Ép’
kertemben kapálgaték,
Midőn
hozzám jövél;
A lantnál
– ugy gondolkodám
– Most
jobb a kapanyél.
Megnéztél
mélyen, hosszasan,
Csak neme
ismeréd;
A nagy
multból egy fenmaradt,
Egy
roncsolt töredék…
Hozzád
futék – kezet fogánk,
a két hon
germeke, K
S
szemünkből, nem tudom miért,
Nagy
könycsepp görge le.
Kisded
szobámba vittelek,
Hol egedül
lakom;
Mellet
Árpád épittetett
Az ősi
várfokon.
És
ablakomból bámulád
A roppant
kőpadot,
A hét
vezér a harcz felett
A hol
tanácskozott.
És bámulád
az oszlopot,
Hol az
első sereg
Háromszor
Istenhez rivalt,
Hogy e
hont nyerje meg.
….Körül
oltárkint állanak
Tömör
szirt-lábakon
A rózsa-,
Béla-, Hubahegy,
Regékkel
gazdagon.
S
Csicsóvárát, és távolabb
Cserhalmot
mutatám,
Honnan a
hon ős hirneve
Romokban
néz reám.
S te ennyi
szent helyek között
Irigyléd
lakomat:
Mint ki
jár rejtett kincseken.
S nem tudj
ami van ott.
És feddél,
hogy mért hallgatok,
Lantom
mért dobtam el: –
„Szőjük be
a sötét jelent
A multnak
fényivel.
A melly
nemzetnek ajkain
Dicsőség
dalja él,
Sirjából
az, mint a phönix,
Szebb
fényben ujra kél.
Mint
éj, csillagezered
A mellyre
leragyog,
Nagy
hősein a honfi-sziv
Uj lánggal
fellobog…
S hogy még
e hon –”de jobb talán
Ha ezt
most elhagyom….
Te mondád:
Kaliforniának
Az
érzésben vagyon. – –
Kolozsvárig
kisértelek;
Ot nőd is
láthatám,
S mellyen
ezüst-tollat nyerél
Voltam a
lakomán.
– Más nap
mentél….s nem félhet az
Az ut
veszélyitől,
Ki
müvésznőt visz karjain,
S
ezüst-tollal repül.
Forrás: Vasárnapi
Ujság 2. évf. 46. sz. (1855. november 18.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése