Mindenható, fölséges és jóságos Úr,
Tied a dicséret, dicsőség és imádás,
És mindenáldás,
Minden egyedül téged illet, Fölség,
És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja.
Áldott légy, uram, s minden alkotásod,
Legfőképpen urunk-bátyánk a nap,
Aki a nappalt adja és aki ránk deríti a te világosságod
És szép ő és sugárzó, agy ragyogással ékes:
A te képed, Fölséges.
Áldjon, Uram, téged hold nénék és minden csillaga az égnek.
Őket az égen alkotta kezed, fényesnek, drága szépnek!
Áldjon, Uram, tégedet szél öcsénk,
Levegő, felhő, jó és rút idő,
Kik által élteted minden te alkotásod.
Áldjon, uram, téged víz húgunk,
Oly nagyon hasznos ő,
Oly drága, tiszta és alázatos!
Áldjon, Uram, tűz bátyánk;
Vele gyújtasz világot éjszakán.
És szép ő és erős, hatalmas és vidám.
Áldjon, Uram, téged Földanya nénénk,
Ki minket hord és enni ad,
És mindennemű gyümölcsöt terem, füveket és színes virágokat.
Áldjon, Uram, tégedet minden ember, ki szerelmedért másnak megbocsát
És akit tűr gyötrelmet, nyavalyát.
Boldogok, akik tűrnek békességgel,
Mert tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.
Áldjon, Uram, testvérünk, a testi halál,
Akitől élő ember el nem futhat.
Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak,
És boldogok, kik magukat megadták te szent akaratodnak.
A második halál nem fog fájni azoknak.
Dícsérjétek az Urat és áldjátok
És mondjatok hálát neki
És nagy alázatosan szolgáljatok.
(Ford.: Sík Sándor)
Bizony: „... tudva vagy tudatlanul mindannyian e jámbor középkori himnuszköltők örökösei vagyunk – Babits Mihály szavai ezek -; formában, színben, érzésben, gondolatban egyformán tőlük függünk, és koldusok lennénk őnélkülük.” Mert a himnuszok valóban rejtett érhálózatokon át nemesítették meg az európai lírát és a hívők gondolkodásmódját, hiszen a liturgiában ma is mondják őket. Édestestvérei a komorabb zsoltároknak, de mint – a műfaj legjobb hazai ismerője és tolmácsolója – Sík Sándor figyelmeztet: „a születő európai nyelvek zenéje és hangsúlyviszonyai teremtették meg ritmikáját, a felnövekvő friss nemzeték észjárása, képzelete alakította ki belső formáit.”
Assisi Szent Ferenc Naphimnusza meghaladja, új tartalmakkal telíti a himnuszköltészet hagyományait. Isten trubadúrjának nevezték, s e közvetlen halála előtt írt örök antológiadarabjával valóban újraélesztette a trubadúrlíra hangnemét. Mintha átfűlt szerelmes éneket zengene – különleges jelentőséget tulajdonított az éneklésnek -, csakhogy szerelmének tárgya a mindenható és felséges Úr. És nem a világtól elvonatkoztatva magasztalja, hanem teremtményeinek kórusával. A Szent Ferenc-i misztika ugyanis lényegesen különbözött koráétól. Általában mondható, hogy a misztikus elragadtatottságba eső el akarta oldani magáról az anyagi világ nyűgnek vélt bilincseit, hogy lelke szabadon szárnyalhasson a Teremtő felé, így tapasztalva meg isteni fenségét, végtelen szeretetét és hatalmát. Szent Ferenc azonban misztikus átlényegülései során is szoros kapcsolatban marad a láthatóval, tapasztalati tényekkel, a történelemmel és az emberrel.
Egyik levelében a következőket írja: „... a Magasságbeliből itt a földön semmi mást nem birtokolunk és látunk, mint testét és vérét, neveit és igéit (szavait), amelyek által teremtett bennünket.” Hogy teremtett lények vagyunk, hogy életünk tere is a teremtés eredménye, s hogy az általa annyira szeretett Krisztus is e világba született, ebben működött, ebben szenvedett kereszthalált, ez Ferenc misztikus élményét is döntő mértékben határozta meg. Nem kiszakadni akart a világból hanem abban megtapasztalni és gyermeki örömmel felmutatni Isten jelenlétének bizonyosságát. és mivel a bűnös ember ara sem méltó, hogy az Úr nevét kimondja, megfelelő szimbólumokat kellett találnia, hogy gondoskodó jelenlétét is irgalmát éreztesse. A Naphimnusz eredetijében nem a Sík Sándor által fordított „alkotásod” kifejezés szerepel, hanem a „tue creature” (azaz: „teremtményeid”). Ferenc meggyőződése szerint ugyanis a teremtésben lépett ki önmagából az Atya, és mutatta meg végtelen szeretetét, nem szűnő gondoskodását.
A vers címe is azt jelzi, hogy Assisi szentje mindenekelőtt a fényesség metaforájával él, ha Istent szándékozik megjeleníteni. A Naphimnusz bevezető és befejező szakasza a himnuszok hagyományait követi, megszólítja az Urat (más himnuszok pedig azt a szentet, akinek ünnepére születtek, és külön jellegzetes típust alkotnak a Szűz Mária tiszteletére írott himnuszok), mint teszi ezt az egyik leghíresebb himnuszköltő, Szent Ambrus is, akit évszázadokig mesterüknek tekintettek a himnuszok írói. Híres, „kakasszóra” írt himnuszát így kezdte: „Világ teremtő mestere” (Sík Sándor fordítása). Assisi Szent Ferenc jelzőkkel ékesítve, de nagyjából hasonló módon indít: „Mindenható, fölséges és jóságos Úr”, s az első versszakban tulajdonképpen az Úr nagyságát és végtelenségét fejti ki, végig e megszólító formát alkalmazva.
A második versszakban azonban már feltűnik a világosság hordozója, a nap, amelynek kettős funkciója van: a nappalt adja, és „ránk deríti a te világosságod”, azaz a lényeg megismeréséhez segíti az embert. E metafora az augustinusi hagyományhoz igazodik: Szent Ágoston szerint a megismerő tevékenység voltaképpen Isten segítségével történő megvilágosodás; az ember szívében a „nem-tudás” sötétségét Isten kegyelme járja át, s így jut az ismeretek adta világosságra. (Ez a gondolat még szemléletesebben mutatkozik meg a Naphimnusznak a holdat és a csillagokat idéző soraiban; a sötétségben is világító égitestek Isten jelenlétének és segítő kegyelmének hírhozói.) Ferenc szinte dédelgető szeretettel idézi a fényt és hozóit, például „tűz bátyánkat”, aki „szép, erős, hatalmas és vidám”, tehát birtokolja az isteni tulajdonságokat (erős és hatalmas). Az ember magára hagyatva vakoskodnék. De a nap, a hold, a csillagok és a tűz isteni világosságot gyújtanak a sötétségben. Ezzel kapcsolatban rendkívül érdemes megfigyelését fejti ki. A. Rotzetter kapucinus kutató Assisi Szent Ferenc élete, életprogramja és alapélményei című tanulmányában (magyarul is megjelent 1993-ban). Arra figyelmeztet, hogy Ferenc számára „minden fény: jel, egyfajta szentség”. Véleménye szerint Klára is (magyarul: világos, fényes) „Isten és a fény kapcsolatát idézte föl benne.”
Metaforikus értelme van a versben a „víznek” is, amely „nagyon hasznos”, „drága, tiszta és alázatos”. Itt megint ugyanaz a kettős jelentés sejlik föl, amelyre a nap megjelenítésével kapcsolatosan már utaltunk. A hasznossága az emberi életben betöltött nélkülözhetetlen voltára utal. A „drága” és „alázatos” minősítések azonban azt sejtetik, hogy jelentéstöbbletet is hordoz: ahogy a „tiszta” melléknév is (itt nyomatékos, állítmányi szerepben). Isten ugyanis „az élő vizek forrása”. Jézus ezt mondja János evangéliumában: „Az a víz,m amelyet én adok, örök életre szökő vízforrás lesz” (4,14), és másutt: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék!” (7,38) A keresztre feszített oldalából ömlő víz az áldozat befejezését, a keresztség vize az új életre való születést jelképezi.
A természeti jelenségek (szél, levegő, felhő, jó és rút idő) Fe4renc meggyőződése szerint arra szolgálnak, hogy Isten általuk tegye folyamatossá a teremtés művét (az olaszban megint csak a „tue creature” kifejezés szerepel), amelynek végső pontja a természetben élő, vele testvér, „teremtett” kapcsolatban álló ember. Egymásrautaltságukat, szövetségüket erősítik a szinte gyermeki érzületet kifejező minősítések. A nap: „urunk-bátyánk”, a hold: „nénénk”, a szél: „öcsénk”, a víz: „húgunk”, a tűz: „bátyánk”, a Földanya: „nénénk”. Valamennyiükkel rokonságban vagyunk, összeköt bennünket kreatúra voltunk. (A felsoroltak egyébként kivétel nélkül mélyebb jelentéssel is rendelkeznek; a felhő például Isten jelenlétére utaló természeti jelenség is.)
A vers úgy épül, mint az ószövetségi Teremtés könyve. Miután Szent Ferenc megelevenítette a természetet, megjeleníti az embert, nem mint a teremtés koronáját, hanem békességes, gyötrelmeit tűrő, hívő személyiségként, aki szenvedései és megbocsátó természete révén boldog lehet, amint Krisztus ígérte, és istenfélelme jutalmául elnyeri az örök életet. A Naphimnusz írójának szemléletmódjára következtethetünk a „szerelmedért” kifejezésből is. Saját életének tapasztalatai által megerősítve jutott arra a meggyőződésre, hogy szívünk, lelkünk csak Istent szeretve érheti el a boldogságot, a fény teljességét, csak a „szeretet szerelmében” – jellegzetesen ferences kifejezés – leli meg vágyott nyugalmát. A már idézett Rotzetter figyelmeztet arra, hogy egy ismeretlen festő ábrázolta jelenetben, amint Assisi szentje a San Damianó-i kereszt előtt térdepel, Krisztus szavai hallatára arca ragyogni kezd. A Naphimnusz születése körüli időben a legnagyobb kegyelemben részesült: ő is viselhette Krisztus szent sebeit (stigmatiziáció). Alvernában negyvennapos böjtjét tartotta, amikor Celanói Tamás leírása szerint egy szeráfhoz (Izaiás szerint Istent dicsőítő hatszárnyú lények) hasonlót látott keresztre feszítve a reggeli napsütésben. Ferencben eláradt a bánat és az örvendezés, megjelentek testén a sebhelyek.
A vers jellegzetes himnuszi fordulattal zárul: „Dícsérjétek az Urat és áldjátok...” Persze Szent Ferenc másként imádkozott, mint az átlagember. Imádsága teljes és elragadtatott önátadás volt, ilyenkor birtokolta a fény teljességét. Szent Bonaventura mondja el Szent Ferenc „nagy életrajzában”, hogy a vele együtt élő testvérek emlékezete szerint „amikor éjszaka kereszt alakban kitárt karral imádkozott, egész teste fölemelkedett a földről, és fényes felhő vette körül. Testének fénylő ragyogása pedig szelleme csodálatos fényességét bizonyította.” A Naphimnusz e fényességbe öltözött, elragadtatott alak imádsága, vallomása, aki – ismét Szent Bonaventura szavaival – „minden szépben egyúttal a legszebbet is látta, minden teremtményt létrának használt, melyen fölemelkedhetett, és megragadhatta azt, aki egyedül szeretetre méltó”.
RÓNAY LÁSZLÓ
ASSISI SZENT FERENC (1181-1226) a ferences rend alapítója. A közhiedelemmel szemben igen művelt férfiú. Kereskedőként kezdte pályáját, majd katonáskodott. Perugiai fogságából hazatérve látomásai voltak. 1205-ben szakított addigi életmódjával, és 1209-ben végleg elkötelezte magát Isten szolgálatára, az evangéliumi szegénység eszméjének megélésére. Ezért nevezték poverrelónak, szegénykének. 1212-ben női szerzetet alapított, 1221-ben pedig világi harmadrendet. 1223-ban a pápa végleg megerősítette rendje működési engedélyét. Halál azután öt évvel szentté avatták. Az egyház lelkiségének nagy formálója. Olaszország védőszentje. A Fioretti tartalmazza élete legendáját.
(Forrás: Száz nagyon fontos vers 28-31. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése