Rákos Sándor: Aranyeső

Borús egek alatt, fagyosszentek csípős szelében,

lombok sötétjén az aranyeső fürtje fölizzik.

Mennyi ragyogás! Aszkétikusan visszafogott

színek zenéjében micsoda szólam!

Üveghomályú téli reggeleken

mosoly reflektora süt így a nők szeméből.

Ragyogj, ragyogj, szép tavaszi virágom, ragyogj csak!

Ragyogj túl a kerten, a sárrá omló utak borúján!

Nagy tanulság a te elszánt ragyogásod,

kivált nekem –

régóta fény nélkül didergek!

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 40. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.

Báró Balassi Bálint: Bucsúének kedveséhez

Boldogtalan vagyok,

Mert kinaim nagyok,

Béborult ifjuságom.

A szokatlan dolgot

És a nehéz jérmot

Már megszokni nem tudom.

Régi időm elmúlt

Most másképen fordúlt, -

Szomorú az én sorsom.

Őszi harmat után,

Végre mikor aztán

Fujdogál a hideg szél,

Nem sok idő múlván

Sárgúl, hulldogálván

Fáról a gyönge levél.

Zöld erdő harmatját,

Piros csizmám nyomát

Hóval lepi bé a tél.

Én szemeim sirván,

Könnyeim csordúlván,

Néznek csak keservesen;

Bús szivem zokogván,

Csaknem meghasadván,

Bánkódik nagy erősen;

Ki miatt naponkint

Látok szomorú kínt,

Szenvedek én testemben.

Istenem, mit tegyek?

Immár hová legyek?

Mire jutok végtére?!

Ha mind búval élek, -

Ezentúl mit érek.

Élek-e még kedvemre?

Vagy mind holtig árván

Mégyek keserűségre.

Enyi gyötrelemmel,

Vagy ennél is többel

Ifjuságom mint éljem?

Jobb lesz a darvakkal

Vagy más madarakkal

Őszszel búcsúmat vennem,

S mennem oly országra,

Hogy írígyim soha

Nem szólhatnak ellenem!

Talán elmentemmel,

Búcsúvételemmel

Ha utamat követem:

Gonosz irígyimnek,

Kik most reám törnek,

Nyelvökel kerülhetem!

Ha nem látnak, talám

Nem szólhatnak reám, -

Igy kedvök bétölthetem.

Azért szerelmedre,

Világod kedvedre

Éld ezentúl, kivánom;

De én fáradságom,

Kedves virágszálom,

Éretted nem sajnálom!

Légy jó egészségben,

Addig míg az isten

Éltet, szivből óhajtom!

Szivem, isten hozzád!

Megbocsáss, ha szolgád

Vétett ő beszédében:

Mert noha nehezen, -

De tőled elmegyen,

Ki téged szán szivében.

Lesz-e véled szemben?

Látható-é e testben?

Maga tudja az isten!

Immár sólymocskádat,

Kedves madárkádat,

Kit karodon hordottál,

Klárisokkal rakott,

Szkófiummal varrott,

Lábzsinóron tartottál:

Bocsásd el békével

Szegényt, - hadd menjen el,

Reá ne haragudjál.

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 71-72. old. – Bp., 1903.

Szép Ernő: Pitypang

Nótába nem írnak

gomblyukba nem tűznek

nem tesz kirakatba

a virágos üzlet

mert te nem vagy ritka

mert te nem vagy drága

csak az árokpartról

nézel a világba

mintha kis nap sütne

orcád oly szép sárga

te pitypang,

te pitypang virágja.

Az urak, a dámák

úgy-e rád se néznek

tán le is tagadnák

az ismeretséget

pedig hogy meggyúrtunk

hogy agyontépáztunk

te kezes, te kedves

falusi pajtásunk

hófehér lelkedet

szétfújtuk a nyárba

te pitypang,

te pitypang virágja.

Ezennel én tőled

bocsánatot kérek

köszönöm azt a kis

könnyű gyermekséget

köszönöm hogy itt vagy

lehajlok utánad

gyere bemutatlak

a kaméliának

csak nevess rá bátran

mezítlábos árva

te pitypang,

te pitypang virágja.

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 38-39. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.

Báró Balassi Bálint: Esdeklés Juliához

Én édes szerelmem,

Egyetlenegy lelkem.

Mi haszon nekem élnem?

Ha semmit nem segit

Jómra fel sem indít

Az én esedezésem.

Sok könyörgésemre,

Szép leveleimre

Csak választ sem tészsz nékem.

Lelkemnek fájdalmát,

Érted való kínját

Maga te igy jól látod;

De ingyen sem érzed,

Sőt inkább neveted,

Magadban csak csúfolod,

Mondván: hadd-hadd – úgymond

Hiszem veszti nagy gond,

Kínomat úgy mosolygod.

De mi hasznod vagyon

Sok könyhullásomon,

Kétségben mire tartasz?

Mint mérget sok mézben,

Édes beszédedben

Gonoszt elegyitve adsz.

Egyfelől idesgetsz,

Másfelől kesergetsz,

Csak bánatra taszitasz.

Szép sólymok, vad rárók

Kiket madarászok

Tanítanak, viselnek,

Bánással, tartással,

Szóval, kiáltással,

Szelidek, kézre jűnek;

Az erős kősziklák

Hevétül az napnak

Romolnak, repedeznek.

Nincsen oly erős vas,

Kit tüzzel jó kovács

Ide s tova nem hajthat;

Végre erős gyémánt,

Kit az aczél sem bánt,

Végre mind elhasadhat;

A piros márványkő,

Kit ver gyakor eső,

Csepegéstől lyukadhat.

Téged pedig sólymom,

Én édes vad ráróm,

Az én sok kiáltott szóm

Kezemre nem híhat,

S csak úgy se lágyithat

Mint vasat tüz nagy lángon;

Sem mint márványkövet,

Kit eső csepeget,

Nem hathat könyhullásom.

Vérem hullásával

Ha hozzám hajlanál,

Tündöklő szép gyémántom,

Arra is kész volnék –

Csak tűled érthetnék,

Végeznéd el már kénom;

De mind sok írásom,

Szóm, síralmom, lángom,

Szolgálatom – csak károm.

Az én gyötrelmemre

S istenre tekintve,

Indúlj fel szerelmemre!...

Nagy háládatlanság

Miatt nyomorúság

Hogy ne szálljon fejedre:

Vagy segélj meg immár,

Vagy végezz ki hamar,

Ne tarts tovább kétségbe.

Az mennyei orcád,

Életem birtokát

Ha isten néked adta:

Angyali ábrázat

Ha vagyon te rajtad:

Mire vetsz engem kínra?

Mennybeliek szerint

Ennyi sok szörnyű kínt

Enyhíts meg jó szolgádban!

Úristen hogy lehet

Az kegyetlenségnek

Ilyen nagy szépség fészke!

Ha az mennybéliek

Olyan kegyelmesek,

Térj te is kegyelemre;

Angyali orczádat

Mert te megalázod,

Ha űzsz számkivetésre.

Színed dicsősége

Most ez új versekre

Elmémet serkentette;

Képtelen nagy szépség,

Ki miatt szivem ég,

Mert már elrekkentette,

Buzgó szerelmedbe,

Kiben mint tömlöczben

Sírva ezt éneklette.

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 70-71. old. – Bp., 1903.