„Szabó Pál!” „Itt van.” „Bér Tamás!” „Jelen.”
„Nagy Imre.” Csend. Nem szól rá senki sem.
A sápadt ajkak halkan rebegik:
„Ez is meghalt A harminckettedik.”
Mert úgy esett, hogy kedd hajnalra kelve,
Rémület szállt az asszonyi szívekbe.
Eget-földet megrázó robbanásra
A föld gyomrából füst felhője szálla.
Lent a faluban rengettek a házak
S akik ágyukból rémülten kiszálltak,
Elnémultak a szörnyű hír előtt:
A József-tárna felrobbant, bedőlt.
Szenéből lészen búzakenyerünk,
Isten rendelte ezt így minekünk.
Ha ott dolgoztok, vessetek keresztet,
Munkával ott mindig kenyérre leltek.”
S most semmivé lett bánya és kenyér.
Majd új hír jött – rá megfagyott a vér:
A József-tárna lángban áll és benne
Ötvenhat bányász ott ég eltemetve!
Irtóztató! – A kicsi falun át
Nem hallani, csak szörnyű jajgatást.
„Fiam!” „A férjem!” „Bátyám!” „Jegyesem!”
„Én Istenem, nem látom sohasem!”
„De hátha mégis – több száz megmaradt,
Talán azok közt él és hírt is ad –„
„Ne várjunk! Menjünk!”
Megindult remélve,
Megindult sírva a falucska népe.
Az asszony kézen fogva gyermekét,
A lány magában,- mind félt s mind remélt.
Kitől csak tegnap vált el boldogan:
Meglátja-é vagy lángtengerbe’ van?
Kerekes Sári is ment föl a hegyre.
Piros szép színe – hej, halványba veszve.
Picinyke lábát kavics vérezi –
Tovább! A vőlegényét keresi!
Mint a pokolból, némán, fekete
szénporral jő a munkás serege.
A népet ontja sorba a sok tárna,
Kerekes Sári mindet sorra járja:
„Nem látták? Él-e?” Vállát vonja mind.
Várjon. Megtudja végül sor szerint.
Ott körben állnak föl az emberek,
Halál torkából visszatért sereg.
Felállnak sorban s a felügyelő
Zsebéből egy kis könyvet vesz elő.
Olvassa sorban mind a neveket.
Ki nem felel, az bizton elveszett.
Olvassa száraz hangon és jegyez.
A részvényekre rossz dolog lesz ez.
„Berényi Imre!” „Itt van.” „Tóth Pali!”
„Az is!” „Nagy József és a fiai!”
„Jelen! Jelen!’” „Kiss Andris!” Néma csend.
Körültekintnek – ez is elveszett.
„Kár érte, sóhajt egyik. Vőlegény...
Siratni fogja Sárika, szegény...”
Kerekes Sári csak néz mereven,
Ott összeroskad szótlan, hirtelen,
Mit a folyondár, melytől elvevék
A büszke tölgyfát, életerejét.
Nagy zaj, zsibongás. „Vége! A szíve...”
A főnök bosszús. „Hát mit jött ide?”
Még egy halott... munkásunk volt-e?” „Nem.”
„No még szerencse. Majd elvitetem,
Ha ráérünk – tovább a neveket!
Bosszant az ilyen kínos jelenet.”
Ötvenhat munkás mind, mind elveszett.
Ötvenöt asszony jajgat, kesereg.
És mind azt az egyet irigyelik,
Ki áldozat lett: ötvenhetedik.
Forrás: Krüger Aladár: Orgonaszó – Költemények 2. kiadás –
Budapest, Szent István Társulat 1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése