A XX. századi magyar zene Bartók mellett legnagyobb alakja Kecskeméten született. Galántán és Nagyszombaton járt iskolába, 1900-ban érettségizett. Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetem hallgatója, az Eötvös Kollégium tagja; 1904-ben magyar-német tanári oklevelet szerzett; ezzel párhuzamosan 1900 és 1905 között a Zeneakadémián zenei tanulmányokat végzett.
A zenei pálya vonzereje bizonyult erősebbnek. Már bölcsészdoktori disszertációjának téma A MAGYAR NÉPDAL STRÓFASZERKEZETE. Amikor 1906-ban bemutatták zeneszerzői vizsgadarabját, a NYÁRI ESTE című zenekari művet, Kodály már túl van az első népdalgyűjtő útján. Korszakos gyűjtőmunkájához a kezdet kezdetén csatlakozott Bartók Béla; 1906-ban együtt publikálták a HÚSZ MAGYAR NÉPDAL-t, köztük saját gyűjtésük első eredményeit. Az előszó megfogalmazza a zongorakíséretekkel ellátott dalok közreadásának fő indítékát: „A magyar társadalom túlnyomó része még nem elég magyar, még nem elég naiv és még nem elég művelt arra, hogy ezek a dalok közelebb férkőzzenek a szívéhez. A magyar népdal a hangversenyteremben! – különösen hangzik ma még... De megjön az ideje ennek is.”
Féléves berlini és párizsi tanulmányútján a kortárs európai zenét tanulmányozza. Bartóknak írja: „Csak egyest várok mai napig hiába: valami új zenét, ami megkapjon... Hisz a mi korunk lelkét keresem olyan éhesen...” Igazi hatással elsősorban Debussy zenéje volt rá, különöse a PELLÉAS és MÉLISANDE; „korunk lelkét” keresve olyan zenei nyelvet alakított ki magának, amelyben a romantikus dagály megszüntetése egylényegű s kifejezés áttetszőségével, a lakonikus fogalmazással, a „latin” formakultúrával – azzal, amit közösnek érzett Debussyben és az ősi magyar zenében.
Hazatérve Bartókkal „szövetségben” folytatja gyűjtőútjait; 1907-től mindketten a Zeneakadémia tanárai. Zeneszerzői ambíciói viszont újra és újra a hivatalos körök és a koncertlátogató közönség közönyének falába ütköztek. Nem járt igazi sikerrel Bartókkal közös kezdeményezésük sem, az Új Magyar Zeneegyesület megalapítása. Kodály egyre világosabban felismeri, hogy a magyar zene- és vele a magyar kultúra – szükséges modernizációja reformokat követel; elsősorban egy új közönség megteremtését. Saját zeneszerzői törekvéseit – Bartóktól eltérően – határozottan alárendeli a szerinte elsődleges kulturális feladatnak. Életművében ezért is jutott meghatározó szerephez a vokális zene, az énekszerű jelleg. „Számomra egészen természetes volt, hogy kiváltképpen énekhangokra írtam. És amit hangszerekre komponáltam, annak is van énekbeli alapja. Az összes hangszeres darabomban meglehetősek ritkák az úgynevezett technikai, speciálisan hangszeres hatások. Ez a hajlam volt bizonyára az, ami visszatartott attól, ami ma szokásos, hogy a függőleges komponálási módot előnyben részesítsem a vízszintessel szemben...” (1966)
Bartók már 1921-ben látta és a legnagyobbra értékelte e kompozíciós módszer mibenlétét; szerinte Kodály legtöbb művét „joggal nevezhetjük a régi magyar parasztzene apoteózisának”. A népi szövegekre írott dalsorozattól (ÉNEKSZÓ, 1907-8) a kamarazenén át (az első és a második vonósnégyes, 1910 és 1918; gordonkaszonáta, 1918) a Berzsenyi-, Kölcsey-, Csokonai- és Ady-dalokig, a MAGYAR NÉPZENE füzeteiig, majd a húszas években kivirágzó gyermekkarokig és a capella kórusművekig ívelő vonulat mutatja Kodály programjának irányát: „Ezeket a régi dalokat tekintem anyáimnak és a világ nagy mestereit, akiket természetesen szintén tanulmányoztam, a jobbra, a magasabb rendűre való nevelőimnek. Számomra mindig az volt a fődolog, hogy népem hangját hallhatóvá tegyem. Ezért kellett mindig arra törekednem, hogy felkutassam a régi dalokat és dallamokat,és hogy megkíséreljek azok szellemében tovább dolgozni, más szóval a régi hagyományt folytatni.” (1966) Igazi áttörést ezen az úton a PSALMUS HUNGARICUS-szal ért el Kodály 1923-ban, a Kecskeméti Vég Mihály szövegére írt MGYAR ZSOLTÁR-ral.
Korán kezdett érdeklődni a színpadi zene iránt. A baráti köréhez tartozó Balázs Béla figyelmét ő hívta fel Debussy operájára, ám A KÉKSZAKÁLLÚ HERCEG VÁRÁ-t, Balázs Béla szimbolikus drámáját végül Bartók zenésítette meg. 1917-ben Kodály kísérőzenét írt Móricz Zsigmond PACSIRTASZÓ című drámájához; a mű nem aratott sikert a bemutatón. Csak a PSALMUS HUNGARICUS nyitott utat a zeneszerző előtt a színház világához. Kodály azonban elsődlegesen nem operát akart komponálni. Zeneszerzőként is a maga elé tűzött feladatot – a hiteles magyar népdal újrafelfedezését, a népzene iránt nyitott új közönség felnevelését – akarta szolgálni. Ebből az akaratból született a HÁRY JÁNOS és a SZÉKELY FONÓ 1926-ban és 1932-ben.
A „miles gloriosus”, a hetvenkedő katona Plautus óta ismert és kedvelt témája a világirodalomnak. Magyar figurát először Garay János (1812-1853) faragott belőle AZ OBSITOS (1843) című humoros elbeszélő költeményében; a szeretetreméltóan nagyotmondó hős Háry János. A történetet Paulini Béla és Harsányi Zsolt dolgozta fel daljátéklibrettónak. A két szerző – az egyik újságíró volt, a másik jó tollú regény- és drámaíró – 1925-ben ajánlotta a darabot Kodály figyelmébe, eredménnyel; a zeneszerző képzeletét megmozgatta mind a jóízű zsáneralak, mind az a lehetőség, hogy az obsitos katona története jelent sorrá rendezetten bemutathatóvá teszi a népdalok bizonyos körét. Háry – Kodály elképzelésében – „maga az életre kelt magyar meseteremtő fantázia. Nem hazudik: mesét teremt; költő. Amit elmond, sohasem történt meg, de ő átélte, tehát igazabb a valóságnál.” A daljátékot 1926. okt. 16-án mutatta be a budapesti Operaház, nagy és tartós – hamarosan nemzetközivé terebélyesedő – sikerrel. Kodály elégtétellel nyugtázta: „Tudtommal először szólalnak meg az Operaház színpadán a magyar nép dalai.”
A mű zenei anyagából Kodály még 1926-ban, a bemutató évében zenekari szvitet komponált (ősbemutató: 1927, Barcelona); mindmáig ez Kodály egyik itthon és külföldön egyaránt legtöbbet játszott, legnépszerűbb opusza.
A SZÉKELY FONÓ talán még közvetlenebbül kapcsolódik Kodály népdalgyűjtő és zenei-nevelési törekvéseihez. 1924 és 1932 között MAGYAR NÉPZENE címmel tíz füzetben kiadta 57 népdalfeldolgozását, énekhangra, zongorakísérettel. Különösen a népballadák közreadása tette nyilvánvalóvá e művek elemi drámai erejét: „... ezek a balladák, románcok, idillek, monológok és dialógusok: nemcsak jelenségek, de jelenetek, amelyek egy képzelt színpadon játszódnak le; a DRÁMA mindezekben a dalokban ott van már, ott feszül, ott parázslik bennük, csak nagy, egyenrangú művészek kellett jönnie, aki kiolvassa, megérti, valóra váltja, ami bennük csak szunnyad, amit jeleznek”. (Szabolcsi Bence, 1932) Kodály már a 20-as évek közepétől kezdve foglalkozott e remekművek színpadra állításának gondolatával.
A SZÉKELY FONÓ első, negyedórás változata, amely az akkori Blaha Lujza Varietészínház megnyitására, 1924-ben készült, ilyen szcenikus terv első megvalósítása lehetett. A budapesti Operaház 1931-ben bízza meg a zeneszerzőt, hogy a jelenetet egyfelvonásos daljátékká bővítse. A cselekményvázat maga Kodály írta. zenekari közjátékok mellett „néma” beszéd köti össze a jeleneteket, recitativókról Kodály tudatosan lemondott. A daljátékot 1932. ápr. 24-én mutatta be a Magyar Királyi Operaház. Magyar színpadokra így került mindmáig sugárzó művészi erővel a székely népdal. A mű többszörös értelemben a magyar zene apoteózisa lett.
Féléves berlini és párizsi tanulmányútján a kortárs európai zenét tanulmányozza. Bartóknak írja: „Csak egyest várok mai napig hiába: valami új zenét, ami megkapjon... Hisz a mi korunk lelkét keresem olyan éhesen...” Igazi hatással elsősorban Debussy zenéje volt rá, különöse a PELLÉAS és MÉLISANDE; „korunk lelkét” keresve olyan zenei nyelvet alakított ki magának, amelyben a romantikus dagály megszüntetése egylényegű s kifejezés áttetszőségével, a lakonikus fogalmazással, a „latin” formakultúrával – azzal, amit közösnek érzett Debussyben és az ősi magyar zenében.
Hazatérve Bartókkal „szövetségben” folytatja gyűjtőútjait; 1907-től mindketten a Zeneakadémia tanárai. Zeneszerzői ambíciói viszont újra és újra a hivatalos körök és a koncertlátogató közönség közönyének falába ütköztek. Nem járt igazi sikerrel Bartókkal közös kezdeményezésük sem, az Új Magyar Zeneegyesület megalapítása. Kodály egyre világosabban felismeri, hogy a magyar zene- és vele a magyar kultúra – szükséges modernizációja reformokat követel; elsősorban egy új közönség megteremtését. Saját zeneszerzői törekvéseit – Bartóktól eltérően – határozottan alárendeli a szerinte elsődleges kulturális feladatnak. Életművében ezért is jutott meghatározó szerephez a vokális zene, az énekszerű jelleg. „Számomra egészen természetes volt, hogy kiváltképpen énekhangokra írtam. És amit hangszerekre komponáltam, annak is van énekbeli alapja. Az összes hangszeres darabomban meglehetősek ritkák az úgynevezett technikai, speciálisan hangszeres hatások. Ez a hajlam volt bizonyára az, ami visszatartott attól, ami ma szokásos, hogy a függőleges komponálási módot előnyben részesítsem a vízszintessel szemben...” (1966)
Bartók már 1921-ben látta és a legnagyobbra értékelte e kompozíciós módszer mibenlétét; szerinte Kodály legtöbb művét „joggal nevezhetjük a régi magyar parasztzene apoteózisának”. A népi szövegekre írott dalsorozattól (ÉNEKSZÓ, 1907-8) a kamarazenén át (az első és a második vonósnégyes, 1910 és 1918; gordonkaszonáta, 1918) a Berzsenyi-, Kölcsey-, Csokonai- és Ady-dalokig, a MAGYAR NÉPZENE füzeteiig, majd a húszas években kivirágzó gyermekkarokig és a capella kórusművekig ívelő vonulat mutatja Kodály programjának irányát: „Ezeket a régi dalokat tekintem anyáimnak és a világ nagy mestereit, akiket természetesen szintén tanulmányoztam, a jobbra, a magasabb rendűre való nevelőimnek. Számomra mindig az volt a fődolog, hogy népem hangját hallhatóvá tegyem. Ezért kellett mindig arra törekednem, hogy felkutassam a régi dalokat és dallamokat,és hogy megkíséreljek azok szellemében tovább dolgozni, más szóval a régi hagyományt folytatni.” (1966) Igazi áttörést ezen az úton a PSALMUS HUNGARICUS-szal ért el Kodály 1923-ban, a Kecskeméti Vég Mihály szövegére írt MGYAR ZSOLTÁR-ral.
Korán kezdett érdeklődni a színpadi zene iránt. A baráti köréhez tartozó Balázs Béla figyelmét ő hívta fel Debussy operájára, ám A KÉKSZAKÁLLÚ HERCEG VÁRÁ-t, Balázs Béla szimbolikus drámáját végül Bartók zenésítette meg. 1917-ben Kodály kísérőzenét írt Móricz Zsigmond PACSIRTASZÓ című drámájához; a mű nem aratott sikert a bemutatón. Csak a PSALMUS HUNGARICUS nyitott utat a zeneszerző előtt a színház világához. Kodály azonban elsődlegesen nem operát akart komponálni. Zeneszerzőként is a maga elé tűzött feladatot – a hiteles magyar népdal újrafelfedezését, a népzene iránt nyitott új közönség felnevelését – akarta szolgálni. Ebből az akaratból született a HÁRY JÁNOS és a SZÉKELY FONÓ 1926-ban és 1932-ben.
A „miles gloriosus”, a hetvenkedő katona Plautus óta ismert és kedvelt témája a világirodalomnak. Magyar figurát először Garay János (1812-1853) faragott belőle AZ OBSITOS (1843) című humoros elbeszélő költeményében; a szeretetreméltóan nagyotmondó hős Háry János. A történetet Paulini Béla és Harsányi Zsolt dolgozta fel daljátéklibrettónak. A két szerző – az egyik újságíró volt, a másik jó tollú regény- és drámaíró – 1925-ben ajánlotta a darabot Kodály figyelmébe, eredménnyel; a zeneszerző képzeletét megmozgatta mind a jóízű zsáneralak, mind az a lehetőség, hogy az obsitos katona története jelent sorrá rendezetten bemutathatóvá teszi a népdalok bizonyos körét. Háry – Kodály elképzelésében – „maga az életre kelt magyar meseteremtő fantázia. Nem hazudik: mesét teremt; költő. Amit elmond, sohasem történt meg, de ő átélte, tehát igazabb a valóságnál.” A daljátékot 1926. okt. 16-án mutatta be a budapesti Operaház, nagy és tartós – hamarosan nemzetközivé terebélyesedő – sikerrel. Kodály elégtétellel nyugtázta: „Tudtommal először szólalnak meg az Operaház színpadán a magyar nép dalai.”
A mű zenei anyagából Kodály még 1926-ban, a bemutató évében zenekari szvitet komponált (ősbemutató: 1927, Barcelona); mindmáig ez Kodály egyik itthon és külföldön egyaránt legtöbbet játszott, legnépszerűbb opusza.
A SZÉKELY FONÓ talán még közvetlenebbül kapcsolódik Kodály népdalgyűjtő és zenei-nevelési törekvéseihez. 1924 és 1932 között MAGYAR NÉPZENE címmel tíz füzetben kiadta 57 népdalfeldolgozását, énekhangra, zongorakísérettel. Különösen a népballadák közreadása tette nyilvánvalóvá e művek elemi drámai erejét: „... ezek a balladák, románcok, idillek, monológok és dialógusok: nemcsak jelenségek, de jelenetek, amelyek egy képzelt színpadon játszódnak le; a DRÁMA mindezekben a dalokban ott van már, ott feszül, ott parázslik bennük, csak nagy, egyenrangú művészek kellett jönnie, aki kiolvassa, megérti, valóra váltja, ami bennük csak szunnyad, amit jeleznek”. (Szabolcsi Bence, 1932) Kodály már a 20-as évek közepétől kezdve foglalkozott e remekművek színpadra állításának gondolatával.
A SZÉKELY FONÓ első, negyedórás változata, amely az akkori Blaha Lujza Varietészínház megnyitására, 1924-ben készült, ilyen szcenikus terv első megvalósítása lehetett. A budapesti Operaház 1931-ben bízza meg a zeneszerzőt, hogy a jelenetet egyfelvonásos daljátékká bővítse. A cselekményvázat maga Kodály írta. zenekari közjátékok mellett „néma” beszéd köti össze a jeleneteket, recitativókról Kodály tudatosan lemondott. A daljátékot 1932. ápr. 24-én mutatta be a Magyar Királyi Operaház. Magyar színpadokra így került mindmáig sugárzó művészi erővel a székely népdal. A mű többszörös értelemben a magyar zene apoteózisa lett.
*
HÁRY JÁNOS
Szereplők:
HÁRY JÁNOS (bariton);
ÖRZSE (mezzoszoprán);
MARCI BÁCSI (bariton);
a CSÁSZÁRNÉ (szoprán);
MÁRIA LUJZA (mezzoszoprán);
EBELASZTIN LOVAG (tenor);
NAPÓLEON (bariton)
*
ELŐJÁTÉK
A színfalak mögött egyszólamú, kíséret nélküli férfikar szól: Nagyabonyban csak két torony látszik. / De Majlandban harminckettő látszik... A nagyabonyi csárdában Háry Jánosra, az öreg mesemondóra várnak hallgatói, az ivócimborák: két parasztember, a Diák meg a Bíró. Jól mondja egyikük: „Az ember manapság nagyon kutyául él!” A Diák rávágja: „De ha szárnyra kapja a lendülő mese, / Egyszerre kivirágzik nyomorult élete.” Ezért hallgatnák napestig az öreg obsitos kalandjait. Megérkezik végre Háry. Pohár bor mellett gyorsan megjön mesemondó kedve. Mivelhogy éppen disznóölésről esett szó, hát ő bizony nem mindennapi sonkát látott a kéményben katonáskodása alatt, Burkusföldön: tíz ember szedte azt le! Hát arra is járt? Hallgatói hiszik is, nem is, de élvezettel hallgatják. Hogyne járt volna! A Diák nagy tüsszentésekkel hagyja jóvá a lódításokat. Megszólal a zenekar is: előbb kromatikus futammal lefesti a hatalmas tüsszentést, aztán a dobok sokat sejtető tremolója fölött, mélyvonósokon kibont egy varázslatos mesedallamot – vele mintegy elhúzza a függönyt a mesebeli álmok és kalandok különvilága előtt. Korcsmáros, bort adjon még, frissen, az angyalát!
ELSŐ KALAND
Forró nyár és jeges tél között, Burkusföld és Galícia határán teljesít mostan szolgálatot Joannes Háry közhuszár, az osztrák császár regimentjében. Hű mátkája, a derék Örzse utána jött Nagyabonyból; nem is rejti véka alá lesújtó véleményét a magyar katona idegenbe vezényléséről: Sej, verd meg Isten, aki eztet csinálta! / De még jobban, aki ezt kitalálta!
Odaát a burkus silbak fagyoskodik, ideát a magyar silbakot a forróság kínozza; kicserélik kulacsukat, hogy iható legyen a boruk. Mogorva ma a burkus őr – rossz volt a gombóc -, senkit nem ereszt át a határon. Még az úri népet sem, még a császár lányát vagy feleségét sem. Hát éppen Mária Lujza, Ferenc császár leánya, Napóleon hitvese toporog türelmetlenül a határőrházikóban kíséretével. Ebből még háború lesz!
Daloló rutén lányoktól körülvéve belép a nők kedvence, Háry János; ő következik a vártán. Megszólítja a császárné hintójának puccos öltözetben feszítő kocsisát, ám az öregről nyomban kiderül, hogy magyar ember, Marci bácsi. Csak Párizsban bújtatták udvari maskarába, s Ebelasztin, a kamarás még a szép magyar bajszát is szeretné levágatni. Háry így megtudja, hogy nem akárki fagyoskodik a bódéban arra várva, hogy átengedjék. Mivelhogy a burkus silbak hajthatatlan, János nekiveselkedik a házikónak, s – hórukk! – egyszerre áttaszítja az osztrák oldalra. Tátva maradt ott a szája mindenkinek. Köszöni is a felséges asszony a nagy erejű vitéznek ezt a megmentő csínytevést. Parolázik vele földije is, Marci bácsi. Egészen otthonias a hangulat. János dalba fog Örzsével: Piros alma leesett a sárba, / Ki felveszi nem esik hiába. Majd otthon lesz jó igazán. Erre isznak a kulacsból. Marci bácsinak hamar botlik a nyelve tőle, de neki is kedve támad a nótához: Ó, mely sok hal terem az nagy Balatonbah-ha-rah-ha-ha-ha-ha. Hogy a vigalom teljes legyen, János is kiereszti a hangját, a honvágyról dalol: Tiszán innen, Dunán túl, a végén együtt Örzsével, a zene felragyogó kíséretével: Mindig azon jár az eszem, / Odavágyik az én szívem / Párostul.
Ebelasztin lovagot a nótaszó csak zavarja, csendháborítást emleget. Nem így Mária Lujza. Őfelsége szereti a jó nótát, még inkább a daliás nótázót. Hívja is Háryt azon nyomban Bécsbe, apja őfelsége testőrségébe. Megy is János, csak három kívánságát teljesítsék. Holló lova kapjon ezentúl dupla adag zabot; Marci bácsinak adassék vissza szép magyar libériája, bajsza meg maradhasson, Örzse jány pedig jöhessen ővelük Bécsbe. A felséges asszony mindent megígér. Erre a burkus silbak kezd óbégatni: felkötik majd, ha látják: eltűnt az őrház. János megkönyörül a nyomorulton: visszalöki a házat nyárból a télbe. Hálálkodik is a szomszéd. Most már mehetünk Bécsbe. A zenekar szárnyaló dallamú, bokázó ritmusú intermezzója fogja keretbe a kalandot. Táncol a dali legény, peng a sarkantyúja!
Odaát a burkus silbak fagyoskodik, ideát a magyar silbakot a forróság kínozza; kicserélik kulacsukat, hogy iható legyen a boruk. Mogorva ma a burkus őr – rossz volt a gombóc -, senkit nem ereszt át a határon. Még az úri népet sem, még a császár lányát vagy feleségét sem. Hát éppen Mária Lujza, Ferenc császár leánya, Napóleon hitvese toporog türelmetlenül a határőrházikóban kíséretével. Ebből még háború lesz!
Daloló rutén lányoktól körülvéve belép a nők kedvence, Háry János; ő következik a vártán. Megszólítja a császárné hintójának puccos öltözetben feszítő kocsisát, ám az öregről nyomban kiderül, hogy magyar ember, Marci bácsi. Csak Párizsban bújtatták udvari maskarába, s Ebelasztin, a kamarás még a szép magyar bajszát is szeretné levágatni. Háry így megtudja, hogy nem akárki fagyoskodik a bódéban arra várva, hogy átengedjék. Mivelhogy a burkus silbak hajthatatlan, János nekiveselkedik a házikónak, s – hórukk! – egyszerre áttaszítja az osztrák oldalra. Tátva maradt ott a szája mindenkinek. Köszöni is a felséges asszony a nagy erejű vitéznek ezt a megmentő csínytevést. Parolázik vele földije is, Marci bácsi. Egészen otthonias a hangulat. János dalba fog Örzsével: Piros alma leesett a sárba, / Ki felveszi nem esik hiába. Majd otthon lesz jó igazán. Erre isznak a kulacsból. Marci bácsinak hamar botlik a nyelve tőle, de neki is kedve támad a nótához: Ó, mely sok hal terem az nagy Balatonbah-ha-rah-ha-ha-ha-ha. Hogy a vigalom teljes legyen, János is kiereszti a hangját, a honvágyról dalol: Tiszán innen, Dunán túl, a végén együtt Örzsével, a zene felragyogó kíséretével: Mindig azon jár az eszem, / Odavágyik az én szívem / Párostul.
Ebelasztin lovagot a nótaszó csak zavarja, csendháborítást emleget. Nem így Mária Lujza. Őfelsége szereti a jó nótát, még inkább a daliás nótázót. Hívja is Háryt azon nyomban Bécsbe, apja őfelsége testőrségébe. Megy is János, csak három kívánságát teljesítsék. Holló lova kapjon ezentúl dupla adag zabot; Marci bácsinak adassék vissza szép magyar libériája, bajsza meg maradhasson, Örzse jány pedig jöhessen ővelük Bécsbe. A felséges asszony mindent megígér. Erre a burkus silbak kezd óbégatni: felkötik majd, ha látják: eltűnt az őrház. János megkönyörül a nyomorulton: visszalöki a házat nyárból a télbe. Hálálkodik is a szomszéd. Most már mehetünk Bécsbe. A zenekar szárnyaló dallamú, bokázó ritmusú intermezzója fogja keretbe a kalandot. Táncol a dali legény, peng a sarkantyúja!
MÁSODIK KALAND
A bécsi Burg udvarán vagyunk. Mária Lujza finom menüett-dallamra játékosan epekedő dalt énekel: Ku-ku-kukuskám, / Szállj le hozzám, madárkám! Közben kedves szóval megállítja az arra tévedt Háryt, akit nagyon megszerettek a császári udvarban, és közben strázsamesterré léptették elő. Feltűnik a Háryra féltékeny udvaronc, Ebelasztin lovag, ráveszi a legényt, hogy törje be az udvari ménes fékezhetetlen vad lovát, a Lucifert. Háry habozás nélkül vállalkozik rá. Mária Lujza haragszik is a finomkodó, de rosszindulatú lovagra; nem tűri, hogy szüntelen azt hánytorgassa: János közönséges parasztgyerek. Lám, máris éljenzők között jön vissza a legény. Lucifer hiába ficánkolt, hiába ugratott lovasával az istálló tetejére, és táncolt vadul a magasban, Jánosban emberére akadt: Háry beköttette a bárányok közé, mert mostantól ott a helye. Mária Lujza egy szál violát nyújt csodálattal a legjobb lovasnak, s még az öreg császárné is lejön, hogy szemügyre vegye a vad lovat megfékező és szépen nótázó legényt. Illemtudóan beszélget Háry a felséges dámával. Elmondja, hogyan készül náluk Nagyabonyban az a gyógykenőcs, amely kigyógyítaná podagrájából a császárné beteges férjurát.
Felcsendül a bécsi harangjáték csilingelő dallama. Eközben nem nyugszik a hiúságának sértett Ebelasztin. Örzsét próbálja Háry ellen hangolni. A lány teszi a dolgát a ház körül. Kukoricát morzsolgatva a kedvesére gondol (Hogyan tudtál, rózsám, idejönni?); aztán a baromfiudvarban megeteti a kétfejű sast (Hej, két tikom tavali, / Három harmadévi). Ő ugyan itt nem hagyja Jánosát semmi áron! Ebelasztin kijátssza utolsó kártyáját: tarsolyából előveszi Napóleon előre megírt pecsétes levelét. Abban pedig hadüzenet áll. Az udvarban nagy a megdöbbenés. Marci bácsi cifrán káromkodik, minthogy ő francia szolgálatban áll – most neki kell Párizsba hajtani az istenverte Ebelasztinnal. Háry tőle is, Örzsétől is búcsúzik. Az ablakból a császárné még kiszól, hogy férjeura kapitánnyá tette a vitézt. Aztán a Burg kapuján át felvonul a háborúba induló sereg. Köztük van Háry is.
Felcsendül a bécsi harangjáték csilingelő dallama. Eközben nem nyugszik a hiúságának sértett Ebelasztin. Örzsét próbálja Háry ellen hangolni. A lány teszi a dolgát a ház körül. Kukoricát morzsolgatva a kedvesére gondol (Hogyan tudtál, rózsám, idejönni?); aztán a baromfiudvarban megeteti a kétfejű sast (Hej, két tikom tavali, / Három harmadévi). Ő ugyan itt nem hagyja Jánosát semmi áron! Ebelasztin kijátssza utolsó kártyáját: tarsolyából előveszi Napóleon előre megírt pecsétes levelét. Abban pedig hadüzenet áll. Az udvarban nagy a megdöbbenés. Marci bácsi cifrán káromkodik, minthogy ő francia szolgálatban áll – most neki kell Párizsba hajtani az istenverte Ebelasztinnal. Háry tőle is, Örzsétől is búcsúzik. Az ablakból a császárné még kiszól, hogy férjeura kapitánnyá tette a vitézt. Aztán a Burg kapuján át felvonul a háborúba induló sereg. Köztük van Háry is.
HARMADIK KALAND
Hajnalodik. A majlandi várba Napóleon kvártélyozta be magát, a vár előtt az osztrák sereg, várnak a parancsra. Ezen a helyen táboroznak a magyar huszárok is – így hozta a kemény katonasors, amelyről a kórus énekel: Sej, besoroztak, sej, besoroztak / Engemet katonának... A honvágy tör elő a vitézek nótáiból: Inkább nézem az abonyi kettőt, / mint Majlandban azt a harminckettőt... Hát ide került, a világ végére Háry óbester. Jön hozzá, igen felindultan, Krucifix generális, sürgősen megtárgyalandó a hadihelyzetet. A tábornokok szerint visszavonulás lenne kívánatos, mert egykettőre kitörnek a várból a franciák. Háry ezzel sehogy nem érthet egyest. Akkor sem, ha a strázsa már jelenti is a rettegett ellenfél közeledését (amit a zenekar kicsit csúfondárosan ad hírül, hiszen fura dallamú, mosolyt fakasztó indulót csendít fel, mintha ólomkatonák vonulnának fel játékütközetbe).
Nem szájhős az óbester: egymaga áll ki a közeledő roppant sereg ellenében; megsuhintja huszárkardját, s hullanak a támadók, mint ősszel a legyek. Harciasan nyomul elő maga Napóleon is, mígnem Háryt látva megtorpan, térdre esik, és minden ízében reszketve megadja magát. (A zene most gyászindulóvá lesz, a tremoló igazi remegést érzékeltet.) Ekkor váratlanul megérkezik Bécsből Napóleon hitvese, Mária Lujza. Látva, hogy az egykori világverő csúfos vereséget szenvedett, s éppen nem férfihoz méltóan viselkedik, az asszony kiadja a gyáva ember útját. Menne is a siránkozó zsarnok, de előbb jókora hadisarc fizetésére kötelezi út Háry, aki immár generális, mert az öreg Krucifix átadta neki, ami megilleti, a marsallbotot. Ebelasztin is előkerül valahonnan, s mert továbbra is kötözködik Marci bácsival a kocsis ruhája miatt, neki is kijutna a fenyítésből, ha nem vágná magát haptákba a generális előtt. No, a háborút le lehet fúvatni. Háry kalácsot meg némi itókát kerít, kezdődhet a győzelmi áldomás. Ebelasztint kínozza a féltékenység (Hagyj békét, viaskodó, ó!). Cigányzenére Háry és Mária Lujza táncolni kezd. Ekkor, a legjobbkor betoppan Örzse: Nem bírta már János nélkül. Mária Lujza legszívesebben visszaküldené a lányt, mivelhogy ő magamagának szemelte ki a magyar vitézt. János kitart Örzse mellett, de kényes helyzetbe került. Gyerünk Bécsbe, javasolja, ott aztán Ferenc császár előtt ő majd mindent eligazít. Most pedig: táncra, huszárok! Toborzót járnak a nyalka vitézek, rátarti verbunkost, peng a sarkantyújuk: A jó lovas katonának, / De jól vagyon dolga...
Nem szájhős az óbester: egymaga áll ki a közeledő roppant sereg ellenében; megsuhintja huszárkardját, s hullanak a támadók, mint ősszel a legyek. Harciasan nyomul elő maga Napóleon is, mígnem Háryt látva megtorpan, térdre esik, és minden ízében reszketve megadja magát. (A zene most gyászindulóvá lesz, a tremoló igazi remegést érzékeltet.) Ekkor váratlanul megérkezik Bécsből Napóleon hitvese, Mária Lujza. Látva, hogy az egykori világverő csúfos vereséget szenvedett, s éppen nem férfihoz méltóan viselkedik, az asszony kiadja a gyáva ember útját. Menne is a siránkozó zsarnok, de előbb jókora hadisarc fizetésére kötelezi út Háry, aki immár generális, mert az öreg Krucifix átadta neki, ami megilleti, a marsallbotot. Ebelasztin is előkerül valahonnan, s mert továbbra is kötözködik Marci bácsival a kocsis ruhája miatt, neki is kijutna a fenyítésből, ha nem vágná magát haptákba a generális előtt. No, a háborút le lehet fúvatni. Háry kalácsot meg némi itókát kerít, kezdődhet a győzelmi áldomás. Ebelasztint kínozza a féltékenység (Hagyj békét, viaskodó, ó!). Cigányzenére Háry és Mária Lujza táncolni kezd. Ekkor, a legjobbkor betoppan Örzse: Nem bírta már János nélkül. Mária Lujza legszívesebben visszaküldené a lányt, mivelhogy ő magamagának szemelte ki a magyar vitézt. János kitart Örzse mellett, de kényes helyzetbe került. Gyerünk Bécsbe, javasolja, ott aztán Ferenc császár előtt ő majd mindent eligazít. Most pedig: táncra, huszárok! Toborzót járnak a nyalka vitézek, rátarti verbunkost, peng a sarkantyújuk: A jó lovas katonának, / De jól vagyon dolga...
NEGYEDIK KALAND
A bécsi Burgban arannyal díszített, pompás szobát rendeztek be Hárynak. Az öreg császárné és lánya, Mária Lujza házasítóéneket dalol (Gyújtottam gyertyát a vőlegénnek). Készülődik az egész udvar a vitéz illő fogadására. Indulófélét játszik a zenekar, amikor végre méltóságteljesen bevonul az udvari nép, élén a császárral és Háryval, az új generálissal. Asztalhoz ülnek, kínálgatják a sok finom étket-italt a más ízekhez szokott legénynek. Előáll a kis hercegek gyermekkara, hogy bemutassa haladását az éneklésben meg egyéb tudományokban: Ábécédé, / Rajtam kezdéd, / A nagy bölcsességet, / A nagy eszességet, / Ábécédé. János egy-egy aranykrajcárral jutalmazza a felséges nebulókat. A császár emeli poharát Háry generális úrra, bejelentve, hogy herceggé teszi, s hozzáadja méltatlan férjétől elvált leányát. János most már nem teketóriázik, illedelmesen és határozottan közbeszól. Nem akar ő herceg lenni, meg a felséges úr veje sem. Örzse lesz az ő párja, ők illenek egymáshoz. Még a marsallbotot is visszaadja a vén Krucifixnek; csak azt kéri, engedjék el neki a még hátralévő katonaéveket. Megütődve hallgatják, de itt nincs mit tenni.
A császár kénytelen-kelletlen kiadja Háry obsitját. Szomorú szívvel jön Örzse: azt tervezi, hogy elmegy innen, nem lesz terhére senkinek, hisz: „Szegény vagyok, szegénynek születtem...” Háry rászól: együtt mennek haza, Nagyabonyba. Jobb lesz, ha Ebelasztin kapja Mária Lujza kezét. Csak még a császárhoz lenne néhány szava búcsúzóul: Felszántom a császár udvarát, / Belévetem hazám búbaját.../ Áldd meg, Isten, császár felségét, / Ne sanyargassa magyar népét! Még az udvari emberek is meghatódnak a figyelmeztetésre. „Szegény derék magyar nép” – sajnálkozik az udvarhölgyek kara. A végső szót Háry és Örzse mondja ki: Tiszán innen, Dunán túl... / Oda vágyik az én szívem / Párostul.
A császár kénytelen-kelletlen kiadja Háry obsitját. Szomorú szívvel jön Örzse: azt tervezi, hogy elmegy innen, nem lesz terhére senkinek, hisz: „Szegény vagyok, szegénynek születtem...” Háry rászól: együtt mennek haza, Nagyabonyba. Jobb lesz, ha Ebelasztin kapja Mária Lujza kezét. Csak még a császárhoz lenne néhány szava búcsúzóul: Felszántom a császár udvarát, / Belévetem hazám búbaját.../ Áldd meg, Isten, császár felségét, / Ne sanyargassa magyar népét! Még az udvari emberek is meghatódnak a figyelmeztetésre. „Szegény derék magyar nép” – sajnálkozik az udvarhölgyek kara. A végső szót Háry és Örzse mondja ki: Tiszán innen, Dunán túl... / Oda vágyik az én szívem / Párostul.
UTÓJÁTÉK
Meséjének végéhez közeledik az öreg Háry a nagyabonyi kocsmában. Mikor hazaért Örzsével, nagy lagzit csaptak. De nincs már tanú, Örzse rég meghalt. A Diák rávágja: nem is kell tanú! Hisz tudja élő és holt, nincs oly vitéz a földön, mint Háry bátya volt! Tanúskodik mégis a zene meg a láthatatlan énekkar: Inkább nézem az abonyi kettőt, / Mint Majlandban azt a harminckettőt!
**
SZÉKELY FONÓ
Szereplők:
HÁZIASSZONY (alt);
KÉRŐJE (bariton);
FIATAL LEGÉNY (tenor);
SZOMSZÉDASSZONY (alt);
FIATAL LEÁNY (szoprán);
a NAGYORRÚ BOLHA (tenor)
SZÉKELY FONÓ
Szereplők:
HÁZIASSZONY (alt);
KÉRŐJE (bariton);
FIATAL LEGÉNY (tenor);
SZOMSZÉDASSZONY (alt);
FIATAL LEÁNY (szoprán);
a NAGYORRÚ BOLHA (tenor)
Töprengve, gondterhelten néz egymásra a Háziasszony és a Kérő. A legényt zsandárok keresik, mielőbb menekülnie kell. Elmenyek, elmenyek, / Hosszú útra menyek. Nehéz a búcsúzás. Ha te elmégy, engem itthagysz, / Szívemre nagy bánatot hagysz / ... / Ha kiindulsz Erdély felé, / Ne nézz, rózsám, visszafelé... Egy kislány szalad be, int a legénynek: siessen. Itt az ideje a búcsúzásnak.
A citrusfa levelestől, ágastól,
Kis angyalom hogy válunk el egymástól?
. . . . .
Házam előtt csak egy csillag ragyogott,
Annak a csillagnak sok irigye volt...
Kis angyalom hogy válunk el egymástól?
. . . . .
Házam előtt csak egy csillag ragyogott,
Annak a csillagnak sok irigye volt...
A Kérő útnak ered; a Háziasszony még az ő egyre távolodó énekére figyel, amikor két zsandár jelenik meg az ajtóban; szótlanul átkutatják a szobát. A Háziasszony a búcsúdal utolsó szakaszát énekli:
Édesanyám gyengén nevelt engemet,
Mégsem tudja az én bús életemet...
Mégsem tudja az én bús életemet...
Fiatal lányok érkeznek, tréfálkozó, táncos ritmusú dallal körbefutnak, fel akarják vidítani a Háziasszonyt. Nekem olyan emberecske kéne, / Aki nekem recefátyolt venne. Felszítják a kemencében a tüzet, előveszik a rokkákat. A Fiatal Leány lámpát gyújt: Ne búsuljon senki menyecskéje, / Hogy az ura nemigen szépecske. Vidám játékkal igyekeznek elűzi a szomorú hangulatot. A Háziasszony bánatosan kitekint az ablakon, majd a lányok közé ül, és maga is fonni kezd. A kar a mihaszna lányról énekel, aki még a saját kelengyéjét is lusta elkészíteni: Üres ládám az ajtóba, / A vendégek a kapuba. A Háziasszony egyre csak messze járó kedveséért búslakodik.
Szomorú fűzfának harminchárom ága,
Arra reászállott harminchárom páva...
Szólítottam volna, szántam búsítani,
Egy ilyen éfiat megszomorítani.
Arra reászállott harminchárom páva...
Szólítottam volna, szántam búsítani,
Egy ilyen éfiat megszomorítani.
Kakasszó. Feszült várakozás. A kislány örömhírrel ront be az ajtón: a Kérő biztonságban van. A Háziasszony megkönnyebbülten öleli magához. Most már szívesen vesz részt a kezdődő játékban. A Kitrákotty-mese következik, a Háziasszony a „félpénzzel” körbejár a képzelt vásártéren.
Én elmentem a vásárba félpénzzel.
Tyúkot vettem a vásárba félpénzzel.
Tyúkot vettem a vásárba félpénzzel.
A játékban az új meg új „szereplők” megszólítására és megszólalására kerül sor: pantomim és tréfálkozó hangutánzás jeleníti meg a csirkét, a pulykát, a bárányt, a disznót, míg végül
Kárikittyom, édös tyúkom,
Elfogyott a félpénzem!
Elfogyott a félpénzem!
Az egyre felszabadultabb hangulatot heves kopogtatás zavarja meg. Ijedt futkosás. Pedig csak lánycsúfoló nótát éneklő legények ijesztgetik a szobában lévőket: Jók a leányok, nem rosszak. A gúnydal második versszakát már a leányok éneklik; ezzel ők figurázzák ki a legényeket: Török búza, édes málé, / Nincs szebb élet, mint a lányé. Játékos az ezt követő némajáték-jelenet is. Nagy sikoltozás mellett egy „kísértet” nyomakodik be a résnyire nyitott ajtón. Gyorsan kiderül, hogy a Fiatal Legény az ijesztgető. Megkapja am agáét: elnáspángolják. Nagy kavarodás. A Háziasszony vet véget a viháncolásnak. Jobb mulatságot ajánl. Görög Ilona balladás történetét fogják előadni. A Fiatal Legény lesz Bertelaki László, a Szomszédasszony az Anya, a Fiatal Leány a szép Görög Ilona, ennek édesanyja ő maga, a Háziasszony. A Legény kezdi, nemesen bánatos hangon:
Bizony, csak meghalok,
anyám, édesanyám,
Görög Ilonáért, karcsú derekáért.
anyám, édesanyám,
Görög Ilonáért, karcsú derekáért.
Az anya ügyes tervet eszel ki:
Ne halj, fiam, ne halj, Bertelaki László,
Csináltatok néked ollyan csudamalmot,
Kinek első köve bélagyöngyöt járjon,
A második köve ezüstpénzt hullajtson.
Csináltatok néked ollyan csudamalmot,
Kinek első köve bélagyöngyöt járjon,
A második köve ezüstpénzt hullajtson.
Annak látására biztosan eljön a lány. Két tánccsoport áll fel eközben, lassú lépésben két kört képeznek, ezek a malomkerekek. Felváltva jobbra és balra forognak, egymással mindig ellenkező irányban. A lánykar is bekapcsolódik az énekes-táncos játékba (A malomnak nincsen köve). A balladabeli Görög Ilona kéri az édesanyját:
Eresszen el engem, anyám, édesanyám,
Csudamalom látni, csudamalom látni!
Csudamalom látni, csudamalom látni!
Nem ereszti az anya, mert félti a lányt. A Fiatal Legény újabb versszakban panaszkodik: belehal, ha nem lesz övé Görög Ilona. Az anya új terve:
Csináltatok néked olyan csudatornyot,
Kinek magassága az egekig érjen,
Kinek szélessége a Dunáig érjen.
Kinek magassága az egekig érjen,
Kinek szélessége a Dunáig érjen.
A táncosok toronyszerű piramist alakítanak. Ez az új kórus énekére ritmikusan mozog: Lányok ülnek a toronyban / Arany koszorúba... A Fiatal Leány menne csudatorony látni, az őt féltő édesanya most sem engedi. Harmadszorra panaszkodik Bertelaki László. Az anyja komor hangon válaszol:
Halj meg, fiam, halj meg, Bertelaki László!
Oda is eljőnek szűzek, szép leányok.
A tied is eljő, szép Görög Ilona
Oda is eljőnek szűzek, szép leányok.
A tied is eljő, szép Görög Ilona
Ravatalt készítenek a játékosok, a Legényt ráfektetik, letakarják. Közben siratót énekel a lánykar: Jaj, jaj, jaj, jaj, kedves bátyám! A Görög Ilonát megszemélyesítő lány felugrik, a ravatalhoz siet, s bár anyja most is visszatartaná, végül ráborul az ott fekvőre. Feléled a holt, boldogan átöleli egymást a Leány és a Legény. A többiek körültáncolják a szerelmespárt.
Vidám párosítódalba kezdenek ezután a lányok: Hess, légy, ne szállj rám... Eközben a legénykórus nagy lármával beront a szobába. Játékos ez a támadás, evetve ellenkeznek a megölelgetett lányok. A legények csak azon mesterkednek, hogy párosával üljön mindenki; így egymásnak felelgetve éneklik:
Vidám párosítódalba kezdenek ezután a lányok: Hess, légy, ne szállj rám... Eközben a legénykórus nagy lármával beront a szobába. Játékos ez a támadás, evetve ellenkeznek a megölelgetett lányok. A legények csak azon mesterkednek, hogy párosával üljön mindenki; így egymásnak felelgetve éneklik:
Adjon Isten szép jóestét,
Legényeknek szép menyecskét...
Legényeknek szép menyecskét...
A Háziasszony jókedve nem felhőtlen; tudni szeretné, biztonságban van-e menekülő kedvese.
Te túl, rózsám, te túl a Málnál erdején,
Én meg innet siratok a bánat mezején...
Én meg innet siratok a bánat mezején...
A női kar vigasztalva válaszol: Jó estét, jó estét, adjon Isten, kincsem... Újabb jövevény érkezik: a Nagyorrú Bolha. Ugrálva jár-kel, innen a gúnyneve. Éneke is tréfás rigmus: Most jöttem Erdélyből, / Hat lóval, hintóval... A kar kedvetlenül fogadja ezt a férfiút: Egy nagyórú bóha / Úgy nálunk kapott vót... A táncosok nem túl vidáman táncolják körül a „bolhát”. A figyelem most az ifjú párra terelődik. Mindenki várakozással nézi őket, hallgatja szerelmes dalukat:
A csitári hegyek alatt
Régen leesett a hó.
. . .
Így hát kedves kisangyalom,
Tiéd leszek valaha!
Régen leesett a hó.
. . .
Így hát kedves kisangyalom,
Tiéd leszek valaha!
A Leány és a Legény hosszan átölelik egymást. A „bolha” újra előóvakodik, a Legény vállára üt, okulására tréfás nótát énekel a házasodás sokféle akadályáról:
El kélne indulni, meg kén’ házasodni,
De még az a kérdés, kit kéne elvenni?
De még az a kérdés, kit kéne elvenni?
Se fiatalt, se öreget, se gazdagot, se szegényt nem jó választani, így jó lesz a legénység nékem továbbra is. A Háziasszony újra előlép; ő a rossz feleségről énekel, aki megszállottan táncol napokig, évekig, hiába hívja haza a lánya:
Jöjjön haza, édesanyám!
Mert beteg az édesapám!
Mert beteg az édesapám!
Táncolna az még akkor is, amikor eltemették a férjét; csakhogy rádöbben, hogy szőni-fonni, lepedőt csinálni ő akkor sem tud, ha kap urat. A tánccal kísért történet végén hirtelen döbbent csend: kintről a Kérő éneke hallatszik:
Az hol én elmenyek,
Még a fák es sírnak.
Még a fák es sírnak.
Bilincsbe vert kezekkel megjelenik a Kérő; háta mögött zsandárok. Némajáték: egy hevesen gesztikuláló öregasszony vezeti őket, keresnek valakit, míg meg nem találják a sarokba bújt „bolhát”. Azt is bilincsbe verik, s a Kérővel együtt elvezetik. Mindnyájan elmennek, a fonóház kiüresedik.
Besötétedik. A Háziasszony magára maradtan búslakodik.
Besötétedik. A Háziasszony magára maradtan búslakodik.
Tőlem a nap úgy telik el,
Ha eljő, alig halad el...
Este napszentület után
Könnyemmel áztatom párnám.
Ha eljő, alig halad el...
Este napszentület után
Könnyemmel áztatom párnám.
Kis idő múltán derűs hangú kórus dala csendül fel: Jaj, de szépen cseng a lapi... Végre igazi örömhír: az ajtóban megjelenik a Kérő, szabadon, jókedvűen: Mondd meg, rózsám, szeretsz-é engemet. A zárókórus az egymásra találást, a sok megpróbáltatás utáni boldogságot ünnepli:
Én Istenem, add megérnem,
Kit szeretek, avval élnem!
Én Istenem, vigasztalj meg,
Hogy a búban ne haljak meg!
Kit szeretek, avval élnem!
Én Istenem, vigasztalj meg,
Hogy a búban ne haljak meg!
(Forrás: 55 híres opera 314-327. old. – Móra Könyvkiadó 1993.)
(A kép forrása: Kodály: Székely fonó - az 1965-ös előadás Fülöp Zoltán tervezte díszlete
Gelencsér Ágnes-Körtvélyes Géza-Staud Géza-Székely György-Tallián Tibor:
A budapesti Operaház 100 éve
Zeneműkiadó, Budapest, 1984, 408. oldal utáni 1. képoldal.
http://mek.niif.hu/01900/01906/html/index888.html)
*
(A kép forrása: Kodály: Háry János - A bécsi Burg várában - Operaház, 1926. október 16. - Rendező: Márkus László - Oláh Gusztáv díszletterve - Olaj, tempera - http://mek.niif.hu/04100/04135/html/20asevek.htm)
(A kép forrása: Kodály: Székely fonó - az 1965-ös előadás Fülöp Zoltán tervezte díszlete
Gelencsér Ágnes-Körtvélyes Géza-Staud Géza-Székely György-Tallián Tibor:
A budapesti Operaház 100 éve
Zeneműkiadó, Budapest, 1984, 408. oldal utáni 1. képoldal.
http://mek.niif.hu/01900/01906/html/index888.html)
*
(A kép forrása: Kodály: Háry János - A bécsi Burg várában - Operaház, 1926. október 16. - Rendező: Márkus László - Oláh Gusztáv díszletterve - Olaj, tempera - http://mek.niif.hu/04100/04135/html/20asevek.htm)
