Hajlik a nap immár lassan nyugovóra,
Kék ködbe öltözik a kalászos róna.
Kolompol a gulya, nyomában porfelleg...
Nagy messze, agy messze, hallga’, énekelnek.
Gyomai leányok, endrődi legények
Hazafelé mennek. Halkabb lesz az ének,
Míg egyszer nagy messze elhallgat a nóta.
Öreg János bácsi befordul egy szóra.
Beszélgetünk lassan, szót is alig váltva.
Egyet szólunk, kettőt hallgatunk utána.
„A vetés?...” „Csak, csak no.” „Eső...” „Biz az kéne.”
„Hát a Riska tehén? – „Csak; mint most egy éve.”
A kerek ég alján jegenyefa sorja.
Lehunyó nap fénye mind bearanyozza.
Egy elkésett fecske siet a fészkére.
Emitt meg a tücsök rákezd halkan, félve.
Szállva felénk messziről a puszta illatja.
„Hát a Rozi lánya hogy van János gazda?”
„A Rozi leányom? A menyecske lányom?
Az megvan, de tudja, volt egy kis bárányom...
Egy fekete bárány, göndör volt a szőre,
Egyetlen fehér szál ki nem rítt belőle.
Nem volt olyan bárány széles e határon! –„
„Úgy?” „Úgy.” „De a Rozi...” „Igaz. A leányom...
Bizony múlt tavasszal férjhez ment a Róza.
Siratta az anyja, de hát ez a sorja,
Ugyebár?” „No persze.” Közben rá is gyújtunk,
Zsongó szúnyoghadra nagy felleget fújunk.
„Egyszer mondok neki úgy a szüret tájon:
Aztán fiú legyen, hallod Rozi lányom!
Te, ha fiú lesz az unokám, az első,
Megveszek én neki mindent, mire megnő!
Csak irult, csak pirult az én Rozi lányom.
Ugyan édesapám, sohase tréfáljon!
Mit? mondok. Tréfálni? Már hogy én tréfálok?
Azért is megveszem, amit csak kívántok!
Megint csak elpirult a leányom, Róza.
Piros lett az arca, akárcsak a rózsa.
A fia – ő tudja -, mondta szemlesütve,
Egy kicsi báránynak jaj de megörülne!
Egy kicsi báránynak, fekete báránynak,
Amelyikkel együtt eljátszadoznának.
Nyakán pis szalag, a szalagon csengő...
Hogy örül majd neki a fiú, ha megnő!”
Jegenyék mögött, a kerek ég aljába’
Öltözik az égbolt bíboros palástba.
Készül elfogadni királyi vendéget:
A komor, a csendes, ünnepies éjet.
Megint csak hallgatunk. – „S aztán, János bácsi,
Tudott-e olyan szép báránykát találni?”
„Hogy tudtam-e? Hiszen az elébb mondottam,
Nem volt olyan bárány hét uradalomban!
Mert hát fiú lett az, fiú lett a szentem!
A fekete bárányt meg is vettem menten.
Koromfekete volt, ragyogó a szőre,
Egyetlen szál fehér ki nem rítt belőle.
Szoktattam magamhoz, kezesnek neveltem,
Piros pántlikát a nyakára szereztem.
Pántlikán, ahogy járt, csengett pici csengő...
Hogy örül vón neki a fiú, ha megnő!
„Hát nem örült neki?” – Az öreg csak hallgat;
Nagy komolyan néz egy messze szálló darvat.
Megszólal végre. A szava fojtott, tompa:
„Sohsem lett az övé, hát hogy örült volna!
Hogy esett, mint esett, tudom is én már ma.
Tudja, nagy beteg a tanítónk kis lánya.
Tegnap sírt s azt mondták, ezt a bárányt kéri...
Hogy esett, mint esett? odaadtam néki.”
Csend. A lenyugvó nap utolsó sugára
Búcsúzva tekint a messze rónaságra.
S valahol – hallga csak! – játszanak, nevetnek
A fekete bárány, - s az a másik gyermek.
Forrás: Krüger Aladár: Orgonaszó – Költemények 2. kiadás –
Budapest, Szent István Társulat 1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése