Szergej Jeszenyin: Levél anyámnak

Vajon élsz-e, anyám, egyetlenem!?

Én még élek. Forró köszöntések

ringjanak fel szobád fölött s esti

mondhatatlan édességű fények.

Írják, hogy mély bánattal és búval,

esett fejjel a fiadat várod

s öregséged lassú ingásával

messzenéző dombtetőnket járod.

Írják, hogy az esti kék homályban

minduntalan felrémlik előtted,

hogy valaki éles korcsmazajban

megkéseli fiúi szívemet.

Nincs baj, anyám! Ne aggódj miattam,

nem vagyok már a régi vad részeg…

Csak a fájó merengésed véli,

hogy viszontlátás nélkül halnék én meg.

Gyermekgyöngeséggel most csak egyre

álmodozom s mákonyában élek…

De már megyek s azt a percet várom,

mikor hajlott házinkba belépek.

Hazamegyek. Mikor? Majd ha nyitja

virágait kertünk ékességgel, -

de hajnalban, mint valaha régen,

ne keltegess, ne ébresztgessél fel.

Ne bántsd, ami elmúlt, mint az álom

s ne hánytorgasd azt, ami meg most van:

az életnek annyi veresége,

fáradtsága, szenvedése rajtam.

Imádkozni se kényszeríts többet;

bocsásd meg a régi rosszaságom –

én a múlthoz nem térhetek vissza,

anyám édes, egyetlen virágom.

Altasd el a bánatodat, gondod,

ha fáj, ne is gondolj sokat én rám

s öregséged lassú ingásával

ne járj kint a messzenézők dombján.

 

Ford.: Zlinszky Miklós

Forrás: Korunk 15. évf. 2.sz. (1940. február)

Kép: Szergej Jeszenyin - www.wikipedia.org

Dsida Jenő (1907-1938): Legyetek őszinték (1929)

Lássátok, fáradt vagyok már

s nem bírok szavaitok labirintján

tévelyegni. Szeretem a nyugodt,

nyílegyenes, biztos utakat.

Legyetek őszinték, ne zúdítsatok

rám cifraszép szavakat,

mert el tudom viselni a meztelen

igét és ti is el kell, hogy viseljétek.

Amikor beszélek, ne nézzetek

a hátam mögé: az nyugtalanít.

Állítástok legyen: igen, igen -

és tagadástok: nem, nem.

Mindnyájan biztosan meghalunk.

Esik a hó, itt pattog a tűz

és mindnyájan testvérek volnánk

és nyájas, jó apánk az Isten.

Forrás: Korunk 15. évf. 2.sz. (1940. február)

Faludy György: Feleség

Szemedben kék az ifjú, könnyű árny még,

bár úgy követsz, mint régi-régi árnyék

kopott szobák során e földi nyűgön,

s zord avenükön.

Mit vallhatok magamról néked itt már,

minden-tudó lakótárs, néma titkár?

Megszoktalak ládd, mint a napvilágot

és a világot.

Megszoktalak, mint az eget s az árnyat,

s a fényt, e metsző fűszerét a nyárnak,

és mint a kékes hamvat ó-palackon

és a barackon.

S elhívtalak, mondván: te légy, ki ápol,

ha éjjelente félek a haláltól,

s a lépcsőn, hol a Semmi gőze forr át

légy te a korlát.

De most, ha alvó testeden melegszem,

fellebbentem már, míg hányódva fekszem,

a messze múltat, mint egy könnyű kendőt

és a jövendőt.

S elgondolom, hogy egykor s ily sötétben

fogunk heverni, künn az öröklétben,

hol nem gyúl lámpa ránk és este vágyunk

nem veti ágyunk.

Medencéd, mely langyos még testem balján,

bölcső lesz, melynek lyuk tátong az alján,

s így hálunk majd, dirib-darabra törten

sárga gödörben.

Népek fognak felettünk elsuhanni,

és nem lesz század s nem lesz ezredannyi

e pajtásálom hossza itt a földön,

mint az a börtön.

Egykor hörögve sírtam, hogy gyalázat,

de most titokban elfog az alázat,

s míg lépteid zaját még egyre hallom,

íme, bevallom:

hogy megszoktam melletted s megszerettem

e bús jövőt s éretted fia lettem

az éveknek, mik vénülőn találnak

és a halálnak.

(Párizs, 1939. december)

Forrás: Korunk 15. évf. 2. sz. (1940. február)

Berkó Sándor: Vigyázz, anyám…

Rippl-Rónai József: Ágyban fekvő nő

Vigyázz anyám, ha jő a lompos este

s aludni tér, fáradtan, gyönge tested,

fordítsd meg kétszer a kulcsot a zárban

és nyomd le többször is a rézkilincset,

tipegj körül a fehér bútorok közt:

az ágy alatt s a kajlalábú szekrény

mögött imbolygó rémek leskelődnek;

s a kép a falon mért lóg olyan ferdén?

Jaj, jól vigyázz, az ívlámpák nem égnek,

a szűk utcákon gyilkosok lapulnak,

megtépázzák bokádig érő inged,

bűzös testtel párnáid közé bújnak,

papucsodban kísértetek csoszognak

s egy öregasszonyt ki védene itt meg,

mikor az égen gépmadarak úsznak

s a tág mezőkön halottak feküsznek?

Ki gondol rád, anyám, a furcsa éjben?

Talán csak én, szép szőke lányaiddal,

a toronyőr púpját vakarva szundít

s a hegyeken túl messze még a hajnal.

Préseld puhán ősz fejedet a párnák

ráncaiba, ím, éjfél közeleg már, -

ha föléd hajlik a kos-szarvú sátán,

ne mozdulj, tégy úgy, minthogyha aludnál.

Korunk 15. évf. 2.sz. (1940. február) 105-109. old.

Kovács Katona Jenő: Téli szál

Csillag József (1894-1977): Rőzseszedő

Az idő nyilvánvalóan semmibe veszi a naptárbeli Herschelt, nem törődik Lika bácsival, aki a sor közelében égi jelekből jósolgat az idő iránt élénken érdeklődő cigányoknak, sőt úgy látszik a patikussal sem, aki pedig a helység egyetlen birtokában lévő légsúlymérője alapján tudományosan meteorologizál. Hisz most valamennyiük szerint csendes, enyhe idő lenne esedékes s egy héttel előbb még Lika bácsi paraszti pesszimizmusa is alig merészkedett egy kis fagyig. Ezzel szemben a patak jege jó ideje recsegő fagyban hízik, hogy a mészáros, bár még egyáltalán nincs itt az ideje, mindegyre léket vágat, vajon nem elég vastag-e s a szél is negyedik napja szántja a havat, zörgeti a kunyhók eresztartó oszlopai között csonttá fagyott rongyokat és szikkasztja az emberek velejét.

Északról jön, a síkság felől. Legelőbb a falu határát jelző jegenyefasort suhogtatja meg, aztán erőseben nekilendül s ledobálja a Graueck tanya kőoszlopa, vadonatúj kocsiszínjéről a kupáscserepeket.

- Gázemberek – szisszen fel Graueck a párás ablaknál, de nem lehet pontosan tudni, kire gondol. A hanyag cserepezőkre, az erdőtolvajokra, iszákos feleségére, az adóhivatalra vagy épp a zsidó ügyvédre, akihez a kiegyenlíthetetlenné dagadt ügyvédi költségek fejében végül is minden fajelmélet ellenére kénytelen lesz hozzáadni lányát s aki most is idegesítő otthonossággal járkál fel-alá a szobákban., halkan fütyörész s ügyetlen kézzel néha rácsap a zongora billentyűire.

De a szél ezóta már a csordakút gémjének kölönceit rázza a völgyben s vijjogva szalad végig a vasút menti telefondrótokon. Nekirohan a szőlőhegyeknek, kutat a csupasz karók között, aztán visszafordul s dühében beszórja porhóval a domb alatti falvakat. Emitt a reformátusok pufók templomtornyán nyikorgatja meg a pléhkakast, odébb alattomosan befúj a hegyoldali pincékbe borfejtés ürügyével pityiziálgatni szállingózó svábok kabátja alá. Végigfut a patak jegén, összeveri a part menti fűzfabokrok vesszejét s átfúj a rét tömzsi, magános vadkörtefáinak sűrű koronáján. Száraz akáctermést és keshedt zsindelytetőt csörget a bekerített baromvásártéren, ki-be verdesi közepén az elavult választási jelekkel telemázolt cédulaház deszkatábláit, melyek mögött az öreg Zahoree dünnyögve illesztgeti egymáshoz cérnakarikáit és különös, maga faragta emeltyűrendszerét, hogy végül az örökmozgóval ajándékozhassa meg méltatlan társadalmát.

- Nana! – figyel fel nagyritkán egy-egy erősebb csapódásra, miközben gyerekké aszalódott felesége és posztópapucsokban ténfergő kölykei majd bebújnak a szoba langyos tüzelőjébe, a szél fúvásnak mozdulatlanul ellenálló zsalugáter azonban, nyilván hasznossága miatt, nem ragadja meg feltalálói képzeletét.