Fekete Nagy János minden aratáskor
Heti járóföldre ment el a házától.
Hová ment? Merre járt? Nem tudta azt senki.
Próbálta az asszony szép szóval kivenni:
„Édes gazdám lelkem, nekem csak megmondja?!
Kivel osztaná meg, mi a búja, gondja?”
Próbálta a szomszéd: „Ugyan János bácsi,
Mire való kendnek annyit kelni-járni?
Van háza, van földje, pénzecske is cseppen...
Meglássa, baj lesz a nagy igyekezetben.”
„Ha lesz, hát nekem lesz. Ki kérdi? Ki bánja?”
Fekete Nagy János felfortyan reája.
S szemére lehúzva kis pörge kalapját,
Csöndben említé a kérdező – nagyapját.
Aztán, amint máskor, megint aratáskor
Hosszú búcsút vett a kapufélfájától.
Ment a nagy Alföldre. Pénzes, szemes ember
Sokra viheti ott kis igyekezettel.
Arató, cséplőrész – nem is sok kell érte –
Hisz aki eladja, éhes a fillérre.
Árverés vár otthon – meg féltucat gyermek,
Olcsón odaadja, ha mindjárt fizetnek.
János gazda pedig fizet új bankóval,
S felét lealkussza furfangosan, szóval.
„Megveszem garasért – s forint lesz az ára.
Hazamenet pénz jön a láda fiába.
Pénz! Gyönyörű bankó, sima, érintetlen –
Láttára örül a lélek az emberben.
Aztán az aranynak halk gyenge csöngése –
Akár az angyalok mennybeli zenéje.
És a kerek tallér tiszta fehér színe,-
Gyönyörrel telik meg a gazdája szíve!
Pénz, csak pénz! Többet ér, mint asszony, föld vagy ház –
Csengjetek, bongjatok, száz, kétszáz, háromszáz...”
„Beteg a kis lányunk, csupa láz a teste,
Édes uram, lelkem, ne menj el ma este!”
Fekete Nagy János szót se felel rája,
Nagy úti csizmáját húzza a lábára.
„Magam is úgy félek... édes uram, lelkem.
Csak ezen az estén maradj itt mellettem!”
Fekete Nagy János elfordul hallgatva,
Az úti bekecsét nyakába akasztja.
„Hát csak mindhiába! Hát csak elmégy mégis!
Hiába könyörgünk, a gyermek is, én is!
Szerettelek téged igaz szerelemmel,
Én egyszerű, tiszta asszonyi szívemmel,
Hanem most úgy érzem, hogyha itt hagysz engem,
Vadember sem volna ily hideg, kegyetlen!”
Csalóka az Alföld ékes délibábja,
Fekete Nagy János csak futkos utána.
Tünékeny délibáb a csalfa szerencse,
Viszi Nagy uramat hol közel, hol messze,
Csalja János gazdát hol erre, hol arra,
A vén paraszt meg csak hajszolja, zavarja,
S mikor az első hó lehullt a határra,
Indul hazafelé, pénzzel az iszákba!
Fogadja tárt kapu, meg a háza romja.
Itt-ott egy gerenda, mint a tilalomfa,
Úgy meredez égnek, feketén, sötéten.
Lángban állott minden, látszik, nem is régen.
Sehol egy élőlény... „Az asszony, a gyermek...
Nagy Isten, ha végük, ha a tűzbe vesztek!
Talán a hamuban, talán a romokba’...
Sehol sem akadtam egyetlen egy nyomra!
Segítség, emberek, ide hozzám! Jertek!”
Nagy, néma az éjjel, sehol sem felelnek.
Kigyúl a házikók kis ablaka sorba –
Ma született Jézus szegényes jászolba!
Fekete Nagy János csak megy; azt se tudja,
Merre, hová tartson az ő vándorútja.
Világos az ablak mindenik kunyhóban,
Csak neki nincs, a hol meghúzódjék mostan.
Majd betlehemjárók jönnek vele szembe:
Ma született Jézus kicsiny Betlehembe’!
„Hallgass adta kölyke! Ne visíts itt nékem!
Hol van a gyermekem, hol a feleségem?
Azt mondják, azt írják, a pap is papolja:
Vagyok az Istennek mindenekre gondja!
Hát te nagy, te bölcs úr, mindenható Isten,
Most segíts, hogyha tudsz! Tégy hát csodát itten!
Ugye néma lettél, nem is felelsz rája?
De nem bújsz előlem felhő-glóriádba!
Oda megyek hozzád, ott kérem majd számon
Templomodban az én feldúlt boldogságom!
Számon kérem tőled lángba veszett fészkem,
Édes kicsi lányom, szegény feleségem!”
Ajkán káromlással, keservvel szívébe’,
Megy a templomba, Isten elejébe.
Súlyos lépte alatt döng a falu útja.
Lába nyomát a szél lágy hóval befújja.
Harang szava csendül. Sötét éjen által
Ragyog a kis templom száz gyertya lángjával,
S orgona hirdeti, száz ajak hangozza:
Ma született Jézus, világ Megváltója!
Templom ajtajában koldusok csapatja,
Fekete Nagy János löki jobbra-balra.
„Éhenkórász sereg, tolvaj hitvány férgek!
Hagyjatok, hogy föl az oltár elé érjek!
Ott számolok – vele!” Szeme vérben forog...
Egyszerre megtorpan. Lépte megtántorog.
Ez a koldusasszony, kit félretaszított...
Ez a kis gyermek, aki felsikított...
Ez az ő családja, rongyban, dideregve,
A templomajtóban, a koldusseregbe’!
Alamizsnát kérnek... S az ének folytatja:
„Ma született Jézus, az árvák vigasza!”
S míg ünnepi ének kél a szívek szárnyán,
Tömjén illatával föl egekig szállván,
A templomajtóban, a koldusok közbe
Fekete Nagy János hull a hideg kőre.
Öleli leányát sápadt feleségét,
Érezve szívében a jézusi békét.
Azt a sok aranyat szórja szanaszerte.
„Nem ez az én kincsem! Nem vágyódom erre.
„Hatalmas vagy Uram és én gyönge féreg,
Utaidhoz aki soha fel nem érek!
Csak csodálom a te atyai jóságod,
Csak ölelem ezt a picike családot.”
S elvegyül a hangja, megtörve, reszketeg:
„Ma született Jézus, az örök szeretet!”
Forrás: Krüger Aladár: Orgonaszó – Költemények 2. kiadás –
Budapest, Szent István Társulat 1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése