Zúgó, búgó erdő hajladozó lombját
Csattogó szekercék csak vágják, tarolják.
Hallik egy-egy vén fa tompa zuhanása,
Mintha egész erdő felsírna utána.
Nagy, kemény a munka. Hajnaltól tart estig.
Ágyba a fáradt test alig-alig fekszik,
Alig-alig marad idő pihenőre.
„Ezt a kerek erdőt kiirtjuk az őszre!
Ami sebet ejtünk szekercével rajta,
Télapó bundája szépen betakarja.
Beheged, begyógyul Gyertyaszentelőig,
Tavasszal ekével szántogatjuk végig!”
Zúgó, búgó erdő gőgös koronája
Csak hallja a szót és megmozdul reája.
Azt feleli, hogy nem! – Jött egy télre másik,
Csak el nem juthattak soha a szántásig.
Mintha a kemény tölgy acéllá vált volna:
Hányszor a szekerce visszapattant róla!
Majd újra segítség jött a fellegekből,
Seperve a munkást minden eszközestől.
Jött szélvihar és fagy, hőség, zápor árja –
Mintha az erdőért az ég síkra szállna!
És mégis: egy évről másikra fordulva,
A vén erdő lombja egyre csak ritkula.
Vadon rengetegjét fölverték a fejszék,
Rejtve búvó vadját messzire kergették.
Erdő szélén falu. maroknyi kaliba.
Gyanakvó oláh nép fülledt odúiba
Ritka a magyar szó: mint a nap sugára,
Csak elvétve, néha tévedez e tájra.
Menekül is aztán – a nyomába pedig
Idegen szó árja messze terjeszkedik.
S fenyegető szó kél egyre hangosabban:
„Az a magyar úr sem elpusztíthatatlan!
Hogyha ő kiirtja a mi szép erdőnket:
Ne hagyjuk magunkat! Pusztítsuk el őtet!”
A magyar úr pedig már vagy ötödízben
Felhajt: „Ha kissé megsegít az Isten,
Jövőre az ekét akasztjuk a földbe
És puha kaláccsal fizet meg a rögje.
Ezt az Istenadta, elhagyott népet
Boldoggá teszi majd az új, munkás élet.
Vagyont kereshet a virágzó határon,
Sárból másodszor is emberré formálom.
Hozok neki mestert: az alföld magyarja
Vezesse kaszáját itt is diadalra!”
Fordult az ősz télre, a tél meg tavaszra.
Gólya, fecskemadár fészkeit megrakta.
Minden csupa napfény, virág és madárdal,
Megtelik a határ tavasz illatával.
És egy kora reggel – valóság, nem álom –
Megindult az első eke a határon.
Pacsirta előtte fel-felszáll vidáman,
Két örömtől forró könnycsepp a nyomában.
Felszántva a tábla. – Estefelé pedig
A falu harangját egyszer félreverik.
Borul az ég alja haragos bíborba:
Kigyulladt a kastély! Oltani! dologra!
Száz férfi mehetne: nem mozdul meg egy sem.
„Elvette az erdőt. Hadd égjen! hadd vesszen!”
A mosolygó hajnal mikorra felébredt,
Lát a kastély helyén izzó törmeléket.
Egy-két fala áll még – kormos gerendáik
Intenek a dombról mérföldnyi határig.
Lenn a faluban meg isznak, ünnepelnek
A doina lui Lukácsiu mellett...
A romok közül hogy széttekint a gazda,
Egy élet munkáját temeti, siratja.
„Érdemes dolgozni? Érdemes remélni?
Érdemes e népért küzdeni és élni?
Nem marat más, csak a házam gerendája, -
Jó lesz vándorbotnak – el Amerikába!”
Ám egyszerre – hallga! – micsoda új ének!?
Mennek a mezőre víg magyar legények.
Kasza, kapa villog – ámde sokkal szebben
Villog a magyar tűz a barna szemekben.
És dalolnak szívből, összefogózkodva:
Ne menj rózsám, ne menj rózsám a tarlóra!
Az a sötét ember a rom közepette
Megdöbben. A szeme könnyes lesz egyszerre.
Az első magyar dal, mely itten fölcsendül!
Mintha ima szállna az égen keresztül.
Az első magyar dal! Hiszen ezt kereste,
Ezért fáradt, küzdött reggel, késő este!
Az első magyar dal! Az a titkos álom,
Mely átsegítette annyi akadályon!...
Egyszerre a szíve fellobban, kilángol
Még sohasem érzett édes boldogságtól.
Siet le a dombról – a vérei közé!
„Fiúk! Ezt a földet el nem hagyjuk többé!
Kezdünk újra mindent rendületlen hitben –
Fiúk! ez egy dalért – áldjon meg az Isten!”
Forrás: Krüger Aladár: Orgonaszó – Költemények 2. kiadás –
Budapest, Szent István Társulat 1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése