Tagadómedgyesen, senki sem tagadta,
Szucsu Gavrila volt a legelső gazda.
Kora tavaszi nap ébredő sugára
Gavrila gazdát már a mezőn találta.
Háza tája rendbe’, adója fizetve,
Bíró lesz belőle esztendőre kelve.
És ha ő a bíró: karcsú felesége,
Flóra lesz a falu legfőbb büszkesége.
Mint sudár nyárfára a szeder indája,
Mikor ráfonódik karcsú derekára
Picike fiának kövér két kacsója
Nálánál boldogabb ugyan ki is volna?
Az öreg a is elmondta nem egyszer:
„Igaz keresztények, kiket az Úr kedvel.”
S a dászkál nagy büszkén ekként gondolt rájok:
„Magyarul sem tudnak, igazi oláhok!”
Pedig hajdanában ezen a vidéken
Magyar urak éltek jókedvben, bőségben.
Kurta kis nemesek, hét-hét szilvafával
Küzdöttek vitézül századokon által.
A török, a német, a krími tatárok
Beszakított fejjel emlékeztek rájok.
Felséges Rákóczi, Kossuth apánk lelke
Sasfészküket mindig csatára ihlette.
Vérük öntözte a haza földjét százszor...
S mind kevesebb tért meg a gyilkos csatákból.
És az elfolyt vérnek jött új a helyébe:
Hegyi pásztoroknak más beszédű népe.
Mint árvíz, úgy jött a kis magyar szigetre;
Partját alámosta, köveit szétszedte.
A sziget csak fogyott – nőttek a hullámok –
Szomorú dolog csak gondolni is rájok.
S ma a magyarságnak egyetlen emléke:
Rossz vályogfalakon Kossuth Lajos képe.
Egyszer alkonyatkor, csöndes nyári este
Hazajött Gavrila a kicsi fészekbe.
Az asszony is akkor tért haza nem régen,
A szomszéd faluból fiát hozva kézen.
Szomszédoknál jártak, a kis fiú pedig
Magyar pajtásokkal eljátszott estvelig.
Kaszáját a gazda teszi sarokba,
Válláról a szumánt melléje ledobja
S párolgó vacsora, halovány mécs mellett
Szó sem esik köztük, amíg eszegetnek.
Csak a kicsi fiú feszeng mosolyogva,
Mintha az előbbi játékra gondolna,
Az új pajtásokra, furcsa beszédjökre –
Alig egy-két szócskát jegyzett meg belőle –
S egyszerre megszólal a hallgató csendben
Félénken –magyarul – „Édes anyám lelkem!”
