Balázs Béla: Két emigrációs Karácsonyi ének 1919-ben

Ne nézz vissza szegény párom,

Túl vagyunk már hét határon

Köd előttünk, köd utánunk

Ki tudja, hogy merre járunk.

Magyar pusztán téli szél vág.

Tűzhelyünket kioltották

És fekete minden ablak.

Nézzél csillagot magadnak.

Ne nézz vissza, nézz az égre.

Nézd a jászol felett ég-e?

Hallasz-e az éjben hangot,

Szent karácsonyi harangot?

Napkeletről vagyunk útba,

Ez az út királyok útja.

Országukat elvetőké,

Szomjas csillagkeresőké.

Hallasz-e az éjben hangot,

Szent karácsonyi harangot?

Aki ezt a hangot érti,

Nem fog többé visszatérni.

Országait az nem bánja,

Tűzhelyeit tűzre hányja,

Magos égen ég a máglya:

Betlehemi csillag lángja.

Felelet 1939-ben

Nézzél vissza édes párom:

Túl vagyunk már hét határon.

Út előttünk, út mögöttünk,

Ködből, éjből napra jöttünk.

Magyar pusztán téli szél vág.

Tűzhelyünket kioltották.

Kioltották, bekaparták,

Nyomunkat is betakarták.

Földönfutók, mégse fázunk.

Egymás szívében a házunk.

Szerelmünk és hitünk telyje,

Tűzhelytelen tüzünk helye.

Tűzhelytelen, kóbor, futó,

A mi tüzünk gyújtogató.

Nézzél hátra, nézz előre

Tábortüzek tengerére.

Szikravető szíved lángot,

Tüzes tábor vet világot.

Vet az útra, melyre léptünk,

Tüzes tábor a mi népünk.

Magyar éjben téli szél vág.

Idegenek voltunk, árvák.

Azért kellett útra kelni.

Házunk hagyni, hazánk lelni.

De hazulról indultunkban

Hazafelé vagyunk útban.

Országunkból mi kivetve

Sohse voltunk eltévedve.

Gyújtogató szívek gyúltan

Kommunista hadak útján

Honfoglalni hazatérünk

Napesténkre odaérünk.

S ha utunkat megfutottuk,

Harcunkat is megharcoltuk,

Szerelmünket el nem hagytuk,

Egyhitünket megtartottuk.

Életünket majd nem szánjuk,

Ami nem volt, nem sajnáljuk,

Mert a szívünk teljes lánggal,

Együtt égett a világgal.

Fényszóró 1. évf. 23. sz. (1945. december 25.)

Zelk Zoltán: Ha nem tudnálak…

I.

Mily tartalmatlan lenne szenvedésem,

milyen együgyű volna bánatom,

ha nem tudnálak, ha csupán dúlt énem

fáját zúgatná most a fájdalom.

De annyira beitta éned énem,

hogy téged nyög minden sejtem, tagom,

teérted szűköl minden rettegésem –

így szenvedek már, ilyen gazdagon.

Az értelem gazdag és szép egébe

te magasztosítsz, emelsz engemet,

hol átragyogja lényed drága fénye

minden kínomat, szenvedésemet –

miként korsó, ha merül kút vizébe,

immár színültig megteltem Veled.

II.

Mint gyermek anyja szoknyáját remegve,

oly görcsös ujjakkal fogóztam én

hazám földjébe, s ím, most számkivetve,

csak zokoghatnék mostoha kezén.

Csak zokoghatnék, hogyha nem tudnálak,

Téged, ki értem nyúlsz s visszaölelsz

az édes honba – s rögnek, dombnak, fának

kérdezetlen is engemet felelsz.

Szerelmem így lett honvágy s úgy dicsérlek,

arcod fényét, szép melled, gyönge térded

s neved: Irén, mintha azt mondanám:

Erdély! Dunántúl! Lankák! Halmok! Bércek!

Mind, mind kimondom, hogyha mondlak Téged –

ki társ valál, így lettél, ím, hazám.

(Vorozsba, 1942. június)

Fényszóró 1. évf. 22. sz. (1945. december 18.)

Petőfi Sándor: K…. Vilmos barátomhoz

Katonának számüzött balvégzetem,

S kétszer élt a szép tavasz a ligeten,

A ligeten, oh de nem e szív fölött,

Míg sorsomnak rabbilincse megtörött.

Mégis – bár a léleksujtó vész miatt,

Mely emésztő hatalommal rám szakadt,

Keservesen megsiratni van okom –

E két tavaszt megsiratni nem fogom.

Hű bajtárs, e két diszetlen kikelet

Tőn enyémmé mindörökre tégedet;

S nem két évet, volna kettő életem:

Érted adnám mind a kettőt szívesen.

Én tudom, mit érsz te nékem, jóbarát!

Jó, minőt az isten többé sosem ád;

Te valál, ki vélem híven felezéd

A nyomornak végső falatkenyerét.

E falattal nékem adtad lelkedet,

E falattal lelkünk összeköttetett;

És nincsen hely, nincs erőszak, nincs idő,

Szent frigyünk szép kötelét eltéphető.

S amint nincs hely, sem erőszak, sem idő,

Szent frigyünk szép kötelét eltéphető:

Nincs is ember, aki oly két szívre lel,

Mely egyezzen, mint egyez e két kebel.

Minket egy sors fondor kénye hányt-vetett,

Minket egy csillagnak fénye vezetett,

Még szerelmet is egy lénynek áldozánk –

Néked éltünk, érted égtünk, jó hazánk!

Oh, midőn a két közember homlokát

Néma bánat mély redői ráncolák:

Aki látta, nem gondolta, jól tudom,

Hogy keservünk téged gyászol, drága hon!

És ha néha jobb időkben a pohár

Bútemetni köztünk kézről-kézre járt:

Ott is a hon éltetését zengte szánk,

Ott is a hon megvetőit átkozánk.

Messze vagy most, messze tőlem, jóbarát!

De ne nyomd el a reménynek szép szavát,

Mely hitetve súgja, hogy megjő a kor,

Hol szivünk hét ölelés közt összeforr.

S él az isten, s tudni fogja, hogyha él:

Mit szenvedtem, s te bajtárs, mit szenvedél;

Él az isten, aki annyi bánatért

Tán megadja akkor a várt pályabért.

Mezőberény, 1842. szeptember-október

A másfél éves katonáskodás majdnem az életébe került a költőnek; 1841. februárjában szerelt le, testileg-lelkileg összetörten. A viszontagságokban egyetlen barátja volt, „egy hozzá hasonló szökött-diák katona”, Kupis Vilmos. A vers neki szól.

Forrás: Petőfi Sándor összes költeményei 1. – Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.

Petőfi Sándor: Járnak, kelnek sokan zöld erdőben…

Járnak, kelnek sokan zöld erdőben;

Vagyon a nap épen lemenőben.

Rózsákat fest utósó sugára

Dombtetőre, lombok sudarára.

De veszik ők mindezt csekélyebbnek,

Semhogy rajta megörvendezzenek;

Párosult két vadgalamb búgása –

Eben fakad örömök forrása.

Járok, kelek én is zöld erdőben.

Nap lementén van gyönyörüségem,

Nap lementén, nap piros sugarán,

Amint játszik a lombok sudarán.

Csak ne volna galambok búgása –

Eben fakad bánatom forrása;

Mert ha látom szép páros voltokat,

Megsiratnom kell árva magamat.

Mezőberény, 1842. szeptember-október

Forrás: Petőfi Sándor összes költeményei 1. – Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.