Egész
télen és a hosszú, esős tavaszon át aggódott Ákos; mi lesz, ha tényleg nem jön
meg a napban ragyogó, áldott nyár. Szörnyű elgondolni is, hogy egyszer csak
elmarad.
De
májusban végre megnyugodott, érezte, jön már a fény dagálya. És már minden fiú
víg volt; rajzórák előtt már sokan megittasultak a bemeszelt ablakokon át
behulló fénytől. Egyesek egylábon dühös kakasviadalt vívtak; Sidló meg vígan
kukorékolt hozzá. Morgott, dünnyögött, óbégatott az osztály. A tágas előszobában
pedig Hives a „saltó”-ival remekelt: nekifutott, felugrott és bukfencet hányt a
levegőben. A kémek vidáman őrködtek az ajtón. Hiszen rajzóra volt s közelgett
az iskola boldog vége. A kémek gyanutlan fütyörésztek.
Ákost
is boldog gyönyör járta át. Oly vidáman özönlött a fény, oly drága jókedvű volt
mindenik fiú; a megbukandók is örültek: megbukunk, de végre szabadok leszünk, -
üvöltötték téntás bajusszal ékített szájak. Ákos kissé sajnálta mégis a
bukandók akasztófaörömét.
Azután
meg volt neki saját gondja is. A rajzai még mindig pocsékok voltak, képtelen
volt még mindig szimmetrikusan rajzolni a korsó két felét, szégyellte, hogy
rajzból legjobb esetben is csak kettest érdemel. És restellte a "rajzművészek"
segítségét kérni.
Mégis
boldog nap volt. Jávor cigánykereket hányt; nagy cipőjével éppen az Ákos kínnal
készülő rajzára hullott. De békítésül újra megrajzolta neki a korsót, még
rajzlapot is maga adott hozzá. Aztán megölelte és megcsókolta a rajzain aggódó „szegény
eminenst”. S hányta tovább a kereket, két kezén fekvő testtel sétált végig a
padok között. Ákos meg nagykomolyan, szégyellve s titkolni se tudva csalását,
vastag Hardtmuthjával el-elrontogatta remegő vonalaival a korsó könnyed, szép
ívelését; rá ne jöjjön Gyurkó tanár úr, hogy csalt.
És
zümmög, búg, danászik a fiú-sereg; rejtelmes, forró méhkas ez. Rien nagy piros
pünkösdi rózsát tűz gombostűvel a gomblyukába. Majd kerek, fehérhátú
zsebtükrében nézi magát, pattanás van az orra mellett. Most valaki kikapja
hátulról kezéből a tükröt s fényt vetít vele a falra. Mint nagy ezüstpillangó
gubbaszt remegve a fényfolt Európa árnyas térképén; most Páris fölött ül, de
Hives vadmacskaként ugrik rá fogait vicsorgatón, mire a fény tovább illan,
valahol Boroszlónál pihen meg újra. Ám innen elűzi a remegő szárnyút Jávor, aki
hosszú, karcsú testűn kúszik felé, hogy megkaparintsa a kincset. Már majdnem
rajta a keze, de im a tükör kajánul mozdul és lebeg a fénypille össze-vissza,
mennyezetre, padozatra, fiuk káprázó szemébe. Zsibong, rivall, kacag a második
osztály. Vakít a fény, száll a fény össze-vissza.
Hogy
ezután mivel múltak a napjaink, már nem igen emlékszem. Csak ott látom őket
újra a vizen; mohás gerendájú ócska uszodában, a Duna öblén. Ideverődtek egy
falkába a fényimádó, fényfaló vizi népség. Ott várják izzadón a parton, amíg
elmegy két órakor az utolsó lány is az uszodából. Aztán rohannak a kabinokba,
lehányják magukról a szandált, vászon-nadrágot és a trikót, az uszónadrágot már
reggeli öltözéskor magukra vették. Egy-két fiú még künn ingerkedik és udvarol a
parton néhány fiuktól már elválni nem tudó kislánnyal, akiknek barna bőre
izzik, térdök oly különösen szép s szemök barnán ragyogó.
Mire
ezek a „lányozók” beérnek, a többi már egyre-másra hull a csillámló,
sötét-zöld, gyöngyöző vízbe, mint mikor kövekkel dobálják a napozó öreg, hasas
békák raját. Loccsan magasan a víz, fehér kristályos csúcsokba csapódik és
széjjelporzik sistergőn, amint a barna vékony testecskék belefúródnak a hűs,
rugalmas puha folyamba, s világosabb zöld árnyék jelzi, merre úszik most a
búvár fiú a zöldhomályú mélyben. Míg végre fölmerül csapzottan, bugyborékolón,
vöröslő szemmel, sivalkodón. Mindenki azt hiszi, tréfás ez a megszokott
sivalkodás, most is és kiáltják: „Ne hagyd magad Badicska!” Badicska azonban
kapkod, ordít s elmerül a mélybe újra, de most nem szándékból, mint szokta
volt; most dühülten kapálózik, rúg, küzködik. Pillanatra megretten a többi.
Csak nem akar befulladni Badicska? Ám nincs egy se a hirtelen izgalomban, aki
odakúszna a mély vízbe és segítene neki, hogy el ne merüljön. „Upman úr, Upman
úr” - üvöltik az úszómesternek, akit Hoffmann bácsinak hívnak a szárazföldön.
Az már szalad is oda hosszú léptekkel, kezében szálas pózna. Erre már a fiúk is
odamerészkednek, menteni. S ekkor megjelenik azon a helyen, ahol Badicska
elmerült, Hives és karjaiban alatta a prüszkölő Badicska s elkezdenek ott a
mély vízben torzsalkodni, ütik egymást; látni, hogy most Badicska akarja
bosszúból lerántani megkínzóját, aki annyira bután meggyötörte, mert lábánál
fogva húzta le őt egészen az uszoda hideg, messzi mély fenekére, ahol némán
zöldelnek a síkos deszkák, mint a koporsó deszkái. Undok ott a fenéken! Ám
Hives még most se hagyja magát, kisiklik a dühös bosszúálló karmaiból s duzzadó
szájából magasra lövellő vízsugarat lövell röhögőn. Az úszómester toporzékolón
szidja őt: „megállja csak, adom neked hasontalan, ki leszel innen rugva.” S már
a fiúk is úsznak utána, hogyha már menteni nem mertek, most legalább bosszút
álljanak az otromba viccért. „Injuria, injuria” - kiáltják. – „Le a
gallusokkal!” - hangzik a kabin tetejéről egy bősz római szellem üvöltése, aki
még benne él a fültépő kapitoliumi harcokban, amelyek a II. A és II. B osztály
között a gimnázium udvarán minden áldott tizpercben oly áldatlanul dühöngtek.
De Hives elmerül a vízben, leszáll újra a fenékre s elmenekül az üldözők elől
az uszoda másik végébe. Egy úszóhólyaggal kisérletező kisfiú lábai között
emelkedik fel a felszínre, nyakába emelve magával a sikoltozót.
Most
nagy vörös gummilabdát dobnak a vízbe. E körül indul meg a nagy küzdelem, az
injuriát elfelejtik. A vörös labda repül és ragyog a víz felett; az ég tündöklő
kék, olyan amilyen évente csak kétszer vagy háromszor a mi égövünk alatt. A
kabintetőről merész ívben suhan a kék levegőégen át a vízbe egy nyúlánk ifjú.
A
meleg árad. A kabinok deszkaajtaja izzásig hevült. Arra dűlnek száradni, akik
már megelégelték a „vízi jót”. Egyre többen jönnek, izzadtan az uszodába.
Minden kabinban három-négy fiút is szállásolnak. Jönnek kényes, sárgacipős,
fehér félharisnyás úrfiak úszóleckét venni, a mamájuk kiséretében. Vézna, fehér
testecskéjükre ráadják a durva kötélövet s remegve, behunyt szemmel vetik
magukat a hideg habos vízre. A mamájuk is olyan izgatottan figyeli a kapkodó
tempózásukat. - És jönnek elkésett diákok, akik már jövet vetköződnek. És
jönnek lihegő felnőttek, nagy hasas férfiak, akik beáztatják vastag fehér
lábukat a vízbe, a lépcsőn ülve ujságot olvasnak, szidalmazzák a veszett
ugrándozókat, aztán vesznek egy zuhanyt, megisznak fájdalomdíj gyanánt egy
pohár világos sört, de a vízbe végleg elfelejtenek belépni. Jönnek kopasz
kereskedők és számolgatják, mennyi lehet ilyen „szezón-napon” az uszodának a
jövedelme. És jön az úszóbajnok, a fiúk szemefénye, Hamerling, a nyolcadista.
Milyen szép, magas, vállas, izmos test ez. És minő eszes, jellemes az arca. Ez
sokat tudhat, ez kiváló fiú lehet - mondogatja a másodisták kompániája,
miközben végigülnek a korlát gerendáján, hogy nézzék, mint szeli át gyors, hatalmas
karcsapásaival a „fenomén” az öreg uszodát, mint fordul meg lendülettel a víz
alatt négyszer is, ötször is. Hogy merül el a feje vizet bontón; hogy emeli ki
időnkint tátott szájjal, hogy minél több levegőt szíhasson magába. Hogy robog a
lába, egyenletesen csapkodva a vízet, mint egy propeller. Hogy habzik,
sistereg, csappan a csépelt víz. „Brávó, húzd meg” - kiáltják a lelkendező fiúk
és irigylik, mikor lihegve kiszáll a vízből, csudálják a karját, kemény
combjait. Ilyen lehetett Achilles.
Ákos
is látja, de ő bosszús. Mért nem tud ő is oly pompásan úszni? Nemrég még azon
kesergett, hogy egyáltalán nem tud úszni, nem mert rá se feküdni a vízre.
Véletlen tanította meg erre a nagyszerű tudományra. Tavaly még, mikor a síkos
lépcsőn búsult a gyávaságán, valaki meglökte és ő belehullott ijedten a nagy
vízbe. Akkor akarva-nemakarva kellett úszni és ő úszott is buzgón. Nevetve szelte
át az uszodát szélességben. „Tudok úszni” - milyen öröm is ez! annyi, mintha
egy felnőtt férfi azt mondhatná: tudok repülni! Boldogan kászált ki a hullámzó
medencéből, amelyben nyüzsögtek az emberek. „Tudok úszni.” Végigszaladt az
uszodán. A kabinos lánynak, az összes fiúknak és Upmann úrnak nevetve
ujságolta: „Tudok úszni, tudok, úszni, jaj, tudok úszni!” Piciny gyermekként
örvendett a kis tudákos fiú. Azóta azonban új feladatok, új vágyak
feszengették. Folyékonyan szeretett volna latinul beszélni és franciául;
algebrát is szeretett volna tudni; mert attól félt, hogy túl idegen neki ez a
terrénum. Shakespearet már féléve készült olvasni. Aztán volt még néhány
titkosabb vágya, de azt senkinek el nem mondta. Alkalmasint napoleoni,
voltairei és dantei vágyak tüzelték. És egy lánnyal is nagy titkos tervei
voltak.
