Arany János: A vén gulyás (Genre)

Egy pohár bor a kezében –

Bora elfogy, keze reszket, –

Vén gulyás ül a karszéken,

Mult időkre emlékeztet.

Hosszu évsor nyomja vállát:

Száz esztendőt emlegetnek;

Elég volna hagyománynak

Elég volna történetnek!

Ifj’ urakkal iddogál sort,

Kik, mint gyermek a toronyra,

Olly bámulva, olly szédülve

Néznek e nagy életkorra.

Elgondolják, hogy, ha évök

Összeraknák hárman, négyen:

Az ha lenne ollyan lépcső,

A mi e tetőig érjen.

S elgondolják, hogy kedélyre

Három, négy sem ér ez aggal,

Ki nevet, iszik, danolgat

Tréfaüző ifj’urakkal.

„Azt a régit, Marczi bátya!”

S felkurjant a kedves nóta,

Ki tudná, hányodszor fúja

És ki tudná, hogy mióta:

„Hej! Nagy-Kőrös hires város:

Ez s ez ottan a notáros….”

De ez mégsem olly keserves,

Mint a „gonosz komiszáros.”

Erre még most is neheztel,

Nem felejti a vén pásztor:

Sok borsot törhettek egymás

Orra alá egyszer másszor.

S ki a rövidebbet húzá,

Az ellenfél, hol az óta….

Csak a Marczi bácsi ajkán

Élteti az öreg nóta. –

Igy danolgat, igy mesélget

ama régi jobb időrül,

Közbelopván egy egy rejtélyt

Hol tinórul, hol üszőrül.

Körben ülnek hallgatói

S egyik igy szól ingerkedve:

„Hát a halál, Marczi bátya?…

Volna-e már hozzá kedve?…”

Nem felel rá, –most az egyszer

Ugy tesz, mint a ki nagyot hall,

Néz sokáig a padlóra

S döföli az ónos bottal.

Végre homlokát felütve,

Néz merően, szól nyugottan:

„Beszámoltam minden őszszel!

Kárban soha nem maradtam.

Egy borjúfark nem hibázott

Ennyit sem tud rám a gazda, –

Még apjának, nagy apjának

Sem volt soha rám panassza!”

S leül biztos öntudattal,

Hogy rendén a számadása;

Nem hiányzik-e majd végül?

Nem én dolgom, –azt ő lássa.

S ujra felpirul kedélye,

(Hadd busuljon, a ki káros!)

Jót iszik rá és felkurjant:

„Hej! Nagy-Kőrös hires város…”

Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 51. sz. (1855. deczember 23.)