Rákosi Viktor: Sír az erdőben

Milyen utat tettem... Oh, ha tudnátok, milyen utat tettem... testem alig pár órát ment kocsin, de lelkem azalatt elmúlt századokon robogott keresztül.

Erdélyben jártam, olyan helyeken, merre még a vasút se jár. Hemperegtem illatos mezőin, megfürödtem híves patakjaiban és kitágult tüdővel futottam föl magas bérceire. És mikor már minden porcikámat teleszívtam az éltető balzsammal, mely e földből és a légből felém áradt, fölkiáltottam:

- Mily boldog vagy nemzetem, hogy mindezt magadénak nevezheted!

És ekkor hirtelen, minden átmenet nélkül, csüggedés fogott el. Az előbbi boldogság helyét vég­telen szomorúság fogta el. Nem tudtam megmagyarázni az okát. A levegő már nem volt olyan átlátszó, az erdő panaszosan zúgott, s a vidám völgyekben lassan-lassan mintha lomha köd nyomult volna előre.

A kocsimhoz siettem. Valaki ült rajta. Egy ismeretlen. De mintha nem lett volna idegen. Meg se ütköztem azon, hogy ott ült. Fölültem melléje szó nélkül, a kocsi elindult.

A nap lebukott, beállt a szürkület és az ismeretlen elkezdett suttogni és én mozdulatlanul, némán figyeltem szavára.

- Nézz körül, embertársam és láss... Romok közt járunk, temetőben vagyunk... Nézz oda a csúcsra, egy vár düledékei állanak rajta... elpusztult hatalom, szétzüllött család jelképe... Nézz oda balra... ott is romra esik tekinteted...

Tágra nyílt szemmel, remegve néztem körül. Mintha a sors szekerén vágtattunk volna végig Erdély fölött. És az ismeretlen folytatta suttogásait:

- Nézd, nézd... egy bezárt magyar templom, gyom veri föl az udvarát, kilincse rozsdás... Tornyán ott látod az erős buzogányt... de hová lettek a hívek? Elpusztultak... szétolvadtak... idegen nyelven imádkoznak, téged nem ismernek, megtagadnak... Nézd, nézd ezt a para­di­csomi völgyet, faluival... Száz év előtt itt édes magyar nótákkal tért haza, munkájából a nép... elpusztult, elolvadt, elfelejtette nyelvét, hűtlenné lett viseletéhez, elárulta honszerető őseit.

Hallgattam és remegtem.

- Nézd, nézd, az elpusztult nemesi udvarházakat... ahol megszülettek a Bocskayak, Bethlenek, Báthoryak... üresen állnak, gazdáik kiestek a nemzet munkájából, elvesztek a harcokban és szenvedésekben. Ez az a föld, melyen sohse volt béke, ez az a föld, melynek minden öröme rövid volt és minden szenvedése hosszú... Ez az a föld, melyre tán több vér hullott, mint eső... Ez az a külső sánc, melyben ezer év óta folyik a dulakodás, hogy a belső várat a magyar meg­tarthassa.

És a rettenetes idegen szava úgy hangzott, mint a távoli vészharang kongása és amerre muta­tott, megnyílt előttem a szemhatár s tekintetem a végtelenségbe röpült... Láttam ezer rom­váradat óh Erdély, a letűnt vitézi múlt fájdalmas emlékeit... láttam ezer meg ezer temetődet, hová egész nemzedékek hanyatlottak, hogy téged az ellenségtől megvédelmezzenek.

A szürkületre hirtelen sötétség támadt.

- Szeresd ezt az országot, mert ha Erdély elveszett, Magyarország is elveszett, - kongott az idegen hangja.

Aztán mintha messzebbről kiáltotta volna:

- Szeresd Erdélyt!

Körültapogattam a kocsit. Egyedül ültem rajta. Az erdőkből egy hang csendült meg:

- Ne hagyjátok Erdélyt!

S aztán mintha a sziklahegy kiáltotta volna:

- Anyám, édes anyám!

Ki volt ez? Ki kiáltotta? Kinek kiáltotta? Istenem: ez az anyjáért kiáltozó gyermek sikonga­tása. Íme, végighömpölyög a patak medre fölött s egyre gyöngébben hallik, végre halk sóhajba fúl a jajkiáltás:

- Anyám, édes anyám!

Istenem! Ez a te szavad, Erdély! A hősök vérétől itatott föld, mely több életet rejt magában, mint amennyit színén hordoz: életre kel, megszólal, segítségért kiált az anyához: Magyar­országhoz.

Csend lett az éjszakában, a rejtelmes hang elhalt. Vérem sebesen lüktetett, halántékaim lázban égtek... Megborzadtam önmagamtól... Miért látok én mélyebben, távolabbra, mint más? Miért választja ki az én szemem a természet pompájából csak a sötét romokat? Miért tör keresztül tekintetem a tarkavirágos fákon, hogy a mögöttük levő puszta kastélyokat és elhagyott temp­lomokat lássa? Miért látom én sírboltnak a balzsamos völgyet... miért, óh miért látok én teme­tőt ott, hol a termő barázdák húzódnak... Miért látlak én téged szomorúnak és elhagyatottnak Erdély, mikor te oly édes és vidám vagy s a természet ezer szépségével ékesen terülsz lábaim előtt? És miért hallom én azt a suttogást, mikor senki se beszél? Miért hallok én sikoltást, jajkiáltást, mikor az erdő nagy csöndességén kívül semmi se vesz körül?

Én jó Istenem! Miért adtad meg nekem azt a gyötrelmes tehetséget, hogy mindig és mindenütt meglássam a kicsinyeket, az elhagyottakat, a fáradtakat, a szenvedőket, a küzdőket... s mindig és mindenütt fülembe csengjen jajkiáltásuk?

A kocsi megállt, s a székely fuvaros hátrafordult.

- Tekintetes úr, esik az eső, talán meghálnánk ebben a korcsmában.

Nagy, erős, régi kőépület előtt álltunk, mely hajdan malom lehetett. Háta mögött zúgott a patak. Az ajtóban egy férfi állt s magasra tartott lámpással világított elénk.

- Kapunk éjjeli szállást? - kérdém az embert.

- Parancsoljon befáradni.

Egy nagy, négyszögű konyhába jutottam. A kemence tetején vasfazekak alatt tűz égett. A tüzet egy nagyon öreg ember piszkálta. Középkorú asszony kavargatta a fazekak tartalmát. Az egyik sarokban terített báránybőr-bundán három kis gyermek aludt.

- Jó estét adjon Isten.

Fogadták illedelmesen. Letelepedtem a padra. Adtak enni krumplit vajjal, tojást, burdutúrót. Aztán engedelmet kértek, hogy ők is vacsorálhassanak. Kérésemre az én asztalomhoz ültek enni, sokáig csend volt, mikor aztán a cserépkorsóból mindegyik jót húzott az ételre, elkezd­tünk beszélgetni. És én, aki a fényes főváros nyugtalanul futkosó népe s a hideg kőpaloták közül vetődtem ide, édes megnyugvással hallgattam ez egyszerű emberek szavait s lestem kiskörű, boldog életük előttem kibontakozó képét. Aztán én is elmondtam nekik, hogy nem mindig boldog ember ám az, aki ott fönt minálunk azokban a házakban lakik. Vágyakozik is valamennyi ki, ki onnan a szabadba, a nagy fák árnyékába... és ki is jut valamennyi a nagy fák árnyékába... a temetőbe... az örökkévaló árnyékba.

- Tudnak-e az urak odafönt mirólunk? - szólt a fehérhajú öreg.

- Tudjuk azt, hogy szerteszét az országban, a síkon, a hegyeken, a rejtett völgyekben a nép milliói élnek és dolgoznak és hogy egy célra dolgozunk mind... a haza javára, mindenik a maga helyén.

Az öreg helybenhagyólag integetett a fejével.

- Én is mondom mindig a fiamnak, hogy nem vagyunk mi magánosan... sok-sok milliónyian vagyunk mi egy akaraton... ha aztán baj van, olyanok vetnek vállat, akik sohase látták egymást, mint negyvennyolcban. Hej, tudom én azt, mert láttam...

- Mit látott?

- Mit láttam? Mintha még most is látnám azt a kis diákot, aki itt halt meg az ágyamban.

- Mikor?

- Ezernyolcszáznegyvenkilencben, nyáron, a nagy ütközet után, ahol a muszkák szétverték a magyar sereget.

- Beszéljen, bátyám, beszéljen.

- Itt laktunk már akkor is... Négyen voltunk testvérek, három elment katonának, de én itthon maradtam a sánta lábam miatt, meg a malomnak is szüksége volt rám... Hát egyszer úgy hajnalban egy rongyos, véres honvéd tántorog be az ajtón s egy ital vizet kér, mert majd meg­hal a szomjúságtól. Az apám megitatta, megmosta az arcát, kibontotta az atilláját (nagy cso­mókban állt ingén az aludt vér), aztán ránézett az anyámra. A honvéd át volt lőve... az apám tekintete azt jelentette, hogy nem lehet rajta segíteni. Az anyám félrefordult és kiment a szobából. Láttam, hogy sír. Talán eszébe jutott, hol lehet most az ő három katonafia? Él-e, meghalt-e? Talán megsebesültek és az anyjukért jajgatnak? És a diákot levetkőztettük s az én ágyamba tettük. Ott elmondta... de már csak úgy, mintha félrebeszélt volna... hogy elveszett minden, Magyarországnak vége... ők négyen, egy zászlóaljbeli diákok, a zászlóval menekül­tek. Kocsin vágtattak egész éjjel, kozákok üldözték őket. Aztán egész nap mentek, akkor szembe jött velük egy ellenséges csapat... a szekeret otthagyták, bevágtak az erdőbe, újra kike­rültek az útra... Itt lázadó oláhokkal kerültek össze. Egyik társukat lelőtték, elesett, a többiek elvették tőle a drága, a szent zászlót és futottak tovább... Aztán elesett a másik, ketten marad­tak, porosan, rongyosan, ziháló mellel, feltört lábbal... de a zászló ott volt náluk... Fa­vá­góktól kértek kenyeret, azok fejszét ragadtak, leütötték az egyiket... a mi kis honvédünk közé­jük lőtt, aztán kitépte az atilla alá gombolt zászlót és elrohant az erdőbe. Hozzánk került, halá­los sebbel a testében, ő maga sem tudta, hogy meg van sebesülve... vére elfolyott. Meghalt.

- Ki volt? Hogy hívják?

- Nem tudom. Nem emlékszem, hogy mondta volna... csak azt tudom, hogy mind a négyen diákok voltak... azt meg biztosan tudom, hogy ez a mi diákunk debreceni volt. Egyszer felült az ágyban, a szeme egészen tiszta lett, összetette a kezét és szólt:

- Oh ha még egyszer meglátnám Debrecent, édesanyám portáját... anyám, édesanyám!

Aztán megint félrebeszélt. A zászlót emlegette. Kivettük az inge alól, a zászló is csupa vér volt. „Fussatok vele!” - kiáltott mikor meglátta, - „fussatok, mentsétek meg a zászlót... vagy csavarjátok a testem köré és úgy temessetek el!”

Az öreg molnár komor, tompa hangon beszélt. Majd teljesen elhallgatott.

- És... és? - sürgettem.

- Hát úgy tettünk. Teste köré csavartuk a zászlót és eltemettük.

- Hová?

- Ide a patak fölé, az erdőbe. Halottak napján mécset gyújtunk a síron. Tavasszal virágot ül­te­tünk rá... Isten nyugosztalja meg haló porában szegényt, aki eljött meghalni Nagymagyar­ország­ból Erdély szabadságáért. Azért mondom én jó uram, hogy nem vagyunk mi olyan el­hagyatottak... Sok, sok millió magyar odakint, messze, a nagy pusztaságon, meg azon is túl, a nagy folyam mellett, amely a tengerbe folyik, de még azon is túl... az velünk mind egyet érez, egyet gondol.

Fölugrottam és kisiettem. Az eső elállt, a hold folyó ezüstje reszketett a tájon... El, el, ti fekete kísértetek, megfoghatatlan alakotokkal és gyötrő suttogásotokkal... E névtelen diák kihullott vére által megszentelt földön nincs jogotok kísérteni... Ez az erdei sír íme épen tartja ennek az öreg molnárnak a nemzeti öntudatát, magyar hazájában való bizalmát... ez az erdei sír és a másik sír és a századik, ezredik ismeretlen sírdomb megváltott örökre bennünket a rém­látásoktól... És ha Isten megadta nekem azt, hogy olyat lássak, amit mások nem látnak és olyat halljak, amit mások nem hallanak, egyúttal kezembe adta a messzehalló harsonát is, amelyen megfújhatom a jövőbe vetett hit, a remény győzelmi dalát. Te szép szelíd Erdély, szemefénye a magyar nemzetnek... ne félj, nem tagadjuk meg az elhullott hősök sírhalmait. A múlt szen­vedéseivel megváltottuk a jogot a jövő boldogságára. A Golgotha végén ott a föltámadás és az örök élet.

*

Megriadt lelkem elcsitult, szívembe nyugalom vonult.

- Gyerünk a sírhoz, - mondám az öregnek.

Ő szó nélkül fogott egy lámpást és oda vezetett.

- Imádkozzunk!

Összekulcsoltuk kezünket és letérdeltünk. S ekkor a csendes erdőben egy láthatatlan fülemile kezdett csattogni. És a kis madár dala nem szállt tisztább szívből az ég felé, mint a mi imád­ságunk.

S amint a sír fejénél térdelek, a hold élesen odatűző világánál látom, hogy a sírra gördített sziklára a következd vers van vésve:

Azt se tudjuk, hogy ki voltál,
Csak azt tudjuk: diák voltál,
A hazáért te meghaltál.

Debrecenben nevelkedtél.
Szabadságért síkra keltél,
Nagy hősökkel vetekedtél.

Áldjon még az Isten téged,
Adjon sírban békességet,
A mennyekben üdvösséget.

- Áldjon meg az Isten téged, - rebegtem magam is.

- Amen! - felelte az öreg molnár és visszaballagtunk a házhoz.

És ott megtudtam még azt is, hogy ezt a verset a gernyeszegi református tanító csinálta és véste a sziklába.

*

És ennek az én erdélyi utazásomnak már egypár esztendeje. Emlékét azok a hervadt virágok őrzik, melyek íróasztalom fölött vannak üveg alatt, egy rámába foglalva. És amikor gyakorta Debrecenben végigmegyek a Nagypéterfia-utcán, minden kapuzördülésre megdobban a szívem... Azt hiszem, hogy a kapuból kilép egy feketeruhás, fehérhajú matróna, kezében a kapcsos bibliával és megy a templomba imádkozni az ő édes kis fiáért, aki sok-sok év előtt szép vitézek seregeivel elment messze, a nagy hegyeken túl és nem jött vissza többé soha!...