Tél zúg felettem. Torlasz minden út
s a gond portyái űznek itt a síkon.
Se vár, se domb. Se fegyver. S egy napon
a szűkülő kört mégis átszakítom.
Talán tavasz lesz, útra-lázító.
S mint a vándor, ha hívó szózatot hall,
a hátizsákot vállra szíjjazom
s megindulok magamban hosszu bottal.
A pusztákon túl város int nekem,
felette fenyves-csúcsokból sötét sor.
Fekete tornyok, bástya, vont hidak,
pártázatos fal, ágyurés. Középkor.
Csörren a hídlánc, pántos kapu döng,
hogy bebocsát az ordas alabárdos.
Benn zsong a nép, a tornyon zene szól,
fényben tavaszt köszönt az ócska város.
A templomból az ős dísszel kilép:
a városbíró. Centumvir-kiséret.
Túl zeng a Cenk s a fényben átölel
a háromszázesztendős mélyü élet.
Riasztott lelkem vassal vértezem,
többet nem játszom majd a csacska rimmel.
Mint aurifaber, mint argentifex
ércet formálok ötvös-őseimmel.
Éjjel komor bástyából kémlelem
piros villámát messzi prédatűznek.
Ott a halál jár. Perzselt földeken
tatárhadakkal hajduk kergetőznek.
S míg hallom: túl az óriás falon
a század zúg és zúg a Barca-róna,
belül kohó-tűz és erő dalol
s ölel a vár, a városom: Corona.
Forrás: Erdélyi Helikon 5. évf. 1932. 1. sz. január
