„Átkos unalom! Se színház, se semmi!
Mulatni sem lehet sehova menni.
Járok, ülök s ismét az utcát járom;
Unalmasabb ünnep nincs, mint karácson!”
A gazdag bankár így elmélkedett.
Szivarra gyújtott, sóhajtott egyet,
Hogy mennyi dolga volt s most milyen fáradt –
S neki fogott az újságolvasásnak.
Künn meg a zajos utcán odalenn
Fehér hó hullott sűrűn, csöndesen.
Nem így volt egykor! Ifjabb volt s szegény,
De boldog tűz égett kis tűzhelyén,
Mosolygó nő, kacagó gyermekek.
Oly pajkosak és olyan éhesek!
Egy perc s a játék mind darabra szedve,
Ezüst dió, cukorka szanaszerte,
Robinzon ott veri már Péntekét...
S ő boldogan öleli át nejét...
A zaj lassankint elül odalenn,
Csak a fehér hó hullong csöndesen.
Aztán –nos aztán jött a nagy szerencse.
A jó sors vígan a vállára vette,
Volt pénze bőven, szűk lett a család,
S kereste, ami jót egy város ád.
Megjött éjfélkor, majd meg kora reggel,
Az asszony várta vérig sírt szemekkel,
Várta epedve, szeme könnybe ázva –
Míg egyszer megjött és senki se várta.
Csend, éji néma csend már odalenn,
Hópelyhek hullnak ritkán, csöndesen.
„Ha elment, elment! Most jön a víg élet!”
Jöttek mulatós, pezsgős, hangos éjek.
Színház, orfeum, hol vígság terem –
Jókedvet nem talált semerre sem.
Mosoly nem fakadt fakó ajakán.
Szemén a könny sohsem pihent talán.
„Csak egyszer tudnék sírni vagy nevetni...”
S könnyet, mosolyt hiába ment
Hitvány pénzért keresni.
A néma éjben pedig odalenn
Elállt a hóhullás is csöndesen.
De künn a lépcsőn most egyszerre – hallga!
Mi zaj? Valaki jön csoszogva rajta.
Az ajtó nyílik s félénken belép
Két fázó gyermek. Köszönnek elébb,
S dermedt, vörös kezükben rossz kalappal,
Remegő ajkukon fölcsendül a dal,
Mely áthat ma nyugatot, keletet?
„Örvendjetek, Krisztus megszületett!”
A földre hullott pihék odalenn,
Bizonnyal mosolyogtak csöndesen.
De nem a bankár. „Takarodjatok!
Én naplopóknak fillért sem adok!
Vigyétek jámbor nótátok a paphoz!
De nékem nem kell! Én nem értek ahhoz.”
A kisebbiknek szeme könnybe lábad:
„Betegen, ágyban hagytuk honn anyánkat...”
A nagynak szeme
szikrát szór, ragyog:
„Akit az apánk gyáván otthagyott!”
Hideg szél jár az utcán odalenn,
Kitér a hó is fázva, csöndesen.
„Apátok?” „Az. Ha rosszul ment a sorsa,
Megvigasztalta a pálinka, korcsma.
Majd pénze lett: azt is korcsmába vitte,
S verést kaptunk mi délre, estelinkre.
Sírtam, öcsém is sírt – szegény anyánk,
Csak némán, kétségb’esve néze ránk,
Azóta sír csak, amióta férje
Ott hagyta a nyomorba’, szenvedésbe’!”
Felsír a hóvihar is odalenn.
Bent a fiúcska zokog csöndesen.
„De mit érdekli ez az urakat?!”
A nagyobbik egyszerre kifakad.
Ám az nem hallja. Pár szó cseng fülébe:
Ott hagyta a nyomorba’, szenvedésbe’...
Épp úgy mint ő... az asszony sírva várja,
Épp úgy mint őt megtört, szomorú párja...
S a szöszke kis Robinzon és a Péntek
Ma apjukról tán éppen így mesélnek...
A hóvihar is elült odalenn,
Alszik a pihe némán, csöndesen.
A két fiúcska indul. „Várjatok!”
És kalapjukban aranypénz ragyog.
Ő meg kalapot, bundát vesz magára,
Kezébe akadt fenyő régi ága,
Mosolyogva teszi a belső zsebébe.
Cukorka, régi arckép jön melléje.
S amint csak a titkos szerelmes érez,
Elindul félve, pírtól, vágytól égve,
A gyermekekhez, a kis feleséghez...
Amerre járt, a pihe odalenn
Tudom, szépet álmodott csöndesen.
Forrás: Krüger Aladár: Orgonaszó – Költemények 2. kiadás –
Budapest, Szent István Társulat 1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése