„Magam bolyongom át az életet!
Kihalt szívemből minden szeretet.
Kihalt, el is temették – odalenn
Frissen felhantolt kis sírban pihen.
Reázokogtam végső könnyeim.
Könnyem sincs már. Csupán a néma kín,
Csak az van mot is itt benn énvelem –
Magam bolyongom át így életem.
Mással mit osszam meg fájdalmamat?
Elég magamnak átszenvednem azt.
És mért is fűznék oldalomra mást?
Hisz úgysem érti azt a néma gyászt,
Mely – érzem én jól – örök, végtelen-
Magam bolyongok át az életen!”
Volt egyszer egy királyfi, az mondta ezeket.
Szerelmes volt szegényke s meghalt, kit szeretett.
Piros pünkösdi rózsa, bohó, szép kis leány –
Elhervadt mégis egy bús őszi nap hajnalán.
Búsult is a királyfi utána eleget.
Szomorkodásban töltött napokat, éjeket.
Sírjához menni reggel legelső dolga volt,
S újból csak oda indult, ha bealkonyodott.
Virágot vitt magával: szegfűt meg ibolyát.
Egyik jelent szerelmet, a másik titkolást.
S szegény bohó királyfi valóban úgy vala:
Imádta most is titkon, ki régen meghala.
Meg volt győződve szentül: ne tudja senki sem,
Hová visz mindig útja s kezében mit viszen?
De ez nem újság; minden szerelmes így teszen,
Hiszen ha vak nem volna nem volna szerelem.
Egy reggel a királyfi dúlt arccal jött haza.
Kalpagját elvesztette, kuszált volt a haja.
Fáradt volt és poros volt, villámot szórt szeme
S a palota haragvó szavával volt tele:
„Magam bolyongom át az életet!
Hallhatta már mindenki eleget!
Az életem már másra úgyse jó,
Utamra nem virág, csak gyom való.
Volt egy virágom – bárhogy ápolám,
Leszakasztották, elhervadt korán...
De hogyha hervadt, hogyha
por, ha föld,
Holtan, porában is imádom őt!
Enyém, nem másé! Sírja hantjain
Nem lesz más, csak az én virágaim!
S ma – szörnyűség! –megláttam rajta, ott,
Egy nagy, utálatos liliomot!
E drága sírnál más is járt tehát!
Hírnök vágtasson az utcákon át
S hirdesse meg: minden kicsinyke szál
Idegen virág díja: kínhalál!
Idegen részvét nem kell! Megvetem!
Magam bolyongom át az életem!”
Dobognak lenn a mének: mind sorba nyergelék.
Hírnök zökken nyeregbe s robognak szerteszét.
Szavuk szárnyán rémhír már szájról-szájra száll;
Minden darab virágért a díj. véres halál!
Megindult a királyfi másnap reggel megint.
Addig rég elfeledte heveskedéseit.
Ismét megszállta szívét mély bánat, keserű,
Amelyre itt a földön nincs vigasz, nincs derű.
A sír elébe lép – és megint ott egy virág.
Haragjában előtte sötét lett a világ.
Lecsapta ibolyáit, lecsapta szegfűjét
S körülnézett, min töltse rettentő nagy dühét?
Sehol még egy madár sem, még egy bogárka sem.
Lenéz a sírra: ott van megtörve teljesen
Szegfűje, ibolyája – dús szirmuk kusza rom-
S a harmatban ragyogva pompáz – a liliom.
A palotába vissza félőrülten siet.
„Őrség elő! Udvarnagy! Kiválasztasz tízet!
Tíz elszánt, markos ember a sírnál lesbe áll
S holtan vagy élve elfog bárkit, kit ott talál!”
Indulna a királyfi másnap reggel megint.
Persze ismét feledte heveskedéseit.
Lelkére szállott tompa, sajgó, mély fájdalom
S úgy érzé, ez az élet csak egy nagy sírhalom.
Az udvarnagy jelenti: „Fenséges hercegem,
Megfogtuk a merénylőt.” Rápillant hirtelen
S nem érti a királyfi. „Merénylőt? Kit? Mikor?”
„A liljomos...” „Gazembert! Hol van? Elmémbe! Hol?”
Ott hozzák megkötözve. Ifjú,b ájos leány,
Olyan szelíd, olyan szép – és olyan halovány!
Hajlékony termetéhez az arca szép, finom,
Sugár alak, tündér arc – valódi liliom.
Felé lép a királyfi – de lesüti szemét.
Intene, hogy vigyék el – s nem bírja a kezét.
Ott állott elfogódva... perc múlik perc után,
Aztán elkezdte halkan, meghatva, igazán:
„Magam bolyongom át az életem.
Lásd, ezt mondottam és ezt megteszem.
Mondd dőreségnek, mondd vakságnak, - én
Üdvöm e dőre vakságban lelém.
Szerettem szívből azt, ki most alant
Aluszik hosszú, örök álmokat.
Ha már nem látom arca mosolyát,
Sírján nézem a szende ibolyát.
Ha el ne mondhatom szerelmemet,
Könnyem szivárog le, mint üzenet.
S ha a haláltól meg nem óvtam őt:
Sírját védem! Minden közeledőt
Meg kell büntetnem. S mégis, lásd, veled
Kivételt tennem inti lelkemet
Egy különös,nem ismert érzelem...
Távozz békén. Csak azt valld meg nekem,
Mi vitt a sírhoz, Mért nem engeded
Magam bolyongnom át az életet?”
„Fenség! felelt a lányka; felelni nem tudok.
Azt tettem én csupán csak, amit szívem súgott.
Virág volt ő, virág én – s tedd meg, ha teheted,
Virágot hogy virághoz ne fűzzön szeretet!”
„Igaz, szólt a királyfi. Legyőztél, jó leány.
A sírra hát virágod vidd békén ezután.
Sőt vidd egyszerre vélem minden nap reggelén
S imádkozzuk majd érte mindketten: te meg én.”
Másnap reggel –nem értem! oly furcsa a dolog –
Nem érzett a királyfi már oly nagy bánatot.
Virágait kivitte s várt a sír oldalán
Reménykedve, ha vajon eljő-e a leány?
Jött egy szál liliommal; egyebet nem hozott,
Letette a sírhantra, köszönt, imádkozott
S elment, de a királyfi egyet megjegyze:
Hogy elhunyt kedveséhez hasonlít – a szeme.
Harmadnap a királyfi – még furcsább a dolog –
Azt vette észre reggel, hogy a szíve dobog,
Hogy izgatott, hogy kapkod, mint iskolás gyerek
S ima helyett a sírnál ábrándoz, elmereng.
A lány jöttére már a királyfi arca: láng.
Elkezdte gyorsan, buzgón hadarni: „Miatyánk...”
S elakadt, mert a lányon megakadt a szeme:
Mint az elhunyté, épp oly karcsú a termete.
Negyednap a hajának épp olyan a színe,
Ötödnap a kacsója épp olyan kicsike,
S hatodnap a királyfi elcsapta hadnagyát,
Ki az élőben semmi hasonlót sem talált.
Mondjam tovább, ne mondjam? Egyik szép reggelen
Hazafelé a sírtól úgy mentek kettesen.
Mondjam tovább, ne mondjam? Hogy elértek haza,
Felhangzott a királyfi halk, boldog sóhaja:
„Ketten bolyongjuk át az életet,
Hisz a magány zord s élve eltemet.
Rideg kőszál a puszta közepén,
Melyet lassanként föd be a fövény:
Nem, az nem élet! Ám ha kézbe kéz,
A sorssal két szív együtt szembe néz,
Akkor tombolhat ott künn vész, vihar,
Szerelmünk látva, elcsitul, kihal.
Hiszen ha boldogság ég arcomon,
Szemedből kétszeresét olvasom
S csak félig fáj, mit ketten szenvedünk –
Bolyongjuk át hát ketten életünk!”
Sok év eltelt azóta. Tavasz sok őszre jött.
A síron a megnyugvás szelíd virága nőtt.
A búsuló királyfi s a liljomos leány
Boldogan éldegél túl az óperencián.
Ám egyben a királyfi mégis csak tévedett:
Azt mondta, ketten bolygjuk majd át az életet.
Azóta megtanítá boldog tapasztalat,
Hogy egy meg egy: nem kettő, de három, négy, öt, hat.
Forrás: Krüger Aladár: Orgonaszó – Költemények 2. kiadás –
Budapest, Szent István Társulat 1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése