Adjátok
meg magatokat,
Hej magyar
vitézek.
Azt a
silány bagolyfészket
Ne
védelmezzétek.
Ne
védelmezzétek amaz
Erőtlen
várat,
Győzhetetlen
hadam előtt
Fenn az
ugy sem állhat.
Ha magatok
azt a várat
Önkint
feladjátok,
A hatalmas
Szolimánnak
Száll
kegyelme rátok;
De ha
vakmerően annak
Védelmére
keltek,
Hadaimmal
benneteket
Egy lábig
leverlek.”
Ezt irja a
török vezér,
De nem
felel rája
Dobó
Ferencz, az egri vár
Vitéz
kapitánya.
Sőt hogy
magát a töröknek
Élve meg
nem adja,
Kisded
seregével együtt,
Esküvel
fogadja.
És
fogadja: hogy a várat
Akármire
válik,
A kérkedő
ozman ellen
Védi mind
halálig!…
Tenger
haddal száll a török
Eger
tájékára,
Jaj
teneked szegény magyar!
Szegény
Eger vára!
Bástyáidat
a pogány nép,
Földig,
porig rontja.
Védőidnek
bajnok vérét
Egy
cseppig kiontja.
Oroszlányok
volnának, se
Lehetne
másképen.
Nyolczvan
esik a örökből
Egy
magyarra épen.
De hős
Dobó, s bajtársai,
Azért
mégse félnek.
Tán
részükre segedelmet
Az égtől
remélnek.
Nyugalommal
szemlélik a
Török
sokaságot,
Melly
elborit a vár körül
Hegyvölgyet,
sikságot.
„Sok az
ellen, csak hadd legyen,
– Szólanak
merészen –
A halálnak
annál dúsabb
Aratása
lészen…”
Áll az
ostrom, cseng a fegyver,
Hull a
golyózápor,
Viaskodik
a magyarral,
Egész
török tábor.
De hős
Dobó seregével
Egy
szikrát se tágit;
Elnémitja
ellenének
Legjobb
katonáit.
Most veszi
a gőgös vezér,
Most veszi
csak észre,
Hogy a
magyarság részéről
Ember állt
a résre.
Sötét
arczát lángvörösre
Égeti a
szégyen,
Hogy
maroknyi ellenével
Semmire se
mégyen.
Napról
napra sikeretlen
Vitatja a
várat,
Küzdelemben
már az egész
Serege
kifáradt.
Ostromlókat
a bástyákra
Mindhiába
szállit,
Visszaverő
a várőrség
Rohanó
csordáit.
„Mit
csináljak, mit miveljek?
Adjatok
tanácsot,
– Szól,
sátorába rendelvén
A hadi
tanácsot –
Harczoljak-e
az ebekkel,
Míg lesz
egy csepp vérünk,
Vagy a
vártól vissza, gyáván,
Megalázva
térjünk.
Megalázva
térjen vissza
Allah ősi
népe,
Melly
idáig győzelemről,
Győzelemre
lépe?”
„Ellenségét
odahagyni,
Megalázva,
gyáván,
Sohse
szokta, nem is fogja
Az igaz
muzulman.
Hulljon
inkább a seregnek
Végső
cseppig vére,
Mintsem
fegyverünket illyen
rút
gyalázat érje.
Esküszünk,
hogy el nem hagyjuk
Mindaddig
a várat,
Míg karunk
az öldöklésben
Váltig ki
nem fárad!”
– Szól a
tanács – és mikint a
Fölvert
tenger árja,
Vészorditva
ront az ozman,
Újonnan a
várra.
Most lesz
ám szegény magyarság
Még csak a
hadd el hadd.
Megesküdött,
hogy egy lábig
Leöl a
török had,
Vitéz Dobó
még nem késő
Add fel
Eger várát,
Bizony,
bizony, megfizeted
Makacsságod
árát.
Nézd lenn
azt a töméntelen
Dühös
ozman népet;
A te
kisded seregecskéd
Semmi
hozzáképest.
Az a sok
nép, a tiedet,
Leapritja
szálig,
Hogy
belőle még egy árva
Hirmondó
se válik.
Vakesetnek
köszönheted
Eddig is
hogy állasz,
Élet
kell-e? halál kell-e?
Vitéz Dobó
válassz.
Vitéz Dobó
füleibe
Ám mindez
nem hallik,
Mert a
bástyán az ostromlók
Vad
lármája zajlik.
Hős dobó a
fenyegetést
Nem
hallja, nem érti,
Tág
keblében erős lelkét
Óriásnak
érzi.
Villámröptü
csataménen
Száll mint
egy hadisten,
Lelkében a
félelemnek
Gondolatja
sincsen.
Hol
legsürübben hull az
Ellenség
golyója,
És a
szablya a halálnak
Végcsapásit
szórja,
Odarugtat,
s kiveszi a
Dicsőségből
részit,
Hős
példával, diadallal,
Biztatván
vitézit,
Ők igérik:
hogy a harczon
Emberül
megállnak,
Szembe
nézve száz veszélynek,
Százezer
halálnak……
Áll az
ostrom, foly az ostrom,
Makacsul,
keményen.
A várőrség
védi magát
Emberül,
serényen.
Török
vezér uj vivókat
Sikeretlen
szállit,
Védelmében
a várőrség
Hajszálnyit
se tágit.
Az
ostromlók dühe viszont
Alább
dehogy szállnak
Kivül,
belül, szaporodik
A halottak
száma….
Nézd amott
a bőszült ellen,
– Hah
iszonyu látmány! –
Dörgő
ostromágyuival
rést
nyitott a bástyán,
S mint
megáradt szilaj folyam,
Ha gátot
szakajta,
Vad
győzelemrivalgás közt
Ront
keresztül rajta.
Ámde,
melly keblét a vésznek
Hősileg
kitárja,
Résnyiláson
a rohamot
Vitéz
csapat várja.
Cseng a
fegyver, peng a fegyver,
Foly a
török vére,
Csakugy
csurog, csakugy ömlik,
A vár
fövenyére.
Hull a
bajnok a védőknek
Vitéz
seregéből,
Tizszer
annyi, huszszor annyi,
Hull az
ellenségből.
Kétségbe
esés sötét lángja
Borit
minden arczot.
Most
vivják az elhatározó
Élethalálharczot.
Rendületlen
küzd az őrség
Az ozman
se enged,
Bár
vasától a magyarnak
Szörnyü
romlást szenved;
Mint a
fűszál dülnek, hullnak,
Legbátrabb
vitézi.
Török
vezér a pusztitást
Átkozódva
nézi.
Elhullt
katonái helyét
Pihentekkel
tódja,
Van a
szegény várőrségnek
Öldöklésben
módja…
Hajh de
magát erejében
Bármiként
akarja
Meghaladni,
csügged, gyengül,
A kis
sereg karja.
Karja
gyengül, keble tikkadt,
Vasa élét
veszti.
Az
ellenség dühe a vészt
Rémesen
növeszti;
Győzelemhang
harsog immár
Ajkain a
tarnak.
Még csak
ez percz, még csak egy percz,
S vége a
magyarnak…
Jó dobó a
rendületlen
Vérontó
vasával.
Vélnéd egy
termetes cherub
Jő
lángpallosával.
Élére áll
bajnokul
Hanyatló
csapatnak.
Lángszavai
a szivekre
Csodaképen
hatnak.
Harczdicsőség
piros tüze
Éget
minden arczot,
S ujra
kezdik a veszendő
Félben
levő haczot.
Irtózatos
a vitézek
Vérontó
csatája,
Fellegsátorából
a nap
Borzadva
néz rája:
Elől Dobó,
az ellenség
Öldöklő
rémpontja,
szikrázó
vasával annak
Harczsorait
bontja,
Utána a
csapathősök
Dulnak a
pogányok
Seregében,
mindmegannyi
Bőszült
oroszlányok.
Mint a
felhő szakadása,
Mennydörögve
szállnak,
Fegyverük
hegyén sötétlik
Képe a
halálnak.
Előttük a
rémült ellen
Jobbra,
balra tágit.
Ki
türhetné a haragos
Mennykövek
csapásit?
Eszébe
sincs, hogy ismét uj
Viadalra
keljen,
Eger vára
környékéről
Futva fut
az ellen.
Fut az
ellen, vele együtt
Fut gőgös
vezére,
Vissza se
tekint a vértől
Párolgó
harcztérre.
Fáradt,
lihegő mellében,
Két
iszonyu féreg
Tépi,
marczangolja szivét:
Szégyen és
a méreg;
Hogy előle
ama kisded
Várvédő
csapatnak,
Megveretve
kell futni a
Vitéz
török hadnak! –
Ki hinné a
hihetetlen
Csodagyőzelemnek
Hirét, mit
az egri hősök
Az ozmanon
vettek;
Hogyha azt
a történetnek
Hiven
festőtolla,
Tündöklő
aranybetükkel
Fel nem
irta volna?
Ki hinné,
hogy a maroknyi,
Bár vitéz
levente,
Özönhadát
a töröknek
Rutul
visszaverte?…
Diadalmas
egri hősök,
Hirnevetek
napja,
Fényét egy
örök lángu nap
Sugáritól
kapja;
Melly a
feledésnek sötét
Tartományin
tulhat,
S
bevilágit fényeskedve
Jelent,
jövőt, multat.
Halhatatlan
dicsőségnek
Napja az
vitézek,
Tündökletes
orczájába
Szinte
félve nézek!…
Forrás: Vasárnapi
Ujság 2. évf. 42. sz. (1855. október 21.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése