Csatába ment a nemzet. Jászói várhegyen
Riasztó tűz lobogva égett az éjeken.
Kaszákat élesített ott lent száz fegyveres...
Fönt elmerengve nézte az ifjú szerzetes.
„Mindenki megy. Fegyverrel ékesek a karok.
Nagy messzi földön itthon csupán én maradok.
Magyar vagyok és férfi... bocsáss meg Szűz anyám,
Csatába megyek én is, csatába hív hazám!
Ékes hímzésű zászlón te vagy, Szűz Mária.
Utánad megy halálba megannyi dalia.
Tebenned van reményük, gyászba borult egek
Szelíd fényű csillag... én is hozzád megyek!
Ezt a hótiszta köntöst, mit te adtál nekem,
Meghordozom fehéren a harci téreken.
Szenny vagy salak reája ne tapadjon soha –
Segíts, óvj meg, magyarok dicső Nagyasszonya!”
Megütközött a honvéd. Irtóztató csata.
Három nap újra kezdte a magyarok hada.
Harmadnap is megtartá a holtak fedte tért:
Ott pusztult mind egy szálig. Kegyelmet egy se kért.
Ott volt a harcolók közt a hófehér barát.
Hordta a sebesültet két nap, két éjen át.
Harmadnap homlokán mély, súlyos sebet kapott...
S estére körülötte nem volt más, csak halott.
Ő volt egyetlen élő. A harcmező felett
Kiterjeszté palástját halotti, néma csend.
A szerzetes fölérez. Azt hitte, aluvék.
„Nagy Isten! A ruhámon piros vér lángja ég!
Vizet hamar!” Fölülne – s leroskad hirtelen.
Sebéből vére árja kiserked csöndesen.
„Ez a halál... jó érzem... s borzadok. Szűz anyám,
Hogy adom vissza néked hótiszta szép ruhám?
Rám adtad hófehéren – és én megfogadám,
Megtartom hófehéren megannyi bősz csatán,
Szenny vagy salak hószínén foltot nem ejt soha...
Hogy álljak én elédbe, egek Nagyasszonya?!”
S ott messze a hegyek
közt, sötét erdők felett
A hold ezüst sarlója egyszerre megjelent.
Ezüst sarló, amelyen rajt’ áll Szűz Mária...
A vérfoltos ruhára esik egy sugara.
És földerül az ifjú megtört tekintete.
A vér – úgy látja – lassan elszáll a semmibe.
Szeme lezárul –a folt mind halványabb leszen...
„Fehér ruhámat, szent Szűz, zsámolyodra teszem.
Te adtad, a Te műved, hogy újra tiszta,nézd,
Aki ezüst sugárra letisztítád a vért.
Fehér ruhámat, szent Szűz, vedd vissza kegyesen..."
Eltűnt ah old... egy élő sincs már a harcteren.
*
Bősz harc ma is az élet. Csatára hív a kor.
Tőrt szegzett hitnek, honnak a céda, a botor.
Nemes szívek szavában, megannyi őrhelyen
Riasztó tűz lobogva ég nappal s éjeken.
Csatára indul újra e honnak sok fia.
Lobogójukra írva Te vagy, ó Mária.
Tebenned van reményük... háborgó tengerünk
Szelíd fényű csillagja, mi is veled megyünk!
Fehér ruhánkat, lelkünk ártatlan hószínét
Anyai jó szíveddel oh tartsd meg, védve védd!
Szenny vagy salak reája ne tapadjon soha...
Állj mellettünk, küzdőknek erős Nagyasszonya!
S ha egykor a csatából kiszólít szent Fiad,
Ne hulljon félve könnyem sötét foltok miatt.
Megtört szememet bízva Tehozzád emelem...
Fehér ruhámat, szent Szűz, vedd vissza kegyesen!
Forrás: Krüger Aladár: Orgonaszó – Költemények 2. kiadás –
Budapest, Szent István Társulat 1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése