2019. dec. 1.

Sziklay Ferenc (1883-1943): Felszabadulás!




Husz éve vártuk ezt a drága percet,
Hogy szabadon szólhasson végre szánk!
Eddig hazudni, vagy hallgatni kellett,
Hogy gyilkosan ne törjenek reánk.
Husz évig éltünk, önmagunk tagadva,
Hogy  tartogassuk puszta életünk
E szent megváltó, áldott pillanatra,
Mikor hazánkba visszatérhetünk.

Husz évig éltünk itt igába törve,
Szülőföldünkön idegen gyanánt,
Hányszor borultunk sirva ősi rögre,
Ahol lakásunk volt, de nem hazánk!
Nem volt hazánk, hisz hencegő pribékek
Ülték vadul az árulás torát,
A három a mi vállainkon égett
És ők zsebelték buzáját, borát.

Nem volt hazánk és mégis – ugy szerettük!
Kinok között, halálra szántan is,
Mert tudtuk azt, egy percre sem feledtük,
Hogy urságuk bitorló, gaz, hamis!
Mert tudtuk azt, csak avval is, hogy élünk
E szent helyen s ha kell, temetkezünk,
Szent hivatás feltámadást remélnünk
S hinnünk, hogy egyszer még otthon leszünk!

Magyar maradt ez ősi föld! Hiába
Üldöztek el közülünk ezreket,
És jött tizannyi mindegyik nyomába, -
A holtakat kiüzni nem lehet!
Magyarnak őrzött meg sok hősi emlék:
Nagy ősök földbe ágyazott pora,
Ha büszke mult erősit szivet, elmét,
Korcsult jövőtől nem félünk soha!

A multból élünk, ámde – a jövőnek!
Nem búsitott a céltalan jelen,
Vigyáztuk elmulását zord időknek,
Amig a napfény ujra megjelen.
Gunyolt reményünk végre, im, beválott!
Utat talált az égbe hő imánk,
Eljött a perc, a százezerszer áldott,
Mit  millió sziv ugy, de ugy kívánt!

Ne higgye senki, hogy csodára lesve
Mi mitse tettünk értünk, értetek!
Munkában izzott férfi lelke-teste
S magyar anyák neveltek gyermeket!
Dolgunk olyan volt, mint ki fákat ültet,
Habár maga gyümölcsöt sem remél:
A vágy, mely élteté öreg szivünket,
Tovább az ifjuság szivében él!

S ne higgye senki, hogy tán elfeledtünk,
Ha „tulra” innen ritkán szállt a hir,
Hisz tudnotok kell, átok ül felettünk
S magyar, ha sirni kell, magába sir!
És tudnotok kell, mit parancsol Isten,
- Hiába tört be cseh, tatár, török, -
Amig e föld nem egy, itt béke nincsen:
A Kárpátok törvénye szent s örök!

A Kárpátok törvénye ez: Ne tépje
Szét jött-ment azt, amit Isten egybetart!
És, hogy legyen nép, mely szavát megértse,
Ezért alkotta Isten a magyart!
Jogunk van minden talpalatnyi földre!
- Vagy ezredéve úr itt volt-e más?!
Ez volt hitünk, ezt biztatott örömre:
Magyarnak lenni égi hivatás!

Magyarnak lenni! Nyiltan! Mitse félve,
Hogy már ezért is üznek vérebek!
Magyarnak élni, dolgosan, remélve,
Hogy mit teremtünk, mind miénk lehet!
Ó, hogy megértük ezt a drága percet!
Dicséret éret Néked, Istenünk!
Köszönjük ezt a nem remélt kegyelmet
S fogadjuk: Áldhat szent kezed, vagy verhet,
Mindig a Te néped: magyarok leszünk!

Forrás: Gyakorlati pedagógia 4-5. sz.1939.

Számomra ismeretlen szerző: Október 6.




Mikor igy ősszel földre száll a dér,
A sok magyar seb mind panaszra kél…
Amerre nézünk, mindenütt sebek…
És vérző szivü, fáradt emberek.
Emitt keresztek roppant erdeje,
Amottan rablánc s könnyek tengere…

Mikor igy ősszel száz seb felszakad:
Igy sir az egyik: - Én vagyok ARAD!
Mártirok hamvát én őrizgetem
E meglopott, elárvult szigeten.
A lelküket én vigasztalom,
Deret teritő őszi hajnalon,
S igérem nékik, hogy még megvirrad,
Mert van még sok sziv, aki hű marad!
Igérem nékik új harcok zaját,
Trianont döntő győztes nagy csatát.
S igérem nékik, én, - a rab Arad,
Hogy ez a szent föld csak magyar marad!

… Mikor igy ősszel sok seb felsajog
S emlékezetünk lángja fellobog:
Igérjük mi is, ugy, mint rab Arad,
Hogy ez a szent föld a miénk marad!

Forrás: Gyakorlati pedagógia 7. sz.1939. szeptember

Birinyi József: Zászló alá!




Kibontva már a zászló,
Magasan leng, lobog.
Habselyme szüzfehérén
Az ősi jel ragyog:
A Szent-Király keresztje,
Hős László cimere…
Fel! Álljatok alája, -
S vihar nem tépi le!

Ha sóhaj az életed,
S a büszke sziv törött,
S ugy érzed, szörnyü végzet
Hord gyászt e hon fölött,
S ha könny a gyöngyöd, kincsed,
S holt jaj a vig remény,
Jöjj, himnusszal az ajkon,
S a Jajjal szembe kélj!

Ó, gyüljetek alája,
Ti, vérző magyarok:
Kinek még él a hite
S a lelke hün zokog,
A Nagyasszony néz rátok –
És biztat mosolya:
E jellel győzni fogtok!
El nem buktok soha!

Ha dus ölében ringat
 S ugy dédelget a lét,
Hazádra gondolj: - s érte
A kelyhed zuzd ma szét!
S te, árva, üzött vérem,
S ti ezren szenvedők,
a sebeket hozzátok…
Épitsünk szebb jövőt!

A szüz Máriás zászló
szent-büszkén leng, lobog,
Kigyulladnak a máglyák
S a hivő csillagok…
A kettős kereszt ormán
Uj hajnal bibora,
Fel, féri szivvel, harcra!
S nem vesznek el soha!

Forrás: Gyakorlati pedagógia 6-7. sz.1939.

Kiss Menyhért (1880-1934): Magyar zászló




Ha a magyar zászlót látod, tisztelegj előtte,
Ezeréves szenvedő nép lelke sir belőle.
Mindig harcolt, mindig vérzett, de a harcnak bére.
Ellennél rosszabb barátnak hullott az ölébe.

Ha a magyar zászlót látod, büszkén tekints rája,
Árpád apánk tüzette ki Verecke falára.
Hunyadi, Rákóczi harcán lengett ez a zászló.
A hitért és szabadságért egekig sugárzó…

Meglengette Kossuth Lajos, s mi volt irva rája?
Guzsba kötött rab magyar nép nyíló szabadsága!
S mikor sirba dőlt Petőfi, e lobogó födte:
Ha a magyar zászlót látod, tisztelegj előtte…

Piros szine piros vérünk idők tengerében,
A fehér az Igazságunk, hogy ugy lesz, mint régen.
A zöld Remény, hogy hitünk semmi ki nem ölte:
Ha a magyar zászló látod, tisztelegj előtte.

Lengj, lobogj szent talizmánunk, a Kárpátok ormán,
Vess tüzet a sziveinkbe, sikolts, mint az orkán.
Hatvanhárom rózsánk eggyé Szent István kötötte,
Szétszaggatták. E jelvénnyel kössük ismét össze:
Ha a magyar zászlót látod, tisztelegj előtte.

Forrás: Gyakorlati pedagógia 6-7. sz.1939.