Künn hópihékkel játszadoznak
Kis, kergetőző angyalok.
Benn, a pompás, meleg szalonban
A kályhatűz vígan lobog.
Kényelmes, ringó hintaszékben
A primadonna elmereng
És álmodozva nézi, nézi
A szállongó hópelyheket.
Lelkébe vissza-visszaszállnak
Lázas, forró diadalok,
Virágeső, tapsok, kihívás,
Zsúfolt földszint és karzatok.
Diák és agg mind érte lángol
És mind egy mosolyára les
És egyformán fülig szerelmes
A hadnagy és az ezredes.
A hópihék csak hulldogálnak –
Mi szép, mi bájos ez a tél!
Lehunyt szemmel a primadonna
Pompázó víg tavaszban él.
Most nyílnak az első virágok,
Most jő az első szerelem –
Künn hópihékkel játszadoznak
Pajkos angyalok édesen.
Csak tegnap volt. Emlékezik jól.
Így üldögélt itt egymagán,
Ábrándot szőve, elmerengve
Borongós, álmos délután.
Puha szalonja félhomályát
A kályha tüze törte át –
S valaki kinyitotta halkan,
Csöndben a szalon ajtaját.
Ő volt, a herceg. Szőke, ifjú.
Ábrándos, kéktüzű szeme,
Úgy érzi, mintha őt perzselné,
S szerelmes lázzal van tele.
Aztán – mert hát ez sem csekélység –
Övé a legszebbik fogat
És tőle kapta a legdrágább,
A legpompásabb csokrokat.
Bizony no, álmodott felőle
Titokban, csöndes éjeken.
S most itt van- bár lépte se hallik
A drága perzsaszőnyegen.
Kezét ajkához vonta lassan
S megszólalt halkan, csöndesen:
(A hercegek mid oly gyöngédek)
„Egy csókot, édes mindenem!
Egy csókért rabja leszek önnek,
És egy csókjáért meghalok!”
Emlékszik: mint lobbant haragra.
„Uram, mit gondol ki vagyok?”
Emlékszik, hogy ment el a herceg,
Ajkát harapva, szótalan,
És ő nézett soká utána:
„Kár – olyan szép kék szeme van!”
Kár volt – úgy érzi most is egyre,
Amint itt ül ím egymagán,
Lehunyt szemekkel elmerengve
Borongós téli délután.
Talán – talán – ha visszajönne –
Hiszen nem is sértette meg...
Künn angyalkák kacagva űznek
Hulló fehér hópelyheket.
És íme – lépés hallik újra
A félig nyílt ajtó előtt.
Oly halk a nesz – ő az bizonnyal!
Hát mégis, mégis visszajött!
Jön lassan, minden lépte könnyed,
Jön alig-alig hallhatón –
Kíváncsi hópihék kacagva
Kukácskálnak az ablakon.
Jön lassan- ott a hintaszékben
Egy szív oly lázasan dobog!
Nem, most nem fogja őt elűzni!
Hisz ez oly ártatlan dolog!
Kezét megfogják – csókot ad rá
A vendég forró ajaka
És megszólal gyöngéden, esdőn:
„Egy csókot, édes – nagymama!”
Mi volt ez? Álom vagy valóság!
A primadonna felriad –
Lát a tükörben ráncos arcot
És szép, ősz, hófehér hajat,
Fehéret, mint ahogy december
Jár künn hideg, fehér havon...
Negyven éve járt itt a herceg –
És negyven év: az sok nagyon!
Hiába a tavaszi álom:
December van,dermeszt a tél.
Már minden nem rügyfakadásról,
Hanem elmúlásról beszél.
Isten veled kékszemű herceg,
Diadal, tavasz, szerelem!
A tél ül zúzmarával, hóval
Az egykor izzó szíveken...
De nem! Májusnak egy sugára
Itt van s nem röppen el soha!
Ím itt a bájos, kedves gyermek,
A gőgicsélő unoka.
Tipeg-topog, sürög körüle,
Majd ismét lábujjhegyre állt,
Hát hogyha így könnyebben érné
A jó nagymama ajakát?!
S a nagymama ölébe kapja.
Szemén csak egy könnycsepp rezeg...
Ábrándok, tapsok, szőke herceg,
Ifjúság – Isten veletek!
Pajkos kuplé helyt ajakáról
Egy egyszerű dalocska kél...
Hangjuk reszket – ketten dalolják,
Hogy: „Az én kis
báránykám hófehér...”
Forrás: Krüger Aladár: Orgonaszó – Költemények 2. kiadás –
Budapest, Szent István Társulat 1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése