SZENDREY JULIA ISMERETLEN NAPLÓJA, LEVELEI ÉS HALÁLOSÁGYÁN TETT VALLOMÁSA - Fakszimile-gyüjtemény

 Forrás: Szendrey Júlia: Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és halálos ágyán tett vallomása, Kiadó: Genius, Budapest, 1930.

SZENDREY JULIA ISMERETLEN NAPLÓJA, LEVELEI ÉS HALÁLOSÁGYÁN TETT VALLOMÁSA - Függelék

FÜGGELÉK.

A Julia-probléma teljes reviziójának gondolatára Julia kéziratos hagyatéka vezetett rá 1925-ben. E könyv második részében, amelynek cime: A halott megvédi emlékét, közzétettem Julia kéziratos hagyatékából mindazt, ami szorosan összefügg a revizióval. Nem közöltem Julia szépirodalmi munkáit, amelyek közlése tulságosan megnövesztette volna a könyvet. Nem közöltem továbbá Petőfi Istvánnak Juliához irt leveleit, amelyek inkább Petőfi Zoltán életirója számára fontosak, és nem közöltem végül Szendrey Marikának, Gyulai Pál feleségének, Juliához irt leveleit sem, amelyeket együtt kellene kiadni Marikának a Nemzeti Muzeum Ereklyetárában és magángyüjteményekben őrzött, Juliához irt többi levelével. E munka életrajzi része felhasználta azonban a kézirati hagyaték kiadatlan részeit is.

Az életrajzi rész emliti a XIX. és XX. fejezetben (135. és 146. oldal),* hogy Petőfi István szerelmes volt Julia hugába, Marikába. Ez István kiadatlan leveleiből derült ki. A XX. és XXIII. fejezetben (142. és 170. oldal) közölt levélrészletek is István kiadatlan leveleiből valók.

Marika kiadatlan leveleiből négyet közöl az életrajzi rész: a XX. fejezet (137-139), a XXI. fejezet (148-150 és 153-155) és a XXII. fejezet (157. oldal). A XV. fejezet (102-104. oldal) közli Julia Válasz-át Arany János Emléklapra cimü versére. A Válasz kéziratát Julia levelesládája őrizte meg.

A XVIII. fejezet (126. oldal) emlit egy rendőri idéző levelet. Ez a német nyelvü idéző levél is megvan Julia kézirati hagyatékában.

A revizióról támadt elgondolásomat, amely eleinte csak hipotézis volt, öt éven át igyekeztem más források feltárásával realitássá erősiteni. Igyekvésem nem volt hiábavaló. Megtaláltam csaknem mindent, amit kiegészitésül kerestem, és találtam ezenkivül sok mindent, amire nem is számitottam, ami tehát számomra is örvendetes meglepetés volt.

Igen bővizü forrásokra akadtam a Nemzeti Muzeum Széchenyi-Könyvtárának Petőfi-Ereklyetárában, ahol R. Hoffmann Mária urnő könyvtárnok és dr. Rédey Tivadar ur, a Hirlaposztály igazgatója, a legnagyobb előzékenységgel támogattak munkámban. Itt felhasználtam az Ereklyetárnak 132-179 számok alatt őrzött kézirati, nyomtatvány- és képanyagát, amely csaknem teljes egészében kiadatlan forrás volt mindmáig. Ebből az anyagból valók - számos elszórt adaton kivül - az életrajzi részben a következő szószerinti közlések:

XII. fejezet (81. old.) Juliának apjához irt udvarhelyi levele (Ereklyetár 155. szám).

XVIII. fejezet (127. old.) Szendrey Ignác levele Marikához (E. 165.)

XXI. fejezet (152. old.) Julia levele Marikához (E. 157.)

XXII. fejezet (158. old.) Gyulai Pál levele Juliához (E. 169.)

XXIII. fejezet (163. old.) Horvát Attila levele Zoltánhoz (E. 138.)

XXIII. fejezet (173. old.) Zoltán levele testvéreihez (E. 135.)

XXIII. fejezet (175. old.) Attila levele Zoltánhoz (E. 138.)

XXVII. fejezet (192. old.) Horvát Árpád levele fiaihoz (E. 141.)

XXVIII. fejezet (197. old.) Horvát Árpád levele fiaihoz (E. 141.)

XXII. fejezet (160-163. old.). A Tarka Müvek cimü kéziratos ujságot, amelynek cimlapját kicsinyitett reprodukcióban is bemutatjuk, szintén az Ereklyetár 141. számú kartotékája őrzi.

XXIII. fejezet (167. old.) Horvát Árpádnak és fiainak otthoni üzenetváltását öt füzetben Codicillus cimmel ugyancsak az Ereklyetár 141. számu csomagjában födöztem fel.

A kolozsvári és általában az erdélyi adatok és képek nagy részéhez 1849/50-ből Valentiny Antal úr, a kolozsvári egyetemi könyvtár főkönyvtárosa, és Kelemen Lajos levéltáros úr volt szíves hozzásegiteni. Ez utóbbinak köszönhetem az oroszok ötnapos kolozsvári megszállására vonatkozó nyers anyagot is. Ő volt szives a megfelelő részleteket másolatban eljuttatni hozzám két kiadatlan kéziratos naplóból. Az egyik Wass Pál 1848/49-i honvéd főhadnagy, utóbb százados kiadatlan naplója (VII. kötet), a másik Báró Bánffy Jánosné szül. báró Wesselényi Jozefa »Szabadságharcz alatti élményeim« cimü kéziratából »Az oroszok kolozsvári tartózkodása« cimü rész. Ezt az anyagot használta fel az életrajzi rész VII., VIII., IX. és X. fejezete.

A kolozsvári fejezetekre és Dékániné Vadadi Bertára vonatkozóan fontos felvilágositásokat volt szives közölni velem az előbb emlitett urak utján Hollakyné Dékáni Margit urnő, Vadadi Bertának a leánya, 1930 márc. 12-én kelt kimeritő levelében.

A XVII. fejezet (118. old.) közli Horvát Árpád levelét Szendrey Ignáchoz. E levél eredetije saját gyüjteményemben van.

Ernst Lajos ur gyüjteménye őrzi Juliának Orlai Petrics Somához irt levelét, amelyet a XIV. fejezet közöl a 100. oldalon.

A Petőfi-Ház kéziratos ereklyéi között van Juliának Petőfi Sándor halálával kapcsolatos nyilatkozata, amelyet a XV. fejezet közöl a 110. oldalon. A Petőfi-Ház ereklyetárának dus anyagából Gáspár Jenő ur, a társaság tagja és titkára, volt szives hozzásegiteni a megfelelő illusztrációs anyag kiválasztásához.

A történeti környezet és a régi Pest képanyagát dr. Bevilaqua-Borsody Béla ur volt szives kiválogatni, főleg a Szépmüvészeti Muzeum Történeti Képcsarnokának, a Székesfővárosi Muzeumnak, a Székesfővárosi Könyvtárnak és az Egyetemi Könyvtárnak gyüjteményéből.

A régi helyrajzi adatok pontos megállapitásának nehéz munkájáért dr. Romhányi István urnak, a Székesfővárosi Levéltár főtisztének, mondok ehelyütt hálás köszönetet.

SZENDREY JULIA ISMERETLEN NAPLÓJA, LEVELEI ÉS HALÁLOSÁGYÁN TETT VALLOMÁSA - Téry Mari és Julia teljes levelezése

TÉREY MARI

ÉS JULIA TELJES LEVELEZÉSE

1845-1848

Térey Mari, Térey (Flekl) Gábornak, a Károlyi grófok nagykárolyi inspektorának, leánya, Szendrey Juliának legjobb barátnője volt leánykorában. A jó barátnők 1845-től 1848-ig sürün leveleztek egymással, s beavatták egymást kölcsönösen leányéletük titkaiba.

Térey Mari szerepét Petőfi és Julia szerelmi ügyének döntő fázisaiban részletesen ismeri az irodalomtörténet. Ismerjük Juliának barátnőjéhez intézett leveleit is, amelyeket az 1857-ben elhunyt Térey Marinak férje, Kovács Eduárd, 1890-ben a Petőfi Társaságnak ajándékozott, sajnos, kitörölve belőlük egyes családi vonatkozású passzusokat.

Julia leveleinek teljes megértéséhez azonban szükség van Térey Mari leveleire is, amelyeket Julia levelesládája őrzött meg számunkra. E levelek, amelyekben sok az érdekes uj adat Petőfi és Julia ébredező és szenvedéllyé érlelődő szerelmére, valamint Julia leánykori életére és szüleinek családi életére vonatkozóan is, ezúttal válnak először hozzáférhetővé a nyilvánosság számára. Hogy a jó barátnők levelezése folyamatos olvasmány legyen, közlöm ehelyütt - kronologikus sorrendben beleillesztve Mari levelei közzé - Julia leveleit is, a Havas-féle nagy Petőfi-kiadás nyomán.

Kiderül most e levelezésből, hogy ugyanakkor, amikor Julia harcot folytatott szüleivel Petőfiért, Térey Mari is nagy szerelmi tragédiát élt át. Ő is szüleivel került szembe, ép ugy, mint Julia. Csakhogy Mari gyöngébb egyéniség volt Juliánál, s az ő nagy szerelmében a szülők győztek, akik az ifjú szerelmeseket kiméletlenül elszakitották egymástól.

Térey Marinak ez az ártatlan, romantikus, leánykori szenvedélye a magyar zenetörténetet érdekli első sorban, mert megállapitottam, hogy az a Kornél nevezetü fiatal zongoraművész, akit a nagykárolyi inspektorék kitiltottak házukból, az akkor 25 éves - idősb Ábrányi Kornél volt.

A levelezés.

I.

Erdőd, aug. 11-én 845. 

Kedves Marim!

Gondoltam, szivesen veszed, édes Marim, hogyha pár sorokkal hogylétünkről tudósitlak és megbocsátasz, ha egyszersmind egy kéréssel alkalmatlankodok nálad. - Károlyból hazajövetelem óta én mindég beteg vagyok; a hideg rendesen minden másod nap kilel. Most is oly bágyadt vagyok, a tegnap esti hidegtől, hogy mindúntalan le kell a tollat tennem és az irást el-elhagyni. Én csak fölkelhetek, de szegény édes Mamám és Marika folytonos ágyfekvők.

Kérlek, édes jó Marim, az itt küldött czipő szerint ha lehetne a kereskedőknél egy pár fehér zeig vagy akármiből, csak fehér czipőt kapni, ha kissebb lenne is egy kicsit, nem tenne semmit. Légy oly szives, édes Marim, és nézess, ha csak lehet; mert csak képzeld, még most sem hagytam föl azon gondolattal, hogy a szatmári bálba mehessek, mert hiszen még az 9 nap, és addig még mind meggyógyulhatunk, s aztán hirtelen honnan kaphatnék czipőt. Hidd el, Marim, soha, soha nem jöhetett volna rosszabbkor ez a betegség, mint épen most. Én e miatt most annyit mulasztottam és talán még fogok mulasztani, mit soha sem pótolhatok ki. - Igen sok aggodalmat okoz a szeptemberre való munka; mert ámbár már el van kezdve, de most igen igen keveset dolgozhatok rajta, mert ha erőltetem magam, mindjárt sokkal rosszabbul vagyok, azért nem is klavírozhatok. Csak képzeld, édes Marim, itt azt hirlelik, hogy Schreinerné megőrült, mi borzasztó csapás lenne a fiaira; de gondolom, csak olyan költemény lesz az egész, minek eredetét ugyan el nem gondolhatom. Még egyszer bocsánat az alkalmatlankodásért.

Csókolom kezeiket tisztelt Mamádnak és Náncsi kisasszonynak, téged pedig, édes Marim, számtalanszor csókol és képzeletben ölel

forrón szerető

Júliád.    

SZENDREY JULIA ISMERETLEN NAPLÓJA, LEVELEI ÉS HALÁLOSÁGYÁN TETT VALLOMÁSA - Julia vallomása a halálos ágyon

Julia vallomása a halálos ágyon.

Huszonkétoldalas levél, amelyet Julia halálos ágyán irt édesatyjának, s amelyet levelében ő maga többizben »vallomásának« nevez. A levél első nyolc oldala tintával van irva, a többi ceruzával. Az első nyolc oldal két négyoldalas (14×23 cm. méretü) fehér levélpapirosra van irva, a folytatása pedig négy darab (13×21 cm. méretü) kékes kisebb levélpapirra. Az első levélpapir élén ez a két szó: Isten nevében! A levél megszólitása: Kedves drága jó Atyám! A levélpapirosok a másodiktól kezdve számozva vannak (2, 3, 4, 5). Az 5. levélpapir végén van az aláirás: »Reszketve várja válaszát boldogtalan s a sors által annyit zaklatott leánya Julia«. A 6. levélpapir számozatlan másfél oldalnyi utóirat. A levél ceruzás része itt-ott elmosódott, de azért kibetüzhető.

Juliának ez a vallomása a levelesláda egyik legmegrenditőbb emberi dokumentuma. A haldokló Julia heteken át irta, tintával kezdte s ceruzával folytatta, de a ceruzás részt már nem ért rá lemásolni, mert a halál megakadályozta benne. A levelet ennélfogva nem is kapta meg soha az apa, az öreg Szendrey Ignác. A levél szövege mindmáig teljesen ismeretlen. Julia, a halál küszöbén, édesapja beleegyezését akarta kérni ahhoz, hogy áttérhessen a katolikus hitről a kálvinista hitre és elválhasson férjétől, Horvát Árpádtól, akivel kötött házassága boldogtalan volt. Juliának ez a vallomása a lelki vergődésnek oly elemi erejü megnyilatkozása, hogy a lélekbuvárt egymagában meggyőzi a mártiréletet élt Julia igazáról.

Isten nevében!

Kedves drága jó Atyám!

Szegény megboldogult édes anyám mindig arra intett, hogy bármihez kezdenék is az életben, előbb mindig istent hivjam segitségül eme szivből fakadó fohásszal: »Isten nevében!« Hozzá teszem még: »Oh, Uram segits!« Ha valaha, úgy most van szükségem isten segitségére, hogy a mit közlendő vagyok kedves Atyámmal, hogy e forduló pont életemben, hova annyi szerencsétlenség és csapások által jutottam, ne váljék az utolsó csapássá és végső szerencsétlenséggé életemben, mi még borzasztóbb lenne a halálnál is, ha e közlésem által t. i. kedves Atyám engesztelhetlen haragját, sőt talán, - borzasztó kimondanom! - legutolsó, soha meg nem szüntethető elidegenülését vonnám magamra. Ezért van isten segitségére és kegyelmére szükségem, hogy forditsa el tőlem e végső csapást, a melytőli félelem tartóztatott eddig is vissza, - hosszu, hosszu időktől fogva a szólástól.

Gondolja meg előbb, kedves jó Atyám, mielőtt mostani vallomásomat hallaná, mily régóta, hány hosszu éven át tűrtem sorsomat, ha nem is békével és megadással, de legalább úgy, hogy panaszaimmal nem terheltem, nem nyugtalanitottam kedves Atyámat, sem a világot nem avattam belé. Most is csak akkor szántam rá magamat, közölni kedves Atyámmal, mikor már úgy szólván a halál küszöbén álltam, és már csak az forgott kérdésben, hogy még hátralevő néhány napomat nyugalomban és békében tölthessem, távol attól, ki a láncot, a mely hozzá fűzött, immár elviselhetlenné tette. Gondolja meg ezt, kedves jó Atyám, mielőtt első felindulásában és meglepetésében eltaszitana magától, s talán még átkával terhelten taszitana siromba, a melyhez még most is oly közel állok. Nem, nem! ez lehetlen! bocsásson meg, már oly sok számtalanszor megbocsátó és elnéző Atyám, hogy e kegyetlen szót, félelem és rettegés által elragadtatva, ajkaimon kiejtettem, mit pedig magam is lehetlennek tartok annyi tapasztalás után. Azért csak arra kérem, kedves jó Atyám, ha abba, a mit közlendő vagyok, soha, semmi áron nem fog bele egyezni tudni, ha inkább, ha előbb bele fog nyugodni tudni halálomba, - de isten mentsen, hogy erőszakosat értsek alatta! - akkor csak arra kérem, mondja azt meg nekem őszintén, szóljon igy akkor hozzám: Én, ki mindig csak javadat akartam és akarom, inkább akarlak eltemetni, mint abban segédkezet nyujtani, a mit most cselekedni akarsz, s ha még is megteszed, akkor örökre elvesztetted szeretetemet, akkor megszüntem atyád lenni; ha pedig lemondasz ebbeli szándékodról, megbocsátok s tovább is jó leszek hozzád, mint a milyen voltam betegséged kezdete óta, s a mig élsz, nem hagylak el, halálod után pedig megsiratlak, és elfeledem mind azon bánatot, mit életedben okoztál és még okozni akartál, - igen, ha igy szól hozzám, kedves Atyám, de nem az első felindulás hatása alatt, nem az első rázkódás perceiben, melyek közlésemet követni fogják, hanem későbben, miután magába térve, szintén istent híván segitségül, hogy világositsa fel kedves Atyám lelkét is, - oh, bocsásson meg, hogy mint gyermeke igy merek szólni kedves Atyámhoz, mentségem csak ez egy: hogy életem, halálom forog kockán; és aztán a bírák is, mielőtt a vádlottra a »bűnös«-t kimondják, azok is előbb magokba szállnak és istent híják, hogy felvilágositsa őket, - s ha ekkor mindent meggondolva, önnönmagával tökéletesen tisztába jött kedves Atyám, s azon meggyőződésre jutott, hogy soha semmi szín alatt nem bir bele nyugodni szándékomba, s ha ekkor igy szól hozzám: »nem birok nem tudok megnyugodni szándékodba, éltem fogytáig szerencsétlenné fogsz tenni ezen lépésed által, sőt talán siettetni fogod halálomat,« szóval, ha inkább el birja viselni talán úgy is minden esetben bekövetkező halálomat, mint bele nyugodni e lépésembe, akkor csak arra kérem drága kedves Atyámat, mondja meg ezt nekem nyiltan, őszintén, habozás nélkül, - de érett megfontolás és önvizsgálat után, mert vajhmi nehezen fogom ezt elhinni birni, még csak föl is tenni, oly jó, oly kegyes, oly szeretetteljes szülői szivétől, - de ha mégis igy volna, ha isten, ki mindnyájunk javát legjobban tudja, igy rendelné, - akkor még egyszer esdekelve könyörgök, ha azt nekem őszintén megmondta, azután bocsásson meg, feledje el e szándékomat, mintha nem is hallott volna felőle soha semmit, szeressen azután is, legyen jó hozzám utolsó órámig, s ha meghaltam, azon meggyőződéssel nézzen koporsómra, hogy nem voltam háládatlan gyermeke, hogy teljes szivemből méltányoltam mindazt, a mit érettem tett, hogy igaz szivemből szerettem, és hálás gyermeke voltam, ki inkább feláldoztam - ki tudja rövid vagy hosszu - életem legutolsó reményét, s vele talán életemet is, semhogy kedves jó Atyám fejére hozzak még több búbánatot és hátralevő napjaira keserűséget, talán gyógyithatlan kétségbeesést. Édes Atyám még, hála a Mindenhatónak, ép, egészséges, még sok hosszu éven át lelheti örömét az életben, mig ellenben én, kinek egyetlen szenvedés nélküli perce nincs, kinek kin és gyötrelem az élete, s ki enyhülést talán csak a halálban találok, - igy nem méltányos-e, ha kettőnk közül én leszek az istentől reám mért bánat áldozata, ki talán úgy is, ha minden vágyam teljesülne is, nem sokára ott leszek, hol már másik két testvérem vár reám. Azért, ha azt hiszi kedves jó Atyám, ha az a meggyőződése, hogy e tettem, bármily kevéssé is, megröviditené előttem oly drága életét, s ha reám nézve jobbnak, üdvösebbnek tartja, ha meghalok, mielőtt egy lépést is tettem volna e szándékom kivitelére, s akkor csak szóljon, drága jó Atyám, s én hallgatni fogok utolsó lehelletemig. Mert itt senki más nem jön kérdés alá, csak kedves Atyám nyugalma és megnyughatása; mert hogy gyermekeim nem fognak e lépés által károsulni, arról meg vagyok győződve, sőt még az sem, - ki pedig soha sem vette tekintetbe az én szenvedéseimet, az én javamat. -

    (A tintával irt kézirat itt megszakad, s kezdődik a ceruzával irt.)

És most igazán szükségem van isten segitségére, hogy azon élet-halál kérdést feltárhassam kedves Atyám előtt, melyre az előbb mondottak vonatkoznak s hozzá még úgy adhassam elő, hogy azon esetben, ha kedves jó Atyám még mindeddig semmit sem tudna felőle, a lehető legkiméletesebben értesülhessen felőle, nehogy nagyon is megrázkódtassa és zavarja egész valóját. Hogyha csak fogalma volna kedves jó Atyámnak mindarról, a mit én kezdettől fogva Árpád mellett szenvedtem, bizonyára méltányolná azt, hogy oly sokáig birtam azt elviselni, a nélkül, hogy panaszaimmal terhére lettem volna, vagy a világot bele avattam volna szenvedéseimbe. Csak egy lény tudta azt teljesen és tökéletesen és ez volt az, mi az ő testvéri ragaszkodását oly lángoló szeretetté fokozta irántam. Ő, egyedül ő most is, bizonyos vagyok benne, pártomat fogná, de az isten őt elvette tőlünk s engem megfosztott egyetlen vigaszomtól, támaszomtól és barátnémtól. Most senkim sincs, a ki mellettem csak egy jó szót is szólna kedves Atyám előtt, vagy netalán feltámadó haragját ellenem csillapitaná. Magamra vagyok hát egészen hagyatva, s ha a jó Isten nem jön segitségemre, hogy meglágyitsa kedves Atyám szívét irántam, én jelen vallomásommal talán örökre elidegenitem magamtól és ezáltal az utolsó csapást idézem enmagamra. Legyen az isten akarata! Igy legalább nem fogok félni a haláltól, s ha ez rövid vagy hosszabb idő után bekövetkezik, örömmel fogadom, mint szabaditómat, megmentőmet az élet szenvedéseitől.

Ugy sem számolok én többé boldogságra, gyönyörökre e világon, nem számolok annyival inkább, mert nem hiszem, hogy e borzasztó bajból kigyógyúlva, valaha még egészséges lehessek. De annál inkább érzem ez elhagyatottságot, ez egyedüliséget, midőn legnagyobb kinaimban majdnem tehetlen gyöngeséggel, egészen csak idegen, fizetett cselédek martaléka vagyok, kik csak azért maradnak mellettem, hogy felhasználják tehetlenségemet, lophassanak, zsarolhassanak, s a mellett átkoznak és káromolnak, s csak halálomat lesik, hogy végkép kirabolhassanak. Ilyen most az én életem, s ki tudja, ily körülmények között nem leszek-e áldozata egyik vagy másik szivtelen és készakarva történő boszantásainak? De miután ezen semmiképen segiteni nem lehetett és nem lehet, nem tartozom-e a legnagyobb hálával és elismeréssel azon embernek, ki e keserves helyzetemben, ily kinos és utálatos betegség mellett a legnagyobb kitartással, lankadatlan szolgálatkészséggel, önkényt, minden kötelezettség nélkül ápolt és viselte gondomat, a mennyire csak tőle telt, s hogy egyszerűn mindent kimondjak, csak azt óhajtja jutalmul, hogy életét az enyémhez köthesse, hogy ezután nem lopva és titokban, de nyiltan és joggal ápolhasson és lehessen könnyebbségemre szerencsétlen helyzetemben. És, ki tudja, kedves jó Atyám, gondolja meg, hátha e betegség életemnek csakhamar véget vetend, nem fog-e kedves Atyámnak is megnyugtatásul szolgálni, ha tudja, hogy hozzájárulásával utolsó napjaim kinjait hű gondviselés és szeretetteljes ápolás enyhitette? Ha pedig az istennek ugy fog tetszeni, hogy e hosszu nyavalyámtúl végre megszabadit s vissza adja egészségemet, s én még hosszu éveket élhetek kedves Atyámmal együtt, nem lenne-e kedvesebb és boldogabb látvány kedves jó Atyám előtt, ha látni fogja, hogy végre elégedetten és nyugton folynak napjaim, mint még eddig soha sem. S ha a jövőre nézve csalódnám, mi mindenkivel, ki csak emberi belátással bir, megtörténhetik, nem volna, mit megbánnék, vagy szememre hányhatnék, mert hiszen nem voltam-e eddig is a legszerencsétlenebb nő a világon, s ha ismét az lennék is, csak az elébbenit folytatnám. De, hogy ez megtörténhessék, szükséges volna vallást változtatnom, s ez az, minek gondolata kedves jó Atyámat sorsomnak ezen fordulatától visszariaszthatná, s mibe talán soha sem tudna beleegyezni. Nekem pedig szent meggyőződésem, hogy kedvesebb leend az isten előtt, ha mint kálvinista hálával dicsőitem szent nevét, mint ha örökké csak zúgolódva, kifakadva, a tagadásig hitetlenül, úgy miként eddig, katholikus létemre, töltöttem szerencsétlen, ezerszer elátkozott életemet.

A mi a világot illeti, az - az igaz - fog egy darabig rajtam rágódni, miként eddig is már ezerszer tette, úgy szólván minden lépésnél, mit ez életben tettem, - de meddig tart az ilyesmi? Csak a mig ujdonság; mihelyest mindenki elmondta itéletét felőle, megszünt érdekes lenni, s többé senki sem törődik vele. Elválás házasok közt naponként fordul elő, áttérés, kivált protestáns hitre, a mostani időkben szintén; alig ütközik meg valaki rajta. Tehát ez az én esetem nem lesz hallatlan, képzelhetlen dolog, kivált miután most már úgy is az egész világ tudja, vagy legalább megközelitőleg, mily szerencsétlen házaséletet éltünk Árpáddal. Persze, hogy egyik rész engemet, mig a másik Árpádot okolja.

Oh én kedves jó Atyám, ha csak lehetséges, nyugodjék meg ezen eseményben; ne kárhoztasson, ne átkozzon, hogy még öreg napjait is háborgatom, miután eddig is már úgyis annyiszor keseritettem meg életét. Higyje el nekem, édes jó Atyám, Isten a tanum, hogy nem, azért nem vagyok rosz, nem vagyok háládatlan leánya, csak nagyon, nagyon szerencsétlen, kit életútja mindig ellenkezésbe, meghasonlásba hozott éppen azoknak a nézetével, elveivel és meggyőződésével, kiket különben legjobban szeretett, s kiket megsérteni mindig egy-egy vérző sebet ütött az én szivemen is. Nem engedtem bár, hajthatlanul követtem bár választott útamat, oh de azért nem voltam érzéketlen azoknak fájdalma iránt sem, kik javamat akarva, más útra akarták tériteni. De ez csak eddig volt igy, most - talán sirom szélén állva - csak arra kérem drága jó Atyámat, ha nem bir, ha nem képes ezekben megnyugodni, ha ez szerencsétlenné tenné vagy csak háboritaná hátra lévő napjait, mondja meg azt nekem harag és neheztelés nélkül, s én az istenhez erőért esedezve lemondok mindenről, lemondok, ha isten szándéka szerint még életben maradok, a nyugodt és boldog élet minden reményéről, ha pedig isten akarata szerint, szenvedéseimnek a halál vetne véget, lemondok az ápolásról és szeretetteljes gondoskodásról, mi utolsó napjaimat könnyebbé tehetné. Csak arra kérem, azért könyörgök, hogy ezen esetben, ha csak egyetlen egyszer is, beszélhessek mindezek felől kedves Atyámmal harag és felindulás nélkül, hogy még bővebben értekezhetnénk ez ügyben mind gyermekeimet, mind egyéb dolgokat illetőleg. Mert irni többet képtelen vagyok. Hetek óta irom e sorokat a legnagyobb kinlódások és szenvedések közt, azért bocsásson is meg, legyen elnéző, ezt meggondolva édes Atyám, ha netalán valahol sértő vagy megbántó szót találna. Bizony, bizony nem volt szándékom.

Reszketve várja válaszát boldogtalan s a sors által annyit zaklatott leánya

Julia.   

Még egyszer könyörgök, drága kedves jó Atyám, miután életem függ tőle, csak hosszasabb megfontolás és saját nyugalmának és jóvoltának teljes tisztába hozatala után kegyeskedjék velem válaszát tudatni s a végső határozatot, itéletet pedig csak akkor véglegesen kimondani, ha legalább egyszer megengedte, hogy e tárgyban szóval, kedves jó Atyámmal saját magával beszélhettem, a lehetőségig nyugodtan és csendes lélekkel. Tudom, hogy ez terhes leend kedves jó Atyámra nézve, de mégis bátorkodom kérni, ne küldjön senkit közbejáróul közénk, sem Gyulait, sem senki mást. Valahányszor ez még köztünk történt, mindig csak rosz vért és idegenséget, félreértést és sok keserű balmagyarázatot szült köztünk.

Dekániné Vadadi Berta 14-15 éves korában. Fénykép Sikó Miklósnak az ötvenes évekből való rajza nyomán. (Hollakyné Dekáni Margit tulajdona.)

- Ifj. Lendvay Márton. Barabás Miklós csoportkép-kőrajzáról. (Nemzeti Szinház Ereklyetára.)

- Tóth József kir. tanácsos, Pest vármegye és Kecskemét tanfelügyelője. Grund V. kőrajza a hetvenes évek végéről. (Szépm. Muz.)

- Nagy Ignác. Barabás Miklós kőrajza 1844-ből. (Lantos R. T. tulajdona.)

Julia utolsó üzenete férjének,

Horvát Árpádnak.

Tóth József irásával két példányban az az üzenet, amelyet Julia halála előtt néhány nappal, 1868 szeptember 1-én Tóth Józsefnek diktált férje cimére. Az üzenet két négyoldalas (17×21 cm. méretü) levélpapirosra van irva tintával. Az első példány a fogalmazvány. Három teljes oldal sürün teleirva, s a negyedik oldalán 2 sor és egy 3 soros beszurás a 2. oldalhoz. A második példány a fogalmazvány tisztázata, három teljes oldal sürün teleirva, a 4. oldalon négy sor és Tóth József kisérőlevele, amellyel az üzenetet eljuttatta Horvát Árpádhoz.

Juliának ez az üzenete, amelyet a sir széléről már csak diktálni tudott, s amely egy nagy emberi tragédiát tár föl, - megoldja Julia második házasságának rejtélyét.

Tóth József, amikor a család tagjait értesitette Julia elhunytáról, Julia üzenetét is eljuttatta Horvát Árpádhoz, - Szendrey Julia jegygyürüjével együtt. Horvát Árpádnak a Széchenyi Könyvtárban őrzött könyvtára - illetve annak egy része, a Remotá-k között, amely Julia üzenetében szerepel - kétségtelenné teszi, hogy Julia üzenetének minden szava megfelel a valóságnak.

Julia utolsó üzenetét férjéhez és Tóth József kisérő levelét könyvünk életrajzi részében közöljük, a könyv 184, 185, 186. és 192, 193. oldalain.* (* Az oldalszámok az eredeti nyomtatott kiadásra vonatkoznak! (az elektronikus változat szerk.)

 Forrás: Szendrey Júlia: Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és halálos ágyán tett vallomása, Kiadó: Genius, Budapest, 1930.