Kérded, Lesbia, csókot adni hányszor
kívánok, hogy elég legyen s beteljek.
Hány porszem van a pusztaságban, izzó
Jósló Juppiter és az ősi Battus
szent sírhalma között, a szilfion-dús
Cyrene mezején? Fejünk fölött hány
csillag látja a néma éjszakában
megbúvó szeretők lopott szerelmét?
Annyi csókot akar neked Catullus
adni, annyi elég szegény bolondnak:
megszámlálni kiváncsiak ne tudják,
sem megrontani semmilyen gonosz nyelv.
(Ford.: Devecseri Gábor)
E Lesbiához írott, meghitt hangú, de szenvedélyes vers egyetlen igazi témája nem a Lesbiához fűződő szerelem taglalása, hanem egy erotikus élmény, a csók. De mi minden veszi körül ezt a csókot? Az egész világmindenség: sivatag, égbolt, csillagok, istenek – egyre táguló térbe emelkedik a szent érintés. A világmindenséghez méri magát Catullus: ekkora az ő szerelme, az ő csókban testet öltött szerelme.
De nemcsak a kozmosz tárul fel ebben a röpke kis versben, hanem az egész ókori világ is. Círene, azaz Küréné város említésével feltűnik a hatalmas Római Birodalom, amely leigázta a görög földet, kiaknázta Küréné szilfion-mezőit. Pusztán a síremlékét őrizte meg Küréné alapítójának és első királyának, Battosznak, miközben tekintélyét római gőggel elhomályosította. Felsorakoznak azután a római hitvilág istenei, a jósló Juppiter, akinek alakjába az interpretatio Romana szinkretisztikus törekvésének jegyében beolvasztották az egyiptomi istent, Amónt.
A költő, miután a mindenség után kiáltó szenvedélyét világméretűvé tette, visszazökken emberi állapotába. Emberi értékkel mérve őrültnek minősíti magát, bújni akar a kíváncsiak elől, nem is elsősorban azért, hogy elrejtse előlük szenvedélyét, hanem azért, hogy azok „megszámlálva”, tehát földi mértékkel mérve le ne szállítsák a Földre ezt az érzést, és gonosz nyelvvel – rágalommal, hazugsággal, irigységgel – szépségét meg ne ronthassák.
A költő tisztában van a korában és városában szokatlan szenvedélyének erejével és tisztaságával. Tudja, az efféle mértéktelen érzelem őrületnek minősül (míg nem minősülnek annak a nemi perverziók). És ha belátja ennek a szerelemnek őrült voltát, úgy ennek az őrületnek a vers szövegében is tetten érhetőnek kell lennie – ha jó költőről van szó. Catullus pedig nemcsak jó, de tudatos költő is, aki az őrületet dadogással, az épelméjűek számára fölösleges ismételgetésekkel érzékelteti (V. költemény):
Éljünk, Lesbia, és szeressük egymást,
és a mord öregek fecsegjenek csak,
egy garasra se tartsuk ümmögésük.
Eltűnvén a nap, újra felragyoghat:
egyszer tűnik a kurta fény szemünkből,
s álmunkból sosem ébredünk utána.
Adj hát csókokat, ezret, újra százat,
aztán újra csak ezret, újra százat,
s még, még, újra csak ezret, újra százat.
Aztán majd, ha sok ezreket cseréltünk,
számuk összezavarjuk, elfeledjük:
egy gonosz se legyen, ki tudva számát
csókjainknak, irigyen árthat értük!
Motívumaiban ez a vers az elemzett nagy csók-vers párja, ebben is csak csókokról esik szó, de a szerelemtől elkábult szeretők zavarodott szavaival, a megbizonyosodást kikényszerítő ismétléseivel. S itt is feltűnik a világ mint ellenség, de már mord öregek alakjában, akik számára a szerelem immáron elérhetetlen, tehát irigylendő érzés.
A költő szerkesztette kötet VIII. darabja ismét az őrültség-motívumot bontja ki: egy feltehető összeveszés után fegyelemre inti magát Catullus, és a lemondást tartja az egyetlen bölcs megoldásnak. A szakítás és a bosszú érzése sem oldja fel a gátat: továbbra is csak a legdiszkrétebb dolgokat mondja el Lesbiáról. Még ha átkozódik, azt is mértéktartóan teszi, és nem a tőle megszokott, második személyű megszólító módbank, ahogyan különféle ellenségeire támad, hanem megüzeni neki barátai által, hogy ne is tőle hallja az intést (XI. költemény):
... adjatok hírül szeretőmnek egy-két
nemszerető szót:
boldoguljon bár a buják hadával
élve, háromszázat ölelve által,
kik közül egyet se szeret, de mindet
tépi-fogyasztja,
és szerelmem már ne kivánja tőlem,
mert hibájából az a földre hervadt,
mint a rét szélén ekevas-sebezte
gyönge virágszál.
Ezen őrült-szép szerelem a legmodernebb pszichológiai tételek megelőlegezésére ihleti Catullust: ő már tudja, ha az ember szerelmes, egyetlen emberre, egyetlen témára koncentrál (perszeverál – mondja a pszichológiai szaknyelv), s ha ezt teszi, mindegy, milyen előjellel beszél erről az egyetlen tárgyról (LXXXIII. költemény):
Lesbia, férje előtt, szapul engem, szid szakadatlan;
s mert ez a tökkelütött ennek örülve, vidul.
Jó öszvér, buta vagy. Ha feledne, ha néma maradna,
józan volna: de most, mert locsog és vicsorog,
nemcsak gondol rám, de amit még többnek ítélek,
még haragosszivü is, hát lobog is, locsog is.
És ennek párdarabja, melyben mindketten keményen szidják egymást, de Catullus már nyíltan kimondja: tudja, hogy éppenséggel ez is a szerelem jele (XVII. költemény):
Lesbia ócsárol, folyton gonoszul szól
rólam: vesszek hát, hogyha nem engem imád.
Hogy mért gondolom ezt? mivel így vagyok én is: örökké
átkozom, és vesszek, hogyha nem őt szeretem.
S ha valaki felismerte már az ókorban a modern pszichológiának az érzelmek ambivalenciájáról vallott tételét, az bizonnyal elsőként Catullus. Egyetlen disztichonjának két röpke, lefordíthatatlanul tömör, nyolc igét magában foglaló világhírű sorában csak magukat az ellentétes érzéseket rögzíti, tárgy, személyes névmás, jelzők nélkül (LXXXV. költemény):
Gyűlölök és szeretek. Hogy mért teszek így, sose kérdezd:
Nem tudom. Érzem: emészt, s kínja keresztrefeszít.
(Ez a fordítás Devecseri Gábor, Lakatos István, Szabó Lőrinc fordításainak felhasználásával készült. Ezek egyike sem tartalmazta az eredeti vers két sorának nyolc igéjét. Ez a kísérlet létrehozott egy nyolcigés változatot, amely talán közelít tömörségében az eredetihez.)
A végleteket magában foglaló érzelmet Catullus tisztának érezte, tisztának abban az értelemben, hogy érdek nélkül való volt (LXXXVII. költemény):
Egy nő sem mondhatja, hogy ily szerelemmel imádták,
mint ahogyan téged, Lesbia, kedvesem, én.
Egy kötelékben sem volt még ily tiszta a hűség,
mint teirántad, lásd, szüntelenül az enyém.
Ennyi tiszta, forró érzés után az olvasó természetesen egyre kíváncsibb: milyen is az a Lesbia, aki erre a hasonlíthatatlan érzelemre gerjesztette az antik költőt? Ám külsejéről, szokásairól, öltözetéről jóformán soha semmit meg nem tudunk – Catullus tartja magát az igaz szerelmet megillető tartózkodáshoz. És még valamihez, egy másik pszichológiai ténynek a felismeréséhez: ha az ember igazán szerelmes, a szeretett lényt egészében szereti, és nem darabolja fel értékelhető és mérhető szeletekre (LXXXVI. költemény):
Quintia soknak szép; hószínü a bőre, alakja
szép magas, úgy látom. Mind külön így igaz is.
S mégsem szép az egész a szememnek: bája hiányzik,
ekkora nagy testben sót csipetet se találsz.
Lesbia szép, ki egészben szép, s aki egymaga minden
asszonytól minden kellemet elragadott.
A költő szemlátomást tartózkodik minden konkrét adat kiszolgáltatásától: indokolja ezt a tiszta szerelmet megillető szemérem mind a külső adottságok, mind az együttlétek részleteinek leírásában, másrészt indokolja az a felismerés, hogy a számszerűségekkel, adatokkal dokumentált érzelem – nem érzelem, legfeljebb erotika, amit nem érdemes szégyellni és titkolni, mert annyit nem ér meg. A legjobb példa erre az a hangulatos kis zsánerkép, amely egy Ipsithylla nevű hölgyről szól. Az alkalmi múzsa neve az életműben soha többet nem fordul elő, ennyit és nem többet szánt rá a költő (XXXII. költemény):
Vágyom rád, gyönyörű kis Ipsithyllám,
édeském, kicsikém, hivass magadhoz
déltájban, pihenésre, és ügyelj jól,
hogyha ezt akarod, nehogy bezárja
ajtódat valaki s hiába jöjjek.
Otthon légy, befogadj lakodba, készülj
egyfolytába kilenc ölelkezésre.
Hát, ha így akarod, hivass, de gyorsan:
mert jóllakva, hanyatt heverve fekszem,
s már átfúrom az ingem és köpenykém.
(Ford.: Devecseri Gábor)
A gyengéd, csaknem gügyögő becézgetéssel a költő megadja a költemény (és az érzelem!) alaphangulatát – Lesbiához sosem szólt ilyen leereszkedő, csacsogó hangnemben. A vers: helyzetdal, egy hangulat lefestése. Jóllakottan, pihenten heverészik a költő, s miután gyomrát jóllakatta, egyéb ösztöneit is ki akarja elégíteni. De lássuk csak, miként és mivel kecsegteti Ipsithyllát: délben várja – Lesbiának sosem adott időpontot, minden idejével, teljes életével rendelkezhetett. Kilenc ölelésre készülj – se többre, se kevesebbre, ennyi jár neked. S hány csókot szánt Lesbiának? Az őrültségig felfokozott állapotban – megszámlálhatatlant, amennyi homokszem van a sivatagban, csillag az égen. És mindezt titokban, hogy az idegenek meg ne számolhassák, nemhogy önmaga készítene számvetést... Szerelemről szó sincs, csak képben is ábrázolt nemi vágyról, amit Lesbiával kapcsolatban sosem engedett meg magának. Ez a fajta nemi vágy tárgytalan, szinte mindegy, ki elégíti ki, jelen esetben alkalmilag Ipsithylla.
A Lesbiához fűződő szerelemben Lesbia helyettesíthetetlen: személye és lénye egészében vonzza, nyűgözi a költőt. S a mások fajtalanságával oly gátlástalanul csúfolódó költő, a saját tárgytalan nemi vágyát nyíltan lefestő Catullus Lesbiával szemben más emberré válik. Olyan költővé, aki elsőként énekli meg a világirodalomban egy szeretve gyűlölő, sok próbát kiálló, egész életet betöltő szerelem történetét – szenvedéllyel és az igaz szerelemnek kijáró méltóságos szeméremmel.
SZEPES ERIKA
CATULLUS, CAIUS VALERIUS (i. e. 87 k. – i. e. 54 k.) római költő. Gazdag polgári család gyermeke volt, apját barátságába fogadta Caesar, de a költő sosem békült a diktátorral. Igen rossz véleménye volt kora politikájáról és erkölcseiről, mások bűneit és perverzitásait vadul gúnyolta. Az ún. neoterikusok költői köréhez tartozott, akik az archaikus római irodalmat a görög és a hellenisztikus művészet utánzásával és meghonosításával akarták megújítani. Fennmaradt 116 verse alapján egy személyben egyike a világirodalom legerőteljesebb, legszubjektívabb lírikusainak, szatirikusainak és epikus költőinek.
(Forrás: 100 nagyon fontos vers 15-19. old. – Lord Könyvkiadó Bp. 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése