Menni, menni, egyre menni,
menni, menni!
Úttalan csak egyre menni,
menni, menni!
Pénzem semmi, javam semmi,
menni, menni!
Bánatom van csak, de mennyi!
Menni, menni!
Messze van, ki keres engem –
menni, menni!
Még messzebb, ki vár is engem –
menni, menni!
Kobzom kellett pénzzé tennem –
menni, menni!
Jaj,
lábam alatt rögöt érzek –
menni, menni!
Két szememmel messze nézek.
Menni, menni!
Ha fog markom, meg is tartom.
Menni, menni!
Kit elkapok s megszorítok –
menni, menni!
az adja meg minden árát!
Menni, menni!
Beszakítom koponyáját –
menni, menni!
Könyöröghet: Kegyelem,
megiszom és megeszem,
borom lesz és kenyerem,
úgy fogok majd továbbmenni,
menni, menni,
menni, menni!
(Ford.: Gáspár Endre)
A Menni, menni! Guillén harmadik verseskönyvében, az 1934-ben megjelent West Indies Ltd – Nyugat-Indiai Részvénytársaság – című kötetében látott napvilágot, amelynek hatalmas összegző és egyúttal címadó költeménye a kubai polgárság szatírája. Szatírájának élét az olyan észak-amerikaiakat majmoló fehér, néger és mulatt polgár ellen fordítja, akinek angolul első és utolsó szava a yes; azzal az all right világgal vitázik, ahol mindenki rosszul érzi magát, azzal a very vell birodalommal harcol, ahol senki sincs jól.
A harminckét éves Guillén ekkor már világhírű. Első kötetét Federico García Lorca fedezte fel 1930-ban, és beszélt róla elragadtatással a nagy tekintélyű Miguel de Unamunónak (1864-1936). Verseit két, akkor még fiatal, később világhírűvé vált kubai zeneszerző, García Caturla és Amadeo Roldán zenésíti meg, a belőlük készült angol fordításokat hamarosan az észak-amerikai néger költő, Langston Hughes népszerűsíti sikerrel.
A század elején a világ néger dallamokkal van teli, Európa felfedezi a néger művészetet. Leo Frobenius Fekete Dekameronját Blaise Cenders Néger antológiája, André Gid útleírása követi, Apollinaire, René Marán Afrikára figyel, akárcsak Modigliani, Picasso, Braque, Derain, Vlaminck, mialatt párizs Josephine Bakerért rajong. Kubában Ramón Guirao Rumbatáncosnő című versével kezdődik a félvér költészet divatja, és José Z. Tallet, Alejo Carpentier, Emilio Ballagas és Nicolás Guillén műveivel folytatódik .Guillén lírája azonban különbözik kortársaiétól, nála nemcsak folklorisztikus érdekesség a néger téma. Havanna lumpenvilága jelenik meg pergő ritmusú szonjaiban. A szon a kubai népi táncdal, ennek ritmusát ülteti át Guillén a költészetbe, ez a ritmus feszíti a Menni, menni! sorait is.
Olyan ez a vers, mintha Brecht Koldusopereájának mulatt színpadán hangzana el az egyik szereplő szájából. Guillén nem a néger dobszó, hanem a kubai félvér szon formai lehetőségeit fedezi fel, tehát nem az egzotikus afrikai hagyományban, hanem a Kubában kialakult népi formában talál rá önálló költői hangjára, a color cubanóra, a kubai színre, ahogyan ő nevezi találóan egyik kötete előszavában. A félvér zene, a zengő rum ritmusa ez, amely ugyanolyan erővel szólal meg a költészetben, mint a muzsikában. „Kuba szigetének négereiben él a mi költészetünk – vallja egy autentikus 19. századi feljegyzés -, de nemcsak a négerekben, hanem a négerekben és a fehérekben együtt... Belőlük születik majd a mi Victor Hugónk, és akkor egyszeriben látni fogjuk, hogy milyenek vagyunk.”
Az úttalan, pénztelen, lába alatt rögöt érző, kobzát (az eredeti szövegben természetesen gitárját) zálogba tevő nincstelen – maga a költő, akiből úgy robban ki a vers a kubai szon ritmusában, ahogyan a tánc formálódik, a lassúbb mozdulatoktól a legszenvedélyesebb pörgésekig. Egy későbbi nyilatkozata szerint először félálomban hallotta meg a szonritmust, a benne élő ő si és ismeretlen hangot, és kora reggel írta meg első szonját, amelyet még aznap nyolc-tíz újabb szon követett. „Mintha valamilyen régóta tudott dologra emlékeztem volna” – vallja a költő. Ez a „régóta tudott dolog” Kuba négereinek és fehéreinek közös költészete, az a rabszolgadalokban, táncokban munkáló szenvedély, amely életben maradt a cukornádültetvények páriái között. Évszázadok öröksége talált költőjére Nicolás Guillénben.
Anarchista indulat is él ebben a haragban, „kit elkapok s megszorítok... az adja meg minden árát”. Az ismeretlen ellenséget a költő koponyája beszakításával fenyegeti. József Attila „gyönyörű szép” versének, a Tiszta szvvelnek soraival rokonítható a Menni, menni! A „tiszta szívvel betörök, / ha kell, embert is ölök” haragja munkál a kubai költőben is, szonja hasonlóképpen a háború utáni nemzedék dokumentuma „a kései korok számára”, mint József Attila idézett verse.
„A nép nemzeti öntudatának fejlődése módosítja és meghatározza a gyarmati, újgyarmati értelmiségi réteg irodalmi megnyilvánulásait – írja Frantz Fanon -, a panaszkodás helyébe a vád, ennek nyomába a felhívás lép.” A Menni,menni! Guillénjénél is ez a folyamat játszódik le. A tengernyi bánatról, társtalanságról panaszkodó költő a vers végén vádol és fenyeget. Ez a fenyegetés azonban szuverén módon személyes. Guillén számára ismeretlen a vers belső világától idegen „felhívás”. Egyik életrajzi feljegyzésében így fogalmaz: „Nem szeretem a dagályosságot és a handabandázást. Az a költő, aki egy kiáltványt vagy egy programot nem tud líraian megfogalmazni, a szememben terméketlen.”
De felületes volna a felvázolt kép, ha nem térnénk ki még valamire. Ugyanis nemcsak Kuba félvér kultúrája születik újjá a Menni, menni! nyolcasaiban és refrénként ismétlődő négy szótagjában (caminando az eredetiben, menni, menni Gáspár Endre bravúros fordításában, amely a sorvégekre helyezett eredeti refrént rímekkel, a szóismétléseket ugyancsak rímekkel érzékelteti tökéletesen.)
Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy Guillén a hatvanas évek közepén megjelentette kiadatlan ifjúkori verseskönyvét, az Agy és Szív című kötetet. Ennek versei nyilvánvalóvá teszik, hogy szerzőjük, mielőtt saját hangjára rátalált volna, végigpróbálta a latin-amerikai és spanyol mesterek kínálta versformákat, akárcsak József Attila az első Nyugat-nemzedék adta előzményeket. A guilléni poema-son, a szon-vers egyszerre táplálkozik a régi spanyol és latin-amerikai hagyományokból, a Lope de Ruedánál, Góngoránál, Gil Vicenténél és Juana Inés de la Cruznál felcsendülő ritmusokból és Kuba mulatt dallamaiból. Ám ugyanakkor újdonság is, sosem hallott ének, hiszen Guillén első közreadott versei legalább annyira különböznek a sokáig publikálatlan fiatalkori költeményektől, mint Ady Endre Versekje az Új versektől.
A szon a guilléni életmű kulcsa marad. Későbbi nagy összegzéseiből, híres elégiáiból sem tűnik el, noha ezeket a verseket többnyire ritmikus, szabad rímelésű vagy rímtelen szabadversekben írta, sőt még a prózaverset is kipróbálta bennük. Ám az elégiák modern versszövetét hol egy-egy teljes szon, hol a szonritmusra átváltó sorok részlete szakítja meg. A „fájdalom legfelsőbb” pontján Guillén szinte mindig szonritmusban szólal meg. Nem költői megszokás formai ismétlődése ez lírájában, korántsem a kipróbált szon-forma kényelmes alkalmazásáról van szó. Ellenkezőleg, az a mély örökség kényszeríti rá a költőt, amelyet megalázott rabszolga ősei örökítettek át génjeibe, és őáltaluk is lett költészetének vissza-visszatérő alapmotívuma. Lírája éppen ettől válik egész Latin-Amerikában páratlanul eredetivé.
A Menni, menni! spanyol eredetijét sokan megzenésítették, Latin-Amerika-szerte mindmáig az előadóművészek kedvelt pódiumszáma. Ez a vers a guilléni líra népi figuráinak, Borbély Juannak, Juan Ramón Cantalisónak hangját előlegezi. Ők fenyegetnek a befejezés kegyetlenül gyors ritmusával: „Könyöröghet: Kegyelem, / megiszom és megeszem, / borom lesz és kenyerem”, mintha egy harci tánc mindennel leszámoló ritmusa szabadulna el. A spanyol klasszikum ritmusait megőrzi és belülről feszíti az új ritmus, a szon-vers ritmusa. Hatása ma éppolyan frenetikus, mint annak idején volt. A földrész versolvasói és vershallgatói, hiszen Latin-Amerikában a hallott vers ma is egyenértékű fogalom az olvasott verssel, ma éppúgy korszerű üzenetnek tartják a Menni, menni! költői programját, mint a hatvan évvel ezelőttiek, amikor ez a vers egy fiatal kubai költő harmadik verseskönyvében elindult a világhír felé.
SIMOR ANDRÁS
GUILLÉN BATISTA, NICOLÁS (1902-1989) kubai költő. Az afrokubai hagyományból és a spanyol nyelvű klasszikumból bontakoztatta ki eredeti hangú életművét. Apját, a volt szenátort és lapszerkesztőt 1917-ben megölték a diktatúra katonái. Guillén előbb nyomdában dolgozott, majd jogi tanulmányait abbahagyva, az újságírásnak és a költészetnek szentelte magát. A spanyol polgárháború alatt belépett a kommunista pártba. Világhírű költőként a szigetország megújuló kulturális életének vezető egyénisége. Magyarul versei a Keserű cukornád (1952), a Kubai elégia (1965), a Gitárszóló (1975), A szív, amellyel élek (1995) című önálló kötetekben jelentek meg.
(Forrás: Száz nagyon fontos vers 335-338. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése