Egy „veszedelmes ember” – Kölcsei Ferenc centenáriumára

Az újkor magyarjai közül hárman indultak el az Értől: Kölcsey, Wesselényi és Ady. Talán nem véletlen, hogy mindhármójuk forradalmár volt a szó legnemesebb értelmében s hogy üldözöttek voltak a szó legkeservesebb, legszégyenletesebb értelmében. Mindhárman a magyarság haladását akarták s ezért kortársaik részéről gyűlölet és kiátkozás volt a fizetség

Hogy az utókor mindhármuknak elégtételt szolgáltatott?! Hogy szobrot kaptak s hogy műveik iskolakönyvekbe kerültek?!

Sovány vigasz az élők számára, akiket kortársaik megfosztanak követi megbízásuktól, holott hivatásuk lett volna az országgyűlést alkotó tettekre ébreszteni; sovány vigasz annak számára, akit a hatalom börtönbe csukat és megnótáz, s aki szemevilágával fizeti meg a merészséget, hogy előbbre mer gondolni, mint tespedt kora; és sovány vigasz annak a számára, akit az ország első funkcionáriusa állít pellengérre és sajtójával vad hallalit kezd a törött egészségű költő ellen!

Szörnyű sors: magyar látónak lenni!

Ennek a fekete végzetnek állít most gyújtogató szavú emléket Kornis Gyula, az állambölcselő (Kölcsey Ferenc világnézete. Franklin-Társulat, 117 oldal). Könyve – bárminő mérséklettel kívánja is írója a Hymnus és a Zrinyi második éneke költőjének emlékezetét felidézni - már magukkal a tényekkel is egyetlen vádirat Kölcsey kora s a magunk kora ellen. Mert kell-e lesújtóbb vád annál, hogy mindazok a sorskérdések, amelyek Kölcsey agyában mint az ország létét fenyegető rémálmok ködlöttek fel, ma éppoly megoldatlanok, akár csak száz évvel ezelőtt?! Kell-e súlyosabb vád annál, hogy a Kölcsey legrajongóbban vágyott eszményeit: a szabadelvűséget és a demokráciát ma henye felületességgel sárba tiporják a senki-legények?! Kell-e gyilkosabb szatíra annál, hogy Kornis nyomatékkal mutat rá: lám, Kölcsey volt az első magyar falukutató, s ma azokat, akik ugyanolyan idealizmussal és igazságérzéssel végzik ezt a munkát, bíróság elé állítja a hatalom s börtönnel jutalmazza a nemzet jövőjéért való kétségbeesett felelősségérzetükből fakadt törekvésüket?!

Kornisnak, a gondolkodónak egyik legjellemzőbb vonása az a belső feszültség,  az az égető nyugtalanság, amely most immár évről-évre mindjobban eluralkodik rajta: a jákobi harc a politikai optimizmus vagy pesszimizmus eszmevilága között. Mint elvont állambölcselő kénytelen megállapítani, hogy minden nemzet történetének legnagyobbjai éppen a „bajlátók”, a pesszimisták soraiból kerültek ki, akiknek korbácsa nélkül végképp eltespednének a nemzetek és az egyesek egyaránt. Mint gyakorlati politikus úgy érzi, hogy nincs teremtő alkotás optimizmus nélkül, csak az optimista reménykedés ád a legnehezebb időkben is erőt az államférfiúnak arra, hogy a jövőre függessze a tekintetét s bizakodással építgesse a jövendő útjait, lehetőségeit.

Petőfi, Madách, Apponyi egyéniségének beható kutatása jelzi azt az utat, amely szüntelen vajúdások közepette irányítja Kornis lelkiismeretét ennek a sorsszerű nemzetpolitikai kérdésnek a szüntelen mérlegelése felé. Most újabb stációhoz érkezett ez a megrendítő lelki küszködés az igazságért: Kölcsey alakja csakugyan döntésre érleli az elmélyülten gondolkozót. Itt minden-minden, egy élet minden bajlódása, ifjúság, kortársak, politika, egyéniség szinte programszerűen együvé dolgoznak egy pesszimista világszemlélet kifejlődésére. Csak néhány adatot soroljunk fel.

Kölcsey már kisgyermek korában teljes árvaságra jut, s Panna néninek, a gazdasszonynak minden szeretete sem tudja az apa és anya hiányát pótolni. – Fiatal gyermek, amikor a himlő kiaszalja Kölcsey fél szemét, s ettől kezdve mindholtáig fél szemére vak marad. -  A debreceni kollégiumi évek csak fokozzák a diák életuntságát: tanárai ridegek, diákember a kollégiumi könyvtárból magyar könyvet nem kaphat kölcsön. Úgy megundorodik Kölcsey a debreceni kollégiumtól, hogy amikor fiatalember korában tanárnak hívnák meg oda, kétségbeesetten tiltakozik a megtiszteltetés elől: inkább meghalna, semhogy Debrecenben kelljen élnie! – Első nagy szerelmében bántó visszautasítás sérti fel a lelkét: ha nem csalódunk, alighanem a fél szeme lehetett a kosár alján. – Amikor az irodalomnak próbálkozik neki, idealista módjára azt véli, hogy Magyarországon lehet becsületes, független, igazságos kritikát művelni, tekintet nélkül emberekre, sógorságokra és komaságokra. Csakhamar rá kell jönnie nevezetes tévedésére. Pergőtűzszerűen rontanak neki, mégpedig nem kisebb emberek, mint Pálóczy Horváth Ádám, Fáy András és Szalay László. Kölcsey egyszerre az ország egyik legnépszerűtlenebb emberévé leszen (úgy, mint húsz év múltán másik pesszimista poéta-társa, Petőfi). – Következik az Iliasz-pör, az első magyar plágium-pör, amely – bármennyire százszor is igaza van benne Kölcseynek – mégis csak azt eredményezi, hogy életének eddigi bálványa, Kazinczy is haraggal fordul vele szembe.  – Sor kerül politikai kiábrándulására. Követ; csak a nép, csak a nemzet javát akarja. S akkor ugyanez a nemzet ellene fordul: a kormány csöndes pressziója alatt megvonja tőle a bizalmát, megváltoztatja Kölcseyvel adott utasításokat, éppen abban a pillanatban, mikor Kölcsey már úgy érezné, hogy lángoló szavával a haladás, az igazi haladás útjára terelhetné az országgyűlést. Félbemaradt ábránd keserű szájízével vonul el a közéletből a „csekei bölcs”, akit saját megyéjének emberei ettől fogva „veszedelmes ember”-nek titulálnak. – A „veszedelmes embert” most már könnyű elintézni. barátai első alispánnak jelölik, de a főispáni erőszak – valljuk be, sokak örömére – rövid úton elüti még ettől a korlátozott hatalmi körtől is. – S amikor politikai tapasztalatait szeretné kortársai és nemzete javára közreadni s ezért igen szelíd hangon megírja Országgyűlési naplóját, a cenzúra még itt is szájkosarat rak a „veszedelmes emberre”, naplója nem jelenhetik meg, sőt még halála után tíz esztendővel is csak titokban, egy „földalatti titkos nyomdában” láthatja meg az ólombetűk fekete napvilágát.

És itt csak személyes vonatkozású olyan okokat soroltunk fel, amelyek váltig indokolhatják Kölcsey pesszimizmusát. Hol vagyunk még attól a szinte már kozmikusnak nevezhető pesszimizmustól, amelyet Kornis megrendült lélekkel szűr fel a költő-politikus hagyatékából: „Mondanám: imádkozzatok e népért, de ezért talán már imádság sem használ. Mert hiszen önmaga miatt akar elveszni”.

Kornis, a pedagógus és a gyakorlati politikus, önmaga is kétségbeesetten ejti el szellemének éles fegyverét Kornis, az állambölcselő előtt. Az állambölcselő előtt, aki nem a ma és a holnap, hanem a messzi múltak és a távoli jövendők horizontjára függeszti a szemét s kétségbeesetten kutatja a magyarság sorsának peripétiáit… Lelkét véresre szaggatja a biblikus kérdés: „mi az igazság?” S a válasz csak a máért remegő felelős államférfinak félénken kimondott optimista reménykedése, amely mögött ditirambikusan zúg el a holnapokért is felelő: gondolkodás szívbemarkoló szkepszise!

Kornis Kölcsey-könyve nemcsak ennek az idei centenáriumnak ünnepi megnyilatkozása: ennél sokkal több, - a nemzet lelkiismeret vizsgálata a közvetlenül előttünk álló tűzkeresztség előtt, amely dönteni fog lét és nemlét fölött. Ezt nagyon mélyen rögzítsük bele ezekben a napokban és hónapokban a szívünkbe!

s. g.

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. 187. sz. Bp., 1938. augusztus 1.

Dénes Gizella: Két sor ház

(Szent István Társulat kiadása. 317 oldal)

Regényes szociográfia ez a nagyon finom, emelkedett szellemű írás, amelyben egy isten háta mögötti kis falu világát tárja fel a kitűnő Dénes Gizella. Egy állástalan fiatal mérnök és felesége szörnyű nyomorban tengődnek a pécsi kertészeti telepen. Könyörületességből kaptak itt egy odút, ahol meghúzódnak. De ezt is elveszítik, és kétségbeesésükben a halálba kívánkoznak. Az asszony szíve alatt megmozduló gyermek hívja őket vissza az életbe. Elindulnak gyalog a kis faluba, ahol a mérnök beáll a kovácshoz segédnek. Nehéz életük van, de szépen, okosan megoldják problémáikat, legyőzik a nehézségeket és észrevétlen a falu élére kerülnek. Az asszonyka megtanítja a helyes táplálkozásra a falu népét, amikor „kifőzést” csinál a nyári munkában elfoglalt családok számára, a férfi patkolja a lovakat, de mégis megmaradnak „uraknak”, akiket megbecsülnek, mert úri mivoltuk a lélek előkelőségéből fakad. Végül két állást is kínálnak a mérnöknek, de ő ottmarad a faluban, mert úgy érzi, itt hivatás vár rá: az a misszió, hogy kibékítse a falu magyar és sváb lakosságát, a svábokból magyarokat faragjon, a falu szociális helyzetét feljavítsa, az embereket lelkileg, szellemileg vezesse. Nagyon okosan, logikusan, tisztánlátón mutat rá az írónő a tennivalókra, - nemcsak szociográfiai felvételt csinál, hanem mindjárt a problémák megoldását is megvilágítja, úgy a falu, mint az állástalan diplomások szempontjából.

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. Bp., 1938. július 15.

Remenyik Zsigmond új könyve – Sarjadó fű

Remenyik Zsigmond jellegzetes típusa azoknak az íróknak, akiknek ha új írását olvassuk, óhatatlanul újra meg újra megéljük az egész írót, egész pályáját, egész fejlődését. Azok közé az igazi írók közé tartozik ő, akik egész pályájuk során egyetlen művön dolgoznak, egyetlen mondanivalót akarnak kifejezni. Ezt a fejlődés-élményt, amelyet teljesen külső körülmények – az írónak ez a határozott és szuggesztív egy irányban csörtetése – váltanak ki az olvasóból, Remenyiknél hatásában és közvetlenségében különösen gazdaggá teszi az író örvendetes termékenysége, amellyel új meg új műveivel ajándékozza meg olvasóit. A korábbi olvasmányok emléke oly közeli és oly eleven még, hogy valósággal reflex-szerűen felfokozódik a külső körülmények-felkavarta emlékrajzás.

Emlékszünk még Remenyik Bűntudat című könyvére, amelyben becsületes, de felesleges önmarcangolással – mert korábbi munkássága felmentette volna alóla – újra számot vetett magával és etikai állásfoglalását még egyszer tisztázni kívánta az egyébként is félreérthetetlen állásfoglalású író. Ezt követte a Téli gondok című kis pamflet, amely a Bűntudat gyónását természetszerűen követő felszabadultságban – hadd használjuk Remenyik kedvenc szavát – „elementárisan” sistergő és süvöltő felháborodással, egy európaiságában méltatlanul megbántott és megsértett ember minden nemes dühével tombol, tiltakozik és őrjöng a galád, komisz és igazságtalan világ ellen, amelyben élünk. És most: a gyónás után jött a felszabadulás a fergeteges és kacskaringós tiráda után jött a lehiggadás és a csend. Az önként kínálkozó képzettársítás mentse a közhelyet, ami most következik: jött a csendes növekedés, az érzés, a sarjadás titkos, gazdag csendje.

A „Sarjadó  fű” keretében a „Bűntudat”-hoz hasonló írás. Az író elutazik gyerekkora és ifjúsága kedves városába, Egerbe, és leírja, mit lát, leírja emlékeit. Két napot tölt a városban és e két nap alatt végigemlékezik nyolc-tíz évet. Ez az a bizonyos „egyetlen mondat”, amellyel minden mű tartalma elmondható. Egyébként is: az Emlék itt sokkal anyagtalanabb, mint a Bűntudat-ban és így e ponton nem is időzhetünk tovább. Ha most feltesszük a kérdést, mennyiben jelent az új könyv gazdagodást írója pályáján és mennyiben gazdagszik általa az olvasó, erre röviden így válaszolhatunk: először is egy lépéssel közelebb jutottunk a Remenyik-problémához. A Sarjadó fű halk emlékidézéséből nyilvánvalóvá válik, hogy Remenyiket tulajdonképpen nem egy etikai felháborodás lendítette ki már kora ifjúságában osztályából és állította az elnyomottak mellé, hanem olvasmányai. (Bizonyos fokú praediszpozíció persze feltétlenül volt benne, mert hiszen vallja és írja, hogy értékeset-silányat válogatás nélkül olvasott). Így gazdagodott és teljesedett új, érdekes vonással az író portréja.

Már most az olvasó? Az olvasó mindenekelőtt megállapítja, hogy a Sarjadó fű-vel új fejezete született meg a magyar középosztály még megíratlan (ugye még megíratlan?) őszinte történetének. És új, gazdag fejezete született a magyar tájtörténetnek is. Eger hálás lehet érte.

Szólnunk kell még valamiről. A könyv nyelvéről, stílusáról. Ha nem tűnnék elvénhedt tipográfiai tréfának, szívem szerint úgy írnám meg ezt a cikket, hogy egy függőleges vonallal kettévágnám az oldalt. Baloldalán a könyvben megnyilatkozó személettel vetnék számot, a jobbon pedig a nyelvi kérdéseket szedném tűhegyre. Nyelv és mondanivaló: lényeg és forma – ha lehet – még szorosabban eggyé váltak Remenyik új könyvében. Írtuk már: a Téli gondok elemi dühét rezignáció és kételkedés váltották fel. Az igazságtevést követelő szitkokat rokonszenves kételkedéssel vegyes nemes emberi jóremény. Hogy ez stilárisan hogyan nyilatkozik meg Remenyik új könyvében, itt csak száraz nyelvtani meghatározásokkal írható körül. A rendkívül sűrűn alkalmazott megengedő módokban („…-ható, …-hető”) és mellékmondataiban, amelyekkel dúsan, dúsan rakvák a könyv oldalai és amelyek kivétel nélkül a „ha.. nem is, de talán… szavakkal kezdődnek. Mindez persze nem modor. Soha és sehol nem az. Nem a mondanivalóból folyik. Csak így lehet elmondani. Egy vele.

Ennyit a nagy Remenyik-mű, az „Apocalipsis Humana” hetedik kötetéről.

ifj. Vajda János

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. Bp., 1938. július 15.

Janus Pannonius (1434-1472)

 

A Duna-Dráva szögének egy azóta nyoma veszett falucskájából indult el Pécsre, majd onnan Itáliába egy hajdani vézna, álmodozó fiúcska: Csezmicei János. Anyai nagybátyjából, a pap, az autodidakta Vitéz János főúri nevelőből, titkárból püspök lett és pártfogásába vette a nepos-t, a falusi bocskoros-nemes ácsmester fiát.

A 15. század közepe, a rinascimento, a humanizmus mámoros kora. A középkori nemzet- és államalakulások homályos korszaka lezárult. Kialakult az európai nemzetek képe. Kelet felől már a kereszteshadjáratok lebbentették fel a titokzatosság fátylát, dél és nyugat felé vakmerő hajósok indulnak felfedező utakra. A középkor mélységes lelkiségébe, ahol szépség és vadság, kultúra és babona, kutató emberi szellem és atavisztikus indulatok homályos zűrzavarba kavarodtak össze, reflektorként új meglátások világítottak be. Lomtárakból és a föld alól előkerült tudományos, irodalmi és képzőművészeti alkotások fényénél rendeződnek az eszmék, a tudományos, művészeti, jogi és politikai törekvések, berendezkedések. Az ókor hatalmas kultúrájának megismerése forradalmi lázba hozta Európa intellektueljeit és új hajtásokra ihleti a szellemeket. Új világ van születőben, új testi és új szellemi világ.

A humanizmus világának tűzhelye, Itália, ekkor lendül fényének csúcsára. Hajói, kereskedelme versenytárs nélkül uralkodnak a Földközi tengeren. Iskoláiból az ókori kultúra teljességének ismeretében kerülnek ki az ifjak tízezrei. Pompás paloták emelkednek, Mantegna, Leonardo da Vinci és az új művészet más héroszai már működnek és szépséggel töltik meg a világot…

Itt a meleg délvidéki ég alatt, kultúrával és féktelen életkedvvel telt világban virult az első magyar műköltővé Csezmiczei János Janus Pannoniusszá. Mámorosan énekli nagyszerű korának dicséretét:

De fényes korunknak akadhat-e párja?

Tán az aranykor is újra visszaszállna…

Sok Athén van mostan, táborok, vezérek,

új dolgok születnek, múltak újra élnek.

Korunkban az ember azt is hihetné már,

hogy mostan él Sándor vagy Julius Caesar.

Napunk versenyezhet fényes napjaikkal

s minden szellemet a kor tettekre sarka. –

Eszemadta dolgok, mesterség, művészet,

akár hajógyártás, akár hadigépek.

Van sok csodás jármű, mérnök, feltaláló;

Phaedra asszony akad most is, intrikáló;

Endymionhoz jár titkon sok Szeléne;

szobor is – különbet Feidiasz sem vésne.

Venus ha van, támad festője, Apellesz.

Büszke Tyrusz, Szidon most is hamu, por lesz.

De születnek szobrok, gyúl a bibor éke,

rengeteg paloták merednek az égre. –

Eltünt a Labyrinth, leomlott Babylon;

hol a templom, melyet épített Salamon,

óriás Kolosszus, mauzoleum, gulák?...

De nézd, ott a tengert fényes hajók túrják,

egy-egy mozgó sziget, egy-egy tornyos város,

evező, vitorla, árbóc olyan számos…

Se szeri, se száma most a dalnokoknak,

soha ennyi babért költők nem arattak…

Róma harci rendje, nézd csak, újra éled,

körsáncokat ásnak, védőárkot mérnek…

De ha vártörésre kerülnek a dolgok,

nemcsak vetők vannak és guruló tornyok,

faltörő kos helyett – ezt nem tudták hajdan,

dörgéstől riadtak akkor csak viharban –

bőgő vastorok vet mostan kő-villámot…

Nyolc éves korától tizenkét éves (Marcellus) koráig tanul Janus Ferrarában az európai hírű Guarino mester keze alatt. Csodagyerek volt. Korán megnyilvánuló latin verselő virtuozitása tiszteletet és meglepetést keltett: hiszen „barbár” volt, nem itáliai! Mégis túltett Róma bennszülött letéteményesein. Sziporkázó epigrammái, hosszú panegyricusai hírt és dicsőséget biztosítottak számára már, mire átköltözött Padovába kánonjogot hallgatni, doktorálni. Ez már a jövendő karrier érdekében történt.

Mihelyt Mátyás király trónra lépett, 1458-ban Janus Pannonius itthon terem Magyarországon és a fiatal király az alig huszonnégy esztendős ifjúnak gazdag stallumot biztosít: a pécsi püspökséget. Viselt királyi alkancellári, személynöki és macsói báni hivatalt is. De sem itthon, sem püspöki méltóságában nem érezte jól magát. A pápa évekig késett megerősítésével, hiszen a fiatal püspök istentelen és egyházellenes epigrammákkal előzőleg már alaposan kompromittálta magát. Itália nagyvárosai, mozgalmas élete, dús kultúrája helyett itthon csendes, sivár életű országot, kövér urakat talált, a déli verőfény helyett zordabb éghajlatot. Eleinte szorgalmasan versel Mátyás királyról és az udvari poéta szerepét játssza, de versei nem találnak visszhangra. – Mátyás udvara csak jóval később, Janus halála után vált kultúrközponttá -, és a költő elkedvetlenedik, elhallgat.

Magyarország a 15. század közepén nagy, egységes, gazdag ország. Bizánc már nem létezik, Oroszország akkor van születőben. Átmenetileg Magyarország Kelet-Európa vezérlő nagyhatalma. A belső bomlás jeleit és azt, hogy az erejét meghaladó nagyhatalmi szereplés felőrli, csak prófétai szem vehette volna észre. A török áfium, német maszlag még elképzelhetetlen távol volt… Itt is megvirradt már az újkor. A rinascimento, a humanizmus ide is beköszöntött. Templomok, paloták épülnek, könyvtárakat létesítenek. Festők, szobrászok dolgoznak. Janus Pannonius nagybátyja és pártfogója, Vitéz János – most már esztergomi érsek – beszédei és levelei már világviszonylatban is tiszteletet keltenek a magyar humanizmus szárnypróbálgatásai iránt. De az új szellem csak most terjed. A jövő nemzedék magyar humanistái még fiatal diákok. És Janus Pannonius magára van hagyva.

A kényszerű tespedés, a mind jobban elhatalmasodó sorvadás testi fájdalmi közt mégis lelki levezetést keres. Így születnek meg Janus Pannonius magyarországi elégiái, költészetének legbensőségesebb darabjai. Öt költeményben szól betegségéről, a magyar irodalomban Reviczky Gyuláig nem hallott halálváró, halálfélő versekben; három fűződik halálesethez, három vészes természet jelenséghez. Ebben az időszakban csak két elégiája képvisel derűsebb hangot.

Állandóan lehangolja betegeskedése, amelyet fokoz, hogy zászlós úr létére, személyesen is táborba kell szállania a török ellen.

Költő vagyok bár, háborúba mentem,

hol széllábú lovas török csatáz;

nyilzápor sem riasztott vissza engem,

de minden vasnál szörnyűbb jött: a láz!

(I. könyv 9. elégia)

A királlyal is ízetlenségei támadnak, amelyek mindjobban kiéleződnek. Egyszer, követjárásban megfordul még Rómában, de hiába vágyódik oda vissza, többé nem láthatja. Mi tartsa a lelket a meghasonlott költőben? Előveszi az iskolás korában tanult filozófiát, az újplatonizmust. Lélekvándorlás és mitológiai hiedelmek az a pótvallás, amelybe a halódó püspök menekül. Így halad a vég elé.

Ingerülten, mindennel meghasonlottan, mindennel leszámolva rohan bele egy Mátyás elleni összeesküvésbe. Vagy talán ő maga szervezte? A csíny megbukik. Janus Pannonius nem kér és nem fogad el kegyelmet. Makacsul védekezni próbál, aztán kincseit összeszedve menekül. Végre. Vissza. Itália felé. De nem jut odáig. A horvát erdőségekben lévő kis Medvevárban végez vele a betegség. Évtizedes vergődő megalkuvás után tragikus, költői befejezés.

Szent Istvántól Ady Endréig – hosszú út. Sok magyar zseni gyújtotta meg ez idő alatt fáklyáját Nyugat tüzén. Ami Ady Endrének Páris, költészetének megihletője, kifinomult, kulturált lelkének tűzhelye, otthona, az volt az ötszáz év előtti magyar zseninek, Janus Pannoniusnak Itália. S miképpen hazátlanná lett hazájába Ady, mert nagyobb, magyarabb volt kortársainál, akiket megelőzött, ugyanúgy társtalanul állt, tehetségében elakadt, lelkében meghasonlott régi-régi poéta-őse, Janus Pannonius.

Ő az első magyar a világirodalomban. És ő az első magyar műköltő. Másfél századon át a magyar humanista költők példaképe, mestere. Nemzeti-kulturális öntudatot jelentett az utókor számára. Aztán mégis feledésbe ment. A nemzeti nyelv újjászületése, megerősödése kiszorította. De mégis meg kell ismernünk. Mert a magyar irodalomnak kimagasló alakja. A 15. századnak központi, korszakot jelentő magyar írója. Megismertetését és rehabilitálását szolgálja készülő teljes magyar Janus Pannonius-fordításom.

Elkésett? Talán igen. Én mégis hiszem, hogy nem. A sporthírlapok és detektívregények előre törnek, a humán tudományok háttérbe szorulnak. A technika irtózatos diadala, a természettudományos világnézet szörnyű válsága, a nemzeti ellentétek, a társadalmi gyűlölködés mai idején a lelkek keresik a humanizmushoz, az emberiességhez visszavezető utat. A humanizmus. egységesebb, szebb, okosabb, testvéribb Európa évszázadokig készült lelki épülete, örök ideálja.

Janus Pannonius érték a mi számunkra, mert nagy magyar költő volt a 15. században és érték, mert humanista volt.

Geréb László

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. Bp., 1938. július 15.