Ács Ferenc (1828-1916): Egri hősök (ballada)

Adjátok meg magatokat,

Hej magyar vitézek.

Azt a silány bagolyfészket

Ne védelmezzétek.

Ne védelmezzétek amaz

Erőtlen várat,

Győzhetetlen hadam előtt

Fenn az ugy sem állhat.

Ha magatok azt a várat

Önkint feladjátok,

A hatalmas Szolimánnak

Száll kegyelme rátok;

De ha vakmerően annak

Védelmére keltek,

Hadaimmal benneteket

Egy lábig leverlek.”

Ezt irja a török vezér,

De nem felel rája

Dobó Ferencz, az egri vár

Vitéz kapitánya.

Sőt hogy magát a töröknek

Élve meg nem adja,

Kisded seregével együtt,

Esküvel fogadja.

És fogadja: hogy a várat

Akármire válik,

A kérkedő ozman ellen

Védi mind halálig!…

Tenger haddal száll a török

Eger tájékára,

Jaj teneked szegény magyar!

Szegény Eger vára!

Bástyáidat a pogány nép,

Földig, porig rontja.

Védőidnek bajnok vérét

Egy cseppig kiontja.

Oroszlányok volnának, se

Lehetne másképen.

Nyolczvan esik a örökből

Egy magyarra épen.

De hős Dobó, s bajtársai,

Azért mégse félnek.

Tán részükre segedelmet

Az égtől remélnek.

Nyugalommal szemlélik a

Török sokaságot,

Melly elborit a vár körül

Hegyvölgyet, sikságot.

„Sok az ellen, csak hadd legyen,

– Szólanak merészen –

A halálnak annál dúsabb

Aratása lészen…”

Áll az ostrom, cseng a fegyver,

Hull a golyózápor,

Viaskodik a magyarral,

Egész török tábor.

De hős Dobó seregével

Egy szikrát se tágit;

Elnémitja ellenének

Legjobb katonáit.

Most veszi a gőgös vezér,

Most veszi csak észre,

Hogy a magyarság részéről

Ember állt a résre.

Sötét arczát lángvörösre

Égeti a szégyen,

Hogy maroknyi ellenével

Semmire se mégyen.

Napról napra sikeretlen

Vitatja a várat,

Küzdelemben már az egész

Serege kifáradt.

Ostromlókat a bástyákra

Mindhiába szállit,

Visszaverő a várőrség

Rohanó csordáit.

„Mit csináljak, mit miveljek?

Adjatok tanácsot,

– Szól, sátorába rendelvén

A hadi tanácsot –

Harczoljak-e az ebekkel,

Míg lesz egy csepp vérünk,

Vagy a vártól vissza, gyáván,

Megalázva térjünk.

Megalázva térjen vissza

Allah ősi népe,

Melly idáig győzelemről,

Győzelemre lépe?”

„Ellenségét odahagyni,

Megalázva, gyáván,

Sohse szokta, nem is fogja

Az igaz muzulman.

Hulljon inkább a seregnek

Végső cseppig vére,

Mintsem fegyverünket illyen

rút gyalázat érje.

Esküszünk, hogy el nem hagyjuk

Mindaddig a várat,

Míg karunk az öldöklésben

Váltig ki nem fárad!”

– Szól a tanács – és mikint a

Fölvert tenger árja,

Vészorditva ront az ozman,

Újonnan a várra.

Most lesz ám szegény magyarság

Még csak a hadd el hadd.

Megesküdött, hogy egy lábig

Leöl a török had,

Vitéz Dobó még nem késő

Add fel Eger várát,

Bizony, bizony, megfizeted

Makacsságod árát.

Nézd lenn azt a töméntelen

Dühös ozman népet;

A te kisded seregecskéd

Semmi hozzáképest.

Az a sok nép, a tiedet,

Leapritja szálig,

Hogy belőle még egy árva

Hirmondó se válik.

Vakesetnek köszönheted

Eddig is hogy állasz,

Élet kell-e? halál kell-e?

Vitéz Dobó válassz.

Vitéz Dobó füleibe

Ám mindez nem hallik,

Mert a bástyán az ostromlók

Vad lármája zajlik.

Hős dobó a fenyegetést

Nem hallja, nem érti,

Tág keblében erős lelkét

Óriásnak érzi.

Villámröptü csataménen

Száll mint egy hadisten,

Lelkében a félelemnek

Gondolatja sincsen.

Hol legsürübben hull az

Ellenség golyója,

És a szablya a halálnak

Végcsapásit szórja,

Odarugtat, s kiveszi a

Dicsőségből részit,

Hős példával, diadallal,

Biztatván vitézit,

Ők igérik: hogy a harczon

Emberül megállnak,

Szembe nézve száz veszélynek,

Százezer halálnak……

Áll az ostrom, foly az ostrom,

Makacsul, keményen.

A várőrség védi magát

Emberül, serényen.

Török vezér uj vivókat

Sikeretlen szállit,

Védelmében a várőrség

Hajszálnyit se tágit.

Az ostromlók dühe viszont

Alább dehogy szállnak

Kivül, belül, szaporodik

A halottak száma….

Nézd amott a bőszült ellen,

– Hah iszonyu látmány! –

Dörgő ostromágyuival

rést nyitott a bástyán,

S mint megáradt szilaj folyam,

Ha gátot szakajta,

Vad győzelemrivalgás közt

Ront keresztül rajta.

Ámde, melly keblét a vésznek

Hősileg kitárja,

Résnyiláson a rohamot

Vitéz csapat várja.

Cseng a fegyver, peng a fegyver,

Foly a török vére,

Csakugy csurog, csakugy ömlik,

A vár fövenyére.

Hull a bajnok a védőknek

Vitéz seregéből,

Tizszer annyi, huszszor annyi,

Hull az ellenségből.

Kétségbe esés sötét lángja

Borit minden arczot.

Most vivják az elhatározó

Élethalálharczot.

Rendületlen küzd az őrség

Az ozman se enged,

Bár vasától a magyarnak

Szörnyü romlást szenved;

Mint a fűszál dülnek, hullnak,

Legbátrabb vitézi.

Török vezér a pusztitást

Átkozódva nézi.

Elhullt katonái helyét

Pihentekkel tódja,

Van a szegény várőrségnek

Öldöklésben módja…

Hajh de magát erejében

Bármiként akarja

Meghaladni, csügged, gyengül,

A kis sereg karja.

Karja gyengül, keble tikkadt,

Vasa élét veszti.

Az ellenség dühe a vészt

Rémesen növeszti;

Győzelemhang harsog immár

Ajkain a tarnak.

Még csak ez percz, még csak egy percz,

S vége a magyarnak…

Jó dobó a rendületlen

Vérontó vasával.

Vélnéd egy termetes cherub

Jő lángpallosával.

Élére áll bajnokul

Hanyatló csapatnak.

Lángszavai a szivekre

Csodaképen hatnak.

Harczdicsőség piros tüze

Éget minden arczot,

S ujra kezdik a veszendő

Félben levő haczot.

Irtózatos a vitézek

Vérontó csatája,

Fellegsátorából a nap

Borzadva néz rája:

Elől Dobó, az ellenség

Öldöklő rémpontja,

szikrázó vasával annak

Harczsorait bontja,

Utána a csapathősök

Dulnak a pogányok

Seregében, mindmegannyi

Bőszült oroszlányok.

Mint a felhő szakadása,

Mennydörögve szállnak,

Fegyverük hegyén sötétlik

Képe a halálnak.

Előttük a rémült ellen

Jobbra, balra tágit.

Ki türhetné a haragos

Mennykövek csapásit?

Eszébe sincs, hogy ismét uj

Viadalra keljen,

Eger vára környékéről

Futva fut az ellen.

Fut az ellen, vele együtt

Fut gőgös vezére,

Vissza se tekint a vértől

Párolgó harcztérre.

Fáradt, lihegő mellében,

Két iszonyu féreg

Tépi, marczangolja szivét:

Szégyen és a méreg;

Hogy előle ama kisded

Várvédő csapatnak,

Megveretve kell futni a

Vitéz török hadnak! –

Ki hinné a hihetetlen

Csodagyőzelemnek

Hirét, mit az egri hősök

Az ozmanon vettek;

Hogyha azt a történetnek

Hiven festőtolla,

Tündöklő aranybetükkel

Fel nem irta volna?

Ki hinné, hogy a maroknyi,

Bár vitéz levente,

Özönhadát a töröknek

Rutul visszaverte?…

Diadalmas egri hősök,

Hirnevetek napja,

Fényét egy örök lángu nap

Sugáritól kapja;

Melly a feledésnek sötét

Tartományin tulhat,

S bevilágit fényeskedve

Jelent, jövőt, multat.

Halhatatlan dicsőségnek

Napja az vitézek,

Tündökletes orczájába

Szinte félve nézek!…

Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 42. sz. (1855. október 21.)