Sűrű pihékben hull a hó a földre.
Jánoska megy, megy ki a temetőbe.
Cipőcskéjében lába csupa hó:
Az a cipő tán nem volt soha jó!
Ruhácskáján befújdogál a szél;
Én nem tudom, mit suttog, mit beszél,
De éles, zord szavától közbe-közbe
Kicsordul néha a Jánoska könnye,
Úgy megy a temetőbe...
Otthon pedig – de milyen otthon az!
A négy fal és a padló rég csupasz.
Piszkos, rossz szalma az egyik sarokba’ –
Vadállatoknak is különb az odva –
Otthon pedig a meztelen falak
Civódástól tovább visszhangzanak.
„Hát éhen vesszünk? Lopod a napot,
Mikor van munkabíró két karod?
Henyélsz naphosszat vagy korcsmába jársz,
Míg minket senyveszt éhség és a láz?
Két napja nincs egy falat kenyerünk.
Éjjel e rothadt szalmán heverünk
S tüzelnünk nincs már mit vagy két hete.”
„Nincs, hát nincs. Eddig van. Érd be vele!”
„Nem addig az! Míg volt erő karomban,
Kenyérért, fáért néked sohse szóltam.
Jánoskát is – csak gondolj vissza rája! –
Kettőnk közül ugyanmelyik ruházta?
De most itt fekszem lázban, betegen,
Éhezve, míg te nézed szívtelen,
Hogy pusztulunk el én meg a fiad
A renyheséged, gazságod miatt!”
Jánoska fényes ablakok alatt
Fázódva, szótlan, sietett, haladt.
Úgy elgondolta: „Istenkém, ha egyszer
Az ő szobájuk megtelnék meleggel!
Kályhában tűz, kenyér az asztalon,
Fehér kis függöny minden ablakon,
S nem haragudnék apa meg anya,
Beh szép is volna! Mint volt valaha...”
A férfi néhány percig hallgatott.
„Bolond beszéd mind. Azt sem tudhatod,
Miket beszélsz. Nem látod, hogy nekem
Fáj szenvedéstek ezerszeresen?
Talán én ágyban alszom s hússal élek?
Itt koplalok Jánoskával s tevéled,
Mert így kívánja ezt a becsület,
Mert erre tettem férfieskümet.
Elég volt végre a rabszolgaságból!
A proletárok vére harcra lángol!
Mi dolgozunk, mi kínlódunk s a bérünk
Alig hogy futja zabkenyérre nékünk.
Lakásunk? Pince. Rossz rongy a ruhánk.
Minden betegség lesve les reánk.
De őnekik jut részül, ami jó,
Palota, pezsgő, gyémánt, dáridó,
Nekik, kik azt se tudják, mi a munka,
Csak zsarnokul születnek a nyakunkra
S ott ülnek addig, míg majd a halál
urat, rabszolgát egyként lekaszál.
Nos hát elég volt. fölkelünk a porból,
Mint kél a szélvész, mely pusztítva rombol!
Lerázzuk a sok ránk tapadt piócát,
Kik vérünk szívják, testünket kínozzák
S azt mondjuk: most majd szerepet cserélünk!
dolgozzatok ti is kissé s mi nézzük,
Hogy mit szól finom, ápolt kezetek,
ha szerszámot kell kézbe vennetek!
Egy éjszaka – ma éppen két hete –
Mind sztrájkba léptünk. Nem volt ellene
Egy szó, egy hang sem. Testvérek vagyunk,
Egymásért élünk, együtt meghalunk!
Nyolc óra munka s dupla bér a cél.
Nem rettent vissza semminő veszély,
Szurony, rendőrség, ágyú, hadsereg
Mi ellenünk hiába küzdenek.
Mindnyájan egyért s egy mindenkiért:
Ehhez csupán a proletárhad ért!
Jöhet erőszak, jöhet csábító:
Köztünk nincs gyönge, nincsen áruló
S a harcot, amíg diadalra válik,
Végigharcoljuk, bár az éhhalálig!”
Jánoska künn, a temető előtt
Megáll egy percre. Megborzong. Kijött
S most visszaretten. Oly sötét az éj
S ott benn – ki tudja – éppen visszatér
Valamely lélek hófehér lepelben
S a sírhantok közt, amint tovalebben,
Feléje nyújtja csontos, hosszú karját –
Amott egy másik – űzik, megragadják –
Borzasztó! Nem, nem lép a temetőbe!
De a parancs – atyjának durva ökle –
s anyjának lázas, bús, kisírt szeme,
Mely forró, kérő könnyel volt tele...
Keresztet vetve az éji sötétben,
Elszántan szökken át a kerítésen.
Otthon csend. Végre így szól a beteg:
„Jól van. Legyen. Én könnyen szenvedek,
Hiszen örökké nem tart semmi, semmi.
Csak a Jánoskát ne látnám szenvedni!
Most is szegénykét még csak meg se szánod,
Kikergetted, mert hogy didergett, fázott!
A temetőbe küldted lopni fát!
Nem félsz, hogy Isten karja sújt le rád?”
A férj felcsattan: „Nos, most már elég!
Fa kellett nektek pár perccel elébb.
Nincs. Lopni kell. Ha én lopok, bezárnak.
A sorsa ez az éhes proletárnak.
Az úri tolvaj mind selyembe’ jár,
Börtön lakója csak a proletár.
Hát menjen fáért az a kis gyerek,
S nehogy bántsák az élő emberek,
Holtaktól hozzon fát. A temetőben
Ki jár most? Senki. Elhozhatja csöndben.
Egy-két kereszt – mi az? Ki látja meg?
Annak a holtnak úgyis fűtenek,
Fa sem kell hozzá, a szénnel se csalják!”
„Uram, ne halld káromló, bűnös ajkát!”
Az ajtó zárja csattan, szárnya robban,
Jánoska ront be szörnyű izgalomban.
Arca verejték, minden izma reszket,
Kezében hoz egy szürke fakeresztet.
„Itt van!” S ledobban. „Jaj, úgy érezem,
Utánam fut egy ember szüntelen,
Azt hittem, megfog – itt van a kereszt –
Apám nem bántasz? Nézd, elhoztam ezt.”
Mohón kap rajta egyszerre a férfi.
Korhadt fenyőfa. Megforgatja, nézi
S betűzgetné, mi is volt rája róva?
S kiolvas egy kopott nevet: Jánoska.
Jánoska! Hát másé is volt e név?
Egy kis fiúé – a kora tíz év,
Mint itt ezé – talán úgy is szerették,
S nem csókolhatják már, csak sírkeresztjét –
Jánoska! Mily kedves, vidám fiú!
S e név most mégis olyan szomorú!
Jánoska! Összenéz a nő, a férfi.
Ott benn mindkettő béke csókját érzi.
Nagy, mélységes csend. Mind a kettő látja,
Hogy könnyben ég a másik szeme párja.
Elnémult mindkettőnek bosszús ajka –
Kicsiny kereszt – Jánoska neve rajta...
Az asszony sóhajt: „Holnap fölkelek.
Talán bírom. Majd munkát keresek.”
A férfi megcsókolja hosszasan.
Csókjában, érzi, egész szíve van,
S szívének minden, minden dobbanása
Csak egy nevet kiált ki a világba:
Jánoska! Ezt az édes, szép nevet,
Melyet őriz az ellopott kereszt,
De amely mégis itt van e szobában
És él, igen, él az ő kis fiában,
Kiért dolgozni, munkálkodni kell...
Lelkében ím egy világ omlik el
S épülnek, érzi, új, erős világok...
„Maradj. Reggelre majd munkába állok.”
Forrás: Krüger Aladár: Orgonaszó – Költemények 2. kiadás –
Budapest, Szent István Társulat 1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése