halott gyermek - Mednyánszky László rajza
Ha hazatért reggel, goromba volt s részeg.
Pokol volt otthona, az a kicsi fészek.
Gyönge gyerek ajka, remegő asszonyka,
A részeg dühével hogyan is bírt volna!
Átkozta a szomszéd világ hallatára.
Pedig nem így indult fiatalságába’.
Más az ifjú álom, más a rideg élet.
Ha ködbe foszlanak a boldog remények,
A repülő lelket hitvány sár ha tartja,
Nem terem ott ember, csak épp a salakja.
A nagyra tört ifjú lesüllyedett mélyre.
Sárban fetrengett ő,ki képzeletébe”
Föl az égig szállott. – Nagyot akart, szépet.
Fölemelni ezt az elhagyatott népet.
Járjon maga lábán, világot ismerjen,
Élősdit önmagán többé ne neveljen!
Tanuljunk s e földnek porszeme és kincse
Úrnak ne idegent: a magyart tekintse!
Van erőnk – fölkiált majd a nemzetéhez:
Ébredj, míg nem késő, míg életre ébredsz!
Ébredezett itt-ott ez is, az is, aztán
Nagyot nézett reá, ilyes választ adván:
„Én a kényelmemet...” „Én meg a pénzemet...”
„Dehogy adom én az úri személyemet!”
„Nekem derogálna”, - „Én meg kicsi vagyok” –
„Mért nem is ül veszteg! Minek is zavarog!”
„Valahogy majd csak lesz, ahogy megvolt eddig –„
„Ugyan ifjú ember, mire nem vetekszik?”
Minden nap a szárnyból egy-egy tollat tépett.
Földhöz minden nappal közelb szállt a lélek.
Minden csalódása csak a sárhoz vonta –
S fulladtak az álmok állati mámorba.
Reggel tért csak haza. Goromba volt s részeg,
Remegve bújt tőle az a kicsi fészek,
Mely szeme fénye volt, lelke boldogsága,
Valamikor, régen, mikor volt még álma.
A kicsi leányka félve fut anyjához.
„Édes anyám! apa oly vadul kiáltoz!”
A nagyocska fiú sír, bujkál a kertben.
„Jaj apám ne bántson! hisz semmit se tettem!”
„De igen! tettél te, tett mind akik éltek!
Bűnösök vagytok mind, bűnötök az élet.
Igyál te is, kölyök! Feledjük, hogy élünk!
Vagy még okosabb egy golyó – s aztán végünk!
Meglássátok, én is úgy teszek valaha.
De ti is meghaltok énvelem – hahaha,
Halált iszunk – egy korty s elég mindörökre.”
Megbotlott, elesett. Ott maradt hörögve.
Felesége vitte nagy nehezen ágyba –
Istenem, beh igaz könnye hullt reája!
Ha gyásszal, ha vígan, a napok csak mennek.
Felserdült lassanlint a két kicsi gyermek.
Szép lett a fiú is – hanem a leányka
Hajadon szépségnek csodás szép csodája.
Mély tüzű kék szeme, hosszú haja éke,
Karcsú derekának sugár szép növése,
Ajkán az a tiszta, boldog mosoly egyre, -
Nem volt aki látta, hogy meg ne szerette!
Egyszer a városban kiütött a járvány.
Ott fekszik a lány is lázasan az ágyán.
Lobogó mécs lángja, halavány sugára
Bánatosan esik a leány arcára.
A nagyobbik fiú asztalára görnyed.
kifáradt. Titokban lemorzsol egy könnyet.
S szól édes anyjának: „No csak nem kell félni!
Az orvos is mondta, lehet még remélni.”
Az édes anya meg ott a beteg mellett
Ügyel orvosságra, párnákat rendezget.
„Ó igen, bizonnyal, nem oly nagy a láza...”
S szemén a kendője, ha fia nem látja.
Ünnepélyes, nagy csend – mécs lángja se rebben –
Nagy úrtól, Haláltól rettegnek e csendben.
Künn a kapu robban – aztán szitok, átok.
„Hogy a zsebemben egy krajcárt sem találok!
Bitang gazemberek, ellopták a pénzem!
Hanem visszanyerem! Nem ér ilyen szégyen!
Asszony, pénzt! „S berúgja az ajtót. „Pénzt, asszony!
hát titeket mi lelt?” „Hallgasson, hallgasson,
Haldoklik a lányunk...” „Hogyne! Lárifári!
Hazugsággal engem nem fogtok lerázni!
Még egyszer: asszony pénzt! Vagy majd én keresek!’
Indul támolyogva. „No, sehol sem lelek?”
Ránéz a betegre... Mosolyra nyíl ajka.
„Pénz... Pénz... Pénz...” Odanyúl s vadul leszakasztja
A leány nyakáról a Mária-érmet.
Az anya, a fiú sikoltva ránéznek.
Megdöbben a férfi. Csend. Ketyeg az óra.
Mozdul a lány ajka önkéntelen szóra.
Lázban égő ajkán fakad zavart ima:
„Üdvözlégy Mária!”
Megrendül a férfi – nézi a kis érmet.
Könnybe borul szeme – mintha ismerné ezt.
Ő adta a lánynak –kis diákkorában
Ott volt valamikor az az ő nyakában,
Tiszta, boldog napok! Tisztaság emléke!
Szívébe’ mikor még hit vala és béke! –
A betegnek ajka lázálomban rebeg:
„Úr vagyon teveled.”
Az az érem látta legboldogabb percét:
Oltár elé mikor vitte szép jegyesét.
Mily tiszta öröm volt rakni a kis fészket!
Nyíló boldogságok... fakadó remények...
De minden reménynek ő volt koronája,
Az a szelíd asszony, szívének bálványa.
A betegnek álma jár a felhők fölött:
„Ó, mert áldott vagy te az asszonyok között!”
Aztán a csalódás életben, emberben.
Nála az az érem ugyan mit keressen?
Viselje a gyermek – odaadta neki.
Annak lehetnek még hite, reményei...
S íme, most kezében ott az érem újra!
Mért is került hozzá? Hogy akadt most útba? –
Ágyban a beteg szól, amit más alig ért:
„Hogy te imádkozzál értünk, bűnösökért.”
Ajkához emeli remegve az érmet.
„Isten anyja küldte kezembe e képet!
Hallgass meg, Mária! Tehozzád esengek!
Add, hogy meggyógyuljon ez a gyönge gyermek
S add, hogy meggyógyuljak én, az erős férfi!”
Leroskad térdére, szava elfúl, érzi.
A beteg tétován két szemét kinyitja.
„Anyám... oly jól vagyok... nem... nem megyek sírba...
De ki sír itt, mondd csak?” Hozzárohan apja.
Szólana, de nem tud. Elakad a hangja.
Ránézve: a szeme borul sűrű könnybe.
Ölelné: a karja egyszerre oly gyönge!
Megfogja a kezét, szorítja szívére –
Oly kimondhatatlan ez a lelki béke!
S fölszakad szívéből az elfeledt ima:
„Üdvözlégy Mária!”
Forrás: Krüger Aladár: Orgonaszó – Költemények 2. kiadás –
Budapest, Szent István Társulat 1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése