Egy kőre ültem én le,
szépen keresztbe téve
lábam, könyökölve rajta
és két tenyerembe hajtva
a fél orcám meg az állam.
Miért élünk e világban?
Ezen tűnődtem elmerengve,
s nem jöttem rá a feleletre.
Vágyom fölötte három
dologra minden áron:
az érdem és gazdagság kettejük,
de ritkán fér meg a kettő egyhelyütt;
az istenfélelem pedig
a náluk többet érő harmadik.
Egy láda rejtené e háromféle jót,
csakhogy nincs arra mód,
hogy gazdagság meg érdem
egy szívben összeférjen,
s ráadásul az istenfélelem.
Torlasz mered úton-útfelen:
leshelyen vár a hitszegés,
erőszak az országúton, és
békesség, jog lerogynak véresen.
Oltalom nélkül teng ama három,
mígnem e kettő ép leszen.
(Ford.: Kálnoky László)
Egy 1300 körüli, a Nagy heidelbergi kéziratos daloskönyv illusztrációjául szolgáló, szemet gyönyörködtető miniatúrán szőke, hullámos hajú, finom ruházatú, elandalodott ifjú támasztja fejét bal tenyerébe, térdén könyökölve. Jobb kezében fehér árkus, melyet hatalmas, egyenes pengéjű lovagi kardon nyugtat. Fölötte két pajzsos-sisakos madárkalit, egy-egy visszafelé tekintő madárral. Emlékezetes kép, sokértelmű ábrázolás. Csupán a lágyan elomló, karfátlan ülőalkalmatosságot rejtő takaró tér el a versbeli önábrázolástól s a természet ölén heverő kődarabtól...
Az összefoglalóan Minnesang néven emlegetett német líraváltozat nem társtalan vagy minta nélküli a középkori Európában, és a német előzményeket is ismerjük. A vallásos ihletésű himnuszköltészet mellett – olykor helyett – sajátos világi himnikusság születésének lehetünk tanúi, ez pedig a nő társadalmi helyzetének felértékelődésével együtt járó, virágba boruló udvari és udvarló líra. S ez is csak egy szín e friss hangú költészet palettájáról, hiszen a korábbi irodalmi ízlés nyersebb-ridegebb, férfiasabb epikus műfajai után az új erkölcs jegyében új eszményeket rajzolnak az égre, a lovag erényeit: hűséget, bátorságot, nemes lelket, hódoló alázatot Isten vagy az aktuális költői megbízatás tárgya, a nő iránt.
Miközben hírneves eposzok költik meg derék bajnokok alakját, a lírában a trubadúr lép színre, az irodalmi jelenségnek is nevet adó minnesänger vagy szerelmi dalnok. Nem a mi Walther mesterünk (nevezzük így az egyszerűség és a korszokás kedvéért) az egyedüli, hisz hozzá közeli tájon tűnik fel a „Kürenbergi” is, többek között szépséges-szomorú sólyomdalával. Kortársai mind elhíresültek, hosszú utóéletet biztosító hősökkel és motívumokkal, így Dietmar von Eist, Hartmann von Aue, Wolfram von Eschenbach (Parzival!), Gottfried von Strassburg (Tristan!).
A Walther művelte költészet igényesebb, kiforrottabb és legfőképp: őszintébb a korszak átlagízlését jellemző, gyakran népies-durva írásbeliségnél. A provanszál és olasz líra eszménye csakhamar beszökött a német udvarházak nehézkesebb világába is. Látszólag elvált egymástól a széptevők ajkáról fakadó konvencionális dicshimnusz meg a minnének nevezett földi szerelem, utóbbi érzéki oldalától mindenképpen. Szerzőnk beszédes nevének öncélú etimologizálása helyett maradjunk az általa sugallt madaras rét, mező képénél s az eszköztelenségnél, hogy korának és a mi Balassink Júlia-verseinek gesztusa jusson eszünkbe – meg a széllel mezőn nyargaló vitézek -, igaz, szokás szerint pár évszázados fáziskéséssel. S ha a különféle madarak szimbolikájára gondolunk, Babits szép felismerése ejti foglyul elménket: a pacsirtaszárnyalású szerelmes dal könnyen áttűnhet a politikai uralmat jelképező sas rekedtes rikoltásába.
Vogelweide az addig is klasszikusnak tekintett témákat és eszményeket – erények, férfi-nő kapcsolata, vallásosság és politikum – szokatlanul közvetlen és friss hangon énekli meg. Műfaji sokszínűség jellemzi, ezért választott versünk sem a népszerű és közismert „magas” szerelmi költészetet reprezentálja, hanem az ún. spruchok műfaját, melyről tudvalévő, hogy Walther is az énekmondóktól örökölte. Azok a didaktikus jellegű rövidebb versek tartoztak e kategóriába, amelyekben a vándordalnokok vagy személyes gondjaikról tudósítottak, vagy általánosabb érvényű töprengéseket, filozofikus életbölcsességeket fogalmaztak meg fontos szentenciák, aforisztikus következtetések és rezignált sóhajok formájában. Nem felesleges újra hangsúlyoznunk, hogy a költő – részben egzisztenciális természetű okokból – szabadon „röpködött” osztrák és német tájakon, mindig ahhoz húzva, aki mecénásként is támogatta. S minthogy ezen hatalmasságok rendszerint komoly politikai terveket szövögettek, ekként Walther is a hatalmi pókhálók szövetébe került, mindegy, hogy éppen a mindig nosztalgiával vágyott Barbarossa-Bécs, a Hohenstaufok vagy a bajor Welfek szolgálatában érte-e a történelmi pillanat. Nem egy urát politikai gyilkosság következtében vesztette el. Mindez hozzátartozik verse holdudvarához. A gondolatokat közvetlenül kiváltó élményt Sváb Fülöp Hohenstauf-hatalmasság (az elhunyt VI. Henrik király fivére!) és Braunschweigi Ottó, Welf-reménység küzdelme jelenti, azaz a birodalom rendjét kockáztató 1198. évi kettős választás és ellenkirályság. Ottót angol pénz támogatta (Oroszlán Henrik fiaként)... Valószínűleg eben a helyzetben s ekkor született Walther „spruch”-ja is, mégpedig „birodalmi hangvételben”, azaz pontosan száz hangsúlyos szótaggal, ami által a középkori számkompozíciós törvényeket követi. Ez fontos elem, ugyanis a középfelnémet vers legfőbb jellemzőjéről van szó. S említenünk kell még egy másik érdekességet is, nevezetesen a dalok vagy spruchok nevüknek ellentmondó kötelező zenei kíséretét. A melódiára tekintettel keletkezik tehát a verstani szabályosság, ez pedig – természetesen – a versgondolatok szervezésére is hat.
A versindítás (stílszerűen és joggal mondhatnánk „Auftakt”-ot) mintha az emlegetett minatúrát elevenítené meg: ennél pontosabb verbális leírás talán már nem is képzelhető el! E tűnődő magatartás olvastán kinek ne jutna eszébe a távoli magyar költőutód, József Attila Duna-parti merengése? De Rodin Gondolkodójának megidézése sem jelent erőszakot e történelmi távlatot nyitó versen. A leírás precízsége (az eredetiben is!) arra vall, hogy a költő mindvégig a tudat ellenőrzése alatt alkot, nem „révül el”, s máris felhangzik a költemény első kulcsmondata: „Miért élünk e világban?” És ismét e különös, bár szimpatikus önellenőrző leírás folytatódik, noha a feltett kérdés a filozófia és a művészetek időtlen sarokkérdése. Őszinte vallomásba vált most a vers: a nem ismert felelet beismerése nyomán. S a meg nem lelt megoldás időtlensége hozza a versbeli változást: az addig leíró jelleget (melynek természetes nyelvtani ideje a múlt) jelenbe és jövőbe teszi át, hiszen a vágy ideje a beteljesületlen jelenből jövőbe vezető forma. Most kezdi részletezni személyes – s majd utóbb kiderül: közösségi ihletésű – vágya tárgyát. Meseszámnak is tekinthetően három az: érdem, gazdagság (bár a kettő nem fér meg egymással), végül az istenfélés, ami egyenesen a legértékesebbnek minősíttetik. Kicsit szimbolikus jelleggel az őket rejtő ládikó képe mintha rögzíteni tudná a valóságban össze nem egyeztethető erényeket, de aztán szomorkás ráismeréssel koppan a tanulság: nemhogy a három, de még a kettő sem fér egyetlen szívbe.
Az eddig elvont töprengés etikai síkról most csúszik történelmi-politikaira: csupa negatív tartalmú szófaj, akár főnév, akár határozó vagy ige, játssza a jelentéstani szerepet. A korábbi emberi sajnálkozást kemény politikai-jogi érvek felsorolása váltja fel és erősíti, s miután mindez véghangsúlyos vershelyzetben történik, nyilvánvalóan kicsengése, konklúziója is erőteljesebb – volt, mégpedig a maga korában, ugyan a felvetett gondolatok és hiányérzetek, sajnos, mára sem váltak még időszerűtlenné. Ha pedig a zenei kíséret még inkább erősítő elemeire gondolunk, bizonnyal nagy hatással lehetett a kortársakra.
Miközben annak voltunk tanúi, miként vált látszólag egyszerű, napi „bagatell” élményből korszakos mondanivalóba egy jól szerkesztett költemény, szólnunk kell még röviden néhány unikumról is. A kőre telepedés akkoriban a mai testnyelvhez hasonló értékű jelnek számított. Kövekre az ült, akinek gondjai vagy gondolatai voltak, a középkori gesztusnyelvet tehát értette, aki így értelmezte. További fontos részlet, hogy a béke és a jog döntő fogalmaknak számítottak a királlyá koronázás hivatalos esküszövegében is! A vers ekként a királyi eskü sarokfogalmaira épül!
A költemény rímelésére alapvetően a páros rím jellemző, s e ponton meg kell jegyeznünk, hogy a különben mestermunka-értékű fordítás a rímek teljességében nem tudja felvenni a versenyt a középkori előddel: míg kezdetben a hajdani kortársak is megelégedtek a magánhangzók összecsengetésével (a mi asszonáncunk), Walthernek sikerült pompás teljes rímeket alkotnia az eredetiben (így például a legjobbak: gotes hulde – übergulde; wange – ange; steine – beine stb.). Kálnoky nagy érdeme viszont a hangulati egyezés és annak felismerése, hogy a középfelnémet „wie” a mai németben is előforduló alak jelentésével (hogyan) ellentétben „warum” (miért?) értelemben veendő; egészen más lenne a kérdés kicsengése! A német hosszú utolsó sorát is kettőbe töri, ezáltal a magyar vers jobb lesz az eredetinél, noha egy idegen rím („három”) becsúszik középrím gyanánt.
Az udvarló lírából közérdekű költészetileg fejlődő Walther a birodalom békéjéért fog tollat. Nem lehet véletlen tehát, hogy máig a Goethe előtti kor legnagyobb német lírikusának tartják.
DRESCHER J. ATTILA
WALTHER VON DER VOGELWEIDE (1170 k. – 1230 k.) német költő. A középkor udvari-lovagi lírájának legjobb képviselője. Életéről kevés biztosa tudunk. Kisnemesi család sarja volt valamelyik déli osztrák tartományból. V. Lipót bécsi udvarában töltötte „inaséveit” s „nagy Reimar” tanítványaként, utóbb meghaladójaként is, ok a szakításra. Törvényszerű, hogy kora politikai küzdelmeibe is belekeveredett. Vándorlásai során megfordult Svábföldön, Thüringia regényes tájain, Passau püspökénél, ellenkirályok udvarában. II. (Hochenstaufen) Frigyestől kapta hűbéri birtokát Würzburg mellett. Az utókor legendáitól övezett sírhelyét e város székesegyháza rejtheti.
(Forrás: Száz nagyon fontos vers 24-27.old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése