Bihari Sándor (1932-2011): Dobban a szív…

Lengő szellőcske bontogatja

a fák zöldselymű lobogóit,

s az ég is tőle fodrozódik

a felhők habjait kavarva;

ily bársony-puha fuvalomban

a szív már lázban, izgatottan

dobog, dobog e szép tavaszra.

Dobban a szív, és megdobognak

a fák, a füvek és a rétek,

s már minden harmatos vidéket

a szív, az emberszív dobogtat,

hogy ébredezve szerte zengjék

az új ember új győzedelmét,

amely fényt ad a tavaszoknak.

Földünk, a kéklő hegykeretben

nem volnál más, csupán a vázlat,

lapos, kusza ecsetvonás csak,

ha a napnál is fényesebben

az ember értelme, szerelme

beléd nem folyna, nem ölelne,

hogy vele épülj rendületlen.

S mily értelmetlen, semmi volnál,

kigondolt, béna, furcsa ötlet,

ha a vizek, hegyek, a völgyek,

s velük a sebes-röptű orkán

nem kényszerítne küzdelemre,

s z emberi erő, az elme

nem lenne izmosabb azoknál!

Tavasz! Tavasz! Tavaszi tájék!

Légy harsona, tüzelj a harcra,

nyíljon benned az ember arca,

hogy az aluvó tiszta szándék

teáltalad magára leljen,

s a fényes tavaszi seregben

már érted küzdjön – a hazáért!

Forrás: Szívünk szerinti törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.

Eörsi István (1931-2005): Könyvtárban

1.

Érezted már e dús, avitt szagot?

Mint régholt szerzők porrá-roskadott

finom keze, boros-bús sóhaja,

az erjedés savanykás illata –

rögtön a folyosón orrodba csap…

de bent más kép fogad.

2.

Szép barna földek: hosszú asztalok,

rajtuk dombocskák a könyvhalmazok,

llámpák sütnek följebb: a Hold s a Nap,

és éj gubbaszt az asztalok alatt;

körül, uralván e természetet,

fiú- és lánysereg.

3.

E helyt keménygalléros múmiák

szívtak holt jogot, teológiát,

mindent, mi hideg, hazug és hamis;

most ifjak itt a korosabbak is.

Munkánk nem játék. Ingujjban vagyunk,

így is megizzadunk.

4.

Lányarc. Meglesem ujjaim között,

oly lágy, tűnődő, csöndbe-öltözött,

mi érte termett századok során,

alig sejlő redőt von homlokán.

Megkérdezném, mit olvas. Nem lehet,

nem sértek illemet.

5.

Pali bácsi harminc esztendejét

a könyvek közt porolta, nyűtte szét

de néki némák voltak a sorok,

legföljebb kérőlapot olvasott.

Most esténként köpenyét leveti,

és hívják könyvei.

6.

Már szinte otthon érzem itt magam,

eszmék, szavak… sodródom boldogan,

majd olvasásban megfáradt szemem

a többi arcon megpihentetem,

mert jó elnézni, és ez is tanít:

kik, mit tanulnak itt.

(…)

Forrás: Szívünk szerinti törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.

Csoóri Sándor (1930-2016): „Rácvölgye”

Enyhén emelkedő,

szelíd dombon állok.

Jobbfelől az országút fut,

mellette egy árok.

lent, a domb tövénél

a Rácvölgye fekszik,

lapályos, sík, gazdag dűlő –

regével dicsekszik.

Hogyha erre járok,

mindig meghallgatom,

mit susog e határ és e

domborodó halom.

Negyvennyolcról regél

igaz történetet:

gyűlöletről, szeretetről

mond nékem éneket.

Negyvennyolcról regél,

arról az időkről,

mikor mint a csikasz csorda

a nádas sűrűből

reánktört az ellen,

császári intésre,

hogy fölfalja szabad hazánk

s megegye „ebédre”.

Hallom, amint mondják,

mesélik a rögök,

hogy szállt részeg kurjantásuk

végig a táj fölött.

Hallom, amint mondják,

mesélik a hantok:

vérre vágyón jött a szerb,rác,

forgatva a kardot.

De nemcsak ezt hallom,

hisz nemcsak ezt mondják,

azt is mondják, hogy szállt síkra

egész Magyarország

és hogy csapott közé

tengernyi zsoldosnak,

hogy zúzta, hogy irtá magját

a reárontóknak.

itt is, ahol állok,

s lentebb is a völgybe

hullt a vére ordas rácnak

patakzón ömölve.

A kaszáktól nem rozs,

test dőlt rendre, sorra:

hazát védő  parasztoknak

halál járt nyomukba.

Nagy János, Simon Pál

és még néhány előd,

itt ásott sírt szerbnek, rácnak,

örökös temetőt.

E dombot azóta

hívják Rácdombjának,

e völgyet is azótátólé

keresztelték „Rác”-nak.

Én a késő utód

meghatódva állok,

s idézem a honfiakat,

a győztes csatákat.

És amíg az alkony

békésen érkezik,

őszi csendben hallgatom ki

szívem veréseit.

Azt dobogja, veri:

készülj fel a harcra,

s hogyha támad, sújts le méltón

minden bérelt gazra,

hogy a hazád annak,

aki orvul törne,

legyen örök, hűvöslő, mély

országos „Rácvölgye”.

Forrás: Szívünk szerinti törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.

Csoóri Sándor (1930-2016): Bajban, vészben…

- Földeák Jánosnak –

Mikor a betegség rámdobta pányváját,

s dacoskodó testem ágyamhoz kötötte,

azt hittem, mindenki elhágy majd örökre.

Azt hittem, hogy lassan mindenki elmarad,

mint ahogy elmaradt mögöttem a nyár is,

erdő, folyó, város,és a szép leány is.

Már-már éjtszakánként egy-egy jóbarátot,

ismerőst és rokont el is búcsúztattam –

kendőmet utánuk fájva lobogtattam.

De az idő hosszú, vágtató vonatján

nem a jó barátok, csak a napok mentek

ellobbanó lánggal messze idegennek.

Aki szívemhez nőtt, egy sem hagyott cserben,

bajomban is velem virrasztott éjente,

szavaim figyelte, érverésem nézte.

S tán anyám se jobban, gondolt rám hazám is,

ki kezemnél fogva vezet évek óta,

jövőnk orma felé, hágóról-hágóra.

Ezer gondja közt is rajtam volt a szeme,

Féltő figyelemmel leste gyógyulásom,

biztatott, derített, megfejtette álmom.

És még követet is küldött hozzám Pestről,

érdeklődő, szíves, kérdő küldetésben:

miben van hiányom? mire van szükségem?

Féléve már lassan, hogy betegen fekszem,

elhagyott azonban egy napig sem voltam.

Ágyam szélén ültek sokan – gondolatban.

Az élethez mérve rövid idő félév:

ezalatt én mégis egész életemre

értettem meg tisztán – önmagamba nézve,

hogy a hazám sorsa, s a társaimé is

elválaszthatatlan összeforrt enyémmel:

se kardok, se bombák nem téphetik széjjel,

s nemcsak jó napokon, verőfényes korban,

tartozunk egymáshoz áldott szövetségben:

egymáséi vagyunk, ha kell bajban, vészben…

Forrás: Szívünk szerinti törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.

Sipos István: Apámról

Ül az apám kint a kertben,

és pipázik kedve-telten.

Árnyékos a két fa lombja,

pipafüstje kanyarogva

kígyózik az ágakon.

Már az pám haja szürke.

Hetven tavasz ezüstözte.

De a szája, piros arca

még nincsen ám ráncba varrva,

csak akkor, ha mosolyog.

Mert a szíve régi maradt,

kemény, meleg, élő, szabad.

És ha engem lát, a kedve

mintha még vidámabb lenne.

Majd ragyogva rámtekint.

Keveset mond. Mit is szólna.

Tudom, boldog. Hallgat róla.

Mert ő mostan méregeti,

hány esztendő jár még neki

itt e drága föld felett.

Hány esztendő még a világ,

amíg látja kisebb fiát?

Ki most fent az egyetemen

tanul, hogy majd tanár legyen,

s néha hazalátogat.

Sokszor unta az életet.

Átkozódott, hiszen beteg

hadirokkant volt, s az ország

nem viselte mégse gondját

se neki, se minekünk.

És most ül az őszi kertben.

Pipát bodrol, kedve-telten.

El is aludt. Nyugodalom

szállja meg a kerti padon,

halkan, csendben szendereg.

A fákról a levél pereg.

De még nincsen ködös hideg.

Alvó apám szíve dobban,

nagy melegség árad onnan,

s nézd csak, milyen szép az ősz.

Forrás: Szívünk szerinti törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.

Donga György: Egy fürdő falára

- Régtől maradt márványtáblák alá –

Gyárosok, jegyzők, orvosok

írták e falra nevüket,

jeléül annak, hogy őket e fürdő

ásványos vize gyógyította meg.

hálálkodnak a gyógyulásért.

Ujjong a purgált náció.

Szinte lelkendeznek a márványtáblák:

Magyarországon élni szép; mi jó!

Szép a világ, szép ez a föld.

A nép közt, íme, nincs beteg.

Vagy mért maradtak  hát ki a listáról

az egyszerű, a dolgos emberek?

Apám nevét a márványban

hiába nézem, kutatom,

pedig hát ő is panaszkodott olykor:

„reuma bánt, a vállam fáj nagyon”.

Meggyógyult egy angol lédi.

Meri Devisz vagy micsoda.

Mért nem írták az én kérgeskezű apám

csúfondáros, magyar nevét oda?

Kedvem volna széttaposni

a gúnyos, cifra betűket,

sárral, salakkal betömködi végleg

múltat idéző, átkos helyüket.

Ám a táblákat így legalább

olvassa majd e nemzedék

és boldog lesz, hogy értünk zúg a forrás,

nékünk nő fű és értünk kék az ég.

Forrás: Szívünk szerinti törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.

Eörsi István (1931-2005): Szombat éjszaka

Szombat éjszaka,

már éjfél is elmúlt, ballagtam haza,

anyám ez a város,

békésen lélegzett álmos

ezernyi fala,

magába ölelve lágyan.

Néha-néha megálltam,

a fenti folyosón át meglestem a holdat,

ha akarnám, elérném,

gondoltam és nevettem…

egyszerre felijedtem,

elém a sötétből részegek botoltak,

a Nyugati vidékén,

szétkurjantva a csendet.

Tizenöten lehettek,

egy némber hányt nekidőlve a falnak,

kettő még szinte gyermek…

Emez köhögött, amannak

csurogtak könnyei,

voltak,

kik szótlan tántorogtak,

egy férfi bömbölt, Katóka kell neki,

és nők sikongtak.

Hát ezek itt maradtak,

szóltam magamban,

pusztuló kor élő emlékei…

mint ásatások

föltárnak rég elmúlt világot,

nem árt őket sem megtekinteni.

Rég elmúlt korszak?

és újra megálltam ijedten,

oly szép volt az éj, amit bemocskoltak, -

ezért feledtem,

hogy pár év távolából árad e borszag,

s hogy ez éjjeli hazajáró lelkek

micsoda bűzös múltból érkeztek meg.

Hány régi szombat estét,

hány gőzös vasárnapot idéztek,

az asszony sírt, a gyerek félt,

és úsztak a soványka pénzek…

A magyar bánat

hányszor fulladt már lélekölő borba,

fittyet hányt száz bajának

kurjongva a szolga,

s aztán, hódolva urának,

ölt és halt nagyvitézen, -

ez volt a dolga.

A járdán álltam s néztem

e szomorú csoportot, -

még milyen mélyen

rejtőzik a méreg e népben,

amit a szolgaság beleoltott…

s eszembe ötlött:

itt is, ott is… még Pentelén is láttam,

e frissenfont, pompás, gazdag kosárban,

jónéhány rothadó gyümölcsöt.

És mégis: szerethetem az embert,

ha ily szemetjét megvetem?

a szívem sebesen vert:

az a győzelem,

ha minden tört életért megvívjuk

csatánkat győztesen.

S ha lesz majd, akinek minden hiába,

mert élni szolgaként akar,

a múltat továbbra is visszaokádja,

nem lel az otthont itt, mert nincs hazája,

pusztuljon rabtartóival!

Forrás: Szívünk szerinti törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.