Tagadómedgyesen, senki sem tagadta,
Szucsu Gavrila volt a legelső gazda.
Kora tavaszi nap ébredő sugára
Gavrila gazdát már a mezőn találta.
Háza tája rendbe’, adója fizetve,
Bíró lesz belőle esztendőre kelve.
És ha ő a bíró: karcsú felesége,
Flóra lesz a falu legfőbb büszkesége.
Mint sudár nyárfára a szeder indája,
Mikor ráfonódik karcsú derekára
Picike fiának kövér két kacsója
Nálánál boldogabb ugyan ki is volna?
Az öreg a is elmondta nem egyszer:
„Igaz keresztények, kiket az Úr kedvel.”
S a dászkál nagy büszkén ekként gondolt rájok:
„Magyarul sem tudnak, igazi oláhok!”
Pedig hajdanában ezen a vidéken
Magyar urak éltek jókedvben, bőségben.
Kurta kis nemesek, hét-hét szilvafával
Küzdöttek vitézül századokon által.
A török, a német, a krími tatárok
Beszakított fejjel emlékeztek rájok.
Felséges Rákóczi, Kossuth apánk lelke
Sasfészküket mindig csatára ihlette.
Vérük öntözte a haza földjét százszor...
S mind kevesebb tért meg a gyilkos csatákból.
És az elfolyt vérnek jött új a helyébe:
Hegyi pásztoroknak más beszédű népe.
Mint árvíz, úgy jött a kis magyar szigetre;
Partját alámosta, köveit szétszedte.
A sziget csak fogyott – nőttek a hullámok –
Szomorú dolog csak gondolni is rájok.
S ma a magyarságnak egyetlen emléke:
Rossz vályogfalakon Kossuth Lajos képe.
Egyszer alkonyatkor, csöndes nyári este
Hazajött Gavrila a kicsi fészekbe.
Az asszony is akkor tért haza nem régen,
A szomszéd faluból fiát hozva kézen.
Szomszédoknál jártak, a kis fiú pedig
Magyar pajtásokkal eljátszott estvelig.
Kaszáját a gazda teszi sarokba,
Válláról a szumánt melléje ledobja
S párolgó vacsora, halovány mécs mellett
Szó sem esik köztük, amíg eszegetnek.
Csak a kicsi fiú feszeng mosolyogva,
Mintha az előbbi játékra gondolna,
Az új pajtásokra, furcsa beszédjökre –
Alig egy-két szócskát jegyzett meg belőle –
S egyszerre megszólal a hallgató csendben
Félénken –magyarul – „Édes anyám lelkem!”
„Mit mond ez a gyerek?” Kérdezi az asszony.
Nem felel a férfi. Hogy válaszolhasson,
Mikor a lelkében, mint születő felleg,
Rég elhalt emlékek új életre kelnek!
„Édes anyám lelkem!” – Valamikor régen
Ő is így szólalt meg egy nő közelében.
Egy nő – nem! sokkal több; egy szent volt: az anyja.
Akinek csak ő volt minden gondolatja.
„Édes anyám lelkem”... három kicsi szóban
Mennyi édes emlék,mennyi fájdalom van!
Emlékszik még – igen – az a szelíd asszony.
Mikoron leszállott nyári enyhe alkony,
Megölelte szépen, mondott szép meséket,
Hogy kigyúlt az arca, szeme tűzben égett.
„Egyszer volt, hol nem volt – a hősök csatája.
Híre futamodott hetedhét országra.
Rátört a magyarra mindenféle nemzet.
A te nagyapád is fölvette a fegyvert.
Egyszer volt, hol nem volt – csodaszép történet.
Szétvert a magyarság kilenc ellenséget.
Regékben regélik, dalos száj dalolja –
Ó, csak a vége oly szomorú ne volna!
Egyszer volt, hol nem – vér, vér hull Aradra –
Magyarok istene bosszútlan ne hagyja!”
Azután elővett egy darabka selymet:
Pirosfehérzöldje megkopott, megvedlett.
Mégis megcsókolta. „Apám lobogtatta,
A sallói síkon, váci viadalba!”
Egyszer volt – hol nem volt –mind csak álom régen.
Szucsu Gavrilának könny ül a szemében
És ő is elmondja önkéntelen, csendben,
Mintha álmodozna. – „Édes anyám lelkem...”
Künn robaj, zsibongás. „Le a magyar zászló!”
„Mit keres az nálunk? Előre oláhok!”
Szent István ünnepén a községházára
Háromszínű zászlót tűztek valahára.
Maga a dászkál megy részeg tömeg élén.
„Ki tépi le?” Száz aj reázúgja: „Én! Én!”
Már mennének, ámde gorombán egyszerre
Két kemény ököl csap a nyüzsgő tömegbe.
„Félre az utamból! Részegek, hitványok!
Ha a testemmel is: megvédem e zászlót!”
„Ki ez a vakmerő?” „Minek kérded?Üsd le!”
száz fütykös sújt, száz kés megvillan egy füttyre.
Rohamlépésben jön a csendőrőrjárat –
A földön már csak egy haldoklót találnak.
Háromszínű zászlót borítják a testre.
A haldokló szeme megvillan egyszerre.
„Meghalok, érzem, az anyám zászlajáért.”
Szól az egyik csendőr: „Kár a családjáért,
Ha volt. De ki vagy te?” Ránéz a haldokló,
Tekintete zavart, - a hangja fuldokló,-
De szilaj büszkeség csendül a szavából:
„Magyar nemes vagyok. A nevem: Szücs Gábor!”
Forrás: Krüger Aladár: Orgonaszó – Költemények 2. kiadás –
Budapest, Szent István Társulat 1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése