A’ Terméfzet’ áldásait
Bőven termő Nógrádnak,
Kemény Marsnak mord fiait
Nemző fzülő fzép tájnak
Tágas völgyén ormoz egy hegy,
Ipoly mossa az allyát,
Közöttök az Orfzágút megy –
Vándor látja sok báját.
Ez a’ fzirtos Kastélyhegye,
Azt bár most a’ tüske fedgye,
Pompás volt hajdanában,
Eldődink’ fzázadjában.
Csúcsán épült hajdan ékes,
Már most fzétdült fziklavár,
Mellynek mohos omladéka
Denevért sem fogad már.
Füstös ormai az útast
Halállal fenyegetik;
Lent a’ völgyön jövőt menőt
Borzadásra kéfztetik.
Zordon hajdan’ homállyába
Rég’ olly ditső Hunniába
Betekintő makatsot
Borzadás lepi meg ott.
Itt, hol hajdan Vármegyéknek
Parantst adó Nemes ált,
Itt, hol hajdan sok bájos hölgy
Kedvesétől sírva vált:
Itt most Földim nem birfz látni
Mohos alapnál többet,
Itt most bagoly huhogásnál
Hangot nem hallafz fzebbet.
Itt, hol e’ báj várnak Szüze
Honnyért holtra csókot tűze;
Itt mást nem lelfz vadáfznál,
Furuglyázó Juháfznál.
Ezen régi fzikla féfzket
Midőn még Ormos birta,
Ketses volt az egéfz vidék,
A’ Külföldi csudálta,
A’ Hazafi ereiben
Szökdelt’, s dúlt fúlt azon tűz,
Mellyet gyujtott fzéségével
A’ várban fent lakó Szűz.
Rubint artza, liliom test,
Haja setétebb, mint az est,
Kökény barna fzemei,
Voltak bájló kellemi.
Illy kellemek fzikrát vettek
Herman’ gyarló fzívében;
Vajha a’ valódi fzeretet
Lelt volna helyt keblében.
Haj! egyedül bújasága
Szülhetett illy fzörnyeket,
Kormos lelke, kaján fzíve
Mivelhetett illyeket.
Mert alig hogy megfzerette
A’ fzép Lórát reá fzedte. –
Nem gondolt bús Lórával;
’S őfzbe dűlő attyával.
Láfzló tartá kezeiben
Ditső Hazánk’ kórmányát,
Hiveivel Cseh Orfzágnak
Vágta dulta határát;
Itt Ormosnak súlyós karja
Hermant fűzé rablántzra,
Hív fzolgája kísérte el
Kastélyhegyi várába.
Lántzal terhelt deli legény
Sinlik mély tömlötz’ fenekén;
Bús jajjai Lórának
Vérző fzívére hatnak.
E’ gyáfznapot váltó éjjel
Jött meg Ormos várába,
Hermant izibe hivatá
Ösi palotájába.
Lévetteté bilintseit
Balás hív apródjával,
Illy jól bána e’ nagy Magyar
Rofz lelkű Cseh rabjával.
„Szabad vagy már” – monda Balás
Hermannak, kit földig aláz
Ormos’ nagy lelkűsége;
Lóra’ fejlő fzépsége.
Varázs alakként ált Lóra,
Ő tőle megbájolva –
Méláz, alélt, káprázkodott,
Lélekzete fzorulva. –
De a’ lántzok’ vad zöreje
Helyrehozta érzését,
És Hermannak deli testén
Nyugovó tekintését.
Habzott Lóra – örült attya,
Ki lántzait feloldattya,
Mindene rablójának,
Lyánya’ tsábítójának.
Mert alig, hogy megfzabadúlt
Herman, ’s Lórát meglátta,
Lábaihoz sirva rogyott,
Tetetve ezt zokogta:
„Szabadságom, mellyet nyertem
Hős kezéből atyádnak,
Nem vígafztal, míg nem bírom
Bájos fzívét Lyányának.
Ha egy hatalmas Herczegnek
Illy kéfzségi megnyerhetnek,
Stzólljál Lóra? vagy ha nem –
Örök rabbá kell lennem.”
Haj! de alig nyeré meg azt,
Mire rég ólálkodott,
Könnyözönben hadgya oda
A’ keveség boldogot.
Lóra, ki e’ hívtelennek
Mindenével áldozott,
Elhagyatva már ő tőle
Utána siránkozott.
Héj! de soká tartott még is
Siralma, bár reménylett is. –
Kárpát felől reménylett;
Reményéből árnyék lett.
Már nem tudván hát fájdalmát
Mellye tovább viselni,
’S nem győzvén el rágó férgét
Szíve tovább nevelni;
Mint a’ virág, mellynek keblét
A’ nap’ heve megrontja,
Lekonyítja hervadt fzárát
’S lankadt fejét nem birja;
Lóra is fzint’ így sínlődik,
’S hogy még piheg, epelődik;
’S unván élte’ fonalát,
Megöleli halálát.
’S hidegedni kezdő testét
A’ borzadás fogja el,
És fzívéből ajkaira
Nehány fzózat jön még fel. –
’S a’mint pállyája’ határán
Már utólfzor vonagla,
Haldokolva, Herman! kiált
Nógrád’ e’ báj angyala,
Megbotsátok: mondá végre –
’S feltekint a’ magas égre;
Így pihegé ki lelkét –
Így mutatá hívségét.
Eggyetlen egy magzattyának
Kimultán, hej! mit érzett
Ormos, kinek atyafzíve
Minden hangra vérezett.
Eltemeté fzűz hamvait
Lóri jó magzattyának;
Egéfz környék érzé baját
Búslakodó Urának. –
Vége immár fzép Lórának!
Ormos’ kertye’ virágjának:
Vége a’ fzép fzerénynek,
Vége minden erénynek.
A’ körnéket felriafztó
Ormos’ pompás vígsági
Elmúltanak fzép Lórával
Valamennyi hívsági.
Szent tsendesség uralkodott
Az egéfz tér vidéken,
Bátran ugrált a’ játfzi vad
A’ csalitos bértzeken;
Mert Lórának kimúltával,
Szép reményi elhunytával
Vége Ormos’ kedvének,
Leventai hevének.
Egy rengeteg kedves helye
Volt a’ síró atyának,
Holott minden lépésére
Gyengélkedő lábának
Szív borzafztó mélység tartá
Tárva fzirtos kebelét,
Ifzonyodva hagyá oda
Halálnak e’ lakhelyét.
Hol zúgnak a’ vízomlások,
És a’ tölgy ’s cserfa ingások,
’S éhes vadak visítnak,
’S új prédára ásítnak;
Igy bolygott’ ő, ’s bolygásában
Egy farkast sejt ügetve,
A’ ki mindjárt feléje tart
Prédájára sietve.
Fegyver nélkül nintsen már mód
A’ vefzélyt elmellőzni,
Előugrat egy idegen
A’ vadat megelőzni.
Általdöfi hős karjával,
Elmellőzi vágásával
Bús Ormosnak halálá,
Egéfz Nógrádnak gyáfzát.
Rokonya volt megmentője
Ormos’ gyáfzos éltének,
Könnyes fzemmel így vallá meg
Szilaj titkát fzívének:
„Ha neveltél, és Honnyomat
Szeretni tanítottál,
Oh jó Bátyám! mért hamarébb
Váradból ki nem tudtál;
Mert fzeretni, és meglátni
Szép Lórádat, és imádni
Lajosodnak egy vala!
Éltemnek volt angyala.
Érte néztem a’ felkelő
Érte a’ nyugvó napot;
Érte a’ fzemet káprázó
Érte tűnt csillagzatot;
Érte kértem, érte áldtam
A’ mennyeknek nagy Urát;
Érte öltem, érte vágtam
Vad Cseheknek táborát.
Haj! de ezen idvre intő
’S bús fzívemre balzsam hintő
Képzeletim’ várától
Megfofztattam Hermántól.
A’ táborban hallottam meg
Herman’ tsúfos fzökését,
Bús fzívemnek nem mondhatom
Eztet hallván, érzését.
Felkötöttem éles kardom’,
Hogy septén felkeressem
E’ gaz latrot ’s kormos lelkét
Mély poklokra dönthessem.
Nyomozásom közt hallottam,
Héj! be igen bofzonkodtam,
E’ pokol fzőtte eset’
Szerzője hogy elesett.
A’ vágtató serény fakó!
Két oldala vérzett már,
Midőn ifzonyodva láttam,
Hogy már itt a’ Cseh határ.
Kettőztetve rugafzkodtam,
Oh! be mint megörültem;
Mert Hermanra rá ösmértem,
Elejébe kerültem.
Ő meg lepattant lováról,
Úgy fzóllt, mint hív baráttyáról,
Te rólad, ’s gyermekedről,
Mint eljegyzett hölgyéről.
Hittem neki a’ tsalárdnak,
Ő élt az alkalommal,
Által tsalt már az határon,
’S kiált nagy halatommal:
„Büfzke Bátyád’ tömlötzének
Fenekét meghevertem,
Azt gondolta az együgyű,
Hogy Lányába fzerettem;
De hijába nem fzenvedtem,
Te halfz meg már most érettem,
’S orozva felém vágott,
Könnyes fzemem káprázott.
Bofzús mérges könnyüdséggel
Ismételte vágását.
E’ két vágást, és megbőfzült
Lovam’ félre ugrását.
Ki nem álltam, és félholtan
Estem ki a’ a’ nyeregből,
Mire Herman oda ugrék,
Vad düh néz ki fzeméből.
Már majd belém fzúrta kardját,
Midőn megmarkolta karját
Egy esmeretlen Nemes;
Gyors sebzése tetemes.
Ezen erős vitéz’ keze
Között hala meg Herman,
Kinek egéfz valójában
A’ pokloknak féfzke van.
Egyenesen, bár véresen,
Jöttem az én Lórámhoz,
’S itt hallám, hogy elköltözött
Lóra a’ Menny’ Urához.
Nints mit tennünk Atyám, édes,
Sebem bár még most is véres,
Legyünk csendben itt együtt,
Végső óránk míg nem üt.
Meglett, és a’ nemes várból
Néma remete-lak lett,
A’hol a’két lelkes barát
Üdvösséget keresett;
De fzép Hazánkat perzselő
Török’ kaján mennyköve
E’ várban is imhol mindent,
Rég kőhalommá teve.
A’ fényes holdvilágánál,
A’ Szeretők’ tanyájánál;
E’ jó Lelkek ott lengnek,
Lóra – a’ Hölgy’ vezérjek.
Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.
