Faludi Ádám: Tűzfészekben a lappangás parazsa

Bányászváros lett a faluból pár év alatt, de a Lujza kocsmán kívül nem igazán akadt benne említésre méltó. Emeletes házak, utcák, járdák, boltok, bölcsőde, iskola, kultúrház, posta és egyéb szükséges hivatalok mindössze tíz percnyi járóföldre egymástól. A Lujza is a csapos nő miatt vált nevezetessé, tájékozódási pontnak számított, lehetett rá hivatkozni. Akár a világítótoronyra Alexandriában. 

Lujzának hívták a csapos nőt, akit nem csak a neve miatt jegyeztek meg, hanem azért is, mert azonos mércével mért mindent és mindenkit. Fegyelmet tartott a kocsmában, mint egy matriarchális elveken nevelkedett bányászfeleség. Pénzt letesz, ül és okos. Hitel holnap.

A szélrózsa minden irányából összeverbuvált bányászok itt ismerkedtek meg az etikett fogalmával, az olyan minimális szabályokkal, amelyekről addig legtöbbjüknek nem sok sejtelme lehetett. Tűrőképességük, tájékozottságuk, tudásuk nagy általánosban erősen súrolta a nulla tetejét. Kellő tisztelet övezte a csapos nőt azért az áldozatos munkáért, amivel ezt az értéket jócskán megnövelte egy-két esztendő leforgása alatt. Amikor már a kezdetek lázas ideje lecsendesült, hivatalosan is Lujza lett az addig Bisztróként bejegyzett út menti becsületsüllyesztő. Elmúlt az aranyláz, el Lujza, de a neve maradt, ott díszlik azóta is a hajdani földszintes felvonulási épület homlokzatán. A felvonulási épület persze csak amolyan csontváza a mostaninak, mert ezt a csontvázat belepte az újabb és újabb hús, izom, bőr borítás a növekedés évei alatt, belepte az újabb és újabb test meg a kozmetika.

Imreh András: Ha

Ha én vadász volnék,

kelnék virradatkor,

órám ketyegése

a potyogó vackor;

egy fehér fal előtt

puskám olajoznám,

eszembe se jutna

sem őz, sem oroszlán.

Ha én spanyol volnék,

fehér ingben járnék,

órára lebontva

tudnám, hol van árnyék.

Este dominóznék,

járnék a templomba,

ahogy az apám, mert

ő is spanyol volna.

Ha én hadnagy volnék,

lenne egy rémálmom:

egyedül bolyongok

kopár, köves tájon,

rongyos zászló lobog,

lehajtom a fejem,

úgy állok alá, hogy

nem is nézem, milyen.

Ha én nem én volnék,

ok és következmény

nélkül kóborolnék,

míg azt nem érezném:

megtörtént, amiről

régóta álmodtam -

végre eltévedtem

saját városomban.

(Forrás: Dunatükör 2003. ápr.)

Rubem Fonseca: Egy ifjú író búbánatai

Kezdődött pedig a nap, már mindjárt reggel, hogy a strandra lementem, nyaktekerten. Látni se bírtam a tengert, rosszul lettem tőle, hát hunyt szemmel vágtam át az Avenida Atlanticán, majd megfordultam, kinyitottam szemem, rükvercben gyalogoltam a homokon, míg helyemre nem értem, ahol aztán letelepedtem, megint csak háttal az óceánnak. Az úton keresztülhaladva hirtelen szorongás tört rám, mintha minden pillanatban elkaphatna egy autó, és kinyitottam a szemem. Autót nem láttam, ellenben megpillantottam újra, ha csak egy másodpercig is, a tengert, ám e borzadályosan kékes-zöld massza dantei látványának egyetlen nyomorúságos minutája is elegendő volt, hogy még a járdán állva kiverjen a hideg verejték, és elfogjon az émely. Hogy a hányhatnékom elmúlt, hazatértem, lehántottam magamról a fürdőnadrágot, kimerülten végigvetettem magam az ágyon, csak aztán igen hamar csengettek, az ajtóhoz mentem, a kémlelőlyukon kisandítva megpillantottam a folyosón egy talpig bugyolált alakot. Pánik fogott el, egyedül voltam, Lígia elutazott, ez itt nyilván betörő, jön, hogy kiraboljon, gyilkos netán, a városban nem honolt éppenséggel rend. Próbáltam hívni a rendőrséget, de a telefonom nem működött, és a csuklyás ember makacsul nyomta a csengőt tovább, attól kikészültem. Segítség! kiáltottam ki az ablakon, hangom a félelemtől gyenge lett, csak hát a járókelők odalent vagy nem hallottak meg az utcazajban, vagy fütyültek rám. A csengetés nem hagyott alább, a maszka nem tágított - s tessék, én bent a lakásban, holtsápadtan a félelemtől, magamra hagyatva, mi több, tökpucéran. Akkor eszembe ötlött, hogy a konyhában van egy jókora kés. Ezzel a hatalmas ölővel hadonászva nyitottam ajtót végül, és ott állt előttem egy öreg apáca, avval a fekete micsodával a fején, ej, adta-istenlánya-fityulája! 

Ingram Hartinger: Mint mind

Lucas Cejpeknek

Csaknem mind és némelyek
Mint sokak egyáltalán
Hazudok merő egyenest
A bőr felszíne alatt
És tetőtől és talpig
S mint a legtöbben ezért
Göngyölöm a hazudást mind
Még egyre igen langyos
Olykor már kurtábbra
Fogott beszédbe
Ugyanis mint akárki
Mint minden visszakerített
Egyenesbe hazudnak
Nekem tetőtől és talpig
S aztán rögvest húsomon
Át csontig s mint oly sokan
Tűröm mind e hazudást
Egyre csak igen zajos
Ám igencsak halkuló
Ordibálásán egy tömegnek 

(Ford.: Tandori Dezső)

Julian Schuting: Egy bűntelen ártatlan álma

Bár egész életében ügyelt így, egy nap majd, nagy harang se költhetné, átalussza a hívőknek mondandó hajnali mise idejét, vagy épp, mert ezen az éjszakán ama meggyőződést, hogy a jó keresztény a kereszthalál respektusából igen is csak hagyja ki az álmon meghalás kegyelmét, mind mélységesebb álom ölére csusszanni engedett – 

kis híja negyven éve, hogy egy nemzetiszocialista halálzárkából amerikai katonák kimentik, s pár napja csak, hogy lassú halálát közelíteni kezdi, az agg egyházi úr ámulatos álmot lát, más által aligha látott, az ő vele-elaggott, ám most közeledő valóságos halála révén újjáéledő álmot, melyet egy Bunuel, ha fél-szendergésén kiötli, harsányan nevetve köszönt: 

reggel volna a kivégzés, ő azonban jócskán elaludt; sebtén, akár ha őrangyal tárná zárkája ajtaját, jelezve, legfőbb ideje menekülnie Egyiptomba, kapkodja magára ruháját, ugrik taxiba, verítékcsatakosan a rossz lelkiismerettől, hogy az igazak álmát aludta, ám közben olyasmi volt ez, mint az Olajfák Hegyén kétségbeesésükben elszunnyadó tanítványok gyöngesége, kérleli a sofőrt, hajtana sebesebben, semmi ne akadályozza őket, hogy azt az időpontot, mindjárt hat óra, kivégzésének idejét le ne késse, 

s így űzi, ahelyett, hogy jönni hagyná, ami még mindenkit elért, száguld az után, ami nemcsak, hogy senki elől el nem fut, de mindenkihez betoppan, teszi ezt, mint aki fél, Isten tudja, miről maradhatna le, ha nem kerülne át ezennel abba a visszavonhatatlan többé-nem-létbe, félrevezeti talán emez egy - esemény egyszerisége s ezért való visszaismételhetetlensége, e rémálom-versenyfutásból, az időbeliségéből, s pedig azzal, ami aztán igazán örökkön rá ér, erős szívdobogással föltehetőleg az első oly pillanatban felébred, amikor végre, lélekszakadva és végső erejéből belezuhan, jókor még, a kivégzőosztag golyózáporába -
 

álom-kép, mely az együttérzést is nevetésre kényszeríti, hogy valaki szigorúan vett kötelességtudatnál fogva nem akarhatja elfogadni a kegyelmes rendelést, hanem, a leggonoszabb idők által nevetséges lelkifurdalásba kényszerül, minden tőle telhetőt megtesz, hogy menekítését hiúsítsa, álmon-testvéreként a Bodeni-tó lovasának, aki (-nem hogy megkönnyebbülne, mert ami megeshetett volna vele, mégsem esett meg, s Istennek segítségével mindenek jóra fordultanak - ) rádöbbenvén, hogy nem fúlt vízbe, úgy megijed, hogy ettől, igen, hogy mintha még meg tudná épp, fúlva, hogyan fúlt vízbe messze odakint, már a szárazföldön, csekély késedelemmel, valóságosan megfullad, ha nyomban, legalább hogy utólag eleget tegyen valamelyest, önhatalmúlag, a sorsának, vissza nem ront a tóra, s a kíméletes lópaták alatt épen megmaradt jeget össze-föl nem töri,

 álom, mely elgondoltatja, íme, a halálfélelem egyikét azoknak, kik százával űzetnek az egy-ajtóhoz, úgy megzavarta, hogy az álom megfordításaként a menekülés jelentését téves irányba terelte, törtetvén felvigyázó vagy hajcsár ily kiáltása nyomán: "vissza a helyére, mindenki sorra kerül, senkit se kergetünk el!", egy szabad lélegzetvételnyi időre azt gondolhatván, jó, hát az utolsók egyikeként sem állt hiába még sem a túléléshez-üdv kenyér-fejadagért vagy hajójegyért,

álma egy bűntelennek aki talán nem is annyira a páratlan esélyt hagyja ki, hogy így mégis hamarább legyen Nála a Paradicsomban, hanem inkább a halálfélelem űzi a halálba, hogy pontatlansága esetén mely igen százszoros halálok halálával halna ő.

(Ford.: Tandori Dezső)

(Forrás: Magyar Lettre International 1995. Nyár, 17. sz.)

Ágh István: Ráadásul halottak napján

Most az avarfüst szagú köd
rideg falusi őszbe vet,
városivá őszült kölyök
balsejtelmével figyelek,
a láthatatlanság legalján
ki tudja, bent vagy kívül-e?
ráadásul halottak napján
állok szemben a semmivel.

Kiálló gallyra érkezik
a cinke, álltában repül,
a vékony kéreg férgeit
vagdossa rendületlenül,
s addig csúszkál az elmerült fán,
ez a kicsi mohó szivacs,
ráadásul halottak napján,
míg a homály ki nem lyukad.

Aztán, mint az angyal, a fény
egyetlen ágról égre tör,
nem is a nap, sárga levél
hullásától száll fel a köd,
arany ékszerrel rakott kincstár,
lombbal a levegő, a föld,
ráadásul halottak napján,
amit az idő teletölt.

Észre se veszem, mit teszek,
egyszerre ősszé változom,
már idebent foglal helyet,
ami kint, s öntudatlanul
valami féktelen szabadság,
miként a vidék kiderül,
ráadásul halottak napján
tör föl a megbomlott derű.

Egy évszak jár az avaron,
mint lábra kelt feketeség,
nagyvad csördíti a vadont
céltalan, bár valamiért,
csak leszakítom a vadalmát,
te a kecskerágót töröd,
a ráadás, halottak napján,
nyújt múlhatatlan örömöt.

(Forrás: Magyar Napló 2011. dec. 25.)

Balázs Géza: Apám bicskája

Apám bicskájáról lesz szó. Apámnak néhány könyve, jegyzetei, rózsafüzére és bicskája maradt rám. Még sorolhatnám emlékeimet apámról, persze nem úgy, ahogy a neves író teszi, végigragozva apját, a századik oldal után már egy kissé túlstilizálva (de van még négyszáz oldal!); mert én apámról bizonyos dolgokat sohase írnék, s az én apám esetében nem lenne szükség pótkötetre sem. Nem is leszek neves író.

Tehát a családban apám bicskája nálam maradt. Nekem sohasem volt bicskám, illetve egyszer volt, néhány napig, elvittem a katonaságba, az első héten elvesztettem. Aztán inkább nem volt. Apám bicskáját tehát sohasem vittem magammal. Eddig a nyárig. 

A nyaralásra készülve, a különféle „jó lesz ez is”-dolgokat rakosgatva, becsusszantottam a hátizsákom egyik zsebébe.

Ácsorgunk a repülőtéri csekkolópultnál, mindegyik fölé kiírva: szúró- és vágóeszközt a kézipoggyászban vinni tilos. Nyugodtan megyek az átvilágításra, amikor a hátizsákom előbukkan a röntgen alól, már szólnak, hogy bicska van benne. Ja, persze, az apám bicskája! A biztonsági szervezet emberének mondom, ismerem a szabályt, de a készülődésben elfelejtettem, annyi mindenre kell gondolni, azt válaszolja, hogy akkor ő most ezt kidobja. Az apám bicskáját. Azt már nem. Apám tizennégy éve halott, a bicskáját nem veszthetem el. Sajnálja a biztonsági tiszt, de nem tehet semmit. Régebben még vállalták, hogy eltettek ezt-azt, de már nem lehet. Azért ez mégis lehetetlen, mondom, valami megoldásnak lenni kell, hiszen nyolc nap múlva érkezünk vissza, bármikor kijövünk érte a repülőtérre, szívesen fizetünk is, hiszen mi vagyunk a hibásak. Nem, ilyen már nincs. Kidobják.  

Én akkor inkább nem utazom. Moszkvába 1984-ben azért nem utaztam el (már kezemben volt a repülőjegy), mert az utazási irodában nem akartak rubelt váltani. Azóta se jártam Moszkvában. A sor torlódik, az átvilágítás megakad. A biztonsági szolgálat embere látja, én inkább balhézom, éhségsztrájkba kezdek, sóhajt: félreteszem, van önnél névjegy? 

Hálás vagyok a felcsillanó megoldásért, van nálam névjegy.

A nyaralás csodálatos, visszajöttünk, apám bicskájának se híre, se hamva. Gondolom, megírom ezt a történetet, mégiscsak hogy lehet az alkotmányosan, hogy elvesznek egy személyes tárgyat és megsemmisítenek. Azt, hogy nem engedik a repülőre vinni, megértem, elfogadom, hiszen az emberélet, a biztonság fontosabb egy körömollónál vagy bicskánál. Lesznek itt még cifrább dolgok is. 

De miért nem lehet megoldani, hogy – a feledékeny utas költségére – borítékba, fiókba, letétbe tegyék ezeket a tárgyakat? 

Tervezem, hogy megírom ezt a történetet. Elmesélem ismerőseimnek, szinte mindenkinek volt ilyen kalandja. Írd meg, mondják, mert ez tényleg elfogadhatatlan. Már ki is gondolom az írást.

 
Apám legalább hetven évig vigyázott rá, én az első úton elvesztettem. Pontosabban elvették apám bicskáját, kidobták, megsemmisítették. Nyilván rendeletekkel alaposan alátámasztva, tökéletesen alkotmányosan. Tudom, hogy egyszer mindentől meg kell válni, hülye voltam, hogy nem figyeltem éppen erre. 

Persze a gépen a repülés alatt végig nyitva volt a pilótafülke ajtaja.

És mi lesz, ha holnap valaki nadrágszíjjal? Vagy puszta kézzel? Akkor a biztonsági szolgálat majd úgy rendelkezik, hogy a repülőn a nadrágszíjakat is le kell csatolni, meg a cipőfűzőt is kihúzzák? És talán a kezeket is hátra kell bilincselni? „Cipőmre nézek: fűző benne! / Nem lehet, hogy ez börtön lenne.” (Petri György: Mondogatnivaló). Ezt mondogatom, amikor megszólal a telefon. A biztonsági szolgálat embere jelentkezik. Ismét hálás vagyok. Elmegyünk a bicskáért. Megvan! 

És még a cipőfűzőm is! Egyelőre.

(Forrás: Magyar Napló 2012. febr. 9.)

Tornai József: A XXI. század költői

Ne fogjon senki ködevően
a húrok pengetésihez!
Nagyot csalódik a világban,
aki most énekelni kezd.
Ha nem tudsz mást, mint összeütni
fülrecsegtető rímeket,
nincs rád szükségük hű agyaknak,
zárd el számítógépedet!

Aluljárókban rettegünk, mint
éjjel jó polgár, aki fut,
s egy hajléktalannak a lépcsőn
két tízest markába nyomunk.
A mai időkben isten
pénztelen lángésszé teszi
a költőket: ők a  modernek
s bankok alávetettjei.

Kolduljon hát mind, aki költő,
másként nincs támogatás!
Nem profi, aki azt hiszi, hogy
ingyen cikk a költői láz,
menthetetlen, ki álfölényből
vagy merő ökörség okán
nem tudja még, hogy ahol ő ír,
nem Svédország, nem Kánaán!

Vannak üres fejek, akiknek
a krimiírás pénzfolyam,
amellyel egy-egy kiadónak
páncélszekrénye tele van.
Hülyítés, ilyen könyv hülyítés,
mégis milliók hiszik el,
kiknek elméjében a szellem
lüktetésére nincs ma hely.

Ha majd Ady,Weöres, Pilinszky
újra olvasókra talál,
ha majd a költészet a nézők
különbjeit elvonja már
a tévéktől: vér mosta filmek
eltűnnek igéink mögött,
akkor mondhatjuk, nézd, Petőfi,
elkergettük az ördögöt!

De addig? Addig tudni mindent
s nagy versekkel őrizni kell,
ami most még húsvéti lelkek
kis kertjeiben bújik el,
és egyszer majd a makkrügyekből
kisarjad az égboltnyi fa,
mert őrjönghet urunk, az undor,
a szépségnek van igaza.

(Forrás: Magyar Napló 1994. szept.)

Pomogáts Béla: A dal örök - Csukás István összegyűjtött verseiről

(A költőiség hagyománya) Van Csukás Istvánnak egy verse, hosszú és érzékletes címe van: Orr-beszámoló a Szépvölgyi út 67-től a Kolosy-térig. Ez a vers valóban beszámoló: igen pontosan jelöli meg a költő szokásos útvonalát, midőn reggelente hegyvidéki lakásából a városba utazik. Ez a költemény a való világban rejlő szép költőiség dicséretét zengi. „Orr-beszámoló", vagyis egy rövid óbudai séta szaglási élményei felett tart lírai seregszemlét, a hársfaillattal belengett hegyoldali háztól az orrcsiklandó szagokban bővelkedő óbudai piacig. A hosszabb vers egy rövid séta illattörténete: leereszkedés a hegyről, egyszersmind talán jelképesen, leereszkedés a költészet hagyományos magaslatáról a valóság nyersebb és mozgalmasabb, de nem kevésbé poétikus világába. A nyári sétát kezdetben az útmenti hársak és a kertekben nyíló rózsák illatfelhője veszi körül, később mind kevésbé légies, mind kevésbé költői szagokkal találkozik a hegyről leereszkedő: benzingőzzel, kipufogógázokkal, majd ennek költőibb ellentéteként egy cukrászda, hétköznapibb folytatásként egy kocsma és egy vendéglő kitóduló páráival, végül pedig a természet őslehelletét árasztó piaci szagorgiával. Nemcsak a tárgyi valóságot találja meg eközben, hanem az emberi élet természetes örömét, a létezés elemi szépségét, mi több, a tárgyak bensőjéből sugárzó és áradó költőiséget is: „itt a piac, e földi csoda, e tündéri ajándék, mogorva / utcák-évek közé beszorított darabnyi gyerekkor, hová / naponta megérkezem, kopott, fáradt, boldog utazás!" 

Igen, ez más költőiség, mint a régi poétáké, de költőiség, szemben azoknak a moderneknek a felfogásával, akik szerint a világból végképp elveszett a költészet. Csukás István valójában vitát kezd mindazokkal a tudós elméletekkel és modern kísérletekkel, amelyek értelmében a költészet fogalma végérvényesen és helyreállíthatatlanul kiüresedett, s ha egyáltalán fenn akarjuk tartani az irodalmat, mint az emberi kreativitás valamiféle lehetőségét, radikálisan le kell számolnunk a költőiség valamennyi eszközével, nemcsak a szóképekkel, a ritmussal, a rímeléssel, hanem a grammatikával és a nyelvi kifejezés logikai rendjével is, és az „üzenetet" valami másra kell bíznunk: a nyelv újraalkotására, a szemiotikai experimentumokra, a tipográfiára vagy éppen a fónikus formák evokatív erejére. 

Csukás mindezt elutasítja, elég bátor ahhoz, hogy rímes versekben és kötött ritmusban szóljon az olvasóhoz, mintha Kosztolányi verstechnikai biztonságát (és a kötött forma hatalmába vetett naiv bizalmát) fogadta volna el. De ahhoz is van mersze, hogy szüntelenül önmagáról beszéljen, a saját emlékeit és érzéseit tárja fel, akár a régi poéták, akik még mit sem tudtak arról, hogy a korszerű költőnek „nem-reflexív-nek" illik lennie. Ugyanakkor ironikus kijelentésekkel határolja el magát a hagyományosabb magyar líra emelkedettségétől, történelemmel és végzettel birkózó erőfeszítéseitől és attól a költőszereptől, amely a poétát egy emberi közösség szellemi vezetőjének prófétái küldetésével ruházta fel. 

(Az ötvenhatos nemzedék) Csukás Istvánt negyven éve ismerem (kissé magam is meghökkenek ezen!). Eltemetett ifjúságunk, amely most verseit olvasva elégikus fényben ragyogni kezd, régen mögöttünk maradt a pesti bölcsészkar tantermeiben, az 1956. október 23-i egyetemista tüntetésről készült híradófelvételek homályos kockáiban, a téli Lukácsfürdő párájában, a Hungária kávéház szemétre vetett csorba márványasztalainál. Egy eltemetett kor lázai között, amelyekre évtizedeken keresztül csak elvétve gondoltunk. Az egyetemen Waldapfel József tanár úr tartott stílusgyakorlatokat, ott hallottam először Gömöri György, Ladányi Mihály és Orbán Ottó verseit, (a párizsi) Márton László elbeszéléseit. És ott hallottam Csukás Istvánról, olvastam néhány versét, már akkor emlékező és nosztalgikus verseket. Két dolgot illett tudni róla: „abszolút hallása" van, a békéstarhosi zenegimnáziumban állítólag maga Kodály Zoltán igazolta ezt, meglátogatván az intézetet, és: Czibor János unokaöccse, azé a Czibor Jánosé, akinek legendája, valóságos mítosza volt. Mondották, mindent tudott az irodalomról, de maga semmit sem írt, csak lektori jelentéseket. Állítólag az ő lektori asztalán nyert végső formát néhány olyan regény, amely aztán Kossuth-díjat kapott. 

Egyszóval Csukás bevonult az irodalomba, feje felett glóriával, amit Kodálytól kapott, és háta mögött egy mitikus nagybácsival. Bevonult és gyanakodott. Összehúzta mongolos szemét, és a szűk résen át gyanakvóan nézte a Váci utca neonfényben fürdő kirakatait és libbenő szépasszonyait. Kisújszállásról érkezett, munkába hajló parasztok és iparosok közül, emlékezetében a gyerekkor szabadságával és az apai kovácsműhely vörös fényeivel. Igazán csak a Ménesi úti kollégium zajos és füstös diákszobájában érezte jól magát, vagy a Gellért hegy nyílt térségein, barátaival. A Belváros, amely a bölcsészkar körül zsongott és csillogott, idegenkedéssel töltötte el. Pedig megvolt benne az érdeklődés, sőt a vágy új társak, új otthon iránt. „Szívetekben akartam otthon lenni (...) Hogy vágytam rád, futottam feléd, város! (...) ácsorgok elszorult / torokkal s várom, ki ölel magához?" - hangzott fel Ácsorgok üvegcsarnokban című versében a várakozás, a társakat és otthont kereső közösségi igény. 

Vágyai nem találtak boldog beteljesülést, közösségi szomját nem tudta csillapítani. A város, úgy tetszett, sokáig nem ölelte magához, nemigen fogadta be. Idegennek érezte magát a lázas forgatagban, csalódnia kellett álmaiban. „Beváltatlan álmaimban élek" - tett keserű vallomást (Beváltatlan álmaimban élek), s úgy gondolta, valamiképpen a „senki földjére" került, megoldhatatlan ellentmondások köz. „Így állok a világ kereszttüzében" - hirdette az Őszi ének elégikus soraival. 1957-ben az egyetemről is kimaradt, albérletek között hányódott, tűnő mámorban és múló szerelmekben keresett vigasztalást. Egy nemzedék élményei voltak ezek; hajnalig tartó csavargások az őszi ködben, hajnalig tartó viták, felcsukló vallomások, kártyával, borral átvirrasztott éjszakák. Az a nemzedék vergődött és hányódott így, amely 1956 tavaszán lelkes reménységgel üdvözölte a politikai „olvadás" híreit, eljárt a Petőfi Kör vitaüléseire, olvasta az Irodalmi Újságot, majd valamilyen módon: fegyverrel, tollal, rokonszenvező bizalommal szerepet vállalt a magyar forradalomban, hogy azután a vereséget követő időkben egy szétvert és atomjaira hullott társadalomban próbáljon megkapaszkodni, legalább a barátságban, a szerelemben és az irodalomban. 

A vad viták és a még vadabb hallgatások között a fiatal költő számára nem véletlenül az eltűnt gyerekkor és az eltűnőben lévő ifjúság jelentette az igazi életet. Az elhagyott múlt terepén nyílott szabad és gazdag láthatár, a lélek ebben a múltban kereste nosztalgikus otthonát. Csukás István ifjúkori költészete csupa emlékezés, csupa nosztalgia. A vándorlás emésztő nyugtalanságában természetesnek tetszett, hogy a vidéken töltött gyerekkor, a kollégiumi ifjúság volt a belső biztonság és derű otthona. A sietős szerelmek és kedvetlen kiábrándulások között elveszített édenkertet varázsolták elé régi, tündéri szerelmei. A költői személyiség emlékeiben találta meg igazabb önmagát, a maga gazdagabb lehetőségeit. Csukás István azzal a nosztalgikus érzéssel beszélt, amelynek Villon vagy Apollinaire szabta meg költői hagyományát. „Hová tüntetek cimborák? / Elzúgó egyetemi évek / padsoraiban ottmaradt / merész ifjúságunk szabad, / fennhéjázó könnyelműsége" - szól a Hová tüntetek. „Üres kezembe rózsát képzelek, / üdvözlöm tűnő ifjúságom, / ellép bújtató levelek / hátán, foszforeszkáló lábnyom: / sírásba megszakadni nem bírt / szívem, keresve otthonát, / csontig hamvaszt el a hit, / s az álom sietve megáld" - hangzott a Vers az eltűnt szeretőkért. A fiatal költő árvának és otthontalannak tudta magát, emlékeibe öltözött az idegen világ előtt. Nosztalgikus álmokkal védekezett szemben a valóság nyersebb kihívásaival.

Ennek a védekezésnek ma már szinte „irodalomtörténeti" értelme van. Az új magyar költészetnek egy egész raja húzódott vissza emlékeibe a társadalmi lét nyersebb tapasztalatai elöl. Azok a költők, akik vidéki, falusi gyerekkor után a korai Kádár-korszak mostoha körülményei között próbáltak a nagyvárosban tájékozódni és sorsot építeni. Egy nemzedékkel korábban, a „fényes szelek" lobogtatta történelmi remények idején még hódítani érkeztek Budapestre a vidéki fiatalok: Juhász Ferenc, Nagy László, Simon István és Fodor András. Illetékesnek tudták magukat nemcsak a faluban, az egész országban, akár a fővárosban. Az ötvenes évek második felére, a hatvanas évek elejére elveszett ez a szép biztonságtudat. Aki Ágh István, Bella István és Ratkó József első köteteit és nyomukban Kiss Anna, Utassy József, Kovács István, Kiss Benedek műveit olvassa, érzékelheti, hogy a fiatal költők magánnyal küszködnek, idegennek érzik magukat, nosztalgikus vágyat éreznek az elhagyott falusi világ, az elveszített gyerekkor után. És ha visszatérnek, akkor nem találják meg ismét az elveszített otthont. A falutól elbúcsúztak, a városban még nem találtak igazi hazájukra, ez okozza árvaságukat. A faluból városba kerülő fiatal költő otthonkereső küzdelmét, felajzott várakozását és magányos elveszettségét az elsők között alighanem Csukás István szólaltatta meg. 

(Otthon a világban) Az árván maradt lélek védekezéséből, emlékező nosztalgiájából szinte észrevétlenül lett férfias számvetés. Az emlékező személyiség lassanként átalakult, a jelenben és a valóságban talált rá lehetőségeire, feladataira. A makacs következetességgel vállalt és végzett önvizsgálat lett a legfőbb fegyvere. Úgy látszik, Csukás Istvánnak a gyermekkor megtartó emlékei és az ifjúság felparázsló szenvedélye mellett még voltak tartalékai. Mindenekelőtt a tapasztalatok józan értelmezése, az eszmélet rendjéért vívott kitartó küzdelem. „...várom józanul, hogy majd összeáll / súlya, értéke szerint a rend bennem" - írta Februári csalogató című versében. Tudta persze, hogy a rend nem magától születik, ellenkezőleg súlyos ára van, szívós munkával kell azt létrehozni, a gondolkodás erőfeszítéseivel. Hű hétköznapok szárnyán című versében beszélt arról, hogy vállalni akarja ezeket a rendteremtő, köznapi küzdelmeket: „Rossz harcba keveredtem, érzem, / már bölcsen kihátrálnék, / itt-ott lehullajtott pénzen / élek, napjaim hevenyészem, / s amit ütök, árnyék; / szívós munka találj rám, / hű hétköznapok szárnyán / repüljön a szándék!"

Tudta azt is, hogy csakis a szívós munka lehet a lélek egyensúlyának feltétele és az öröm forrása. Csukás Istvánban mindig őszinte és természetes vágy élt az öröm iránt. Ép érzékkel, egészséges ösztönnel vette birtokába a test és a szellem köznapi örömeit. Egyszerű szavakkal tudott beszélni a mindennapi élet boldog élményeiről, kedvre derítette egy derűs nyári délután, egy asszonyi nevetés, egy tiszta ing. Azokkal a költőkkel: Csokonaival, József Attilával, Dsida Jenővel, Weöres Sándorral, Kormos Istvánnal érzett rokonságot, akik a köznapi sorsban tudták meglelni békéjüket. Míg társai, a fiatal költők közül oly sokan a történelemben tapasztalt drámákon merengtek, az élet és a halál végső értelmével viaskodtak, a magány pusztító hatalmát panaszolták, ő az örömről is beszélt. Arról a köznapi derűről, egyszerű boldogságról, amely mégiscsak bevilágítja, fenntartja az emberi életet. A költői személyiség belső küzdelme egyszersmind küzdelem volt ezért az örömért. Ahogy ifjúságának egyik lírai összefoglalásában, Az ősz csak hódítban olvasható: „az ifjúság vakmerőségét / szigorúbb ifjúság váltja fel, kaland helyett pontos térkép / a szenvedéshez, a boldog kínhoz, álommal megáldott / életemhez, mely tikkadt kráterként az örömért kiáltott!" 

Csukás István nem mondott le arról, hogy boldog legyen, és, úgy látszik, mindig értett ahhoz, hogy a boldogságot megszerezze magának és megossza másokkal. Ez a képessége, amely hadd hangsúlyozzam ismét, ritka adottság az elmúlt évtizedek költői között, nem jelent olcsó derűt. Nem jelenti azt, hogy ne vette volna észre és ne élte volna át az elmúlt évtizedek drámai valóságát. Nem jelenti, hogy ne tudott volna részvéttel mások szenvedése fölé hajolni és ne kereste volna a megoldást, a megtisztulást. Számos olyan költeménye van, amelyekben vállalja az ember és a történelem tragikus konfliktusait. Nem saját árvaságát panaszolja, nem ifjúságának tündéri élményeit ébresztgeti, nem veszi körül magát nosztalgikus emlékekkel, hogy didergő magányát melegítse általuk. Egyáltalán, alig foglalkozik önmagával, nem keres vigaszt, nyilván nincs is szüksége rá. Ellenkezőleg, a világ gondjait sorolja, szinte végetérhetetlen menetben, mint Az eldobott újság című versében is. A közönyös hangon, ostobán fogalmazott napihíreket, amelyek mögött végtelen sok szenvedés zokog és sikolt, népeké és embereké. Vagy a Rövid elégiában, amely a külváros, a Mándy Iván-novellákban életre keltett omladozó józsefvárosi házak köré fon tündéri, szomorú mitológiát. Vagy a Mi lesz a halál után? címűben, amely az emberi létezés szomorú törékenységén gondolkodik el. Megannyi vers a közös sorsról, és arról, hogy e közös sorsot a költő személyes módon, személyes hitelességgel éli át. 

A közös sorsban, másokkal, a világgal találkozva lelte meg az otthont, amelyet ifjúságában annyi szenvedéllyel és szorongással keresett. Költészete ennek az otthonosságnak is bizonyítéka lett, a költő otthonra talált a létben, a nagyvilágban és az országban, saját sorsában, amit most már vezérelni tud. És otthonra talált a városban, szinte észrevétlenül. Eloszlott a gyanakvás, megszűnt az idegenség, Csukás Budapest költője lett, akár vas István vagy Orbán Ottó, természetes gesztusokban nyilatkozva meg a városi élet gondjairól és örömeiről. A férfikor lírájának költői minőségét az otthonosság adja, a biztonság, az illetékesség tudata. Az, hogy Csukás minden hivalkodás nélkül, férfias fegyelemmel tud szólni és ítélni a világ dolgairól, saját életéről, akár múltjáról és emlékeiről, amelyekhez annyi érzelmi hangoltsággal közeledett azelőtt. 

(Emlékezés és számvetés) Az érzelmi hangoltságot a számvetés okos fegyelme váltotta fel. Az ifjúság nosztalgikus költészetében az emlékek opálos, tündéri fényben ragyogta, a múlt valóságát az ábránd és az álom szőtte át. Később mindez keményebb, élesebb fényt kapott, a vizsgálódás, az elemzés metsző fényét, amely a tények igazságát és értelmét akarja felderíteni. Az emlékek érzelmi töltését és pátoszát enyhe irónia ellensúlyozza, ez készíti elő a pontosabb és tárgyszerűbb ítéletet. A személyes vallomás vagy állásfoglalás, amely az ítéletet követi, hitelesebbé vált ezáltal, nagyobb súly van. Emléknek és ítéletnek, nosztalgiának és iróniának ez a sajátos, játékos vegyülete a Rigmus két hangra emlékező soraiban ölt alakot. Csukás István ebben a versében szülővárosa, Kisújszállás közeli és távoli múltját idézte, emlékfoszlányokat, mozaikképeket, ismerős arcokat, utcákat, házakat, ismerős nyelvi ízeket, szavakat. Az emlékeknek és képeknek ebből a játékos mozaikjából bontakozik ki egy dolgos és teremtő emberi közösség múltja, jelene. Olyan közösségé, amely évszázadok óta tartja fenn az országot, az anyanyelvet és a nemzetet. És az emlékek mozaikja nyomán bontakozik ki az a hűség és elkötelezettség is, amit a költő érez szülőföldje iránt. A gyermekkor tündérvilágát életre keltő emlékezésből így lett a szülőfölddel, a nevelő közösséggel, a történelemmel való számvetés. 

A számvetés fegyelme és ereje öltött teste a költő egy ugyancsak hangsúlyos költeményében. A felidézett toronyszobában. A toronyszoba, az eltemetett és most felidézett múltban található, a Gellért hegy lábánál, egy kis utcában; Czibor János lakta, a legendás hírű irodalomkritikus. Itt zajlottak azok a vallató viták és bénító kártyacsaták, amelyek korábban Csurka István Ki lesz a bálanya? című drámájának adtak indíttatást: ez a színmű is az ötvenhatos nemzedék kiúttalanság-érzetét fejezte ki. A dráma és a vers által felidézett vitákban és csatákban egy majdnem elveszett értelmiségi nemzedék néhány reprezentatív képviselője kereste helyét, viaskodott egymással és önmagával, birkózott a létezéssel és a történelemmel, próbált menedéket találni a szétszóródás, az önpusztítás fenyegetése elöl. Nem mindenkinek sikerült, a toronyszoba magányos lakója például a végső kétségbeesés óráiban az örvénybe vetette magát, egy doboz altató révén találkozott a semmivel. Csukás István verse ennek a toronyszobának a nehéz, fojtogató légkörét és gazdájának súlyos végzetét idézte fel. A múlttal nézett szembe, az ifjúság tragikus kalandjával vetett számot. Ez a számvetés józan és fegyelmezett, az emléken merengő korábbi fájdalmas nosztalgiát igen alapok lélekismeret és elemző készség váltotta fel. A költő pontosan és hitelesen, az oknyomozó vizsgálatok száraz szigorával, mégis a költészet mitologikus és személyes erejével mutatott rá egy emberi sors, egy sorstragédia körülményeire, hátterére és magyarázatára. 

Az emlékezés lírája után így a számvetés költészete következett, Csukás István költői stílusát, alkotásmódját is átalakította ez a változás. Az emlékek fájdalmas nosztalgiájához jól illett az a természetesen ömlő beszéd és zene, amely a fiatal költőnek szinte anyanyelve volt. A gazdag és éber emlékezet szinte ontotta a költészet anyagát, az opálos fényben tündöklő emlékeket és a nosztalgikus meditációt. A nosztalgikus hang szépen érvényesült abban a dallamban, amely Csukás István zenei tehetségének nyelvi következménye volt. Verlaine a zenét mondta a vers legnagyobb erejének, és Csukás már hajlamai szerint is ezt a költői tanácsot követte. Kevés fiatal költő tudta hozzá hasonló nyelvi erővel a költeményt, vagy egyszerűen a szavakat zenévé átlényegíteni. Ötletes és játékos volt ez a muzsika, valójában az, amely Weöres Sándor, Zelk Zoltán, Tamkó Sirató Károly és Kormos István gyermekverseiből is szólt. Csukás nyelvi találékonysága és zenei játékossága arra világított, hogy nyelvünkben még mennyi költői energia feszül kihasználatlanul. 

Számvetésre vállalkozva a költőnek ezzel a zenével kellett szakítania. El kellett hagynia természetes erőforrásait, eredendő eszközeit, hogy ne „szép" és dallamos vallomásokat írjon, hanem igazságkereső, múlttal és sorssal számotvető költeményeket. Bizonyára nehéz küzdelem volt, amit önmagával, hajlamaival és kialakult költői stílusával folytatott. A férfikor lírájának jeles művészi eredményét mégis az jelenti, hogy Csukás Istvánnak sikerült ez az átalakulás, méghozzá oly módon, hogy a zene engesztelő és varázslatos erejéről sem kellett lemondania. Érdesebb, fanyarabb, mondhatnók „bartóki" lett ez a zene, a lágy harmóniák helyett, metsző disszonanciák adnak neki különös zengést. A költői hangot irónia szövi át, a versben alakot öltő gondolatot az elemzés és az értelmezés igénye élteti. Az Ima a vadevezősökért, a Rigmus két hangra, A felidézett toronyszoba és Az eldobott újság ezt a disszonanciákból épülő nyelvet beszéli, bennük újult meg és vált igazán jelentőssé Csukás István költészete. A lágyan ívelt dallam, a merengő emlékezés a valóság fegyelmezett és józan vizsgálatának, egy modernebb zenének adta át helyét. 

A vers nem az ihlet, az emlékezés, a védekezés kényszerében születik, hanem a valóság fölé hajló elszánt figyelemben, az eszmélet belső küzdelmeiben. Vajon lehet-e verset írni akkor, ha a szavakat nem hajtja az emlék, a képzelet, a dallam ereje? Csukás István is erre gondolt, midőn papírra vetette ars poetikáját, a Meddő óra sorait: „Csinálj verset abból, hogy nem lehet / verset írni; mielőtt ráhánynál a papírra, / fogalmazd meg az emelkedő gyomrot, / a bőrödből kifordító ingert s a tiltakozó / észt, /... / ábrázold a / reménytelen menekülést, a felgyűrt szoknyákat, / a reggelre megfagyott lepedőt, a feloldhatatlan / idegenséget, a kiherélt férfi-magányt, / az ösztöneibe visszazuhanó nőt, jelezd / a vallomás határát, a széthulló hangszer / félelmét, túlfeszített idegeidet, havasi / kürt gerincedben az alvilági üvöltést, / a megsemmisülés léghuzatát, íme, / csinálj verset abból, hogy nem lehet." 

(A köznapok igézete) A köznapi tapasztalatokban, az egyszerű valóságban rejlő poézis felfedezése és meghódítása a költőiség visszavívását is jelenti. Csukás István nemcsak leereszkedik a költészet hagyományos magaslatáról, hanem fel is emeli a köznapi dolgokat, pontosabban a költőiség fénykörébe állítja őket, valóságos aureolát varázsol az emberi élet elemi ajándékai köré. A bevezetőben említett óbudai vers költőjét, mint láttuk, a piac zamatos illatai töltik el gyönyörűséggel, de van egy másik piaci költeménye is, A piacon az első utam, amely az egyszerű örömök klasszikus költőjéhez, Berda Józsefhez méltó érzékenységgel, ihletettséggel írja le a piaclátogatás mámorító élményeit: „A piacon az első utam a gombaárusokhoz / vezetett, csak futólag vetettem egy-egy pillantást / az almára, a körtére, a paprikára, a hagymára, / a céklára, a krumplira, a padlizsánra, a petrezselyemre, / a dióra, a sütőtökre, csak épphogy köszöntöttem őket, / fölizgult orrcimpával és túlcsorduló szívvel, ahogy / a nagy és szent dolgokat illik, az ősz ajándékát, / a derűs és illatos koszorút sápadt és keserű homlokunkon". Vagy hivatkozhatom a Halat pucoltam, pontyot és kecsegét című költemény szinte áhítatosan merengő soraira, amelyek a konyhai foglalatosság, a szakácsmunka szelíd derűjét örökítik meg: „leszedem a pontyról a pikkelyt, / a kecsegéről a bőrt, konyharuhában / megszárogatom, besózom és büszkén nézem / őket, mint egy-egy jólsikerült költeményt!" 

Igen, Csukás ezekben a köznapi örömökben találja meg a költőiséget, és találja meg az emberi élet értelmét, legalábbis az örömnek azt a biztos forrását, amely élni segít, amely kárpótol azért, hogy az ifjúság a múlt ködébe merült, és ennek az ifjúságnak a világhódító reményei véglegesen elfoszlottak a semmibe. Ezek a szelíd és egyszerű örömök biztatják a háborús konfliktusokról, ökológiai katasztrófákról érkező hírek vad záporában is arra, hogy higgyen az emberiség és a magyarság megmaradásában. Vers karácsonyra című „alkalmi" költeményében ez a szelíd, mégis erős bizalom kap szavakat: „legyen születés és legyen halál is, testünkre szabott, / hogy a végén derűsen búcsúzva emeljünk kalapot, / legyen, aki hisz és legyen olyan is, aki kétségbeesik, / aki gyógyítja s aki felmutatja újuló sebeink, / legyen, legyen, legyen, ki lehozza a jövőt, / az idén se szüljünk halott csecsemőt!" 

Lehetne mindez naiv életöröm, az emberi létezés drámai tapasztalatainak tudatlanul hátat fordító hedonizmus, de nem az, Csukás szomorú szívvel veszi tudomásul az ifjúság elmúlását és vet számot az élet törékenységével, múlandóságával. Panaszkodik az ízületek és idegek kopása miatt, elsiratja a múlt idők mind töredékesebben felidézhető kalandjait, megrendülten áll nagy költőtársak ravatalánál, a személyes veszteség fájdalmával idézi fel halottainak, közöttük egykori mestereinek az irodalomban: Sarkadi Imrének, Kormos Istvánnak a szellemalakját, és groteszk öniróniával beszél egy temetői látogatás elkeserítő tapasztalatairól, felismeréseiről: „Tegnap egy költő sírját koszorúztuk, / utána sétáltunk egyet a gyönyörű temetőben, / meglátogattunk egy írót a gesztenyefa alatt, / majd egy másik költőt, majd valami furcsa / etikett kényszerére, felkerestünk minden / ismerőst, habár mindegyiknél csak pár / percig voltunk, mégis későre járt s töprengve / álltunk a kapuban: érdemes-e hazamenni?" (Tegnap egy költő sírját). 

Mindezek ellenére tud örülni az életnek, egy felhőtlen nyári délutánnak, egy barátok között, fehér asztalnál eltöltött estének, egy befejezett versnek. Rövid életemet megtoldom című elégiáját, amelynek minden sorát az élet édenségének mámorító élménye járja át, az elmúlás fájdalmas érzésével kezdi, s játékosan elmereng azon, hogy miként is lehetne kifogni a közönyös múlandóságon. Aztán éppen az elmúlást kicselezni vágyó életkedv teljesebb kibontakozása következtében az elmerengő, csendesen elégikus hangot a mámoros életszeretetet harsogó ódája váltja fel, és a költő szinte megállíthatatlanul, elnémíthatatlanul kezdi sorolni az élet mellett szóló érveket: „a boldogságtól dagadt erekkel lüktet a fa s mintha / vándorútra kelne, a szomszédból átkúszik a szederinda, / a kutya szőrős, bogáncsos pofájából sárga drágakő világít, / elnyel a mámor s mélyül velem a határtalan öntudatlanságig, / bennünk a világ s mi benne csücsülünk nyakig a világban, / ... / ha mozdulok, velem mozdul fuldokló sóvárgással minden énem, / aki voltam s akit elhagytam, ahogy az szokás, úton és útfélen, / s visszanézhetek megnyugodva, vissza is látok apámig, anyámig, / e kifogyhatatlan nyári délutánból küldhetek nekik is egy sugárnyit." Ezt az elragadtatott, forró élethimnuszt zárja le a végső szentencia. „nincs szebb, mint az élet és nem is érdemes szebbet kitalálni!" Aminek hitelességét mindazonáltal a korábbi elégikus merengés, illetve az élet értelméért vívott egyszemélyes küzdelem alapozza meg. 

(A személyiség védelmében) Az élet értelme mellett érvelve Csukás valójában magasrendű egyéni és közösségi értékek védelmében lép fel: a köznapi dolgok és az elemi örömök költőiségét hirdetve az emberi személyiség integritásáért küzd. Talán lesznek, akik ezt is a korszerűtlenség jegyeként értelmezik, abban a meggyőződésben, hogy a modern ember személyisége már végképp szétesett, és az „én"-nek már nincs sem koherenciája, sem transzcendenciája. Magam mégis úgy gondolom, hogy a személyiség szabadsága és felelőssége mellett szót emelve Csukás költészete éppenhogy időszerű. Mindig és következetesen az egyszeri és megismételhetetlen emberi élet jelentőségét, méltóságát mutatja fel, a köznapi életöröm elemi forrásai mögött így talál rá a biztosabban megalapozott öntudat és talán a boldogság lehetőségére. Az „én" elveszítése vagy felszámolása ugyanis, Csukás és persze a kritikus meggyőződése szerint, csak növeli a mindenütt kitapintható válságot és lerombolja a huszadik század végére éppenhogy megmaradt humánus értékeket. 

Levél a föld alá című - Kormos István alakját, barátságát felidéző - költeményében Csukás István az emberi személyiség megismételhetetlen, egyszeri csodájára mutat rá: „mivel már nem akarok örökké élni, / és sejtem derűsen, hogy nem is lehet, / és nem is akarom már elcserélni / senkivel se az egyetlen életet, / mely az enyém, csak az enyém, bőrömet kitölti". Galsai-motívumok című versében pedig amellett tesz hitet, hogy az emberi integritás és önazonosság teremti meg igazából a méltó sorsot, a méltósággal élhető életet; ez egyúttal költészetének összegző lírai üzenete is: „az én szívem, az én tüdőm, az én gyomrom / mutasson fel engem, a saját lúdtalpaimon / araszoljak zavaros kis üdvözüléseim után, / így szeressenek a nők, az esendő tündérek, / a szívükkel, a tüdejükkel, a gyomrukkal, amíg / lehet, amíg bőrünk hőt sugároz, végső meleget, / már nem akarok a saját vállamra állni, nem / akarom átvérezni a papírt, semmi ilyen / bűvészmutatványt nem akarok többé, együtt / lassulok a sejtjeimmel, megsejtve a szelíd / ritmust, ahogy óriás térdén elringat a Föld." (Kossuth)

(Forrás: Alföld - 48. évf. 1. sz. -1997. jan.)

Térey János: A mézeshét

1. Tájvesztés 

Föl tudnám sorolni összes valahavolt villamosvonalait. 

Térkép nélkül is eligazodnék bármelyik viharvert peremkerületében. 

Harminchat éves vagyok. Azt a bizonyos Varsót, ahol ember lett belőlem, kitörölték az atlaszokból. A megmaradottak, akik helyben várták be a végkifejletet, az acélfürdő előtti nyár divatja szerint öltözködnek mostanában. Lokálpatrióták voltak, most a puszta földrajzi helyen kívül nincs mihez ragaszkodniuk. Hazatelepült, vajszín zakós emigránsainknak, akiket visszahozott a vállalkozókedv, itt nem terem egyhamar babér. 

Hajléktalanná váltunk valamennyien. Ez az egyik tulajdonságunk, amely összeköt minket. A másik az anyanyelv: mindannyian a varsói dialektust beszéljük. Egyéb közös béklyóra nem hivatkozhatom. 

Mint a törekvő statiszták, akik már elhadarták tőmondataikat a fináléban. Nem volna jelenésük többé, mégis visszalopóznak a színre. Tekintetüket a levegőbe fúrják. Utasításra várnak, hasztalan. 

Én vagyok a szolidáris súgó, aki mindenkit óva int a színen maradástól. 

Hangmintára van szükségem abból a városból. Ábrándom: föltárcsáznom valamelyik ottani játszótársamat, s az illető a tíz év előtti Varsóban fogadja hívásomat. Nincs kérdésem, se közlendőm. A kagylóból szűrődő alapzaj igazít útba. A Tannhauser bevonulási indulóját bömböli a rádió. Edénycsörömpölés, írógépkattogás. Nyelvlecke foszlányai. Csönget a 16-os, eső szemetel. Az ajándékidő alapzaja. 

2. Varsót bevenni 

Háromféle Varsó létezik. Mindhárom bélyegen ugyanaz a szirén-embléma. Csak a színük más. 

A mélyzöld szirén a nyárban doromboló városban rak le. Borkrémtekercset csomagoltatok a Bliklénél. Lanyhul az óvárosi hőség. Poros, esztrádos, biztos unalom. Hat-hét órák kapok a pénzemért „a fuvolázó békekorból". 

A kanárisárga szirén az épülő gettófalak tövébe röpít. Mintegy tíz órát töltök a bepiszkolódott Varsóban, amely tele van idegenekkel. Azt szajkózzák: „poloskafészek", „a tervszerűtlenség és a káosz melegágya". Az Orla utcai népkonyhán valami förtelmes löttyöt tolnak elém. A Krochmalnán utamba áll a Werkschutz és nincs munkaviszonyom. Csöpög rám az ólmoseső. Tépetten kerülök haza. Időt kell nyernem, hogy kialudjam ezt az őszt. 

A vörös szirént nem ajánlom. Kemény lecke volna. Harmincórás portya a lángba borult kefeüzemek környékén. Gépfegyverkattogás, a pernye bűze. Hajsza padlásról padlásra az átfúrt tűzfalakon keresztül. A bunkerekből a csatornába. Izzadt képpel araszolunk előre. Fészkelődés a Mila utcai vezérkari szállásán. A ciánkáli páratlan kincs. Benzines palackokat kötözök kisfiam derekára. Lelököm a balkonról, aztán utánaugrom. 

Ezt a Varsót a földdel kell egyenlővé tenni, s ezzel elrettentő példát kell szolgáltatni egész Európának. Ez a város a kifacsart, ezer sebből vérző Varsó. A teljes védtelenség szinonimája. A szűnni nem akaró önsajnálaté, a töketlenségé. Az évszak szeszélyeinek kitett testek. Nincs gyógyír, de kalauzod tudatta veled, hogy utadnak „belátható időn belül" vége lesz. Nem kattanhatsz be. Kialszod a vörös szirént. 

Varsó legedzettebb vendégeit is kikészíti ez a tortúra. Némelyek padlóra buknak, s szűkölve kérnek kegyelmet. A syreni gród körvonalai egyszercsak szertefoszlanak. 

3. A kaptár 

Komfortos, óriási kaptár, ahol mindannyian egy-egy bélelt kis zuggal rendelkezünk. A részegítően nedves október a jutalomjáték ideje. Friss erőt és dévaj mulatókedvet csöpögtet belénk. A legelőnyösebb fénytörésben mutatja meg a kaptárbeli társak ábrázatát, meg a máskülönben fakó utcasarkokat. A behordott termést a megfelelő rekeszekbe szortírozzuk, aztán elégedetten lessük a kaptár résein át az esőt. 

Milyen tágas az októberi kaptár! Méltó helye és szerepe van benne mindenkinek, akivel máskor nem vállalunk sorsközösséget. Tréfáink céltábláinak, átkaink tárgyainak. Szóba elegyedünk az Óváros savanyú csoroszlyáival. Ostoroznak minket léha életvitelünk és gyönge tanulmányi előremenetelünk miatt. (Állunkat kapargatjuk boldog tehetetlenségünkben.) 

Fiatalok vagyunk, már nem annyira fiatalok azonban, hogy - régi kedvtelésünk! - einstanddal ijesztgessük a kicsiket, akik kizárólag lármás labdajátékokban lelik örömüket. (Októberben maszatos öcséink ők.) 

Sorbanálláskor kedélytelen irodistákat engedünk magunk elé, pedig tudjuk, hogyan súgnak össze csapatunkat látva: „A senkiházi Méz utcai banda". 

Helytartóink önjelölt méhészek, akik - úgymond - házirendet adományoztak Varsó tunya és együgyű méheinek. Mintha nem volna szent nekik a mi októberünk. Ártó szándékkal masíroznak rajta keresztül. Finnyás népség. Velejéig gyűlölik fővárosunkat. Keresztesháborút folytattak érte, hogy megkaparintsák, s tönkretegyék műemlékeit, megzabolázzák éjszakai életét. - Októberben könnyű félvállról venni a betolakodókat. 

4. A varsói méz 

Mi voltunk varsó méhei, mi voltunk Varsó méze is egyúttal. Szemben a pökhendi parvenükkel, akik Varsó krémjének kiáltották ki magukat. Kaptármelegben és rajszellemben éltünk. Tőlünk volt ragacsos a város. Makacs foltokat hagytunk kedvenc mulatóink bordó bársonypamlagain. 

5. Csapadék 

A tíz év előtti Varsó őszi éghajlatának sehol sem találni párját. A csapadék szokatlan bőségére és egyenletes eloszlására gondolok elsősorban. Mintha valami agyafúrt mérnök burát szerkesztett volna fővárosunk fölé. Az októberi esők szertartásos rendben követték egymást. A termékeny esőzónák közé tágas, napsütötte sávok illeszkedtek, s kellő tapasztalat birtokában nem érhetett minket meglepetés. Alkalmatlan időben sosem hullott ránk permet. Délelőttjeink, amikor lótottunk-futottunk a városban, hivatalos teendőinket intézendő, szárazak és bizsergetően langyosak voltak. Mikor belöktük a kávécsarnok forgóajtóját és elterpeszkedtünk törzsasztalunknál, már lógott az eső lába. 

(Ha viszont, történetesen, a Méz utcában áztam csatakosra, tudtam, hogy éppen ott és éppen akkor kell átnedvesednem. Hogy nagyra növök az esővíztől. Egészségemért nemigen aggódtam.) 

6. Koffein 

Páratlan tehetségünk: kávéházak elfoglalásában és belakásában. Ebédidőben jelentek meg a Szász-kert fölött a gomolyfelhők. Izgatottan mutogattunk az égboltra, s már méregerős feketénket szürcsöltük a Café Europejskiben, mikor megdördült az ég. Rágyújtottunk, füstöt fújtunk valamennyi sarok felé. Kávéscsészénk talpa karikát rajzolt az onixmárvány asztallapokra. Visszavonhatatlanul miénk volt a hely. Kezdetét vette hangtalan esőünnepünk. 

Az égszakadás órájában sosem telepedtünk ugyanahhoz az asztalhoz: szétszóródtunk a csaknem néptelen kávéházban, ahol már égtek a kristálycsillárok. „Váltottunk egy mosolyt" az átellenes szögletben ülő ismerőssel, mint premieren a színikritikusok. Sötétedés után, barátok lakásán vagy kocsmákban húzódtunk közelebb egymáshoz. 

Nem voltunk-e összeszíjazva? Dehogynem. Ha nem reméltük volna, hogy, Méz utcaiak bizonyosan egymásra találunk délutánonként, ki sem tesszük a lábunkat hazulról. Nem voltunk-e összebútorozva? Dehogyisnem. Egymáshoz préselődve pácolódtunk Varsó füstjében, a kaptárbeliek páráját lélegeztük be. A csámcsogva továbbadott pletykák csakis a Méz utcaiakkal voltak kapcsolatosak. 

7. Az álombeli felelősség 

Nem egy utazó járt már pórul a zöld Varsóban. Számos beszámoló megemlékezik az ún. nyári fiaskóról. Mintha állandóan július közepe lenne. Halálszagú szieszták, örökös ebédidő és krátermélyi hőség. 

Egy nagyon rossz bőrben lévő Varsó. Lakatlan a kaptár, pedig épek a falai. Az élelmesebb lakók divatos fürdőhelyeken süttetik a hasukat ilyenkor. A táplálék nélkül maradt hazaiak éberálomban élnek és egytől-egyik pánikbetegek. Estéik hangoltságától függően gondolják társukat sunyi gyóntatópapnak, gonosz manónak vagy baltás gyilkosnak. Kószálnak Varsóban bizonytalanul, mint a holdkórosok. Megesik, hogy némelyik ismerős városrésznek csupán a hűlt helyét találják. Esetleg idegen házakat a régi téren. 

Képtelenek társaikra vigyázni, miközben álombeli tájakon mozognak álomittasan. Nincs felelősségérzetük, nem bízhatsz rájuk senkit és semmit. Ha külföldiekkel találkoznak - akik az odahaza maradottakat próbálják megnyerni varsói kalauzuknak, firtatva, hol pezseg itt az élet -, vállvonogatva magyarázzák vendégeiknek: ez a pangás, ez a rémes közbiztonság csak nyáron jellemzi a fővárost. Fölsült házigazdák a kongó bárszekrény előtt. 

8. Termann megrablása 

„Telivér fiú. Vadult a hangomért. Mindig a kakasülőn csüngött ha bemutatóm volt. A lihegő levelei, éjszakai telefonjai, folytonos fölbukkanásai az Adria művészbejárójánál. Második dackorszakának minden energiájával küzdött értem. Azt hitte, férfifaló vagyok, afféle szőke szexördög, aki desszertként őrá is sort kerít majd, őrá, az albérletező egyetemistára. Nővérének nevezett, mert éveim száma kétszerese volt az övéinek. 

Rejtély, hogyan vált kenyérre kenhető kisfiúból pimasz, zsaroló akarnokká. Egy levelében „fukar, gőgös pénisznek" nevezte a férjemet, aki kishíján fölkoncolta Termannt. 

Mennyire hitetlen voltam Termann-nal kapcsolatban. Mit mondjak, nem néztem volna ki belőle, hogy virágot fog csempészni az Ismeretlen Katona sírjára. 

„Nem nézheti el nekem, hogy kontár vagyok”, mormolta a légiriadó ideje alatt, mikor elvettem a szüzességét." 

9. Jadwiga, moja draga 

Hogy nagyszabású nő lett volna, azt kétlem. Talán csak a vészkorszak színfalai előtt és megvilágításában. 

„Vidéki tanítónő, akit megvert az Isten egy ilyen hanggal", mondta róla valaki. Diploma után nem sokkal az Adria Orfeum ledér nimfája. A megszállás alatt a Café Hirschfeld énekesnője a gettóban. Én csempésztem át az árja oldalra. 

Javíthatatlanul kész nő. Önérzete van, a kiénekelt oktávokra büszke, de ünneplő híveivel ügyefogyottan, bakfis módjára bánik. Vihogva ereszti el füle mellett az impresszáriói intelmeket. Tájékozatlan és szószátyár. Szorgalmas olvasó, azonos hőfokon dicsér remekművet és lektűrt egyaránt. Szakmai fóbiája: ha vén varsói rókákkal tárgyal a föllépti díjról, orrára biggyeszti szemüvegét - ablaküvegek vannak a keretben -, hogy komoly üzletasszony benyomását keltse. Nappalija külön-külön egyaránt értékes, együtt azonban tarkabarkán ható bútorokkal, kamrája romlékony javakkal van tele. 

Baklövéseit látva nevetek, de rosszízű a nevetésem. (Azt hittem, kitűnő matéria van a kezemben, amit pallérozni lehet. Hát nem lehetett, ellenállt a megkötött anyag.) 

Kurta szoknyában áll a Blikle süteményes vitrinje előtt. 39 májusa. Kiesik a szemem a remek vádlikat és a királynői combokat vizsgálva, mikor lehajol a Sacher-tortáért. 

Különben úgy öltözködik, mint egy kokott. Méregdrága és rikítóan ízléstelen ruháit boldogság lesodorni róla. 

Nem voltam dúvad azon az éjszakán, mikor a szeretője lettem, mégis csak úgy záporoztak a padlóra a csatok meg a gombok. (Dühöm a böjtös évek miatt.) Karmolt, amikor letéptem róla a melltartót és gyurmázni kezdtem rugózó óriásmelleivel, lassan forrósodott át, aztán meg majdnem leharapta a farkam.

10. „Beviszlek oda" 

A Hotel Saski félhold alakú éttermében kávézunk Termann-nal. Elcsöndesül a fiú és szelíden tejet kér. Van ebben valami biztató. És ami a fő: nála van a cucc. 

Apró, sztaniolba göngyölt csomag, abban lapul a két zöld szirén. Nászajándék, így hívja a cuccot Termann. 

„Valamelyik szász-kerti padra ültet le minket egy órán belül", magyarázza méltósággal. 

Megpróbálom rávenni: egyet felezzünk el, de nem enged, a makacs, drága idegenvezető. 

„Enyhe túra lesz, átlendít minket minden blokádon és alattomos zöld határon. Bonyodalmak és poggyászok nélkül érünk be a régi Varsóba. Érintetlen fészek. Varsó, ahogyan mi szeretjük. Délután négy. Kattognak a remizek, sürögnek a bankfiúk és forr lakkcipőik alatt az aszfalt. Föl és alá masírozik az örömosztag, a város testőrangyalainak csapata. Bevesszük Varsót békeidőben. Maga énrám ügyel, én meg magára. A Marszalkowskán ér minket a zápor. Kávéházba húzódunk. A kapucínerező stratégák a háború esélyeit fogják latolgatni." 

11. Bad trip 

Az úgy történt, hogy elkeveredtünk. 

Valamit elszúrhattam indulás előtt. 

A Leszno utcai bíróság előcsarnokában állok a kavarodásban, útitársnőm nélkül. 

Két órája ropogtattuk el a zöld sziréneket. 

Mikor megpillantottuk a homlokzatra függesztett lobogót a horogkereszttel, már tudtam, hogy el vagyunk tájolva. 

Jadwiga szigorúan megjegyezte: „nem ilyen lovat akartam". 

Betuszkoltam az épületbe. „Maga kontár", sziszegte a fülembe. Mindjárt a második óra milyen aljas hozzánk. Érkezés után bizseregtem és zsezsegtem és szikrát vetett minden, ahogy kell. Most értetlenül szobrozok itt. Befordultunk a sarkon és nem akartam komolyan venni azt a zászlót. Idáig kétszer jártam meg a zöld Varsót. Hát nem érzem magam otthon. 

Sehol a Szász-kert. A promenád hársfái: sehol. 

Amellett istentelen hideg van és be vagyunk havazva. Erre, mi tagadás, nem számítottunk. Jadwigámon vékony blézer van, én egyszál zakóban szentségelek. 

„Ráfáztunk, drágám. Ez nem a zöld Varsó, ez legalábbis a sárga." (Mindenesetre kívül vagyunk a gettón, s fegyverropogást sem hallok semerről.) 

Brandtól vettem a cuccot, elég olcsón. Arra gyanakszom, gyári hibás terméket sózott rám. Gonosz sárga sziréneket zöld mezben. Hozzájuk csak kalandvágyból folyamodik az ember: „Futamidejük" fél nap is lehet, sokkal gorombább viszonyokat szimulálnak, mint mélyzöld húgaik. 

Az Isten verje meg, nem lesz egyhamar vége. 

12. Passzázs 

Vigyázz, hogy legyen rajtatok karszalag és nálatok legyenek a Zsidó Tanács által kibocsátott papírok, ha átmentek a falon. Vigyázz, Jadwiga nehezen tudná letagadni, hogy ősei között danzigi rabbik és tarnopoli előimádkozó sohétek vannak. 

A helyzet az, hogy partnernőm félórája ment el, hogy rendbeszedje magát a mosdóban. Nem akaródzik neki visszajönni. A bíróságnak ebben a traktusában a gojok ügyeit tárgyalják, a túloldalon a zsidókéit. Az már a gettó. Át lehet surranni odaátra egy rejtekfolyosón. Bevált tranzitútvonal, a falmászásnál lényegesen biztonságosabb módszer. 

Jólöltözött, bulldogarcú férfi lép hozzám és vállamra teszi a kezét. Hökkenten lépek hátra kettőt. Nyugalomra int. 

„Odabent van, akire vár, uram." 

„Nem. Na az nincs. Hogy én oda be? Azt az egyet nem." 

Informátorom kellemes ünnepeket kívánt. Megtudtam tőle azt is, hogy ez a Szenteste előtti délután. Falinaptárról olvastam le, hogy 1941-et írunk. 

Késedelem nélkül Jadwiga után vetem magam és kirángatom odabentről. 

13. A két ünnep között 

Hát mihez kezdjek itt. Azt mondd meg, atya. 

Előrángatom órámat a zakózsebből. Nyolc negyven. Talán meglelem arámat a színházakból kiáramló nép között. Esetleg a Doktor Berghof kettőtől négyig fogad-ot nézte meg az Új Kamarában. Vagy kollegináját, a nagyszerű Helena Ostrowskát a Leszno utcai Feminában. A Kümmel báróban énekel az a jóságos szubrett. 

Pech, mindkét színházat zárva találom. Az Azazel elé már el sem megyek. Kapualjtól kapualjig kéne lopóznom koromsötétben. Nem viselek karszalagot. Ha lefog egy őrjárat, végem. 

A Harc a spekuláció ellen bizottság székháza előtt támasztom a falat. Kilenc óra húsz, kijárási tilalom. Csakis egy kivilágított kávéház szippanthatta magába Jadwigát. A kivételes helyzetben lévő Café Hirschfeld, Sienna-Sosnowa sarok? Ez az. 

A kis gettó felé lódulok. (42-ben fogják kiüríteni. Kól Nidré estéjén jött a hír. A házak fele romos és lakatlan.) 

Kamatoztatva terepismeretemet, ügyesen kikerülöm a Chodna utcai őrhelyet.

A két álmos kéksapkás rendőr a Zelazna meg a Krochmalna találkozásánál fog föltartóztatni. (Ott, ahol a mai napig állnak a sarokházak.) Kivégeztem a második doboz Camelt, ég a szájamban a cigi. Súlyos vétség. Csempésznek nem hihetnek, csomagot nem szorongatok. Nem kell nekik igazolvány. A világért ki nem böknének semmit. Egyikük kipöcköli a számból a cigarettát. 

Sietősebbre fogom. Kósza fények a Siennán, az lesz a Hirschfeld. Bevágódom az ajtón és azonmód fordulnék is vissza. Nem Jadwiga, hanem egy vörös debella a dizőz. Miattam szakítja félbe Kuba Kohn dalocskáját. Engem lesnek a bricsesznadrágos besúgók, engem fixíroznak a feketézők meg a szeretőik. Ez a szélvédett fészkük, ahol degeszre tömhetik magukat. Belterjes pletykákkal bosszanthatják egymást, üzletelhetnek, ameddig elnéző vagyok. Vacog a foguk. Mintha Waffen-SS egyenruha lenne rajtam. 

Jadwiga a zongorával szemközt kortyolja az ásványvizét. Gyűröttebb, mint a bíróságon volt. „Hová hozott maga engem", kérdezi nyafogva. Időközben megfeledkezett rólam a kávémérés közönsége. 

„Ez a maga utolsó bejegyzett munkahelye, angyalom." 

(Ki szedte össze, ki menekítette ide a Todt-osztagok karmai közül?) 

A csillámló hótakarót szemlélve lesz nyilvánvaló, hogy szilveszter van. Leveszem a pályát, valaki tud egy mulatságot a Weisman-féle tánciskolában, Panska utca. 

Érkezésünk idején össztánc folyik. Pohár likőr 5 zloty, „büdöskének" becézett halakból készült pogácsa 3. 

14. A szilveszteri Jadwiga 

A tánciskolában érünk bele a sárga Varsó hanyatló szakaszába. Egy cvikkeres bácsika lekéri a nőt és ezzel fellöki az agyam. „Még mit nem", csattanok föl, „hordja el magát". 

Jadwiga figyelmezteti az állapotomra: na innentől gyanús nekem a nő. 

A folytatásról annyit tudok, hogy bulihiénák voltunk egy Sienna utcai összejövetelen. Miriamra kellett hivatkozni az ajtóban. 

(Már szégyelltem utazni, vártam, hogy „lecsöngjünk", hogy befejezze munkáját a fránya sárga szirén.) 

Tucat lánynak és fiúnak lettünk bemutatva. Bútorok alig voltak a lakásban, a szülők már átrámoltak a nagy gettóba. Pezsgő helyett limonádé, süti helyett szendvics a „büdöskékből". 

Miriam meggyújtotta az asztalon a kis karbidlámpát. A beszélgetéstől nem hallatszott a láng sistergése, de a kiömlő gázt egyre erősebben lehetett érezni a szellőzetlen szobában.

Éjfél körül láttuk, hogy a láng vésztjóslóan keskenyedik... Miriam elfelejtett karbidot venni az ünnepekre. Egy Harry nevű fiú azzal vigasztalja, hogy most nagyon is illő sötétben köszönteni az újévet. 

Dolek ránézett az órájára és fölkiáltott: „Rögtön éjfél van!" Kórusban számoltuk a másodperceket. Mielőtt az óra elüthette volna a tizenkettőt, a lámpa keskeny lángja egyre hosszabbra nyúlt, s hangos sercenéssel aludt ki. Abban a pillanatban ütött tizenkettedszer az óra a Borromei Szent Károly templom tornyában. Miriam fölhúzta a fekete papírból készült elsötétítő rolót, hogy fényhez jussunk. Kint hó hullott, s a hold lassan úszott az erősen felhős égbolton.

Romek a pianínóhoz lépett. Óriási erőfeszítéssel kezdett bele Chopin Gyászindulójába. Hirtelen valaki azt kiáltotta: „Romek, nem játszanál valami mást? Sosem tudta végigjátszani a Gyászindulót, és éppen ma éjjel kellett, hogy megsegítse a múzsája." 

Jadwigával bekönyörögtük magunkat a cselédszobába. Akadt ott egy pamlag, ledőlhettünk végre. 

Rémlik, hogy sokáig a 'Ss brent, Brider, 'ss brent szólt a nappaliból. 

„Tífuszom másfél órája" következett. Siralmas egy játszma volt, megpecsételte közös jövőnket Jadwigával. 

Álmatlanul feküdtünk, s az utcai zajokat próbáltuk azonosítani. Jadwiga szólt, hogy folt vöröslik a nyakamon. Kést csentem el az elnéptelenedett konyhából - a nő a szívéhez kapott -, pengéjében figyeltem magam. Kisült, hogy tényleg. Szúnyogcsípés kizárva. Kis beleéléssel tífuszra gyanakodtam. Lázam is volt, azt hiszem. 

„Már az egész arca vörös", szörnyülködött Jadwiga. Előrágattam a pengét. Látnom kellett, hogy hazudik a nő, ugrat és paráztat: az iménti folt is eltűnt a nyakamról. 

Fölpofoztam arámat. Hisztizett, azt mondta, vértelen dilettáns vagyok. Én azt mondtam, fölbontom a jegyességet. 

Közben pedig odabentről: 

Un ir schtejt un kukt asoj sich mit farlejgte Hent,

Un ir schtejt un kukt asoj sich, unser Schtetl brent! 

Két kárvallott nászutas. Alighanem üvöltött rólunk, hogy a sárga Varsóból érkezünk, s hogy a vörösbe tartunk. 

Eljön a napja, Jadwiga: sürgönyileg invitálom majd magamhoz. Jótékony gyógysöröket hörpintünk a Korzón és kacagva emlegetjük mindhárom Varsót, a villanyrendőr mindhárom színváltozatát. 

Epilógus: Az átvilágító bíró 

Aki a tükörablakon keresztül néz minket, nem úgy tekint ránk, mint valami reálisra, valóban létezőre - esti poharazóra, akiknek egyszerre vannak nagyvonalú terveik és alantas vonzalmaik -, hanem úgy, mint a kültelki suhanc a selyemszalagos hászidra, akit álmában talán szívesen látna, hogy borzongjon és reggel örvendhessen a megszabadulásnak, mikor fölébred. A hászidot azonban sosem fogja kialudni, ezért soha nem is fog megbékélni vele, hogy az a másik igazán létezik.

(Forrás: Alföld - 48. évf. 1. sz. -1997. jan.)