Ó, szent szűz, hófehérben! tárd az ég
Arany kapuját, és suhanj, suhanj;
Ébressz mennyei hajnalt, keltsd kelet
Kamráin a fényt, és hozd el a mézes
Harmatot, megcsillantva nappalunkat.
Sugárzó reggel, köszöntsd a napot,
E korán kelő vadászt, ó, jelenj meg
Koturnusodban dombhajlatainkon.
(Ford.: Tandori Dezső)
Ó, szőke haju angyala az estnek,
Most, míg a nap megűl a hegyeken, gyújtsd
Lángra szerelmi fáklyád, és sugárzó
Koronáddal mosolyogj ágyainkra!
Mosolyogj szerelmeinkre, s míg az ég
Kék függönyét elhúzod, hintsd ezüst
Harmattal a virágokat, ha jókor
Álomra hajtják édes szemüket.
A tóban ringasd el a szeleket,
Ints csendet parázsló szemeddel, és
Ezüsttel mosd el a homályt. Hamar, jaj,
Hamar itthagysz; aztán a farkas ordít
S az oroszlán szeme izzik a fák közt:
Nyájaink gyapja szentelt harmatodtól
Csillog; ó, nézd s vedd oltalmadba őket.
(Ford.: Somlyó György)
"Ó, Tél! rekeszd el gyémánt ajtaid:
Észak tiéd: ott ástad mélyre odvas,
Sötét lakásod. Ne rázd meg tetőid
S ne zúzd szét oszlopaid vas-kocsiddal."
Nem hallgat rám s a tátott-száju mélység
Felett elvágtat, acél viharát
Kirántva; már felnézni sem merek,
Mert ő az úr széles világ fölött.
De nézd az őrült szörnyet! csontjain
A bőr feszül s a nyögő szirtre hág:
Csenddé hervaszt mindent, lerongyolódik
Kezén a föld s elfagy a zsenge élet.
Sziklákon trónol, s hasztalan kiáltoz
A tengerész, szegény! kire vihar tör,
Míg elmosolyodik az ég s a bőgő
Szörnyet Hekla-hegyi odvába visszaűzi.
(Ford.: Somlyó György)
Szárnya van, de nem madár,
repülőgép, amin jár,
szél röpíti, az a gépe,
így ül a ház tetejére.
Ház tetején sok a drót,
megnézi a rádiót,
belebúj a telefonba,
lisztet rendel a malomban.
Lisztjét szórja égre-földre,
fehér lesz a világ tőle,
lisztet prüszköl hegyre-völgyre,
fehér már a város tőle:
fehér már az utca
fehér már a muszka,
pepita a néger,
nincs Fekete Péter,
sehol
de sehol
nincs más
fekete,
csak a Bodri
kutyának
az orra
hegye-
de reggel az utca, a muszka, a néger,
a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter
és ráadásul a rádió
mind azt kiabálja, hogy esik a hó!
Ó, de szép,
Ó, de jó,
Leesett
Nézd, a hó!
Hull a házra, hull a fára,
A lámpára, a járdára,
Mint az álom, oly csuda
Fehér lett Pest és Buda.
Ó, de szép,
Ó, de jó,
Gyúródik
Hógolyó.
Fiúk, lányok meg nem állják,
Egymást vígan hajigálják,
Olyan harc ez gyerekek,
Amit én is szeretek.
Feljött a hold a Tiszára.
Vác fölött, vén erdők alján,
Vesztett harcok alkonyatján,
Arany gyertya sebzett szarván,
Megjelent komor mogorván.
Halvány volt a gyertya fénye,
Szép pogányság bús reménye,
Sápadó arany vak éjbe,
Eltűnt erdők sűrüjébe.
Látta László, aki szent lett,
Látta Géza s elmerengett,
Látta Sólom, aki vesztett,
Látta igric s könnye pergett.
Ez a könny ég még szememben,
Ez a bú él énekemben,
Ez a gyász öl lassan engem,
Ez a kín rág a szivemben.
Szent arany gím Ázsiából,
Mért tűntél el ez világról,
Mért lőn lelkünk, régi bátor,
Gyönge, gyáva, aki vádol?
Szent arany gím, régi kedvünk,
Aki fénylett, aki eltünt,
Hol keressünk, hol felejtsünk,
Borral, vérrel, hogy temessünk?
A vad Nyugat csodáiból
Visszahajol Keletre lelkem,
Hol ős, örök hazám terül
A végtelenség pusztaságán
És mély, kevés bánat borong
Az ázsiai égre árván.
Mert ez az én tűnt örököm,
Nem, nem, soha
Soha, míg a világ világ
El nem hagyom és el nem érem
A tájat, nem tudom, hol is már,
Csak azt tudom, bús cimborák,
Hogy ittam új öröm borát,
Olvastam Tolsztojt és Zolát,
De jaj, én soha és seholsem
Találtam eddig meg magam,
Aki van, örök óta van,
Anonymusban, bibliában,
Új hitben, régi krónikában,
Valaki, aki bennem szendereg,
Volt őrült és jós, öngyilkos, beteg
És nem lelte meg még az életet!
Magos Déva várát,
Égretörő falat,
Fölépítjük, jó legények,
Ha törik, ha szakad!
Ha a menny ránk roskad,
Ha a föld megindul,
Fölépítjük, jó legények,
Merész álmainkbul!
Ha kell, befalazzuk
A vérünk, a testünk,
Fölépítjük, jó legények,
Bár itt lesz a vesztünk!
Álljon és beszéljen
Időtlen időkre,
Fölépítjük, jó legények,
Mához esztendőre!
Ó de addig égjen
Kezünkben a munka,
Fölépítjük, jó legények,
Fölépítjük újra!
Juszuf, a költő, hármat szeretett:
Az életet, álmot s a rímeket.
Az élet hitvány és álmunk hazug,
De rímeinkben királyok vagyunk!
Keleti szőnyeg volt neki e föld,
Hol annyi vágya kelyhe összetört,
De szép az élet, ezt hirdette váltig,
Szürke gondoktól a fekete halálig.
Én vallom, fájó és fáradt utód,
Hogy ő nagy álmok padisahja volt,
És vallom, minden gond és gyász felett,
Hogy dala nem múló s ríme remek.
Juszufnak mindegy már, de nem nekünk,
Kik örökében tengünk, szenvedünk.
Magyarság és emberség alkonyán
Juszuf a bülbül, ő a csalogány.
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan a lassu délelőtt, -
de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!
Ó jaj, hegy eltünt minden, hogy hullt le, évre év!
Éltem valóban én, vagy álmodtam itt elébb?
Amit valónak hittem nem volt talán sehol?
Mély álom ringatott el, csak nem tudom mikor.
Fejünkre por hull, régi vakolat,
így énekeljük a drága Siont;
egér futkározik a pad alatt
s odvából egy-egy vén kuvik kiront.
Tízen vagyunk: ez a gyülekezet,
a tizenegyedik maga a pap,
de énekelünk mi százak helyett,
hogy hull belé a por s a vakolat,
a hiuban a denevér riad
s egy-egy szuvas gerenda meglazul:
tizenegyedikünk az árva pap,
tizenkettedikünk maga az Úr.
Így énekelünk mi, pár megmaradt
- azt bünteti, akit szeret az Úr -,
s velünk dalolnak a padló alatt,
kiket kiírtott az idő gazul.
Jékely Zoltán tizenhat éves volt, amikor atyja döntése nyomán szülőföldjéről Budapestre költözött. Nyilván nem szükséges bővebb magyarázat arra, miért töltötte szünideinek és nyári szabadságainak nagy részét Erdélyben. S azt sem kell talán bővebben fejtegetnünk, miért épp a transzszilván élményvilág jelenti korai, elégikus hangvételű költészetének hátországát. Belsőséges kapcsolata az érzelemvilágát és szellemét formáló, felnevelő tájjal és annak embereivel pillanatra sem szakadt meg. Frissen végzett ifjú bölcsész volt már (doktori érkezésének címe is árulkodó: Az erdélyi magyar irodalom kezdetei a háború után és Kuncz Aladár), amikor 1936-ban A marosszentimrei templomban című verse megjelent. A tömör vers sorain átsüt a közvetlen élmény katartikus heve.
Marosszentimre nem esik túl messze Jékely szülővárosától, a kálvinista kollégiumáról nevezetes Nagyenyedtől. A Maros folyását követve, a Gyulafehérvárig tartó szakasz háromnegyedénél található. Itt már nagyobb a folyó, mint Enyednél, hiszen kevéssel Szentimre fölött magába fogadta az egybeömlő kélt Küküllőt. Itt veselkedik neki a Maros, hogy elszűkülő völgyén át kitörjön Erdély hegyeinek gyűrűjéből. Szentimre ódon és ma már egészen romos, elárvult református temploma a folyó fölé emelkedő magaslaton áll. Aki vasúton arra jár, a vonatablakból is megpillanthatja. Szentimrétől északnyugatra kezdődik a Mócvidék, a túlsó parton a Küküllő-völgye szintén románok lakta része. Ihletett vidék, vérrel gyakorta áztatott föld, történelmi csaták és öldöklések színtere. Erdély zaklatott, kísérteties történelméről beszélnek itt a fák és a kövek. Sok a magyar emlék, szórványos és rohamosan fogyatkozó a magyar ajkú lakosság. Nagy templomait az alapító ősök nem ily csekély számú gyülekezetnek építették. Omladozásukban borzongató jövőképet festenek. A marosszentimrei is, amelyben még e végét járó század első harmadán Jékely Zoltán verse megfogant.
Ha e tizenhat sor olvastán első benyomásunkat rögzíteni próbálnánk, csupa olyan jelző kerülne tollunk hegyére, mely valami módon a puritán kálvinizmus magyar fogalmának aurájába belefér. Így lenne ez talán még akkor is, ha a szerző a két beidézett zsoltárral nem jelezné félreérthetetlenül, hogy református falusi istentiszteleten vagyunk. A vers robusztus építkezése: mint egy falusi protestáns templomé. Szándékoltan egyszerű és dísztelen, mindenekben mértéktartó és visszafogott, ám minden ízében erőteljes és funkcionális, mégsem nélkülözi a pátoszt és az áhítatot. Közösségi meditációra és katarzisra alkalmas épület, amely alaposabb odafigyelésre mégis felhívja a figyelmet alkotója bravúros mesterségbeli tudására.
Tizenhat sor, tizenhat állítás, tizenhárom igei állítmány és mindössze hat jelző. Egyformán tíz szótagos, középen elmetszett sorok, erőteljes dallam. Ám figyeljük csak meg e vers különös, rafinált szimmetriáját! Rímképlete: ababcacaadadadad. A keresztrímes rendszert – mint mestergerenda a tetőszerkezetet – a kezdősor vége által hívott rímsor tartja fenn. A nyolcadik sor végén a válaszrím egyben hívórím is. Itt van a vers szimmetriatengelye. Ám ez a szimmetria csak olyan, mint egy fa vagy egy emberarc szimmetriája: mérnökszemmel csak hozzávetőleges, egy élőlény izgalmas, unalommentes, lüktető szimmetriája. Ettől a tengelytől azonos távolságra helyezkedik el a két zsoltáros utalás, és majdnem azonos távolságra az egyetlen, finom módosítással megismételt sor.
A szöveg egyébként – minden kerekded egyszerűsége, robusztus egyenessége ellenére – sajátságosan kifejtetlen. Ahogy a lelkileg szorosan összetartozók közösségében a szövegek mindig azok, hiszen „mi félszavakból értjük egymást”, jelzések, utalások is elegendőek. Hol ami régen összetartó erő volt, most porként hull fejünkre, mint a penitenciák hamuja, ott igenis helyénvaló énekelni a drága Siont. A zsoltárt ugyanis, amely így kezdődik: „Térj magadhoz, drága Sion / Van tenéked Istened.” A fentebb megszámláltatott igékből tizenkettő jelen idejű. Ezekből is kétféle van a szövegben. A többes szám első személyűek, íme: „énekeljük”; „vagyunk”,; „énekelünk”; „énekelünk”. Létezésünk makacs állításaként hangzó énekünk már-már patetikussá válna, ha az enyészet ironikusan nem ellenpontozná, minduntalan jelezvén, hogy hűlt helyünk mások élettere lesz: kiürülő templomunkban egér futkározik, kuvik fészkel, denevér tanyázik.
A tárgyilagos, fékező hatású sorok ellenére a versben erőteljes az érzelmi crescendo. „Tízen vagyunk”, de „százak helyett” énekelünk, s erős a bizodalmunk, hogy velünk van maga az Úr is. Szeret bennünket az Úr, mert „azt bünteti, akit szeret” – így mondja a zsoltár is. Amióta a magyar irodalom szembesült a nemzet hanyatlásának jeleivel, amióta felderengett előtte a nemzet lehetséges pusztulásának víziója, azóta asszociálódik mindez hol homályosabban, hol világosabban kifejlett, torokszorító bűntudathoz. A zsoltárra utaló, közbeékelt mondatával Jékely is már-már eljut e töredelmes reformkori lelkiállapotig, ám hangja itt hirtelen felforrósodik, feltör belőle a dac, mondhatni, a predestináció elleni lázadás. Transzcendentális erő költözik indulatába – a megfogyatkozott kórus hangerejét az elődök kórusa erősíti fel -, és most, a vers utolsó sorában nem csupán a panasz, hanem a vád is hangot kap. Nem istenkáromlás ez: a vádlott az idő. Könyörtelen rémtettének (a vers egyetlen múlt idejű igéje) határozója a végső akkord: „gazul”. Ám e vádoló szó már régóta feltörni készül. Igazi rímhívója már a vers felénél elhangzik: „meglazul”. De közben kétszer is rácsendül az Úr neve. Mégsem történhet mindez az Ő akarata szerint.
A vers különös, fékezett crescendójához nagyban hozzájárul három összetett mondatra való sajátos tagolása. Itt is a relatív szimmetria érvényesül. Az első mondat négy sorból áll, hangvétele tárgyilagos, visszafogott. A második – nyolc sorra terjedő mondat – nyugtalanabb, érzelmi hullámzástól vibráló. A harmadik szilárd szerkezetében az elsőnek mása, de felfokozott érzelmi töltésű, éles, mint a kifent acél.
ÉLTETŐ JÓZSEF
JÉKELY ZOLTÁN (1913-1982) költő, író, műfordító. Áprily Lajos fia. Az erdélyi Nagyenyeden született, ott és Kolozsvárott kezdte tanulmányait, amelyeket Budapesten fejezett be. Írói pályája is itt indult. 1941-ben visszaköltözött Kolozsvárra, részt vállalt az ottani irodalmi életből, 1946-tól ismét Budapesten élt. A Rákosi-korszak hallgatásra ítélte. 1956 előtt főleg fordításokat publikált. 1957-től haláláig változatos műfajú munkáival és műfordításaival gazdagította a magyar irodalmat.
(Forrás: Száz nagyon fontos vers 371-373. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)
Milyen utat tettem... Oh, ha tudnátok, milyen utat tettem... testem alig pár órát ment kocsin, de lelkem azalatt elmúlt századokon robogott keresztül. Erdélyben jártam, olyan helyeken, merre még a vasút se jár. Hemperegtem illatos mezőin, megfürödtem híves patakjaiban és kitágult tüdővel futottam föl magas bérceire. És mikor már minden porcikámat teleszívtam az éltető balzsammal, mely e földből és a légből felém áradt, fölkiáltottam:
- Mily boldog vagy nemzetem, hogy mindezt magadénak nevezheted!
És ekkor hirtelen, minden átmenet nélkül, csüggedés fogott el. Az előbbi boldogság helyét végtelen szomorúság fogta el. Nem tudtam megmagyarázni az okát. A levegő már nem volt olyan átlátszó, az erdő panaszosan zúgott, s a vidám völgyekben lassan-lassan mintha lomha köd nyomult volna előre.
A kocsimhoz siettem. Valaki ült rajta. Egy ismeretlen. De mintha nem lett volna idegen. Meg se ütköztem azon, hogy ott ült. Fölültem melléje szó nélkül, a kocsi elindult.
A nap lebukott, beállt a szürkület és az ismeretlen elkezdett suttogni és én mozdulatlanul, némán figyeltem szavára.
- Nézz körül, embertársam és láss... Romok közt járunk, temetőben vagyunk... Nézz oda a csúcsra, egy vár düledékei állanak rajta... elpusztult hatalom, szétzüllött család jelképe... Nézz oda balra... ott is romra esik tekinteted...
Tágra nyílt szemmel, remegve néztem körül. Mintha a sors szekerén vágtattunk volna végig Erdély fölött. És az ismeretlen folytatta suttogásait:
- Nézd, nézd... egy bezárt magyar templom, gyom veri föl az udvarát, kilincse rozsdás... Tornyán ott látod az erős buzogányt... de hová lettek a hívek? Elpusztultak... szétolvadtak... idegen nyelven imádkoznak, téged nem ismernek, megtagadnak... Nézd, nézd ezt a paradicsomi völgyet, faluival... Száz év előtt itt édes magyar nótákkal tért haza, munkájából a nép... elpusztult, elolvadt, elfelejtette nyelvét, hűtlenné lett viseletéhez, elárulta honszerető őseit.
Hallgattam és remegtem.
- Nézd, nézd, az elpusztult nemesi udvarházakat... ahol megszülettek a Bocskayak, Bethlenek, Báthoryak... üresen állnak, gazdáik kiestek a nemzet munkájából, elvesztek a harcokban és szenvedésekben. Ez az a föld, melyen sohse volt béke, ez az a föld, melynek minden öröme rövid volt és minden szenvedése hosszú... Ez az a föld, melyre tán több vér hullott, mint eső... Ez az a külső sánc, melyben ezer év óta folyik a dulakodás, hogy a belső várat a magyar megtarthassa.
És a rettenetes idegen szava úgy hangzott, mint a távoli vészharang kongása és amerre mutatott, megnyílt előttem a szemhatár s tekintetem a végtelenségbe röpült... Láttam ezer romváradat óh Erdély, a letűnt vitézi múlt fájdalmas emlékeit... láttam ezer meg ezer temetődet, hová egész nemzedékek hanyatlottak, hogy téged az ellenségtől megvédelmezzenek.
A szürkületre hirtelen sötétség támadt.
- Szeresd ezt az országot, mert ha Erdély elveszett, Magyarország is elveszett, - kongott az idegen hangja.
Aztán mintha messzebbről kiáltotta volna:
- Szeresd Erdélyt!
Körültapogattam a kocsit. Egyedül ültem rajta. Az erdőkből egy hang csendült meg:
- Ne hagyjátok Erdélyt!
S aztán mintha a sziklahegy kiáltotta volna:
- Anyám, édes anyám!
Ki volt ez? Ki kiáltotta? Kinek kiáltotta? Istenem: ez az anyjáért kiáltozó gyermek sikongatása. Íme, végighömpölyög a patak medre fölött s egyre gyöngébben hallik, végre halk sóhajba fúl a jajkiáltás:
- Anyám, édes anyám!
Istenem! Ez a te szavad, Erdély! A hősök vérétől itatott föld, mely több életet rejt magában, mint amennyit színén hordoz: életre kel, megszólal, segítségért kiált az anyához: Magyarországhoz.
Csend lett az éjszakában, a rejtelmes hang elhalt. Vérem sebesen lüktetett, halántékaim lázban égtek... Megborzadtam önmagamtól... Miért látok én mélyebben, távolabbra, mint más? Miért választja ki az én szemem a természet pompájából csak a sötét romokat? Miért tör keresztül tekintetem a tarkavirágos fákon, hogy a mögöttük levő puszta kastélyokat és elhagyott templomokat lássa? Miért látom én sírboltnak a balzsamos völgyet... miért, óh miért látok én temetőt ott, hol a termő barázdák húzódnak... Miért látlak én téged szomorúnak és elhagyatottnak Erdély, mikor te oly édes és vidám vagy s a természet ezer szépségével ékesen terülsz lábaim előtt? És miért hallom én azt a suttogást, mikor senki se beszél? Miért hallok én sikoltást, jajkiáltást, mikor az erdő nagy csöndességén kívül semmi se vesz körül?
Én jó Istenem! Miért adtad meg nekem azt a gyötrelmes tehetséget, hogy mindig és mindenütt meglássam a kicsinyeket, az elhagyottakat, a fáradtakat, a szenvedőket, a küzdőket... s mindig és mindenütt fülembe csengjen jajkiáltásuk?
A kocsi megállt, s a székely fuvaros hátrafordult.
- Tekintetes úr, esik az eső, talán meghálnánk ebben a korcsmában.
Nagy, erős, régi kőépület előtt álltunk, mely hajdan malom lehetett. Háta mögött zúgott a patak. Az ajtóban egy férfi állt s magasra tartott lámpással világított elénk.
- Kapunk éjjeli szállást? - kérdém az embert.
- Parancsoljon befáradni.
Egy nagy, négyszögű konyhába jutottam. A kemence tetején vasfazekak alatt tűz égett. A tüzet egy nagyon öreg ember piszkálta. Középkorú asszony kavargatta a fazekak tartalmát. Az egyik sarokban terített báránybőr-bundán három kis gyermek aludt.
- Jó estét adjon Isten.
Fogadták illedelmesen. Letelepedtem a padra. Adtak enni krumplit vajjal, tojást, burdutúrót. Aztán engedelmet kértek, hogy ők is vacsorálhassanak. Kérésemre az én asztalomhoz ültek enni, sokáig csend volt, mikor aztán a cserépkorsóból mindegyik jót húzott az ételre, elkezdtünk beszélgetni. És én, aki a fényes főváros nyugtalanul futkosó népe s a hideg kőpaloták közül vetődtem ide, édes megnyugvással hallgattam ez egyszerű emberek szavait s lestem kiskörű, boldog életük előttem kibontakozó képét. Aztán én is elmondtam nekik, hogy nem mindig boldog ember ám az, aki ott fönt minálunk azokban a házakban lakik. Vágyakozik is valamennyi ki, ki onnan a szabadba, a nagy fák árnyékába... és ki is jut valamennyi a nagy fák árnyékába... a temetőbe... az örökkévaló árnyékba.
- Tudnak-e az urak odafönt mirólunk? - szólt a fehérhajú öreg.
- Tudjuk azt, hogy szerteszét az országban, a síkon, a hegyeken, a rejtett völgyekben a nép milliói élnek és dolgoznak és hogy egy célra dolgozunk mind... a haza javára, mindenik a maga helyén.
Az öreg helybenhagyólag integetett a fejével.
- Én is mondom mindig a fiamnak, hogy nem vagyunk mi magánosan... sok-sok milliónyian vagyunk mi egy akaraton... ha aztán baj van, olyanok vetnek vállat, akik sohase látták egymást, mint negyvennyolcban. Hej, tudom én azt, mert láttam...
- Mit látott?
- Mit láttam? Mintha még most is látnám azt a kis diákot, aki itt halt meg az ágyamban.
- Mikor?
- Ezernyolcszáznegyvenkilencben, nyáron, a nagy ütközet után, ahol a muszkák szétverték a magyar sereget.
- Beszéljen, bátyám, beszéljen.
- Itt laktunk már akkor is... Négyen voltunk testvérek, három elment katonának, de én itthon maradtam a sánta lábam miatt, meg a malomnak is szüksége volt rám... Hát egyszer úgy hajnalban egy rongyos, véres honvéd tántorog be az ajtón s egy ital vizet kér, mert majd meghal a szomjúságtól. Az apám megitatta, megmosta az arcát, kibontotta az atilláját (nagy csomókban állt ingén az aludt vér), aztán ránézett az anyámra. A honvéd át volt lőve... az apám tekintete azt jelentette, hogy nem lehet rajta segíteni. Az anyám félrefordult és kiment a szobából. Láttam, hogy sír. Talán eszébe jutott, hol lehet most az ő három katonafia? Él-e, meghalt-e? Talán megsebesültek és az anyjukért jajgatnak? És a diákot levetkőztettük s az én ágyamba tettük. Ott elmondta... de már csak úgy, mintha félrebeszélt volna... hogy elveszett minden, Magyarországnak vége... ők négyen, egy zászlóaljbeli diákok, a zászlóval menekültek. Kocsin vágtattak egész éjjel, kozákok üldözték őket. Aztán egész nap mentek, akkor szembe jött velük egy ellenséges csapat... a szekeret otthagyták, bevágtak az erdőbe, újra kikerültek az útra... Itt lázadó oláhokkal kerültek össze. Egyik társukat lelőtték, elesett, a többiek elvették tőle a drága, a szent zászlót és futottak tovább... Aztán elesett a másik, ketten maradtak, porosan, rongyosan, ziháló mellel, feltört lábbal... de a zászló ott volt náluk... Favágóktól kértek kenyeret, azok fejszét ragadtak, leütötték az egyiket... a mi kis honvédünk közéjük lőtt, aztán kitépte az atilla alá gombolt zászlót és elrohant az erdőbe. Hozzánk került, halálos sebbel a testében, ő maga sem tudta, hogy meg van sebesülve... vére elfolyott. Meghalt.
- Ki volt? Hogy hívják?
- Nem tudom. Nem emlékszem, hogy mondta volna... csak azt tudom, hogy mind a négyen diákok voltak... azt meg biztosan tudom, hogy ez a mi diákunk debreceni volt. Egyszer felült az ágyban, a szeme egészen tiszta lett, összetette a kezét és szólt:
- Oh ha még egyszer meglátnám Debrecent, édesanyám portáját... anyám, édesanyám!
Aztán megint félrebeszélt. A zászlót emlegette. Kivettük az inge alól, a zászló is csupa vér volt. „Fussatok vele!” - kiáltott mikor meglátta, - „fussatok, mentsétek meg a zászlót... vagy csavarjátok a testem köré és úgy temessetek el!”
Az öreg molnár komor, tompa hangon beszélt. Majd teljesen elhallgatott.
- És... és? - sürgettem.
- Hát úgy tettünk. Teste köré csavartuk a zászlót és eltemettük.
- Hová?
- Ide a patak fölé, az erdőbe. Halottak napján mécset gyújtunk a síron. Tavasszal virágot ültetünk rá... Isten nyugosztalja meg haló porában szegényt, aki eljött meghalni Nagymagyarországból Erdély szabadságáért. Azért mondom én jó uram, hogy nem vagyunk mi olyan elhagyatottak... Sok, sok millió magyar odakint, messze, a nagy pusztaságon, meg azon is túl, a nagy folyam mellett, amely a tengerbe folyik, de még azon is túl... az velünk mind egyet érez, egyet gondol.
Fölugrottam és kisiettem. Az eső elállt, a hold folyó ezüstje reszketett a tájon... El, el, ti fekete kísértetek, megfoghatatlan alakotokkal és gyötrő suttogásotokkal... E névtelen diák kihullott vére által megszentelt földön nincs jogotok kísérteni... Ez az erdei sír íme épen tartja ennek az öreg molnárnak a nemzeti öntudatát, magyar hazájában való bizalmát... ez az erdei sír és a másik sír és a századik, ezredik ismeretlen sírdomb megváltott örökre bennünket a rémlátásoktól... És ha Isten megadta nekem azt, hogy olyat lássak, amit mások nem látnak és olyat halljak, amit mások nem hallanak, egyúttal kezembe adta a messzehalló harsonát is, amelyen megfújhatom a jövőbe vetett hit, a remény győzelmi dalát. Te szép szelíd Erdély, szemefénye a magyar nemzetnek... ne félj, nem tagadjuk meg az elhullott hősök sírhalmait. A múlt szenvedéseivel megváltottuk a jogot a jövő boldogságára. A Golgotha végén ott a föltámadás és az örök élet.
*
Megriadt lelkem elcsitult, szívembe nyugalom vonult.
- Gyerünk a sírhoz, - mondám az öregnek.
Ő szó nélkül fogott egy lámpást és oda vezetett.
- Imádkozzunk!
Összekulcsoltuk kezünket és letérdeltünk. S ekkor a csendes erdőben egy láthatatlan fülemile kezdett csattogni. És a kis madár dala nem szállt tisztább szívből az ég felé, mint a mi imádságunk.
S amint a sír fejénél térdelek, a hold élesen odatűző világánál látom, hogy a sírra gördített sziklára a következd vers van vésve:
Azt se tudjuk, hogy ki voltál,
Csak azt tudjuk: diák voltál,
A hazáért te meghaltál.
Debrecenben nevelkedtél.
Szabadságért síkra keltél,
Nagy hősökkel vetekedtél.
Áldjon még az Isten téged,
Adjon sírban békességet,
A mennyekben üdvösséget.
- Áldjon meg az Isten téged, - rebegtem magam is.
- Amen! - felelte az öreg molnár és visszaballagtunk a házhoz.
És ott megtudtam még azt is, hogy ezt a verset a gernyeszegi református tanító csinálta és véste a sziklába.
*
És ennek az én erdélyi utazásomnak már egypár esztendeje. Emlékét azok a hervadt virágok őrzik, melyek íróasztalom fölött vannak üveg alatt, egy rámába foglalva. És amikor gyakorta Debrecenben végigmegyek a Nagypéterfia-utcán, minden kapuzördülésre megdobban a szívem... Azt hiszem, hogy a kapuból kilép egy feketeruhás, fehérhajú matróna, kezében a kapcsos bibliával és megy a templomba imádkozni az ő édes kis fiáért, aki sok-sok év előtt szép vitézek seregeivel elment messze, a nagy hegyeken túl és nem jött vissza többé soha!...
