszélnek az emberek,

Jobb lesz neki vissza menni

Mint itt el csenevészedni.

Utrakelten a kora reg –

Másnap egy sirnál lepte meg.

No mit szóltok örökösök?

Itt van a legelső törzsök.

Valjon méltó volt hozzátok,

Elátkozott ősapátok?

Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 37. sz. (1855. szeptember 16.)